Wenn ich weine... 20. rész

Végre sikerült összehoznom!
Elnézést a késésért!

Jó olvasást!

20. rész - Hogyan kell megbocsátani?

      - Hol a francban voltál már megint? – fogadott apám, ahogy beléptem az ajtón. Próbáltam csendben beosonni, de mivel várt rám, esélyem sem volt. 

      - A könyvtárban – feleltem lehajtott fejjel, hátamat az ajtónak döntve. 

      - Nézz rám! – dörrent a hangja, alig két méterre állt tőlem. – Hol voltál? – kérdezte ismét, mikor végre hajlandó voltam felnézni rá. 

      - A könyvtárban. – Hangom már nem volt olyan határozott, s talán pont emiatt buktam le. 

      - Aha, a könyvtárban – lépett hozzám lassan, megfontoltan. – Hazudsz, te kis kurva! – csapott az ajtóra a fejem mellett. – Hol voltál?

      - A könyvtárban – motyogtam halálra rémülve. 

      - Hülyének nézel? – hajolt közelebb az arcomhoz. Nem bírtam megszólalni, csak a fejemet ráztam. – Tudok a kanjaidról – suttogta. Büszke volt magára, hogy ilyen okos és össze tudta rakni a részleteket. 

      - Én nem… - dadogtam szinte már reszketve a félelemtől. 

      - Ha még egyszer be mered tenni a lábad abba a házba, én agyonváglak – fenyegetett meg, még mindig az ajtóhoz préselve engem. 

      - Nem tilthatod... - Egy pofon akadályozta meg, hogy befejezzem a mondatot. 

      - Fogd be a pofádat! – kiabálta az arcomba, mely egyszerre égett és lüktetett az ütéstől. – Az van, amit én mondok, világos? – ragadta meg a vállaimat, majd olyan erővel rázott meg, hogy az ajtónak koppant a fejem. – Nem hallom!

      - Igen – kezdett el ömleni a szememből a könny. Annyira féltem, hogy ismét megüt, vagy esetleg valami rosszabbat tesz idegességében. S bár nem akartam neki behódolni, tudtam, meg kell tennem, ha egy darabban akarok maradni. 

      - Takarodj a szobádba! – lépett hátrébb egy lépéssel. – És jól jegyezd meg, azt a két taknyost is kicsinálom, ha még egyszer meglátlak velük! Elhiheted nekem, kurvára nem érdekel, hogy kinek a kölykei! – ordította utánam. Még csak pár lépést tettem meg, de ezt hallva megtorpantam. Válaszolni akartam, már ki is nyitottam a számat, csakhogy képtelen voltam egyetlen hangot is kinyögni. Így is örülhettem, hogy egyetlen pofonnal megúsztam a délutánt, rosszabbul is járhattam volna. 

      Besétáltam a szobámba, elfordítottam a kulcsot a zárban, majd az ágyamra kucorodva próbáltam megnyugodni. 

      Órákon át bőgtem és sajnáltattam magam mindenért, ami aznap történt. A hátam mögé söpörtem azokat, akik támogatnak, és akik segíthetnének. Viszont én ezt sosem akartam olyan áron, hogy közben ők veszítsenek el valakit. Mischának sem engedtem sose, hogy ellentmondjon az anyjának. 

      Már éjfél is elmúlt, de még mindig képtelen voltam aludni. Levegőre volt szükségem, ki kellett jutnom a házból, el apám közeléből. Felhúztam a cipőm, belebújtam a kabátomba, majd hallgatóztam. Mivel már egy ideje nem szűrődött be a szobámba semmilyen zaj, bátrabban mertem megkockáztatni a távozást. Lábujjhegyen osontam ki a nappaliba. Ujjaim szorosan zárultak a kulcscsomóm köré, míg a megfelelő kulcsot igyekeztem bedugni a bejárati ajtó zárjába. Csakhogy valami nem stimmelt, valamiért nem passzoltak össze. Mindegy volt, hányszor ellenőriztem és próbálkoztam, mindig a sikertelenség maradt az eredmény. És egyetlen logikus magyarázat volt; apám lecserélte a zárat. 

      - Hova-hova? – ugrottam egyet ijedtemben. Nem mertem megfordulni, a homlokomat az ajtónak döntve vártam a büntetést a szökési kísérletemért.

