Heartache 1. rész

Cím: Heartache

Alcím: I thought my heart was bullet-proof

Kategória: Hetero

Műfaj: Romantikus

Szereplők: Niall Horan / saját szereplő
Chapter 01

„- Semmi bajom. Jól vagyok.

Pedig nem voltam jól. Egyáltalán nem voltam jól. Az az éjszaka összetört. Fallal vettem körül magamat, nehogy még jobban összetörjek, de semmiféle védőfal nem óvhatja meg az embert minden lehetséges fájdalomtól. Mindmostanáig éppolyan törékeny maradtam, mint bárki más. De reménykedhettem. És tudtam szeretni."

- Tammara Webber: Törékeny

    Csend volt. Nem a süket, idegtépő némaság, csak csend. Valami csipogó hangot hallatott, valaki suttogott és egy ajtó becsukódott.

    Ki akartam nyitni a szemeim, körül akartam nézni, látni akartam, hogy hol vagyok. Kórházban voltam, erre emlékeztem. Megműtöttek, ezt is tudtam. Takarók nehezedtek rám, melegem volt. Próbáltam megemelni a kezem, szerettem volna lejjebb húzni testemről a takarót, de nem bírtam. Megmarkoltam ugyan az anyag szélét, ujjaimban viszont egy cseppnyi erő sem volt. Viszont a szemeimet végre sikerült felnyitnom.

    Nem volt teljesen sötét, de szerencsére a fény sem bántotta a szemem. Pár pillanatig a szobát és a benne lévő tárgyakat kémleltem, igyekeztem betájolni saját magam. Ujjaim a nővérhívó gombot keresték, s csak hosszas tapogatózás után sikerült rálelnem. Azonban hiába nyomkodtam a gombot, semmi sem történt. Nem maradt más választásom, használnom kellett a hangomat. Csakhogy bármennyire is erőlködtem, egy szót sem bírtam kierőszakolni a számon. Lassan megnyaltam cserepesre száradt ajkaimat, nyeltem egy nagyot, majd ismét próbálkoztam.

    - Nővér.

    Először csak a suttogásig jutottam, aztán minél többet ismételgettem a szót, mindig egy fokkal erősebb lett a hangom.

    - Nővér!

    Végre meghallotta nyekergésemet, legalábbis a sietős léptek hangja erre engedett következtetni.

    - Meg kell nyomni a gombot kétszer – torkolt le azonnal.

    - Nyomtam – motyogtam. Még kótyagos voltam, ezért nem tudtam olyan színvonalú választ adni, amit a viselkedése megérdemelt volna. – Szerintem nem működik – fűztem még hozzá halkan.

    - Az ki van zárva – lépett az ágyamhoz, s felkapta a szerkentyűt. Egy percnyi eszeveszett nyomkodás után látta csak be, hogy valóban nem működik az a szar. Ha nem lettem volna olyan pocsék állapotban, talán kárörvendő megjegyzést is teszek, de mivel rajta keresztül juthattam fájdalomcsillapítóhoz, inkább tartottam a számat.

    - Mennyi az idő? – tereltem más irányba a beszélgetést.

    - Hajnali fél kettő – pillantott a karórájára, majd a hívógombokkal kezdett molyolni. Nem láttam pontosan, hogy mit csinál, ugyanis amint megmozdítottam a fejem, fájdalmasan megfeszült a hasfalam.

    - Most már működik a hívó, kétszer kell megnyomni – hajolt az infúziós tasakomhoz. – Hozzak fájdalomcsillapítót?

    - Még nem fáj – feleltem az ominózus területre koncentrálva. – Ó, inkább mégis kérek – gondoltam meg magam, mikor eszembe jutott, milyen fájdalmakat éltem át az elmúlt napokban. – Melegem van. Ez normális? – kérdeztem meg végre, amit eredetileg is akartam.

    - Igen, mert két takaró alatt fekszik. Miután kihozták a műtőből, remegett, mint a kocsonya. Hozom a fájdalomcsillapítót – lépett ki az ajtón.

    Nem tudom, mit adott be nekem a nővér, de príma anyag volt. Szinte azonnal kiütött pár órára. Csak néha ébredtem fel egy-egy pillanatra, olyankor viszont hallucináltam. Egereket láttam szaladgálni a plafonon. Hát az valami iszonyú volt, a végén már ki sem mertem nyitni a szemem.

