Heartache 2. rész

Cím: Heartache

Alcím: I thought my heart was bullet-proof

Kategória: Hetero

Műfaj: Romantikus

Szereplők: Niall Horan / saját szereplő
Chapter 02

„Minden tele van veled: az illatoddal, a lényeddel, az érzékiségeddel. Nem tudlak nem bámulni. Érinteni szeretnélek.”

– Vavyan Fable

    Már napok óta nem hallottak Charlotte felől. Kedden reggel a stúdióban kellett volna találkozniuk, hogy megbeszéljék a következő két hét eseményeit, csakhogy nem érkezett meg. Egész nap hívták, de egyszer sem tudták elérni telefonon.
    Rajta kívül mindenki próbálta elérni, ő viszont nem. Az utóbbi hetekben igyekezett távolságot tartani a lánytól.
    Amióta csak találkoztak, barátok voltak. Sohasem jutott az eszébe, hogy esetleg több is lehetne köztük. Annak ellenére sem, hogy napi szinten kellett hangoztatniuk, ők bizony nincsenek együtt. Mindenki félreértette azt a közvetlenséget és bizalmat, ami közöttük volt.
    Néhány héttel korábban azonban történt valami. Hatalmas hibát követtek el. Egyik este beugrottak a törzshelyükre inni pár pohárral. Csakhogy a párból sok lett, s már csak azt vette észre, hogy épp a női mosdó falához szorítva Charliet szexelnek. Tudta, hogy nem szabad, hogy tönkreteszik a barátságukat, de Charlotte olyan gyönyörű volt, ahogy kipirult arccal, csillogó szemekkel kapaszkodott a vállaiba, míg ő minden egyes mozdulatával a falhoz préselte. Nem volt képes ellenállni a kék szemeknek és a puha ajkaknak. Ezen az estén romlott el minden. Úgy sétáltak ki a mosdó ajtaján, mintha semmi sem történt volna. Pedig igenis történt. Ahogy kitisztult a feje és elmúlt a mámor, rájött, túl messzire mentek, csakhogy nem bánta meg. Mert azokban a pillanatokban, míg azt az elbűvölő teremtést a karjaiban tarthatta, tisztán látta, tudná őt szerelemmel szeretni. Pontosan emiatt döntött úgy, hogy megkéri Charliet, felejtsen el mindent, ami történt és minden egyes szót, amit kimondott.
    Úgy érezte, sosem fogja elfelejteni, amit akkor a lány szemeiben látott. Mert hiába egyezett bele mindenbe mosollyal az arcán, helyeslően bólogatva, szemeinek ragyogó fénye elillant, s azóta az este óta nem is tért vissza.
    Ő is megváltozott. Már képtelen volt máshogy tekinteni Charliera, mint arra a nőre, aki mellett boldog lehet, akinek egyetlen mosolya beragyogja a szobát, és akinek egyetlen szomorú könnycseppje miatt képes lenne akár meghalni is.
    Ezért lépett hátrébb, ezért próbálta kivonni magát a lány életéből. Ők ketten nem lehettek együtt. Charlie nem egy olyan jövőt érdemelt, amit az újságok lapjain kell élnie. Neki szabadon kell járnia a világban, nem bujkálva, a háta mögé tekintgetve, mindig azon rágódva, hogy melyik címlapon fog ott virítani a képe másnap reggel.
    Azután Charlie kivett egy hét szabadságot és hazautazott Limerickbe a bátyja születésnapjára. Ő pedig teljesen elveszett lett. Nem lelte a helyét abban a hatalmas házban, hiába vették körbe a legjobb barátai. Éjszaka nem tudott aludni, nappal nem tudott koncentrálni, sokszor még enni is képtelen volt. Charlie hiánya olyan erővel marcangolta a bensőjét, hogy a külvilág már-már elveszni látszott.
    És ha ez nem lett volna elég, minden egyes nap érezte magán a szánakozó pillantásokat. Mert a legjobb barátai, a „családja” tudta. Ott voltak akkor este is, s bár úgy tettek, mintha fogalmuk sem lenne semmiről, tökéletesen értették, mi zajlik le a szemük előtt.
    Az elmúlt hetek alatt sem tettek mást, csak csendben figyelték a küszködésüket és a minden nappal egyre szélesebb szakadékot, amit ők ketten kreáltak.
    És most Charlie eltűnt.


