Wenn ich weine... 15. rész

Sziasztok!
Végre megérkezett a következő rész. Tudom, hogy illő lett volna hamarabb hoznom, csak sajnos az elmúlt pár nap nem a terveim szerint alakult...
Ha őszinte akarok lenni, akkor nem ez volt az egyetlen ok, amiért késtem. Kicsit a szívemre vettem, hogy az előző rész valószínűleg nem nyerte el a tetszéseteket (legalábbis erre következtetek a visszajelzések csekély számából). Hiába fogadom meg minden egyes alkalommal, hogy nem fogok kiakadni azért, mert nem véleményezitek a 'munkámat', azért mégis rosszul esik, hogy nem vált ki belőletek olyan fokú reakciót, amiről úgy érzitek, azonnal le kell írnotok...
De mindegy is, ez az egyéni problémám... :)

Jó olvasást a részhez!

15. rész - Alakul...

     Egész hétvégén az öccsét figyelte. Kereste a jeleket, az apró nyomokat, amelyek elárulhatnák, mit is gondol Bill. Kíváncsi volt, mit ért el a kis akciójával. Marisának úgy tűnhetett, Tom csak puszta szórakozásból dugta el a cipőjét és erőltette a ver az apád-témát, pedig nem. Tom így akarta felpiszkálni kicsit, hogy hatásosabb legyen Bill belépője. És nem mellesleg, ha ilyen lelkiállapotban is képes hatást gyakorolni Marisára Bill kisugárzása, akkor nem veszett ügy a vállalkozása.
     A lépcső tetején kuporogva hallgatta végig a már-már hányingerkeltően nyálas romantikázást, viszont az a pár mondat is elég volt, hogy bizonyosságot nyerjen a feltételezése.
     Sokat gondolkodott a kivitelezésen, hogy miként kellene összehozni Marisát és Billt. Maga az ötlet akkor merült fel a fejében, mikor együtt látta őket, abban a szent másodpercben, mikor öccse megfogta Marisa csuklóját, és a lány már csak ettől a mozdulattól fülig pirult.
     Azt azért sajnálta, hogy nem sikerült lebeszélnie egy hétvégi randit is, mivel úgy közelebb lenne a célhoz, de talán még így sincs veszve minden. Az alapokat már sikeresen lefektette, más dolga már nincs is, mint ügyesen építkezni.
     - Jó reggelt, hercegnő – vigyorgott Tom, mikor hétfő reggel meglátta Marisát a második emeleti asztalnál ülni. Már előre látta, milyen újabb trükköket fog bevetni azért, hogy közelebb hozza egymáshoz Billt és Marisát. Jelen pillanatban ez volt az életcélja. Boldoggá tenni az öccsét. – Nem unod még, hogy minden reggel itt ülsz? – foglalt helyet a lánnyal szemben. Kivételesen Billt is hívta a reggeli találkára, aki viszont nem élt a lehetőséggel, szemrebbenés nélkül képes volt azt hazudni, hogy sietnie kell torna órára. Átlátszó hazugság volt, akár azt is mondhatta volna, hogy siet, mert el kell töretnie a karját.
     - És te nem unod még, hogy minden percben bunkó vagy? – kérdezett vissza Marisa, fel sem pillantva az előtte heverő nyitott könyvből.
     - Én bunkó? – szörnyülködött Tom tettetett felháborodással. – Kikérem magamnak!
     - Hülye vagy – csóválta meg a fejét Marisa, ajkain egy gyönyörű mosollyal. Tom egy pillanat erejéig le is blokkolt, mivel ez volt az első alkalom, hogy a lány ilyen csillogó szemekkel nézett rá. Hirtelen megértette, mi az, ami miatt Bill vonzódik hozzá: a lényének ártatlansága. – Te nem jössz?
     - Ja, de, persze. – Annyira elkalandoztak a gondolatai, hogy észre sem vette, időközben becsengettek, Marisa pedig már csak rá vár. – Van egy meglepetésem – folytatta, már a tanterem felé sétálva.
     - Nem szeretem a meglepetéseket – húzta el a száját Marisa olyan undorral, mintha épp kutyagumiba lépett volna.
     - Ne aggódj, nem az öcsém kitépett szívét kapod meg egy dobozban – kacagott jóízűen Tom Marisa ábrázatán.
     - Hogy jön most ide az öcséd? – motyogta Marisa szemlesütve, zavartan kapargatva a kezében tartott könyv borítóját.
     - Nem tudom – rántotta meg a vállát, mintha fel sem tűnt volna neki a lány reakciója. Há, tudtam, elpirult! – kiáltott fel magában. Öcsém, hamarosan szexelni fogsz.
     - Mit vigyorogsz? – torpant meg Marisa a teremhez érve. A tanár épp akkor nyitotta az ajtót.
     - Semmit, Mimi, semmit – rázta meg a fejét Tom, majd saját magát is meglepve ugyan, de átkarolta a lány vállát.


