Wenn ich weine... 19. rész

Jó olvasást!

19. rész - Nem lehet mindenkit megmenteni

      Egész reggel ott ült Marisa asztalánál a második emeleten. Még véletlenül sem akart lemaradni a lány érkezéséről, és még azelőtt kellett beszélnie vele, mielőtt túl nagy lenne körülöttük a nézőközönség. És úgy tűnt, Marisa is így gondolkodott, mert pár perccel azután, hogy Tom leült, ő is megérkezett. Fel sem emelte a fejét, s ennek köszönhetően már csak akkor vette észre, hogy az asztal foglalt, mikor táskáját a másik mellé dobta.
      - Ne merészeld – mondta Tom határozottan, mivel Marisa már készült lelépni. S csak ekkor látta meg, hogy miért mozog olyan esetlenül a lány. – Mi történt a kezeddel? – kérdezte halkan, megfontoltan.
      - Semmi – értette meg azonnal Marisa a kérdést, s jobb karját a háta mögé rejtette.
      - Ja, a semmiért van begipszelve – húzta el a száját Tom. – Ezért nem jöttél tegnap?
      - Semmi közöd hozzá – kapta fel táskáját bal kezével, majd megindult a tanterem felé.
      - Ezzel semmit nem oldasz meg – rázta meg a fejét, de azért engedelmesen a lány után indult.
      - Csak ne beszéljünk erről, jó? – torpant meg hirtelen Marisa, aminek következtében Tom a hátának ütközött.
      - Egyelőre – hajolt a füléhez Tom, miközben keze átölelte a karcsú derekat. – Menjünk órára – sóhajtotta már nyugodtabban, beletörődve, hogy ezt a csatát elveszítette, de a következőt nem fogja, mivel akkor már vele lesz a titkos fegyvere is.
      Míg a terem előtt várakoztak, egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Mindketten próbáltak úgy tenni, mintha nem látnák, hogy Mischa szemei majd' kiesnek, a feje pedig eldurranni készül, amióta csak meglátta Marisa kezén a gipszet.
      - Marisa, kérlek, gyere velem – intett a szertár irányába Herr Selmar, aki nem sokkal a csengő előtt érkezett. Látszott rajta, az a szándéka, hogy komolyan elbeszélget a lánnyal. És ezt Marisa is sejthette, mert miközben a férfi után lépkedett, olyan képet vágott, mint a kiskutya, aki leszidást vár, amiért összepisilte a szőnyeget. Ezt látva Tom nehezen szánta rá magát, hogy bemenjen órára, és ne Marisát védve törje rájuk a szertár ajtaját.
      Az első három órát egyedül ülte végig, tökéletesen feszült idegállapotban. És ezen az sem sokat segített, hogy az órákon Mischa gyilkos pillantásait kellett elviselnie, a szünetekben pedig Bill állandó szófosását: Hol van Mimi? Jött suliba? Jól van? Beszéltél vele? Én beszélhetek vele? Gondolatban percenként vágta bele a tollát Mischa szemébe, az öccse szájába meg a cipőjét taposta nagy élvezettel. A kivitelezést Marisa érkezése akadályozta meg.
      A harmadik óra utáni szünetben találkoztak össze a folyosón, az automata előtt. Marisa épp próbálta fél kézzel kiügyeskedni az aprót a pénztárcájából, több-kevesebb sikerrel. Tomnak nem állt szándékában megjegyzést tenni, csakhogy Bill ott loholt a sarkában, így elkerülhetetlen volt a kínos helyzet.
      - Most inkább menj – állta el Bill útját, még mielőtt kérdésekkel kezdené bombázni a lányt.
      - Mi van? – fintorgott Bill, de hiába próbálta kikerülni bátyját és közelebb jutni Marisához, nem járt sikerrel. Ugyanakkor Marisa sem tett egyetlen lépést sem, hogy megkönnyítse a helyzetet. A környezetét figyelmen kívül hagyva koncentrált a tárcájában való turkálásra.
      - Ne értetlenkedj már – forgatta meg a szemeit Tom, majd taszított egyet öccsén. – Mit akart Selmar? – lépett Marisa mellé.
      - Nem hiszem, hogy ez rád tartozna – vetette oda foghegyről, még mindig látványosan másra koncentrálva.
      - Most komolyan ezt akarod játszani? – támaszkodott az automata oldalának, szemben Marisával.
      - Semmit nem játszok – pillantott fel most először a lány.
      - Akkor miért titkolózol? Nem mondod el, hogy mi történt a kezeddel, sem azt, hogy mit akart Selmar. Én azt hittem, ezen már rég túlléptünk – fakadt ki Tom, egészen közel lépve Marisához. A karjánál fogva tartotta vissza attól, hogy meglépjen. – Fogd már fel, hogy csak segíteni akarok.
      - Senki sem segíthet – csóválta meg a fejét lemondóan Marisa. – Neked meg ezt kell megértened – érintette meg Tom kezét, mely szinte már fájdalmasan mart a karjába. – Menjünk órára, kérlek – mosolyodott el, majd körülfogva Tom ujjait, a lépcső felé kezdte húzni, lemondva még a forró csokijáról is.
      A fél suli őket bámulta, mivel szóváltásuk hangosra, a végén pedig túl bensőségesre sikerült.