    Négy körül a nővér ébresztett azzal, hogy innom kell, vizet, sokat, mert könnyen kiszáradhatok, és azt nagyon nem szeretnénk. Tehát ittam.

    Öt óra magasságában viszont már két nővér jött, s ettől valamiért rossz előérzetem támadt, és mint kiderült, nem is alaptalanul. Azt akarták, hogy keljek fel és menjek ki a mosdóba. Ezt hallva, legszívesebben lemutattam volna a középső ujjam. De nem tehettem mást, fájdalmak közepette, összeszorított fogakkal küzdöttem magam ülő helyzetbe a két nő segítségével, majd eleinte megroggyanó térdekkel ugyan, de elcsoszogtam a mosdóig a támogatásukkal. Szédültem és hányingerem volt. Bevallom, jólesett, hogy megmoshattam egy kis hideg vízzel az arcomat.

    Miközben újabb adag vizet töltöttem magamba, tudatosodott bennem, hogy tele vagyok csövekkel. Volt ott infúzió, drain és katéter is. Csak ahhoz kellett az egyik nővér, hogy a sok tartozékot hozza utánam.

    A kis séta után szerencsére békén hagytak, a vízivással viszont nem volt szabad leállnom.

    Azt hittem, a reggeli vizitnél végre választ kaphatok minden kérdésemre. Elvégre még csak azt sem tudtam, hogyan végződött a műtétem. Volt komplikáció, vannak következmények, most már minden rendben lesz, vagy szükség van még egyéb beavatkozásra? És mikor mehetek már végre haza?

    Nos, válaszokat nem kaptam, de még csak nem is találkoztam előtte azzal az orvossal, aki elkezdte nyomkodni a legkisebb érintésre is érzékeny hasamat. Legszívesebben óbégattam volna kínomban, ezért sem vettem észre, hogy megszorítottam az orvos csuklóját.

    - Kérem, kisasszony, ezt muszáj – győzködött, mivel még mindig markoltam a kezét.

    - Tudom – nyöszörögtem –, de nagyon fáj – csordult ki a könnyem, miközben lassan elvettem a kezemet. – Csak óvatosabban – vettem nagy levegőt, felkészülve az újabb testem elleni támadásra.

    Kilenc óra után végre megérkezett az orvosom, az, aki megadhatta a válaszokat.

    - Jó reggelt, Charlotte, hogy vagy? – húzott oda egy széket az ágyam mellé.

    - Kimerülten – fújtam ki óvatosan a levegőt. A vizitelő orvos elég rendesen elintézett.

    - El is hiszem – húzta el a száját sajnálkozva. – De a nehezén már túl vagy – paskolta meg a takarón keresztül a lábam.

    - Akkor vége? – kérdeztem halkan, feljebb húzva magam az ágyon.

    - Inkább ne fészkelődj – emelkedett meg, küszködésemet látva. – Most már csak pihenned kell –     válaszolta meg a feltett kérdést.

    - Ó, hála Istennek – nyögtem megkönnyebbülve, s mosolyodtam el hálásan, az állandó fájdalom ellenére is. – Szeretném tudni, mi történt a műtőben – tértem a lényegre néhány percnyi csend után.

    - Komplikált volt a helyzet, ezért is kerültél fel olyan gyorsan a nagyműtőbe a punkció után.

    - Gondoltam is, hogy valami nincs rendben – kotyogtam közbe.

    - Laparoszkópiával kezdtük a műtétet, de a hasűri nyomás és az emiatt fennálló tüdőembólia veszélye miatt radikális beavatkozásra volt szükség – magyarázta komolyan, én pedig lekiekben felkészültem a legrosszabbra. – Egy hat centiméteres vágást ejtettünk a hasfalon, hogy ki tudjuk tisztítani a hasüreget és megállapíthassuk a vérzés helyét. Majdnem két liter vér ürült a hasüregbe a sérült petevezeték miatt, gyorsan kellett cselekedni. Sajnos a károsodás olyan mértékű volt, hogy ki kellett vennünk a bal petevezetőt. A küretet is elvégeztük.