     Hülye Tom! Miért kellett szóba hoznia Billt? Mintha csak tudta volna, hogy nem akarok róla beszélni. De nem csak emiatt voltam zavarban.
     Ahogy beléptem a terembe a vállamon Tom karjával, automatikusan kereste pillantásom Mischát. Nem is tudom, mire számítottam igazán az elmúlt hét történései után, de mégis, amit láttam, attól felfordult a gyomrom. Barbie pont akkor hajolt az ajkaihoz, amikor odanéztem. Mégsem ez borított ki, hanem az, hogy Mischa engem nézett, míg Barbiet csókolta. Fintorogva bújtam közelebb Tomhoz, s ez csak akkor tűnt fel, mikor finoman dörzsölni kezdte a vállam, mert kirázott a hideg Mischa kék szemeinek látványától.
     - Fázol? – hajolt előre, hogy a szemembe nézhessen.
     - Nem, csak… mindegy – bújtam ki a karja alól és elfoglaltam a székem. – Te Miminek hívtál? – tettem szóvá a megszólítást.
     - Jam. Nem tetszik? – kacsintott rám. Fogadni mertem volna rá, hogy szándékosan talált ki ilyen hülye becenevet, csak azért, hogy bosszanthasson.
     - Nem… Toto – nyögtem be az első szót, ami eszembe jutott.
     - Na, ez durva volt – sápadt el egy másodperc alatt.
     - Miért? Nem tetszik… Toto? – kérdeztem édesen mosolyogva.
     - Gonosz vagy.