*

      - Ezt már korábban oda kellett volna adnom – húztam elő a táskámból egy műanyag mappát, majd némi bénázás után sikerült elővennem belőle öt összetűzött lapot. – A te példányod – suttogtam, s átnyújtottam Tomnak.
      - Miért suttogsz? – hajolt közelebb Tom, szintén suttogva.
      - Mert mindenki minket néz – motyogtam összeszorított fogakkal.
      - Tényleg? – nézett körbe őszintén csodálkozva, mint akinek tényleg nem tűnik fel, hogy a fél folyosó minket bámul. – Valami gond van? – emelte meg a hangját, mindenkinek szánva a kérdést.
      - Ne csináld már – rángattam meg a pulóverét. – Így csak még rosszabb – húzódtam be a fal takarásába, de ekkor megszólalt a csengő. – Köszönöm, Istenem – rebegtem hálaimát.
      Szerencsére Tom nem zaklatott tovább a kérdéseivel, úgy tűnt, elfogadta, hogy egyelőre nem vagyok képes beszélni a történtekről. Bár, ha rajtam múlt volna, soha többet nem mentem volna még a közelükbe sem. Sőt, ha megtehetném, már ma beiratkoznék egy másik gimibe. De mivel ezt nem tehettem, igyekeztem a lehető legminimálisabbra visszaszorítani az ikrekkel való kommunikációt.
      - Mikor gépelted be? – zavarta meg gondolataimat Tom. Már a teremben ültünk, a tanár is bent volt és épp az előző nap megírt matek dolgozatot készült kiosztani, amit én mellesleg nem írtam meg.
      - Tegnap – mondtam, s közben már azon kattogtam, hogy akkor velem most mi lesz? Én így nem tudok írni, még fogat mosni sem.
      - Ilyen kézzel? – hüledezett.
      - Volt rá egy egész napom – legyintettem a jó kezemmel. – Amúgy hogy sikerült? – intettem fejemmel a tanár felé.
      - Szerintem elég szarul – húzta el a száját, majd homlokát az asztalnak támasztotta. – Könnyebb lett volna, ha itt vagy – motyogta az asztalba, de még így is kihallottam a hangjából a szemrehányást.
      - Ne kezd megint, Tom – forgattam meg a szemeimet és megérintettem a kézfejét.
      - Meg sem szólaltam – emelte fel a fejét.
      - Egyezzünk meg – sóhajtottam. – Ha közepesnél jobb lesz, akkor beszélhetünk a tegnapról – adtam meg magam. Tudtam, hogy nem menekülhetek, és inkább túlesek a rázós dolgon.
      - Ne szívass már! – csattant fel. – Csak azért mondod, mert tudod, hogy nem nyerhetek – dőlt hátra, karjait pedig durcásan összefűzte a mellkasa előtt.
