Wenn ich weine... 13. rész

Tudom, tegnapra ígértem az új részt, de közbejött valami...
De hogy orvosoljuk a dolgot, itt az új rész, ami nem lett túl hosszú - az átlaghoz képest - tartalmilag viszont egész tűrhető...

Jó olvasást!

(ui.: Nem tudom, mikor lesz új rész, egyelőre még nincsenek használható ötleteim a folytatáshoz... de majd kialakul.)

13. rész - Falak mögött

     - Azt hittem, hazaviszel – pislogtam értetlenül, ahogy Tom maga után húzott, el az utcánktól.
     - Viszlek is, de azt nem mondtam, hogy hozzátok – nézett vissza rám felháborodva a válla felett.
     - Meg vagy te háborodva? – torpantam meg makacskodva. Addig nem voltam hajlandó tovább menni, amíg nem beszéltünk.
     - Nem – felelte azonnal. – Azt hittem, nem akarsz hazamenni – fordult felém bizonytalanul.
     - Nem is akarok, de muszáj. Hidd el, csak még nagyobb szarba kerülnék… és te is.
     - Én nem félek – húzta ki magát büszkén.
     - De én igen – fejtettem le ujjait csuklómról. – Nagyra értékelem, amit teszel, tényleg, de az én életemben a dolgok nem így működnek – csóváltam meg a fejemet szomorúan és hátrébb is léptem, hogy otthagyom őt.
     - Semmivel sem tudlak meggyőzni? – csillantak fel szemei, mint akinek a fejében már ott csücsül egy kész terv.
     - Nem hiszem – feleltem bizonytalanul. Nem nagyon tetszett az, amit a pillantása ígért.
     - El kell készítenünk a beadandót – vágott önelégült fejet. Tudta, hogy ez az egyetlen tisztességes érv, amivel biztosan meggyőzhet.
     - Baszd meg – káromkodtam el magam. Igaza volt, nyert.
     - Várj meg, nem is tudod, merre kell menni – rohant utánam, mikor az orrom alatt morogva megindultam előre, a korábban jelzett irányba.

***

     Tom megint ellógta az utolsó órát, és megint nem szólt róla neki. Na, nem mintha menni akart volna ő is, pusztán csak szerette tudni, mit csinál a másik fele. Bátyjával ellentétben, neki fontos volt a suli, nem akarta, hogy kirúgják. Ezt nem akarta Tom megérteni. Neki is ugyanez volt a feladata, mégsem próbált meg változni. És ami a legrosszabb, Marisát is magával rántja. Amióta csak összekerültek, nem telt el olyan nap, hogy ne az ő kettősük lett volna a téma a diákok között. Tom rossz hatással volt Marisára, és ez ellen tennie kellett. Nem hagyhatta, hogy bátyja az ő életét is elszúrja.
     A hazaúton végig azon gondolkodott, hogyan fogja előkeríteni Tomot, ha nem találja otthon. Az egyetlen, amit biztosan tudott, hogy nagyon durva veszekedés van kilátásban.
     Először nagy lendülettel akart benyitni az előszobába, de aztán meggondolta magát. Óvatosan, minél kevesebb zajt csapva lépett be az ajtón. Táskáját a szőnyegre tette, majd kibújt a cipőjéből. Csak ekkor vette észre az idegen tornacipőt a bátyjáé mellett. Még azelőtt meghallotta Tom fojtott dörmögését és egy halk, lányos hangot, mielőtt még listát készíthetett volna azon ismerősökről és rokonokról, akik lábára ráillik az a manó méretű lábbeli.
     Lábujjhegyen, faltól-falig, bútorok mögé bújva osont át a nappalin a konyha felé. Fülét az ajtóra tapasztva hallgatózott, de így sem lett okosabb, mivel a titokzatos látogató nem szólalt meg, csak visszafogottan kuncogott, feltehetően Tom mondott valami baromságot, szokásához híven.
     - Mit művelsz? – hallatszott Tom hangja, ezúttal sokkal hangosabban és egyértelműen rémülten.
     - Kipakolok? – kérdezett vissza a lány hang, s így, közelebbről hallva Bill be tudta azonosítani a tulajdonosát. Marisa volt az. Fintorogva fordította tekintetét a plafon felé, hisz gondolhatta volna, hogy Marisát vitte haza a bátyja, ugyanis a kis kalandjait sosem vállalta fel nyíltan a szüleik előtt.
     - Miért? – nyafogott Tom, tőle szokatlan gyerekességgel. Énjének ezt az oldalát nem szokta a családján kívül másoknak mutogatni. Már eddig is volt egy olyan sejtése, hogy Tomra különleges hatással van Marisa jelenléte, és ez most minden kétséget kizáróan bizonyosságot is nyert.
     - Ne legyél hülye, ha kérhetem – szólt vissza Marisa tanító nénis hangsúllyal. – Tanulni hívtál, szóval tanulni is fogunk – csapódott egy füzet a konyhaasztalon.
     - Mondtam már, hogy gonosz vagy? – durcáskodott Tom.
     - Csak párszor – kuncogott Marisa.
     Ettől az édes hangtól megmozdult valami Billben. Valami, ami jó volt, valami, amit még nem sokszor élhetett át. Ugyanakkor irigységet is érzett a bátyja iránt, hisz ő volt az, aki egész nap Marisa mellett lehetett, és a boldog, önfeledt nevetéseket is ő kapta. És mindennek talán tudatában sem volt.
     - Kérdezhetek valamit? – mondta halkan Tom csendben eltöltött percek után. Bill már épp megfordult és tett is pár lépést, hogy felmegy a szobájába. A kérdés hangsúlya viszont maradásra késztette.
     - Kérdezni kérdezhetsz, válaszolni viszont nem biztos, hogy fogok. – Marisa válasza is ugyanolyan komoly volt, mint maga a kérdés.
     - Az apád… tudod… szóval… bánt téged? – kereste a szavakat Tom, Bill pedig gondolatban homlokon csapta magát bátyja tapintatlansága miatt.
     - Tom, lépj már túl ezen – sóhajtotta Marisa. – Ez nem a te dolgod.
     - Ezek szerint igen- következtette ki Tom.
     - Igen, most boldog vagy? – csattant fel Marisa. – Miért kellett elrontanod? – kérdezett vissza sírós hangon. – Inkább hazamegyek.
     - Sajnálom.
     Sajnálhatod is, barom – puffogott magában Bill, miközben a lépcsőhöz sietett. Nem akart lebukni.