     - Jézusom, ne nyafogj már annyit! – emeltem a plafon felé pillantásomat, mivel már nagyon untam Tom drámázását. – Csak egy nyamvadt matek dolgozat. Kisujjból kirázod – lapogattam meg a hátát.
     - Te biztos – nézett rám úgy, mint valami idiótára. – De nekem tíz ember kisujja is kevés lenne – támasztotta meg ismét homlokát a folyosói asztalunkon. – Én hülye vagyok a matekhoz – nyöszörögte elkeseredetten.
     - Hülye vagy, ezt támogatom – könyököltem az asztalra elgondolkodva –, viszont matekból egész sokat fejlődtél.
     - Ezt most csak úgy mondod – emelte fel a fejét, hogy azután gyanakvó pillantásokkal méregethessen.
     - Hát szoktam én hazudni… Toto? – villantottam fel legangyalibb mosolyomat.
     - Új becenevet kaptál? – hangzott el a kérdés a hátam mögül, én pedig abban a pillanatban megtérdeltem az asztalt. Nem csak az ijedtség miatt reagáltam így, hanem mert rögtön tudtam ki áll mögöttem. Bill.
     - Te csak kussolj – mordult fel ellenségesen Tom, miközben előrébb dőlt, hogy jobban láthassa az időközben a másik oldalamon helyet foglaló öccsét. Mivel nyilvánvalóan két tűz közé kerültem, eszemben sem volt megnyikkanni, de még csak oldalra pillantani sem. Ha megteszem, biztosan elpirulok – a jelenleginél is jobban –, azután pedig eszméletlenül fordulok a földre. Nem, nincs az az isten, hogy én megmozduljak!
     - Mitől vagy így kibukva? – csúszott közelebb Bill, hogy azért halljon is valamit a válaszból, ne csak a többi diák keltette monoton zajt.
     - Matek doga – nyögte teljesen elkeseredve Tom.
     - És? – értetlenkedett Bill. – Úgy hallottam, remek tanárod van. – A szemem sarkából láttam, hogy az arcomat fürkészi, valamilyen árulkodó jel után kutatott.
     - Nem is azzal van a gond… - válaszolta Tom olyan halkan, hogy valószínűleg csak én hallhattam.
     - Valld már be, hogy csak betojtál – fakadtam ki a zavarom ellenére, mivel már nagyon idegesített a rinyálása.
     - Szívd vissza! – felelte tagoltan.
     - Látod, most is hisztizel – böktem meg a homlokát. – Esküszöm, néha rosszabb vagy, mint egy havibajos kiscsaj – dörzsöltem meg fáradtan a homlokomat. Sajnos a mozdulat hatására Bill felé fordult a fejem.
     - Oké, ennyi volt, fújhatod a meglepetést – csapott az asztalra dühösen Tom, miközben felállt.
     - Higgadj már le… Tomi – nyúlt át a mellkasom előtt Bill, hogy megfoghassa bátyja csuklóját.
     - Igen, Toto, higgadj le – kuncogtam Tom arcát nézve. Próbáltam nem tudomást venni arról a tényről, hogy Bill karja még mindig ott feküdt előttem az asztalon.
     - Csesszétek meg! – fújtatta Tom táskáját a vállára csapva. – Remélem, nemi betegséget kaptok – mutatott először az öccsére, majd rám, végül pedig sarkon fordult és faképnél hagyott minket.
     - Most komolyan – érintette meg az asztal szélét piszkáló ujjaimat Bill. – Mi baja van? – kérdezte, mikor végre volt annyi bátorságom, hogy a szemébe merjek nézni.
     - Se-semmi – dadogtam. – Holnap dolgozatot írunk matekból… Fél, hogy el fogja szúrni – rántottam meg a vállam.
     - Ennyi? – pislogott nagyokat Bill. Pár pillanatig értetlenkedve nézett rám, de azután váratlanul kitört belőle a nevetés.
     Az én gyomrom pedig akkorát ugrott ettől a hangtól, hogy majdnem hanyatt zuhantam le a lócáról, amin ültünk. Viszont nemcsak emiatt sütöttem le a szemeimet, hanem azért is, mert mindenki, aki a közelünkben tartózkodott, minket kezdett bámulni. Legszívesebben világgá szaladtam volna a szégyentől, ugyanakkor Billhez bújtam volna, hogy még közelebbről hallhassam a gondtalan nevetését. S bár nem akartam, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el én is.
     Látnom kellett az arcát, a csillogó szemeit. Meg akartam érinteni, megsimogatni az arcát, érezni a teste melegét, tudnom kellett minden gondolatát.
     A gyomrom reszketve kucorodott össze, s levegőt venni is alig bírtam, úgy feszítette a mellkasomat az új, ismeretlen, kettős érzés.
     Remegett az ujjam, ahogy Bill ujjai felé csúsztattam az asztalon. Pár centi volt a távolság, amit le kellett küzdenem, ennek ellenére egy egész örökkévalóságnak tűnt, míg végre mutatóujjam félénken ugyan, de megsimíthatta a kézfejét.
     Nagy levegőt vettem, s nem is mertem addig kiengedni, amíg bizonyságot nem nyertem arról, hogy egyáltalán észrevette a mozdulatot és felfogta, mekkora lépés volt számomra ez a picike jelzés is.
     Összefacsarodott a szívem attól, amit az arcán, a szemeiben láttam; megértést, gyengédséget, törődést. Szerettem volna hinni, hogy a szeretet aprócska szikrája is ott csücsül azokban a barna szemekben, melyek először az egymást érintő ujjainkat, azután pedig az arcomat fürkészték.
     Nagyot nyelve, kiszáradt ajkakkal próbáltam viszonozni szelíd mosolyát, csakhogy feltűnt Mischa alakja a látómezőmben, nekem pedig minden álmom és vágyam darabokra hullott. A valamikori legjobb barátom úgy nézett rám, mintha a legsúlyosabb bűnt követném el azzal, hogy közel engedek magamhoz valakit, és ez a valaki történetesen Bill. Talán nekem nincs jogom továbblépni, nem akarhatom a boldogságot? Ugye nem kell megtagadnom magamtól azt, amit mindenki más erőlködés nélkül megkaphat?

\m/(-.-)\m/