Is This a Dream? 3. rész

Cím: Is This A Dream?
Alcím: Open Up Your Eyes
Kategória: Hetero
Műfaj: Romantikus
Szereplők: Bill Kaulitz / saját szereplő
Chapter 03: "And no one knows the pain you left behind"

  

 „A múltat nem lehet megváltoztatni, csak azt, ami még előttem áll.”

 – Alyson Noël

   Hirtelen nyíltak ki a szemei, s csak egy hosszú pillanattal később jött rá, mi is ébresztette fel. Egy nővér épp a kézfejébe helyezett tűvel babrált. Szeme azonnal könnybe lábadt, de nem a fájdalomtól, hanem az éles napfénytől, mely a nyitott ablakon áramlott be.
   - Jó reggelt! – mosolyodott el a nővér, miközben a kiürült infúziós zacskót akasztotta le az állványról.
   - Mi történt? – kérdezte halkan Olivia, nehezen formálva a szavakat. Ajkai kiszáradtak, torka pedig kaparni kezdett az erőlködéstől.
   - Szólok a doktor úrnak – nyújtott Olivia felé egy pohár vizet. – Majd ő mindent elmond – folytatta, miközben segített neki inni.
   - Milyen nap van? – fordította pillantását az ablak felé Olivia. Fejét nehéznek érezte, gondolatait ködösnek, emlékeit pedig túlságosan is hiányosnak. És mindezek tetejébe még egy álom képei is kísértették. Csak foszlányok voltak és túl homályosak is, félő volt, ha nem ragadja meg erősen őket, valami nagyon fontos dolgot fog elveszíteni. De nem volt rá képes, az érzés elmúlt és a látomás tova tűnt.
   - Vasárnap. Küldöm a doktor urat – emelte fel a kis tálcát a fecskendővel és gyógyszeres fiolákkal, majd magára hagyta Oliviát.
   Olivia a plafont bámulva próbálta megemészteni a hallottakat, vagyis hogy több mint másfél nap eltűnt az életéből. Mélyet lélegezve igyekezett megnyugodni, s inkább feljebb tornászta magát az ágyon. Egy pillanatra megszédült a mozdulattól, a térdébe és a derekába is fájdalom hasított, de úgy tűnt, más komoly problémája nincs. Bal kezét felemelve nézegette a branült és a bőrén virító foltot körülötte. Aki behelyezte a tűt, megsértette a vénáját.
   - Jó reggelt, Miss Harper. Dr. Harrington vagyok. – Fejét a hang irányába fordította. – Nos, hogy érzi magát? – kezdett bele azonnal az orvos. Első ránézésre meg lehetett állapítani, hogy az ötvenes éveit tapossa, és azt is egyértelműen le lehetett olvasni az arcáról, hogy még mindig szereti a munkáját. Ugyanakkor egy olyan érzés is kibontakozott Oliviában, mintha már látta volna valahol a férfit.
   - Fáradtan – húzta el a száját. Nem igazán vágyott a jópofizásra és az udvariaskodásra. – Mi történt velem? – tért a lényegre Olivia. – Miért vagyok itt?
   - Mi az utolsó emléke? – vágott azonnal a közepébe a doki.
   - Állok a zebránál, épp a jelzőlámpára várok. Innentől semmi – vonta meg a vállát.
   - Értem – jegyezte le a hallottakat az orvos, mielőtt megválaszolta volna Olivia korábbi kérdését. – Nos – engedte le maga elé a kórlapot –, a szemtanúk elmondása alapján, az ön mögött veszekedő gyerekek meglökték, aminek következtében kilépett az úttestre. Olivia, önt elütötte egy autó.
   - Jézusom – tátotta el a száját döbbenetében.
   - Szerencséje volt, megúszta pár horzsolással és zúzódással – mosolyodott el bíztatóan dr. Harrington. – Az autó lassan haladt a pirosra váltó lámpa miatt. Azt is el kell mondanom azonban, hogy a sofőr épp telefonált, így csak későn sikerült reagálnia. A rendőrség megállapította, hogy elkerülhető lett volna az ütközés a közlekedési szabályok betartásával.
   - Értem – motyogta Olivia, még mindig a hallottakat ízlelgetve. – Mikor mehetek haza? – próbált a lényeges kérdésekre koncentrálni.
   - Szeretném, ha ma éjszaka még itt maradna. A fejét ért ütés nem volt ugyan súlyos, viszont sokáig volt eszméletlen állapotban. Szeretnék biztosra menni.
   - Jól vagyok, tényleg, semmi szükség rá – bizonygatta Olivia. Egy perccel sem akart tovább maradni. Gyűlölte a kórházakat és az orvosokat, és mellesleg, még munkája is volt másnapra. Mindig is kemény lánynak tartotta magát, őt bizony nem fogja legyőzni egy kis koccanás.
   - Ezzel nem értek egyet – rázta a fejét helytelenítően az orvos. – Csak a javát akarom, remélem, ezt azért tudja – sóhajtotta.
   - Kérem! Jó kislány leszek, ígérem – bizonygatta Olivia, mikor végre felfedezte orvosa ellenállásának gyengülését. – Szeretnék hazamenni.
   - Rendben – adta meg végül magát dr. Harrington. – A vacsora után mehet.


