Wenn ich weine... 12. rész

Megérkezett az újabb rész...
Büszke vagyok magamra, mivel sikerült egy bő hét alatt megírnom, és nem egy hónapig nyűglődtem :)
Nekem személy szerint tetszik a rész, az már más kérdés, hogy nektek fog-e...
Ebből következik a kérésem, írjatok véleményt, pozitívat, negatívat, mindegy, csak valahogy jelezzétek, mit gondoltok, mert így elég nehéz megítélnem, hogy jó-e, amit csinálok, esetleg változtassak valamin, vagy netán hagyjam abba az egészet, mert semmi értelme...
Szóval, kérlek titeket, írjatok!

Jó olvasást!
(ui.: Elnézést az esetleges hibákért)

12. rész - Az igazi

     Reggel, mikor beért a suliba, nem látta Marisát a szokásos helyén, a második emeleti asztalnál. Mindaddig fura görccsel a gyomrában kereste a jellegzetes szőke hajkoronát, míg meg nem szólalt a csengő. Igyekezett nem a legrosszabbra gondolni, arra, amit előző délután Billel együtt következtetett ki.

     „Bill egyetlen szót sem szólt Tomhoz Marisa távozása után. Egyszerre letaglózta és dühítette bátyja viselkedése. Legszívesebben megütötte volna, amiért kezet mert emelni a lányra, és olyan stílusban beszélt vele. És ezt Tom is látta rajta, hogy legszívesebben felrobbanna a méregtől. Nem nézett rá, nem szólt hozzá, még csak a társaságában sem volt hajlandó mutatkozni. Az utcán két méterrel lemaradva követte, a buszon pedig a legelső ülést foglalta el, míg Tom a leghátsó sarkot, a szokásos helyét.
     Otthon a hangos ajtócsapódás, táskadobálás és cipőrugdosás jelezte egyedül, hogy Bill szeretné megbeszélni a történteket, és várja a logikus magyarázatot.
     - Oké, ne kímélj – huppant le a kanapéra Tom.
     - Miért csináltad? – fűzte össze karjait a mellkasa előtt Bill. – Miért kellett ilyen bunkónak lenned? Miért nem bírtad befogni a hatalmas pofádat? – dobolt türelmetlenül a lábával.
     - Meg tudom magyarázni – emelte meg karjait védekezően.
     - Erre várok – fordította a plafon felé pillantását Bill.
     - Szerintem nem baleset volt – mondta komolyan Tom, ez alkalommal öccse idegesítő viselkedését is figyelmen kívül hagyva.
     - Miről beszélsz? – kérdezett vissza összezavarodva Bill.
     - A kibaszott nagy zúzódásról Marisa arcán – állt fel Tom, s fel-alá kezdett járkálni a nappaliban.
     - Megint kombinálsz – fújta ki fáradtan a levegőt Bill, miközben elfoglalta Tom korábbi helyét a kanapén.
     - Te meg vak vagy. A fene nagy szerelem elvette az eszedet – bámult ki az ablakon Tom. – Vagy csak a gatyádban dúl a love? – húzódott gúnyos mosolyra a szája, s visszaült a kanapéra.
     - Idióta – morogta Bill, s már fel is akart állni, hogy otthagyja bátyját.
     - Ne sértődj már meg állandóan – rántotta vissza a karjánál fogva Tom. – Ez most fontos… Ha igazam van, akkor a csajod elég nagy szarban van – folytatta egészen halkan, mintha attól félne, valaki még meghallja.
     - Te most miről beszélsz? – értetlenkedett Bill, letagadva, hogy neki is rossz előérzete volt már az első pillanattól kezdve.
     - Szerintem Marisát veri az apja.
     A kimondott szavak hosszú percekig érintetlenül lógtak a levegőben. Mindketten maguk elé bámulva emésztgették a szavak jelentését, mivel igencsak súlyos vád volt az, amit Tom megfogalmazott. És ha még igaza is volt, tenniük kellett valamit, nem hagyhatták tovább szenvedni. De kihez fordulhatnának segítségért?
     - Nem mondasz semmit? – kérdezte meg végül Tom.
     - Most erre mit mondjak? – nézett rá tanácstalanul Bill.
     - Passz, de legalább valami jelét adhatnád, hogy egy kicsit is érdekel a csajod sorsa – húzta egyik lábát maga alá, s így félig öccse felé fordulhatott.
     - Mondtam már, hogy nem a csajom – vágta rá indulatosan Bill.
     - Felőled akkor agyon is verhetik… Ezt akarod mondani? – kiabálta a távozó fiú után Tom.”

     Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, mikor meglátta Marisát a teremben, az asztaluknál ülve. Rajta kívül mindenki beszélgetett valakivel, csak ő volt egyedül. Magára hagyatva, szánni valóan, mint egy utcára kitett kisállat.
     - Jó reggelt, hercegnő – kúszott féloldalas mosoly a szájára, miközben elfoglalta a Marisáéval szomszédos széket. – Nem szólsz hozzám? – hajolt közelebb a lányhoz, aki válaszra sem méltatta őt, de még csak egyetlen pillantásra sem. – Jól meggondoltad? Tudod, neked is jobb lenne, mivel olyan információ birtokában vagyok, amitől megváltozhat az édes kis lelki világod – könyökölt az asztalra egészen közel bújva Marisához, s úgy suttogta a szavakat, mintha a világ legnagyobb titkába készülne beavatni őt. Ez talán így is volt. Tudta, csak úgy kaphatja meg a lány bizalmát, hogy cserébe valami jelentős dolgot ad; egy szerelem ígéretét. – Jaj, ne drá… - folytatta volna durcásan, megunva a könyörgést, de ekkor Herr Selmar lépett be az ajtón, hogy elkezdhesse az órát.

¤¤¤¤

     Tom egész délelőtt úgy viselkedett velem, mintha semmi sem történt volna. Megállás nélkül szövegelt, egy percre sem bírta befogni a száját. Még sose hallottam őt ennyit kotyogni. Vagy pusztán csak nem ismerem olyan régóta, és alapjáraton is szófosása van? Hm, jó kérdés, a választ viszont biztosan nem most fogom megtudni, talán soha. Elhatároztam, hogy nem beszélek vele. Erőszakos volt és bunkó, én pedig ezt nem vagyok köteles elviselni. Mégis, nem az fájt, hogy majd' kitépte a karom, megint, hanem az, hogy korábban sikerült elérnie, hogy higgyek. Bízzak abban, hogy ő más, mint a többiek. Mellette, a barátságával, a támogatásával talán könnyebben elviseltem volna a szar életemet.
     - Tanár úr, beszélhetnénk? – szólítottam meg Herr Selmart, még mielőtt beléphetett volna a tanáriba. Szerencsétlenségemre Tom is a közelben volt, de csak azért, mert reggel óta olyan hűségesen követett, mint egy kiskutya, aki nem ismeri a pardont. Nekem pedig az egészből akkor lett elegem, mikor megláttam, hogy a mellékhelyiség ajtajával szemben támasztva a falat vár rám. Abban a pillanatban meghoztam a döntést Tommal kapcsolatban.
     - Hogyne – bólintott kíváncsian. – Miről van szó? – kérdezte, s közben leplezetlenül bámulta az arcomat.
     - Öhm… négyszemközt, ha nem gond – jöttem zavarba a pillantásától. S mindezek tetejébe még Tom is közelebb oldalazott. Nem tudtam, mire gondol, csak azt, hogy ő is terjeszti a pletykát, miszerint Herr Selmar és én… khm… hogy viszonyunk van.
     - Nem, persze, hogy nem – vette komolyabbra. – Menj fel a földrajz szertárhoz, azonnal megyek én is – mutatta fel a kezében tartott osztálynaplót és a mappáját, majd be is lépett a tanáriba.
     Mikor becsengettek az utolsó előtti órára, még mindig ott álltam a harmadik emeleti szertárnál, Herr Selmarra várva. Nem érdekelt, hogy órára kellene mennem, és az sem, hogy Tom a jobb oldalamon állva folyamatosan azt szajkózza, mennünk kell. Szinte már azt vártam, mikor fog a vállára csapni, mint egy krumplis zsákot, hogy az informatika teremhez cipelhessen.
     - Ne haragudj, hogy ilyen sokáig kellett várnod – tűnt fel a folyosó végén. – Tom, menj órára! – pattintotta le egyetlen mondattal „árnyékomat”, aminek én csak örülni tudtam.

