Wenn ich weine... 24. rész

Ez most egy kicsit hosszabb lett...

Jó olvasást és várom a véleményeket!

24. rész - Igen vagy nem?

      Minden egyes nap végén úgy feküdtem le, hogy szörnyű embernek éreztem magam. Ha Bill a közelemben volt, képtelen voltam elvonatkoztatni a gondolattól, hogy minden percben csak bántom őt. Próbálta nem mutatni, de én láttam rajta. Ha nevettem valamin, inkább elfordította a fejét, csakhogy ne lássam a mosolyt az arcán. És ugyanígy figyelt arra is, hogy még véletlenül se érjen hozzám. Nem ugyanaz az ember volt, mint akár pár nappal korábban. És az egész az én hibám volt.
      De nem is ez volt az, ami igazán kikészített, hanem a saját érzéseim. Majd' megszakadt a szívem, mikor láttam a szemeiben a vágyakozást, miközben rám nézett.
      - Ma nem kell jönnöd töri különórára – könyököltem az asztalra, államat a tenyeremen pihentetve. Tom velem szemben ült és az egyik füzetének hátuljába firkált. Annyira belefeledkezett a munkába, hogy meg sem hallott engem. – Tom – bökdöstem meg mutatóujjammal a homlokát.
      - He? – emelte fel a fejét, miközben ugyanúgy ráncolta a szemöldökét.
      - Edzés után mehetsz haza – mosolyodtam el. Pár másodpercbe beletelt ugyan, de végül felfogta szavaim értelmét.
      - Klassz – vigyorodott el. – Elmarad? – folytatta tovább a rajzát.
      - Nem – rántottam meg a vállam. – Ilyen jófej vagyok.
      - Köszi – motyogta furcsán méregetve.
      - Nem kell, megérdemled – bólintottam. Mutatóujjammal unottan rajzolgattam az asztalon. Már semmihez sem volt kedvem.
      - Marisa!
      - Tessék? – kérdeztem vissza, de nem emeltem fel a fejem.
      - Nem akarod elmondani végre, hogy mi bajod van? – fogta le a még mindig céltalanul körözgető ujjamat.
      - Nincs semmi bajom – rántottam el a kezem és inkább az asztalra hajtva a fejemet bámultam ki az ablakon.
      - Ó, kérlek, nézni is rossz téged – legyintett dühösen.
      - Akkor ne nézz rám! – vágtam vissza és már nyúltam is a táskám után.
      - Ne hisztizz! – kapta el a fölsőmet az asztal fölött átnyúlva. – Látom rajtad, hogy van valami. Miért nem mondod el?
      - Ezt te nem értheted – rogytam vissza korábbi helyemre. – Hagyjuk, jó? – pislogtam rá szinte már könyörögve.
      - Miért vagy ilyen makacs? – sóhajtott fel Tom, s ez volt az egyértelmű jel, hogy felhagyott a kérdezősködéssel. – Na, gyere, menjünk öltözni – intett fejével a tornaterem irányába.
      - Sziasztok – érkezett meg Bill végszóra, én pedig azonnal világgá szaladtam volna. – Miért vagytok még itt? – állt meg Tom mellett. Került minden egyes fizikai kapcsolatot velem. Ez egy újabb ok volt, ami miatt sírhatnékom támadt. – Neked már rég edzésen kéne lenned – bökdöste meg Tom vállát.
      - Jam – állt fel Tom. Már félúton jártak, mikor feltűnt nekik, hogy nem követem őket. – Te nem jössz? – fordult vissza Tom. Bill még csak rám se nézett.
      - Az én órám elmarad – hajtottam vissza fejemet az asztalra.
      - Akkor gyere te is, nézd meg az edzésem – rángatta meg Tom a copfomat. – Majd Bill elszórakoztat.
      - Most nincs hozzá kedvem – legyintettem lustán. – Csak hagyj békén, jó? – pislantottam hátra a vállam fölött. Bill ugyanúgy zsebre dugott kézzel állt, kissé meggörnyedve, nekem meg elfutották szemeimet a könnyek már annak a gondolatától is, hogy milyen csúnyán elbántam szegénnyel.