    Nem tudom, milyen képet vághattam, de úgy nézett rám, mint aki attól fél, bármelyik percben kiborulhatok. Én viszont semmi ilyet nem terveztem. Még saját magam számára is meglepő módon, de higgadtan vettem tudomásul a hallottakat. Valahol éreztem, hogy nem úszhatom meg következmények nélkül a felelőtlenségemet. Az egész az én hibám volt.

    - Értem. – És valóban értettem.

    - Figyelj, ez nem azt jelenti, hogy semmi esélyed nincs a jövőben… - próbálta elejét venni, hogy teljesen elkeseredjek.

    - Nem, csak feleannyi – húztam el a számat. – És az sem kizárt, hogy ez – mutattam végig magamon – újra megtörténik.

    - Sajnos fennáll a lehetősége – bólintott együtt érzően. Nos, legalább nem hazudott.

    Ezek után még volt pár kérdésem, kezdve azzal, hogy mikor mehetek végre haza. A válasz az volt, ha nem lesz komplikáció, akkor hétfőn.

    A plafont bámulva gondolkodtam és vizsgáltam meg a helyzetemet. A következő hat hétre ki vagyok ütve, nem fogok tudni dolgozni, vagy legalábbis olyan minőségű munkát végezni, mint előtte. Bár, az is lehet, már most sincs munkám. Kedden már dolgoznom kellett volna, de én hétfő este itt voltam. Én hülye, teljesen elfelejtettem, hogy főnököm is van. Mondjuk az elmúlt napok voltak annyira kaotikusak, hogy nem csoda, ha kiment pár dolog a fejemből. Arra sem emlékeztem, hogy valóban felhívtam-e a bátyámat vagy már csak a fájdalomtól és a kétségbeeséstől képzeltem az egész beszélgetést. Most viszont ha akartam volna sem tudok telefonálni senkinek. A mobilomat az értéktárgyaimmal együtt elzárták, mivel a szobámban nem hagyhattam, az őrzőbe pedig nem hozhatták utánam.

    Ami ugyancsak fejtörést okozott, hogy Neki megmondjam-e? Az elmúlt hetekben úgy viselkedett velem, mint egy idegennel. És a legrosszabb, hogy nem tudom, miért? Semmi rosszat nem tettem, még ahhoz is szépen mosolyogtam, mikor közölte velem, hogy ami közöttünk történt, hiba volt, és semmi sem volt igaz abból, amiket mondott. Felejtsek el mindent. Ezek után hogyan állhatnék elé? Hogyan mondjam el Neki? Talán az lesz a legjobb, ha hallgatok. Semmiről sem kell tudnia, elvégre nem történt semmi. Idővel túl leszek rajta, elfelejteni viszont sohasem fogom, hisz a sebhelyek örök emlékeztetők maradnak.

    Az ebédem egy darab kifli volt. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljön az a pillanat, hogy úgy fogok örülni egy szottyadt kiflinek, mint más egy négyfogásos ebédnek. Talán az is közrejátszott, hogy tudtam, egy óra körül végre kiveszik a katétert. Utálatos egy érzés volt és bőven elég is volt belőle ennyi. Mégis, a leginkább azt vártam, hogy visszahelyezzenek az osztályra, a saját ágyamba.

    És lám, két óra magasságában, a katétertől megszabadítva, egy beteghordó aktív közreműködésével totyogtam végig a folyosókon a saját ágyam felé.

    Ahogy átléptük a küszöböt, majdnem elbőgtem magam. A bátyám ott állt az ablaknál, s csak akkor fordult meg, miután elcsoszogtam az ágyamig, magam után húzva az állványt, amire az infúzióm volt aggatva és a drain végére rögzített tasak.

    - Borzasztóan nézel ki – állapította meg, ahogy a küszködésemet figyelte. Segítség nélkül egyelőre képtelen voltam felállni vagy leülni. Egyáltalán nem volt jó érzés ez a kiszolgáltatott állapot még a saját testvérem előtt sem.

    - Köszönöm, nagyon kedves vagy – nyöszörögtem, míg próbáltam felvenni egy elviselhetőbb pózt.

    - Hogy vagy? – ült le az ágyam szélére óvatosan.

    - Pazarul. Nem látszik? – lélegeztem aprókat.

    - Mi történt? – simogatta meg a kézfejemet.