¤¤¤¤

     Marisa nem ment be órára, hanem Herr Selmarral múlatta az időt. Beigazolódni látszott a pletyka, miszerint több van közöttük egy szimpla tanár-diák viszonynál. És ez a felismerés egyfajta csalódást okozott neki. Valahogy többnek, nagyobbnak képzelte Marisát. Úgy gondolta, van annyira intelligens és gerinces, hogy elvből elutasítja az ilyen helyzetet. Nos, félreismerte. Ő is csak egy számító kis cafka, aki a céljai eléréséért bármire hajlandó.
     Egész nap tepert, hogy Marisa megbocsásson neki és elfelejtse az előző délután történteket. Nem akart új „felügyelőt” maga mellé, neki tökéletesen megfelelt Marisa annak ellenére is, hogy ő a suli legnagyobb kurvája. Már csak azt kellett kitalálnia, miként fogja elmondani Billnek az igazat.
     - Hé, m&m's! – lökte meg Peter Marisat a folyosó közepén olyan erővel, hogy majdnem orra bukott. Tom nem tett semmit, csak szánakozva bámulta az ismerős jelenetet.
     - Na, milyen volt a „különóra”? – formázott macskakörmöket az ujjaival Barbie.
     - Gyakoroltál egy kis kézimunkát? – röhögött fel Peter.
     Marisa fejét lehorgasztva lépett oda a szekrényéhez, s kezdte keresni a kulcsát. Tom látta rajta, hogy mennyire zavarban van, és legszívesebben elsüllyedne szégyenében. Talán más helyzetben segített volna rajta, de az előzmények ismeretében nem érezte szükségét. Kicsit úgy volt vele, megérdemli.
     - Nem, megbeszélték a félévi jegyeit – lépett a nyitott szekrényajtó mellé Peter. – Megint kitűnő leszel? – kérdezte a lányt. – Figyelj csak, avass már be, milyen egy harminc éves pasival dugni? – hajolt közelebb bizalmasan az arcához, s még a haját is arrébb söpörte. A mozdulat túl intim volt ahhoz képest, ahogy valójában bánt a lánnyal. – Durván szereted, cica? - értek hozzá ujjai a sebhez Marisa arcán.
     - Hagyj békén – motyogta az orra a választ Marisa, miközben hátrébb húzta a fejét, a szekrényét pedig egy heves mozdulattal becsapta.
     - Hé, Barbie, hol a pasid? – csillantak fel Peter szemei. – Kérdezd már meg, hogy ő is verte a strébert szex közben? – folytatta olyan hangosan, hogy az egész folyosó hallotta. – Egyáltalán bejutott a bugyidba? – állta el Marisa útját. – Még szűz voltál?
     Tom ekkor már megrökönyödve bámulta az előtte zajló, már-már zaklatásnak is beillő jelenetet. Már nem gondolt arra, hogy ez az, amit Marisa és a hozzá hasonló lányok érdemelnek. Senkivel sem szabad így bánni, még akkor sem, ha megérdemli.
     Ám úgy tűnt, egyedül ő gondolta így, mivel senki még csak a füle botját se mozdította, egyszerűen csak végignézték, ahogy megalázzák azt a szerencsétlent, és minden csepp méltóságát a földbe tiporják.
     - Hé, Schultz, mi lenne, ha velem kötekednél! Tudod, egy lányt bántani nem nagy dicsőség – lökte el magát Tom a szekrénytől, amihez addig támaszkodott.
     - Jaj, Tomika, drága, hát már téged is behálózott a kis kurva? – húzta el a száját Barbie, mikor Tom Marisa és Peter közé lépett, s így testével hárította a nem kívánt fizikai kontaktust.
     - Szerintem inkább te vagy a kurva, de ez már csak részletkérdés – legyintett unottan Tom, majd megfogta a szorosan mellette álló Marisa kezét és a folyosó vége felé kezdte húzni.
     - Jó szórakozást, ribi! – szólt utánuk Barbie, mikor Mischa is előkerült. – Aztán jó nevet sikíts, mikor Tom is megdug – vigyorgott teli szájjal.
     - Risa! – kiáltotta felháborodva Mischa, természetesen egy szót sem értve, az egész helyzetet félreértelmezve. – Mi a franc folyik itt? – kapta el Marisa másik kezét.
     - Mischa – nyöszörögte halkan Marisa. Tomnak rá sem kellett néznie, a hangján is tökéletesen hallotta, hogy már csak másodpercek választják el a hisztérikus zokogástól.
     - Semmi közöd hozzá, foglalkozz inkább az üresfejű barátnőddel – rántott egyet a lányon Tom, és már vonszolta is tovább a tornaterem mellett lévő mosdó felé.