      - Te tudod – húzta el a száját Tom. Láttam rajta, hogy vívódik, maradjon vagy menjen. Már ismertem annyira, hogy tudjam, egyetlen szavamba kerülne és velem maradna, csakhogy ne lásson szomorúnak. De végül mégis győzött benne a kötelességtudat.
      Teljesen össze voltam zavarodva. Egyrészt Billel akartam lenni, másrészt viszont nem akartam fájdalmat okozni neki azzal, hogy csak hitegetem, és minden tettemmel rúgok egyet az érzéseibe. Ezt mellesleg már most is megteszem. Olyan viselkedésre kényszerítem, ami távol áll mindentől, amitől önmaga lehet.
      - Hát te? – kúszott be a látóterembe Mischa arca. Lassan felemeltem a fejem, majd megtöröltem a szemem. Észre sem vettem, hogy már percek óta potyognak a könnyeim.
      - Gondolkodom – rántottam meg a vállam, apró mosollyal az arcomon. Örültem, hogy végre valaki olyat láthatok, aki előtt nem kell megjátszanom magam. – Elkésel.
      - Leszarom – legyintett, majd miután leült mellém, a karjai közé húzott. – Mi a baj, Egérke?
      - Bonyolult – fúrtam arcomat a mellkasába, el akartam bújni az ölelésében.
      - Csak szerinted – simogatta a hátamat bátorítóan.
      - Szereted Barbiet? Mármint szerelemmel – folytattam, mikor eltolt magától, s értetlenül pislogott rám.
      - Miért kérdezed?
      - Csak – vágtam rá eltökélten. Elhatároztam, hogy végre tisztázom a dolgokat.
      - Rendben – bólintott beletörődve. – Nos, nem tudom, szerelem-e, amit érzek, de nagyon kedvelem őt… fontos nekem – játszott elgondolkodva az egyik tincsemmel.
      - Mit érzel, amikor vele vagy? – lendültem bele a kérdezősködésbe. Mindent tudni akartam.
      - Hm… Mit érzek? – ízlelgette a kérdést. – Folyton szeretném őt megérinteni, és… ez lehet, hogy nyálasan hangzik, de a gyomrom remegni kezd már attól is, ha csak meglátom őt. Ha nevet, én is nevetek, ha szomorú, a szívem majd' megszakad… A világ végére is elmennék érte. – Míg beszélt, szemei különös fénnyel kezdtek csillogni, s ezáltal valami nagyon különleges titok árultak el nekem.
      - Nem félsz… ezektől az érzésektől? – suttogtam halkan, hisz ezt akár önmagamtól is kérdezhettem volna.
      - Dehogynem – kunkorodott mosolyra a szája sarka. – De ennek ez a lényege! A szívedre kell hallgatnod még akkor is, ha az eszed azt súgja, őrültség. Lehet, hogy hibát követsz el, de az is lehet, hogy életed legszebb pillanatait élheted át, ha elég bátor vagy.
      - Hűha! – nyögtem elkerekedett szemekkel. – Te szerelmes vagy – vigyorogtam teli szájjal, s egy pillanatra eltörpültek a gondjaim attól, hogy láthattam az egész lényéből sugárzó boldogságot.
      - Meglehet – rántotta meg a vállát, mintha valami semmiségről lenne szó. – Akkor most te jössz – pöckölte meg az orrom. – Ki a szerencsés? Tom?
      - Mi? Nem, dehogy! – ellenkeztem azonnal, de közben azt is éreztem, hogy elpirulok. – Nem azért kérdeztem… Én csak… Ó, francba! – dörzsöltem meg bosszúsan az orrom. – Nem tudom, hogy mit érzek – fakadtam ki végül reményvesztetten. – Biztonságban érzem magam mellette… mikor megölel, megfogja a kezem, nem félek semmitől… Istenem, csak úgy fickándozik a gyomrom, mikor meglátom – szorítottam kezemet a gyomromra. – És állandóan elpirulok… főleg, ha a szemébe nézek – érintettem meg forró arcomat. – Látod, pedig csak beszéltem róla?
