Wenn ich weine... 14. rész

Legújabb rész!!

Elnézést a késésért...

Jó olvasást!

14. rész - Csend

     Hétvégén nem akartam találkozni a fiúkkal, annak ellenére sem, hogy Tom annyira erőltette. Hiába magyaráztam, hogy apám nem fogja engedni, kiszökni pedig biztosan nem fogok.
     Már akkor el akartam menni tőlük, mikor Tom végre előkerült a cipőmmel. Fel sem tűnt, hogy közben eltelt egy teljes óra, én pedig nem csináltam mást, mint ültem Bill mellett, kéz a kézben, alig érezhető módon egymáshoz érő combokkal.
     A tanulásból semmi sem lett, hála Tomnak, ugyanakkor az ő jóvoltából sikerült késnem is, s így húsz perccel később értem haza a megadottnál.
     - Késtél – fogadott apám, még az ajtót sem volt időm becsukni magam után.
     - Késett a busz – feleltem halkan, közben kibújtam a cipőmből.
     - Nézz rám! – lépett elém. Kénytelen voltam felemelni a fejem, tudni akarta, hogy hazudok-e. – Rendben – bólintott, de nem tudhattam, mit olvasott le az arcomról. Csak remélhettem, hogy már nem tükröződnek szemeimben azok az érzések, melyeket én magam is éppen hogy csak felfedeztem. Nem akartam, hogy tudjon róla. – Menj a szobádba!
     És én mentem. Szerencsére aznap este már nem futottam össze vele. Hallottam, ahogy nézi a tévét a nappaliban, matat a konyhában, kinyitja a hűtőt, poharat, tányért vesz elő. Csak ültem az ágyamon, és vártam, hogy végre lefeküdjön és elcsendesedjen minden.
     Piszkosul éhes voltam, mégsem akartam addig kimenni a konyhába, amíg megvolt az esélye, hogy találkozhatunk. Nem akartam megadni neki az esélyt, hogy tudomást szerezzen Billről vagy Tomról.
     Ezért utáltam ezeket az időszakokat, a józan heteket. A legutóbbi pofont is azért kaptam, mert magánál volt, nem pedig önkívületi állapotban fetrengett a kanapén. Csak ezért volt képes felismerni Tom apját. Rájött, hogy nem vadidegenek, hanem potenciális veszélyforrások, akik mindent tönkretehetnek, ha egyszer a védelmükbe vesznek. Az a bizonyos pofon volt az emlékeztető, hogy mi is vár rám, ha nem szakítom meg velük a kapcsolatot. Semmit nem ért a könnyek között előadott könyörgésem, a magyarázkodás, hogy Tom csak az osztálytársam, akit korrepetálnom kell.
     Hiába esküdöztem, hogy nem teszek semmi olyat, ami kompromittálhatna, nem érdekelte. Egy karmozdulattal belém fojtotta a további érveket.
     Éjfél is elmúlt, mikor beléptem a konyhába, vagyis inkább a csatatérre. A tűzhely olyan ismeretlen eredetű kajamaradékban úszott, amiből a kőre is jutott bőven. Az asztal és a pult ragadt, a mikróban pedig szemmel láthatóan felrobbant valami. A maradványok mértékéből ítélve nem lehetett más, mint egy macska. Ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat a látottakra. A mosogatóban pedig egy hatalmas kupacban ott csücsült a komplett tányérkészletünk, a kupac csúcsán a mikróban meggyilkolt macska cafatjaival. Rendben, valószínűleg nem robbantott fecnikre egy macskát, de ez még mindig jobb opciónak bizonyult, mint kinyomozni, mi is történt valójában. Nem akartam tudni, volt már részem durva élményekben.
     Egy nagy sóhajtás után kezdtem kipakolni a mosogatóból a koszos edényeket és halmoztam az asztalra. Mivel már számtalanszor éltem át hasonlót, sikerült halkan dolgoznom. Előbb tisztára sikáltam a tányérokat, majd letakarítottam az asztalt, végül pedig lesúroltam a tűzhelyet. Az utolsó feladat a listán a felmosás volt, bár találóbb megfogalmazás lenne a fellocsolás hypoval. Mire mindennel végeztem, elment az étvágyam is. Így csak fogtam egy müzli szeletet – amit a legfelső polc hátuljában rejtegettem –, egy pohár tejet, és visszalopakodtam a szobámba, ahol fáradtan dőltem be az ágyamba, a tusolást reggelre halasztva.