      - Szóval, szerinted ilyen aljas vagyok? – Valamiért elszomorított, hogy így gondolkodik rólam. Sohasem adtam rá okot, hogy azt higgye, egy számító dög vagyok, akinek az egyetlen életcélja az, hogy kihasználja a gyengeségeit.
      - Én ezt egy szóval sem mondtam – nézett rám furán.
      - Hagyjuk – nyújtottam ki karjaimat az asztalon. Nem akartam többet beszélni vele, elterelésként a ceruzámat próbáltam benyomni a gipszem alá, hogy megvakargassam a csuklómat. Innentől kezdve nem érdekelt, hogy mi folyik körülöttem.
      - És elérkeztünk az utolsó dolgozathoz – hallgattam fél füllel Frau Klatschmohnt. – Meg kell mondanom, nagy elvárásokkal kezdtem neki a javításnak – tartotta kezében a feladatlapot, de végig olyan szögben, hogy ne lehessen látni az osztályzatot. Játszottam az érdektelent, igen, ettől függetlenül piszkosul kíváncsi voltam rá, milyen a teljesítményem, mint tanító néni. – És már az első feladat megoldását látva tudtam, hatalmas csalódás fog érni, mire eljutok a végéig – sóhajtotta, kezeit pedig összekulcsolta az asztalra fektetett dolgozat tetején. – Tom, mit gondolsz, hogy sikerült?
      - Passz – rántotta meg a vállát, mintha nem is érdekelné, de én tudtam, hogy ideges. Rájött az idegbajos lábrázás.
      - Kettő ponton múlt – nyújtotta át Tomnak a dolgozatát. Ezen a ponton hajítottam a sarokba a sértett kislány énemet, és még azelőtt kitéptem az ujjai közül a lapot, hogy látta volna a kapott jegyet.
      - Jézusom – nyögtem elkerekedett szemekkel. - Ez… 88%! – vetettem magam a nyakába, szinte már sikítozva. – Megcsináltad! Hallod? – csimpaszkodtam még mindig rajta, teljes extázisban.
      - Túlságosan is – nyögte, én meg végre visszapottyantam a földre. Megilletődve huppantam vissza a székemre, felnézni sem mertem, csak úgy látatlanban csaptam a mellkasához a már erősen gyűrődő lapot.
      - Gratulálok, mindkettőtöknek – hallottam a tanárnő hangját, bár a fülemben lüktető vér zaja is küzdött a figyelmemért. Biztos voltam benne, hogy lángol a fejem a fülem hegyéig. – A te számonkérésedet meg majd valahogy megoldjuk. – Ez egyértelműen rám vonatkozott.
      - Ezért kapsz egy csokit, Mimi – hajolt közelebb Tom, majd az asztal takarásában megpaskolta a combom.