      - Hűha! Te szerelmes vagy – használta Mischa az én szavaimat.
      - Biztos? – kérdeztem vissza kínlódva.
      - Igen, de ez jó dolog! – szorított magához, s egy puszit nyomott a homlokomra.
      - Én nem érzem annak – ráztam a fejemet. – Kiszolgáltatottá tesz, sebezhetővé… Én nem akarom – nyöszörögtem.
      - Attól tartok, ez nem választás kérdése – nézett rám együttérzően Mischa. – Ő hogy viszonyul hozzád? – kérdezett vissza felvillanyozódva, lányokat meghazudtoló kíváncsisággal.
      - Nem beszél velem, szerintem utál – pattogtattam unottan a körmeimet.
      - Te most miről beszélsz? Egész nap be nem állt a szátok – pislogott értetlenkedve.
      - Kivel? – kérdeztem vissza ugyanúgy összezavarodva.
      - Hát Tommal. Róla beszéltünk, nem?
      - Nem! Pfuj, dehogy! Isten ments! – hüledeztem. – Te azt hitted, hogy én és Tom? – kalimpáltam, a mondat végén halkan kuncogva.
      - Ti nem…
      - Dehogy – nevettem valamivel felszabadultabban.
      - Akkor viszont szabad a gazda, nincs több tippem – tárta szét karjait tanácstalanul.
      - Bill – suttogtam alig hallhatóan. Annyira féltem, hogy valaki meghallja a titkomat.
      - Mi van? Nem is ismered – kezdett el váratlanul hőbörögni Mischa. Bevallom, magamban jót mulattam a viselkedésén.
      - Pontosan – helyeseltem. – Én is emiatt stresszelek…
      - Egyáltalán beszéltél már vele? – fújta ki a benntartott levegőt Mischa, hátha úgy megnyugszik. – Várj, várj! Miért is utál?
      - Mert talán azt hiszi, csak játszom vele… És legutóbb picit elutasító voltam. De csak egy picikét – mutattam hüvelyk- és mutatóujjammal.
      - Nem mondod, hogy bepróbálkozott? – hajolt közelebb, bizalmasabb hangot ütve meg közben. – Le akart kapni?
      - Csak megfogta a kezem – húztam el a szám. – Igazság szerint, még semmi nem történt köztünk – kezdtem zavartan fixírozni az asztalt. – Kicsit túlreagáltam a dolgot.
      - Oké, foglaljuk össze, amit eddig tudunk – gondolkodott hangosan Mischa. – Fülig bele vagy esve és te sem vagy közömbös neki, gondoskodik rólad, vigyáz rád, te pedig hálából elhajtod a picsába – foglalta össze a tényeket. – Tudod, piszok nagy hülyeséget csináltál – rázta a fejét.
      - Tudom – borultam nyöszörögve az asztalra. – Mindent elszúrtam! Pedig olyan édes volt… Mikor összevesztem veled… a karjaiban aludtam el – révedeztem pironkodva.
      - Hohó! – szakított félbe egyetlen kézmozdulattal Mischa. – Azt mondtad, hogy nem történt semmi. Mit a fenét kerestél te az ágyában?
      - Csak vigyázott rám – vágtam ártatlan képet.
      - Nagyon jól figyelj arra, amit most mondok! – fogta két kezébe az arcomat, hogy biztosan figyeljek rá. – Ne szalaszd el a lehetőséget! Menj, vesd rá magad!
      - Te most komolyan arra bíztatsz? – néztem rá összehúzott szemekkel.
      - Hidd el, még egy ilyen pasid nem lesz. Tudod, az olyanok, mint én, rettegnek az olyanoktól, mint ő – magyarázta komolyan. – A csajok bírják a rosszfiúkat, ideig-óráig, hosszútávra viszont csakis a jófiúkkal terveznek – állt fel az asztaltól. – Szerintem ne agyalj sokat – cirógatta meg az arcomat, majd egyszerűen csak elsétált, én meg egyedül maradtam az összes kérdésemmel és kétségemmel.