     - Ébredj! – rázta valaki a vállam. Hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, egy pillanatig azt hittem, hogy csak egy utcán elhajtó autó hangjára ébredtem fel. De amikor kinyitottam a szemem, apám fölém magasodó alakja töltötte ki a látómezőmet. Annyira megijedtem, hogy a másik oldalamra gördültem, viszont túl nagy volt a lendület, s így a földről pislogtam apámra, az ágy túloldaláról.
     - Valami baj van? – kérdeztem még mindig összezavarodva, a takarót a mellkasom elé ráncigálva. Vastag felső volt rajtam, mégsem bíztam a dolgot a véletlenre. Eddig még sosem nézett rám olyan szemmel, én viszont egyenesen rettegtem attól a perctől, amikor már nem fog megelégedni azzal, hogy csak megpofoz.
     - Nincs reggeli – felelte mogorván.
     - Azonnal megyek – dörzsöltem meg fáradtan a szemeimet, éreztem, hogy nem aludhattam túl sokat. A karórám sem mutatott egyebet. Még fél hét sem volt. Nagy nehezen feltápászkodtam a földről, majd felvettem egy pulóvert.
     Nagyokat ásítva vonultam ki a konyhába, ahol apám már az asztalnál ülve várta, hogy elé rakjam a reggelijét. Egy szót sem szóltam hozzá, a szemkontaktust is kerültem vele. Nem számított, hogy épp józan volt, mivel pontosan ilyenkor hangoztak el közöttünk a legdurvább veszekedések.
     - Majd takarítsd ki a szobámat – adta ki az utasítást két falat között.
     - Rendben – bólintottam, miközben egy szelet pirítóst rágcsáltam a mosogatónak dőlve. Sohasem léphettem be a szobájába csak akkor, ha ő engedélyt adott rá. És én még akkor is úgy léptem át a küszöböt, mint aki épp egy oroszlán fogsorát készül megmosni; a barlang már biztosítva volt. A helyiség bűzlött a bagótól, az izzadságtól és az alkoholtól. Az ablak elé húzott sötétítő csak fokozta a vámpírbarlang látványvilágot. Undorított minden, amihez csak hozzáért az apám. Mert ő az, az apám, akinek bizonyos értelemben az életemet köszönhetem. Mindegy, hogy néha már a halál gondolata sem tűnik olyan bűnösnek, csak hogy minél távolabb legyek tőle. Nem számít, mivel ezek csak gondolatok, melyek akkor jönnek, mikor már túl sok a pofon, a kiabálás és a durva szó. Amikor már minden vagyok, csak ember nem.
     Egész nap robotoltam és takarítottam. A józansága sokkal rosszabb volt, mint a részegsége. Ezekben a hetekben rájön, hogy mennyire elhagyta magát, a házunk pedig egy kész disznóól, mivel egyedül nem vagyok képes mindent kézben tartani. Ilyenkor persze nekem kell kiglancolni az egész házat a padlástól a pincéig, az apám meg még egy kanalat sem képes beletenni a mosogatóba, csak a feladatokat tudja sorolni vég nélkül.
     És én ezért nem akartam találkozni Tomékkal. Mert tudtam, nem lesz egyetlen olyan perc sem, amit ne felügyelet alatt töltenék. Normális esetben – értendő ezalatt a Mischával töltött idő – éjszaka szöktem volna ki, miután apa elaludt, csakhogy már nem állnak fent ugyanazok a körülmények. Csúnyán hangzik, de sem Tom, sem Bill nem olyan fontos számomra, hogy kockáztassak. Még. Idővel talán változni fognak a dolgok, hisz Tom annyira erőlködik, hogy a bizalmamba férkőzzön, viszont én még egyelőre nem vagyok képes beengedni őt. Előbb meg kell őt ismernem, tudnom kell, hogy nem csak kihasználni akarja a gyengeségeimet, ellenem fordítani a titkaimat, elárulni és nevetségessé tenni mindenki előtt.
     A legújabb óriási kérdőjel az életemben Bill. Mégis mi a fene történt köztünk? Sohasem beszéltem vele egyetlen szót sem. Persze, tudomásom volt róla, hogy a világon van, azonban útjaink sohasem keresztezték egymást. Soha nem is gondoltam rá másként, mint az a vékony, fekete hajú fiú, akiből később Tom öccse lett. Most viszont ő BILL – szép nagy betűkkel –, aki egyetlen érintésével összezavart bennem mindent. Újabb kérdések merültek fel, melyek megválaszolása mindennél fontosabb lett. Vajon ő mit érzett közben? Érzett egyáltalán valamit? Vagy csak egyszerű gesztus volt, mert látta rajtam, hogy erre van szükségem? Valami célja volt vele? Vagy csak megtéveszteni akart, hogy kihasználhasson, majd gúnyt űzhessen belőlem? Szándékosan akart összezavarni? De mi van, ha ő is érzett valamit és azért történt minden, mert azt akarta, hogy megtörténjen…
     Nem tudtam mit higgyek, meg kellett találnom a válaszokat. Ehhez pedig az kellett, hogy nyitottabb legyek és ne féljek megmutatni magam még akkor sem, ha ezzel elárulom a saját elveim kiütve pár téglát abból a falból, ami mögött évek óta rejtőzöm, s eddig csak Mischa jutott át. Az, aki az első adandó alkalommal el is árult. Fájt és fájni is fog az árulása, ettől függetlenül nem bántam meg semmit, ami vele kapcsolatos. Kellett, hogy átéljem azokat a dolgokat, vele, máskülönben nem lenne elég erőm megtenni a lépéseket egy új barátság felé.
     Lesznek buktatók és nehéz percek, de majd igyekszem átlépni a saját magam támasztotta akadályokon, s nem elfutni vagy felégetni mindent, mikor a dolgok túl fájdalmasak lesznek, én pedig kiszolgáltatott a külvilágnak.

\m/(-.-)\m/