      - Komolyan mondtam, hogy nem kérek semmit – pislogtam zavartan Tomra. Órák után a lelátón ültünk és a beadandót beszéltük át, hogy min kellene még javítani. Igaz, hogy már leadtuk, de az előadást még meg kellett tartani, amin azért nagyon sok múlt.
      - Én is komolyan mondtam – durcáskodott, mivel már kétszer tuszkoltam vissza az ujjai közé a tábla csokit.
      - Köszönöm. Most boldog vagy? – forgattam meg a szemeim. Nem volt más választásom, mint a megadás, mivel idegességében konkrétan hozzám vágta az édességet. Féltem, ha megint nemet mondok, még képes lenyomni a torkomon.
      - Igen – vágta rá már egy fokkal nyugodtabban. – Mikor mesélsz? – jegyezte meg úgy mellékesen.
      - Mit? Mesét? – húztam az agyát, pedig tudtam, mire gondol, és szándékomban is állt megosztani vele a történteket, de csak a rövidített verziót, természetesen.
       Nagyon vicces – fintorgott. – Mindjárt jövök – mondta még, de már félúton járt a lelátó széléhez.
      Öt perc sem telhetett el, mikor közeledő léptek hangját hallottam. Azt hittem, Tom jött vissza, így fel sem emeltem a fejem, hogy meggyőződjek róla. Csak akkor néztem körbe kíváncsian, mikor alig pár méterre tőlem megszűntek a hangok.
      - Szia – emelte fel a kezét sután.
      Istenem, csak őt ne – nyöszörögtem gondolatban, de nem válaszoltam, hanem a jegyzeteimet kezdtem ismét tanulmányozni.
      - Nem beszélsz velem? – lépett közelebb. Rá kellett harapnom a nyelvem hegyére, hogy még véletlenül se válaszoljak. – Én csak szerettem volna, ha tudod, hogy büszke vagyok rád azért, amit sikerült elérned Tomnál – beszélt hozzám halkan, egy-egy lépéssel közelebb araszolva.
      - Öhm… Kösz… azt hiszem – motyogtam az orrom alatt, mivel egy ilyen mondatot már tényleg nem hagyhattam szó nélkül.
      - Marisa – mondta ki a nevemet olyan hangsúllyal, amitől a szívem összefacsarodott, és amitől egy rohadt dögnek éreztem magam. Nem érdemelte, hogy így bánjak vele. Persze, bántott és rosszul esett az, ami hétfőn történt… De nem hinném, hogy egyedül én tehettem mindenről… Tudom, hogy csak védeni próbál, de ne így. Ilyen áron nem kell a segítsége. – Figyelj, én sajnálom azt, ami hétfőn történt. Te is tudod, hogy nem úgy…
      - Ne, kérlek, ezt ne – emeltem fel a kezem és a szemeibe néztem. Nem akartam, hogy végigmondja, sem azt, hogy megalázkodjon. – Semmit nem kell mondanod.
      - De én szeretnék bocsánatot kérni – oldódott fel benne minden gátlás, amint reagáltam a közeledésére. – Nem volt fair veled szemben – ült le mellém, félresöpörve a jegyzeteimet és könyveimet.
      - Felejtsük el, jó? – próbáltam arrébb húzódni, de megfogta a kezem és erővel tartott maga mellett.
      - Nem! – kúszott közelebb, s így térdem a combjának nyomódott, hála annak, hogy keresztben ültem a padon, szétvetett lábakkal. – Hogy tudod ezt ilyen könnyen venni? – kérdezte tehetetlenül. – Ennyire nem érdekel semmi? – fakadt ki, még mindig a kezemet szorongatva. Kezdett egyre inkább feszélyezni a szituáció.
      - Hagyjuk ezt abba, kérlek – rántottam ki a kezem a szorításából. – Nem akarok erről beszélni – kapkodtam össze a holmimat. – Csak hagyj békén, jó? – álltam fel, de hiába próbáltam elsétálni előtte, lerántotta a vállamról a táskámat, elkapta a derekamat és az ölébe húzott.
      - Marisa – suttogta a fülembe. Képtelen voltam megmozdulni vagy egy szót is kinyögni. Ledermedtem a váratlan támadástól, minden idegszálam sokkos állapotban sikítozott. Féltem, mert nem tudtam, mi történhet ezek után. Eddig még sosem gondoltam arra, hogy bánthatna, most viszont a legszörnyűbb képek tolultak a szemeim elé. – Ne zárj ki – szólalt meg ismét, kezét még mindig a derekamon tartva. Továbbra sem bírtam reagálni, sőt, csak még rosszabb lett minden. Egész testemben reszketni kezdtem, s a szemeimet is le kellett hunynom, mert a szédülés is elfogott.
      - Engedj el, kérlek – nyöszörögtem reszketeg hangon, próbálva visszanyelni a könnyeimet. Éreztem, hogy megfeszül a teste, én pedig vártam a pofont, mert ilyenkor általában ez következett. Az ellenállásért büntetés jár.
      - Jézusom – nyögte, én pedig ijedten rezzentem össze. – Ne haragudj – hullottak le rólam karjai, én pedig azonnal felpattantam az öléből, s a táskámat felkapva, a könnyeimtől alig látva botladoztam végig a padok között. – Marisa, várj! – kiabált utánam, de én hátra sem mertem nézni, mert féltem tőle. Féltem Billtől.

\m/(-.-)\m/