*

      Minden egyes nap látta Marisát, de nem beszélt vele, még ránézni is alig mert. Félt, hogy nem képes megtartani az önmagának tett ígéretet, ha meglátja a lány édes mosolyát vagy ragyogó kék szemeit. Mindent megtett, hogy távol tartsa magát tőle, csakhogy a szomorúság és a könnyek, amiket a szemeiben látott aznap délután, minden önuralmát próbára tette. Látta rajta, hogy valami bántja őt még azelőtt, hogy hallotta volna hangjában a visszatartott sírást. Szinte már erőszakot kellett tennie magán, hogy ne üljön oda mellé és ne ölelje át.
      Mindössze öt percig tartott ki az elhatározása, csak annyi időt bírt nyugton ülni a lelátón, a kosárlabda edzés megkezdésére várva. Csupán pár lépés választotta el attól, hogy a folyosón befordulva meglássa Marisát. Mischa hangja volt az, ami észhez térítette.
      - Le akart kapni?
      - Csak megfogta a kezem – felelte Marisa halkan. – Igazság szerint, még semmi nem történt köztünk – folytatta visszafogottan, mintha attól félne, valaki meghallja őt. – Kicsit túlreagáltam a dolgot – sóhajtott nagyot.
      - Oké, foglaljuk össze, amit eddig tudunk. Fülig bele vagy esve és te sem vagy közömbös neki, gondoskodik rólad, vigyáz rád, te pedig hálából elhajtod a picsába – magyarázta tárgyilagosan Mischa. Szavaitól Bill összerezzent, mivel rájött, neki ezt a beszélgetést nem lenne szabad hallania annak ellenére sem, hogy épp akkor kapott hatalmas segítséget Mischától a következő mondatával. – Tudod, piszok nagy hülyeséget csináltál.
      - Tudom. Mindent elszúrtam! Pedig olyan édes volt…
      Nem volt képes tovább hallgatózni, amilyen gyorsan és halkan csak tudta, otthagyta a beszélgető párost. Tolvajnak érezte magát, amiért így szerzett tudomást Marisa legnagyobb titkáról.



      Már tizenegy is elmúlt, de a sötétítőket még nem húzta össze. Szerette nézni az ágyában fekve az éjszakai eget. Ezen az estén viszont semmi nem tudta elterelni a gondolatait Marisáról és arról a tényről, hogy a hallottak alapján a lány is hasonlóan érez iránta, csak neki egy kis segítség is kellett ahhoz, hogy erre rájöjjön.
      Nagyot sóhajtva fordult az oldalára, így mielőtt lecsukta volna szemeit, a felhők mögül előbukkanó holdat látta utoljára. Csakhogy hiába feküdt ott a sötétben, behunyt szemekkel, képtelen volt elaludni a fejében keringő gondolatok miatt.
      - Mi van már? – rúgta le magáról idegesen a takarót, mivel már percek óta hallgatta az ablaka felől érkező koppanásokat, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy ne tudjon aludni. Dühösen odalépett az ablakhoz, s szinte kitépte a helyéből, mikor kitárta. Hitetlenkedve dörzsölte meg a szemeit, hátha csak káprázat az, amit lát. Marisa ott volt az ő kertjükben, az ő ablaka alatt és épp a pázsiton guggolva keresgélt valamit, valószínűleg egy ablakdobálásra megfelelő tárgyat. – Marisa – szólította meg halkan a lányt.
      - Szia – egyenesedett fel azonnal, s intett sután egyik kezével.
      - Mit keresel itt? – kérdezte fojtott hangon Bill, mivel szülei szobájának ablaka az övével volt szomszédos. – Várj, lemegyek – intette le Marisát, még mielőtt válaszolhatott volna. Úgy rohant át a szobán, le a lépcsőn, keresztül a konyhán az udvarra nyíló ajtóhoz, hogy közben ezernyi gondolat futott át az agyán, és egyik sem volt épp kellemes. Mire az ajtóhoz ért, csak úgy zakatolt a szíve, teste pedig már finoman reszketett, hisz nem jutott eszébe más ok, mint hogy valami nagyon csúnya dolog történhetett otthon a lánnyal. Lassan kifújta a levegőt, kinyitotta az ajtót, majd kilépett a teraszra úgy, ahogy volt, pólóban és alsónadrágban. – Szia – húzódott mosolyra a szája annak ellenére, hogy pár másodperccel korábban még összeszorult a szíve az aggodalomtól.
      - Szia – ácsorgott a teraszon zsebre dugott kezekkel Marisa, s mintha az ő arcán is átsuhant volna egy halovány mosoly. – Itt maradhatok ma éjszaka? – kérdezte halkan, pillantását a földre szegezve. Bill tisztán hallotta a hangján, hogy bármelyik pillanatban elsírhatja magát.
      - Gyere ide – tárta ki karjait. Lassan emelte fel a fejét Marisa, de ahogy meglátta a szeretetteljes gesztust, már nem is törődött azzal, hogy leplezze könnyeit, gondolkodás nélkül vetette magát Bill ölelésébe.

\m/(-.-)\m/