    - Tudom, tegnap beszéltem a bátyáddal. – A menedzsere épp telefonált, mikor utolsóként belépett a tágas iroda ajtaján. – Hogy érzed magad? – Míg beszélt, egy intéssel jelezte az érkezőknek, hogy üljenek le. – Ó, nem lehet kellemes – húzta el a száját. – És mit mond az orvos, mennyi a gyógyulási idő? Hat hét? – ismételte meg a hallottakat. – Hm, az húzós – jegyezte meg félig-meddig magának. Ezek után hosszú pillanatokig némán forgatta ujjai között a tollát. Úgy tűnt, a vonal túloldalán lévőnek sok mondanivalója volt. – Állj-állj-állj! Honnan veszed, hogy ki akarlak rúgni? – húzta össze értetlenül a szemöldökét, s pillantása a vele szemben ülőkre tévedt. – Ugyan, Charlotte, mindketten tudjuk, hogy ez nem a te hibád. Ezek a dolgok egyszerűen csak megtörténnek.
    Szinte fel sem fogta, amit hallott. Paul tényleg Charlieval beszélt? De mit jelent az, hogy nem az ő hibája, és mihez kell hat hét? Érezte, hogy elsápad.
    - Mikor engednek ki? Értem. Emiatt nem kell aggódnod, most csak pihenj! Neked egyedül arra szabad koncentrálnod, hogy minél hamarabb felépülj! – mondta némi játékos éllel a hangjában. – Nyugodtan hívj, ha szükséged van valamire. Szia! – És a következő mozdulattal bontotta a vonalat.
    - Charlieval beszéltél? – hallotta valahonnan távolról a kérdést. Alig bírt a külvilágra koncentrálni, csak az visszhangzott a fejében, hogy Charlotte kórházba került, és ő nem volt mellette.
    - Kórházban van.
    - Mi történt vele?
    Négy különböző hangon érkeztek a kérdések, egyedül ő nem tudott megszólalni. Képtelen volt egyetlen hangot is kipréselni a torkán.
    - Igen, Charlottetal beszéltem – kezdett sorban válaszolgatni a kérdésekre Paul. – És igen, kórházban van, de nem tudom, miért. Annyit mondott, hogy hétfő éjjel mentő vitte be, szerda este pedig meg is műtötték. Jelenleg még mindig bent van, vasárnap veszik ki a varratokat, annál hamarabb nem engedik ki – próbált megválaszolni minden kérdést.
    - Be kell mennünk hozzá – jött a jobb oldaláról a határozott hang.
    - Nem kell – intette le a kezdeményezést már az első mondat után Paul. – Nem akarja.
    - Miért? – hagyta el a száját a kérdés. Most először bírt megszólalni.
    - Nem akarja, hogy ilyen állapotban lássa bárki – csóválta meg a fejét a férfi. Látszólag ő sem volt elégedett az indokkal.
    - Ez hülyeség – horkantotta, majd kiviharzott az irodából. Azonnal a telefonját kezdte keresni a zsebében. Feladta minden korábbi elhatározását. Képtelen volt továbbra is távol tartani magát. De hiába is akarta rendbe hozni a dolgokat, megtenni az első lépéseket, Charlie minden egyes hívását elutasította.
    - Ne hívogasd a húgomat! – Az édes hang helyett egy mély, férfi hang fogadta őt az ötödik próbálkozás után.
    - De beszélnem kell vele – erősködött. Ezek után még inkább beszélni akart a lánnyal. – Melyik kórházban van? Bemegyek hozzá!
    - Felejtsd el! Nem akar látni téged – vette halkabbra a hangját, mintha nem akarná, hogy meghallják.
    - Nem hiszek neked! – Szinte már kiabált, miközben a folyosón járkált oda-vissza.
    - Csak hagyd őt békén, kérlek – sóhajtották a vonal másik végén.



\m/(-.-)\m/