    - Nem beszéltél a dokival? – pislogtam nagyokat. Nem akartam bőgni. Az is elég volt, hogy így lát, nem akartam a kelleténél nagyobb fájdalmat okozni neki.

    - Dél körül érkeztem, de akkor még fent voltál az őrzőben. Viszont kikértem a telódat – húzta elő a zsebéből a készüléket. – Minimum húsz nem fogadott hívásod volt – lengette meg az orrom előtt.

    - Nem volt kikapcsolva? – vettem a kezembe értetlenkedve. – Meg mernék esküdni, hogy kilőttem. Tiszta hülye vagyok – nyitottam meg a híváslistát, s vettem sorba a hívók listáját.

    - Tudom a PIN-kódodat – vakargatta zavartan a tarkóját. – Lehet, hogy haragudni fogsz, de beszéltem a főnököddel – nézett rám kiskutya szemekkel.

    - Tessék? – hördültem fel, de ezt azonnal meg is bántam, fájdalmasan jajdultam egyet. – Mi a francért? Mint mondtál neki? daráltam a kérdéseimet.

    - Teljesen véletlenül vettem fel – emelte fel kezeit védekezően Ed.

    - Mit-mondtál-neki?

    - Hogy kórházban vagy, megműtöttek és majd jelentkezel, amint lejössz az altatókról – vigyorodott el a mondat végén, én viszont cseppet sem találtam viccesnek. – Ne nézz így rám, kérlek.

    - Ugye nem mondtad meg, hogy melyik kórházban vagyok? – kapaszkodtam az utolsó kis reménybe. Ha Paul megtudta, mi történt, idő kérdése, hogy a többieknek is továbbadja. Nem akartam, hogy Ő is tudjon róla.

    - Nem – rázta meg a fejét. – Elmondod végre mi történt?

    - Ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek – emeltem fel a jobb kezem, a kisujjamat mutatva.

    - Megígérem – akasztotta össze ujját az enyémmel.

    - Csak ne akadj ki, jó? – húztam össze magam, amennyire csak tudtam. – Én… teherbe estem – motyogtam az orrom alatt, míg a mobilomat piszkáltam.

    - Hogyan? – nyögte. – Mármint… ki… - pislogott rám összezavarodva. – Nem mondtad, hogy megismerkedtél valakivel – szedte össze magát egy nagy levegővétel után.

    - Bonyolult – rántottam meg a vállam. – Neki dolgozom – húztam el a szám.

    - Akkor ez olyan egyéjszakás ügy volt?

    - Valami olyasmi.

    - Tudja, hogy itt vagy? – tette fel a lényeges kérdést gyanakodva.

    - Nem, és nem is szabad megtudnia – néztem Edre könyörgően. – És mégis mit kellene neki mondanom? – kérdeztem vissza, mivel bátyám helytelenítően rázta a fejét. – Szia, emlékszel rá, hogy szexeltünk? Felcsináltál, de nincs gáz, méhen kívüli terhességem volt. És bár igaz, hogy oda lett az egyik petefészkem, de gyerek nem lesz. Ugye milyen remek? – fúlt zokogásba a hangom.

    - Istenem, Charlotte – húzódott közelebb Ed, majd amikor átölelt, kirobbant belőlem az elmúlt napok minden visszatartott feszültsége. – Miért nem szóltál? Megverjem neked? – simogatta meg a hátamat.

    - Inkább ne, kösz – mosolyodtam el akaratlanul.

    - Nem is tudja, hogy szereted – csóválta meg a fejét, majd mellém ült, hogy kényelmesen az oldalának dőlhessek.

    - Semmin nem változtatna – töröltem le arcomról a könnyeket.

    - Megnézhetem? – mutogatott a hasam felé, miután végre nagyjából megnyugodtam.

    - Le van ragasztva – fintorogtam már csak annak a gondolatától is, hogy látnom kell a szétszabdalt hasam.

    - Olyan ünneprontó vagy – durcáskodott.

    - Nem maradsz le semmiről. Van négy lyuk meg egy hat centis vágás, amiből jön ki egy cső. Semmi extra – mutattam a drain végére, amiből most is csepegett némi vöröses-barnás folyadék.

    - Meddig lesz benned?

    - Nem tudom, de remélem, hogy nem sokáig.

\m/(-.-)\m/