   Végre hazamehetett. Receptekkel és utasításokkal felpakolva ugyan, de otthon volt. Igaz, a gyógyszereit nem váltotta ki, de úgy gondolta, egy éjszakát ki fog bírni fájdalomcsillapító nélkül is.
   Ugyanabban a ruhában rogyott le a kanapéra, amiben még pénteken volt, vagyis amiben a baleset is érte. Még mindig nehezen tudta elhinni, hogy eltelt egy egész hétvége. Abban a pillanatban még a saját otthona is idegennek tűnt. Fáradtnak, kifacsartnak érezte magát. Nem vágyott másra, csak egy kád forró vízre. A térde lüktetett, a derekába pedig minden egyes mozdulattal fájdalom nyilallt, mintha csak kést döftek volna bele. Igyekezett nem hangot adni fájdalmának, egy-egy hangosabb jajszó mégis kicsúszott a száján.
   Másfél órán át áztatta sajgó testét, s mire kiszenvedte magát a kádból, az egész lakásban sötét volt.
   Csak egy törölközőt tekert maga köré, mert az legalább nem okozott neki fájdalmat. Még belegondolni is rossz volt, hogy másnap bele kell préselnie magát egy szűk farmer nadrágba, a cipőről nem is beszélve.
   Lassan bicegett végig a lakáson, hogy a nappaliban felkapcsolhassa a sarokban álló lámpát. De alighogy letelepedett a kanapéra a térdére szánt hűtőzselés jégakku társaságában, valaki kopogott a bejárati ajtón.
   Csendben maradt, még levegőt venni is alig mert. Senkit sem akart látni, egyedül akart lenni. De a látogató nem tágított, türelmesen várt, majd ismét kopogott. Hosszú percek teltek el, végül Oliviának nem volt más választása, mint az ajtóhoz botorkálni egy vállára terített pléd társaságában, majd még mielőtt meggondolhatta volna magát, kinyitotta az ajtót.
   - Miért jöttél el a kórházból? A doki azt mondta, hogy még bent kellett volna töltened az éjszakát – kezdte azonnal hadarni az ajtó előtt álló férfi. Olivia döbbenten figyelte a magas, vékony férfit, akinek az arca nagy részét eltakarta a baseball sapka. Összezavarodva húzta összébb a mellkasán a plédet, megszólalni azonban még mindig képtelen volt. – Mi van, ha például agyrázkódást kaptál és elájulsz a fürdőszobában?
   - Ne haragudj, de te ki vagy? – nyögte ki végül Olivia, de amint elhagyták a szavak a száját, elöntötte a testét egy kellemes, bizsergő érzés, és a fejében is megszületett egy gondolat: gyönyörű. – Ismerjük egymást? – ráncolta össze a szemöldökét elgondolkodva. Túlságosan ismerős volt neki a férfi.
   - Nem… azt hiszem, nem – halkította le a hangját a férfi. A lépcsőház lámpája kevés fényt adott ugyan, de Olivia még így is látta az arcán megjelenő zavart, s különös módon ez is a javára vált. A kisfiús vonások még vonzóbbá tették őt. – Ne haragudj – húzta le sapkáját a fejéről. - Bill vagyok. Én ütöttelek el – sütötte le pillantását, csakhogy így észrevette, Olivia szinte meztelenül és mezítláb ácsorog az ajtóban.
   - Ó. – Csak ennyit bírt kipréselni magából Olivia, de nem csak a hallottak miatt, hanem azért is, mert benne is tudatosult az alulöltözött állapota. – Gyere be – húzódott félre, beinvitálva az idegent a félhomályos lakásba.
   - Nem akarok zavarni – toporgott bizonytalanul.
   - Kérlek – használta a varázsszót Olivia. Rájött, hogy szüksége van a társaságra, valakivel meg kell beszélnie a történteket, ugyanakkor volt valami ellenállhatatlan a férfiben, valami teljes erővel vonzotta magához.
   Bill aprót biccentve lépett be a lakásba, de nem ment be a nappaliba, megvárta, hogy Olivia bezárja az ajtót. Kíváncsian pillantott körbe, s legnagyobb meglepetésére, elnyerte a tetszését a látvány. A lakás picike volt ugyan, ennek ellenére hangulatos, szinte már hívogatóan meleg, mint egy családi fészek.
   Csak lopva mert Oliviára pillantani, zavarba hozta a hiányos öltözéke. De mégis, ahogy követte őt a nappali felé, képtelen volt nem észrevenni a merev tartását és a bicegését. Egy pillanat alatt rosszul lett, a mellkasát szinte összezúzta a bűntudat.
   - Érezd magad otthon – mutatott Olivia a kanapéra. – Mindjárt jövök – bökött hátra a válla fölött, ám a mozdulat félbe maradt, mikor észrevette az asztalon hagyott jégakkut. Rosszul érezte magát, mivel látta, a férfi milyen fájdalmasan bámulja az asztalt, szándékosan kerülve, hogy ránézzen Oliviára. Nem akarta, hogy bűntudata legyen a férfinek a történtek miatt, elvégre nem az ő hibája volt.