¤¤¤¤

     Semmire nem emlékszem. Nem tudom, hogy keveredtünk ki a folyosóról, hogy miket mondott Barbie vagy Tom, és hogy hogyan kerültem a női mosdóba, Tommal.
     Megint ott ültem a fal tövében és sírtam. Tom pedig ott guggolt velem szemben.
     - Menj el – nyöszörögtem két sírógörcs között.
     - Nem foglak egyedül hagyni – rázta a fejét eltökélten. – Szépen megnyugszol, én meg hazaviszlek – nyújtott felém egy papírzsebkendőt.
     - Nem akarok hazamenni – fúlt sírásba a hangom.
     - Miért? – ráncolta a homlokát értetlenkedve Tom, vagy legalábbis a könnyeimen keresztül nézve úgy tűnt. Nem feleltem, csak a fejemet ráztam, miközben megtöröltem a szemeimet. – Mondd el – kérlelt, egyáltalán nem erőszakosan. Ez, bevallom, furcsa volt, mivel eddig jobbára csak az idegbeteg oldalával volt alkalmam megismerkedni.
     - Nem akarod tudni – fújtam ki a levegőt egy fokkal nyugodtabban.
     - Azt hadd döntsem el én, jó? – koppantak térdei a kövön, mintegy felkészülve a hosszas győzködésemre.
     - Nem megy – görbült ismét lefelé a szám széle.
     - Ne, ne sírj, kérlek – nyújtotta felém ijedten egyik kezét. Ebben a tekintetben ő sem különbözött a többi pasitól; nem tudott mit kezdeni egy síró lánnyal. – Figyelj, ha nem akarod, akkor ne mond el. Én csak azt hittem, úgy könnyebb lesz – támaszkodott meg a combjain.
     - Miért vagy velem ilyen kedves? – csúszott ki a számon, de már nem szívhattam vissza.
     - Mert mindenki más bánt téged – rántotta meg a vállát, a csempét bámulva maga előtt.
     - De te is utálsz engem – jegyeztem meg halkan, a zsebkendőt morzsolgatva ujjaim között. Pilláimon még mindig könnycseppek ültek.
     - Nem utállak. – Hangja komoly volt és meggyőző, ezért is voltam kénytelen felnézni rá. Látnom kellett az arcát, tudnom kellett, hogy nem hazudik.
     - Tényleg? – kérdeztem vissza hitetlenkedve, mivel csak őszinteséget tudtam kiolvasni a szemeiből.
     - Tényleg – mosolyodott el kisfiúsan. Szerintem látta rajtam, mennyire meglepett, amit mondott.
     - Én… - Nem tudtam, mit kellene mondanom. – Köszönöm – tört ki belőlem, és még mielőtt végiggondolhattam volna, hogy mit teszek, karjaimat a nyaka köré fűzve bújtam hozzá, arcomat a vállához szorítva. Nem viszonozta az ölelésemet, eleinte. Egy pár másodperc múlva viszont éreztem, ahogy karjai körbeölelik a derekamat és közelebb húz magához. – Ez nagyon sokat jelent nekem – motyogtam, még mindig ölelve őt. Talán Herr Selmarnak igaza volt, és Tom mégsem az a vadbarom, aminek mutatja magát, hanem egy értelmes fiú, akinek hatalmas szíve van. Talán mégis jó döntés volt második esélyt adni neki.
     - Tudom – simogatta meg a hátamat kedvesen. – Akkor most hazaviszlek.

\m/(-.-)\m/