***

     - Jaj, ne csináld már! – szólt utánam Tom, miután egy pillanatig sem gondolkodva kaptam fel a táskámat és a nappali felé indultam. – Gyere vissza!
     - Nem! – makacskodtam. – Egy érzéketlen hülye bunkó vagy! – kiabáltam dühösen. Nem csak rá haragudtam, hanem magamra is, mivel kikotyogtam, amit nem lett volna szabad.
     - Jó, rendben, igazad van, csak ne menj el – lépkedett a nyomomban.
     - Seggfej – motyogtam, miközben leültem a földre, hogy felhúzhassam a cipőmet.
     - Meglehet – rántotta meg a vállát, majd megragadta a fél pár cipőmet és felrohant vele az emeletre.
     - Mint a dedóban – sóhajtottam, de nem mentem Tom után, inkább leültem a kanapéra és nyugodt nézelődésbe és gondolkodásba kezdtem.
     - Szia! Hát te? – ugrottam meg a váratlan hangtól.
     - Én… ülök – nyögtem zavartan. – Tom elvette a cipőmet – folytattam, mivel látszott rajta, hogy nem érti.
     - Nézd el neki – húzta el a száját és leült mellém. – Néha nagyon hülye tud lenni.
     - Tapasztaltam – fintorogtam én is. S bár Tomról beszéltünk, azért én igyekeztem nem túl feltűnően bámulni Billt. Furcsa volt, hogy hiába ikertestvérek, mégis olyan nagyon különbözőek. Egyedül talán csak a szemük volt ugyanolyan. És a kezük. Mindkettőjüknek hosszú, finom művészujjuk volt. Az enyém bezzeg rövid és kis húsos, helyes gödröcskékkel a kézfejemen. Utáltam a kezem, legszívesebben eldugtam volna.
     Istenem, gondolatolvasó – dermedtem le, mivel ő is az ölemben pihenő kezeimet bámulta. Bár lehet, hogy csak túl feltűnően tekergettem és tördeltem az ujjaimat.
     - Olyan picike a kezed – mondta halkan, szinte suttogta.
     - A tiédhez képest igen. – Egy pillanatra megdöbbentettek szavai, a nyíltsága, de leküzdöttem a zavaromat és felé nyújtottam egyik kezemet. De abból, ahogy a végtagomra nézett, úgy tűnt, nem számított ilyen reakcióra.
     - Hülyén is néznél ki ekkora lapátokkal. – Kezét úgy csúsztatta a kezem alá, hogy tenyereink finoman összesimuljanak.
     Az én gyomrom pedig már ettől is vidáman bukfencezett egyet. Eddig összesen csak két ember fogta meg a kezem, Mischa és Tom. Csakhogy egyikük esetében sem éreztem hasonlót. Ez megrémisztett? Igen. Olyannyira, hogy inkább elmenekültem volna a közeléből. De ő nem engedte. Hatalmas, meleg tenyere körülfogta az én aprócska kézfejemet, s ettől én csak még feszültebb lettem. Már-már érezni véltem, hogyan ül ki bőrömre a hideg verejték, s ezt ő is észreveszi, de van olyan udvarias, hogy nem teszi szóvá, egyszerűen csak elenged és elsétál.
     Nem így történt. Ujjai az én ujjaim közé csúsztak, hüvelykujja pedig a kézfejemet simogatta. Nem beszéltünk, mégis, ez a néma párbeszéd, sokkal, de sokkal többet jelentett. Nem voltak tolakodó kérdések, kínos válaszok, csak két kamasz, akik egymás kezét fogva ülnek egy kanapén, távol a világtól, mindentől, ami fájdalmat okozhat.
     Fura érzés volt nem szorongani és félni, hanem csak elmerülni a kellemes bizsergésben és gyomorficánkolásban, amit Bill érintése váltott ki bennem.
     Arra nem mertem gondolni, hogy miért teszi azt, amit, és mindeközben mit gondol rólam, vagy mit érez irántam.

\m/(-.-)\m/