   - Sajnálom – sóhajtotta halkan, majd elgyötört pillantását végre Oliviára emelte.
   - De mit? – lépett közelebb Olivia, és meggondolva magát, ő is leült a kanapéra. – Baleset volt – rázta meg a fejét. Bármennyire is erőlködött, felszisszent, miközben kinyújtóztatta a bal lábát.
   - Jézusom – nyögte elborzadva a férfi. Elszorult a torka, félő volt, hogy elhányja magát. Felfordult a gyomra a tudattól, hogy fájdalmat okozott Oliviának. – Nagyon fáj? – kérdezte halkan, s egy önkéntelen, finom mozdulattal megérintette a kékes-lilás színben pompázó, zúzódást szenvedett térdet.
   - Nem olyan vészes – motyogta zavartan Olivia. A férfi érintése a meztelen bőrén nem várt érzéseket keltett benne. A szíve olyan heves ritmusba kezdett, hogy attól félt, kiszakítja a mellkasát. A testét ismét elöntötte a kellemes bizsergés, a bőre pedig mintha lángolt volna. Érezte, hogyan kúszik végig a forróság a tarkóján és arcán, egészen a füle hegyéig. – Ott voltál a kórházban is, ugye? – jelent meg hirtelen előtte egy emlék, amiről korábban azt hitte, csak egy álom. – Miért? – kérdezte, de Bill nem válaszolt, szó nélkül felvette az asztalról a jégakkut, és óvatosan Olivia duzzadt térdére helyezte.
   - Mert ez az egész az én hibám – fogta át hosszú ujjaival Olivia apró kezét. Hüvelykujja finoman cirógatta kézfején a tű okozta véraláfutást. – Telefonáltam – húzta el a száját, és az addig fenntartott szemkontaktust is megtörte. – Csak egy pillanatra vettem le a szemem az útról… A következő pillanatban már ott álltál előttem… Láttam az arcodat, a rémületet, ahogy összeszorítod a szemeid… Még mindig hallom az ütközés hangját, és ahogy felsikítasz.
   - Nem a te hibád – szedte össze a bátorságát Olivia. – Pár nap, és ez is elfog múlni – húzta vissza a kezét.
   - Szeretném jóvá tenni – rándult meg az arca Olivia elutasításától, de azért folytatta: Kérhetsz bármit, akármit, én megszerzem neked.
   - Erre semmi szükség – húzta összébb magán a plédet Olivia. Mintha Bill pofon vágta volna. Hogyan hiheti, hogy a pénz majd mindent megold? Hát ilyen számító kis cafkának néz ki? Vagy azt hiszi, az ajándékokkal majd megkaphatja őt? Talán fél, hogy be fogja őt perelni? Vagy megint csak túlgondolta a dolgokat? Olyan buta volt, ismét. Csak mert a mellette ülő férfi figyelmes és kedves volt hozzá, még nem jelenti azt, hogy akar is tőle valamit. Bűntudata volt, semmi több. Valószínűleg nem is a nőt látta benne, hanem az áldozatot. Egy szerencsétlent, akit véletlenül elütöttek. Hagyta, hogy a teste, a tomboló hormonjai elvegyék a józan eszét.
   - Ragaszkodom hozzá – állt fel Bill, majd járkálni kezdett az aprócska nappaliban. – Kifizetem a kórházi számládat és a gyógyszereidet. Bármit megteszek, csak mondd meg, mi legyen az – torpant meg Olivia előtt, akinek ekkor már erővel kellett visszatartania a könnyeit, mivel az elhangzott szavak egyértelművé tették, helyes volt a logikája. Billt csak a bűntudat vezérelte és a szánalom. De ő ebből nem kért.
   - Mint már mondtam, nincs szükségem semmire – fordította el a fejét. Nem kért még több szánalmat. – Most pedig, menj el, kérlek – állt fel nehezen. – Fáradt vagyok, szeretnék lefeküdni – indult el az ajtó felé bicegve.
   - Ne haragudj, bele sem gondoltam, hogy neked most pihenned kell – hallotta háta mögött a bűnbánó hangot. – Megadom a számomat. Hívj, ha tudok segíteni, bármiben – hadarta végig, mikor már a nyitott ajtóban állt szemben Oliviával. Egy összehajtogatott papírdarabot vett elő a farzsebéből.
   - Jó éjt, Bill – szorította a markába a cetlit.
   - Jó éjt, Olivia – mosolyodott el félszegen. Egyik lába már a folyosón volt, és Olivia is már készült bezárni az ajtót, amikor Bill megtorpant, megfordult, majd egy gyors, mégis gyengéd csókot lehelt Olivia homlokára.
   Olivia még percekkel később is ott állt a félig nyitott ajtóban. Képtelen volt felfogni a történteket. Az a csók mindent megváltoztatott benne.


(Photo: http://ohddaughter.tumblr.com/post/105881478575)


\m/(-.-)\m/