      Sokáig ültem az öltöző folyosón, egy régi, kiszuperált svédszekrényen, miután otthagytam Billt. Nem tudtam rájönni, hogy miért csinálta, és mindamellett, korábban egy pillanatig sem jutott volna az eszembe, hogy ilyesmire is képes.
      - Hát itt vagy – kaptam fel a fejemet Tom hangjára. – Mi a fene történt? Öt percre magadra hagylak, te meg lelépsz – állt elém karba tett kézzel. Nem válaszoltam, csak megrántottam a vállam és tovább kapargattam a gipszemet. – Hozzád beszélek – lépett elém.
      - Hagyj békén, kérlek – bámultam a kezem. – Elegem van belőletek – fakadtam ki. Nem akartam őt bántani, hisz nem érdemelte meg, viszont el kellett érnem, hogy tartsa a kellő távolságot. Ez volt mindannyiunk érdeke. – Beleavatkoztok az életembe, amit én egy szóval sem kértem. Minden egyes nap bajba kerülök, hála az önzéseteknek, aztán meg a csillagokat is lehazudhatom az égről, hogy mentsem magam – emeltem meg a begipszelt karomat. – És nektek még ez sem elég! – legyintettem lemondóan. – A barátság szóval dobálóztok, viszont már az első buktatónál hátat fordítotok. Köszönöm, de ilyen barátokra nincs szükségem – ugrottam le nagy vehemenciával a szekrényről. Nem kellett Tomot arrébb tolnom, magától lépett oldalra, arcán őszinte megdöbbenéssel.
      - Nincs igazad – rázta meg a fejét, hogy összeszedhesse magát. – Senki nem fordított neked hátat – szólt utánam, mikor pár lépéssel már magam mögött hagytam őt. S bár minden porcikám tiltakozott ellene, megálltam, mert hallanom kellett, mit akar mondani. – Az öcsém miattad veszett össze a saját anyjával, ha nem emlékeznél – folytatta gúnyosan, mikor végre szembe fordultam vele. – És velem sem beszél, mert nem vagyok hajlandó oldalt választani – formált idézőjelet a levegőben ujjaival.
      - Akkor válassz oldalt – rántottam meg a vállam. – Állj anyád mellé! Talán akkor leszálltok végre rólam és Bill sem fog zaklatni – mondtam végül és ezzel lezártnak tekintettem a beszélgetésünket. – Normálisan készülj fel a holnapi órára! – szóltam még vissza a vállam felett. Szívem szerint a csokit is a szemei közé vágtam volna, de úgy gondoltam, ennyi kényeztetést megérdemlek.
      Percekig gondolkodtam azon, hogy hova is bújhatnék el, de már nem volt egyetlen olyan hely sem az épületben, ahol végre ismét biztonságban érezhetném magam, még ha csak rövid időre is. A parkba sem mehettem, mivel ilyenkor túl nagy ott a nyüzsi. Valami csendes, eldugott helyre volt szükségem.
      Úgy húsz perc sétányira a sulitól volt egy elhagyatott játszótér, ahová évente ha egyszer tette be a lábát gyerek. A fű elburjánzott, a mászóka rozsdás volt, a három hintából kettő leszakadt. És én pont ezért mentem oda szívesen. Mert ott nem kellett attól félnem, hogy valaki megláthat, vagy hogy magyarázkodnom kellene bármi miatt is.
      Csak ültem a még működőképes, nyikorgó hintában, s míg lábammal a homokot rugdostam, azt kérdezgettem magamtól, hogyan mehetett ennyire félre minden? Miért bántanak azok, akikre a legnagyobb szükségem lenne? Akiknek a kezemet kellene fogni és kivezetni a sötétségből.
      Hülye hasonlat, fintorogtam, miközben a gipszet bámultam a jobb kezemen.


      - A röntgen hajszálrepedést mutat a jobb csuklón – állapította meg az orvos. A reggelt a balesetin kezdtem. – Ezt sajnos be kell gipszelnünk – emelte fel pillantását a számítógépe monitorjáról.
      - Mennyi ideig kell hordanom? – kérdeztem. – Nem elég, ha fáslizom? Az is rögzíti, nem? – Nem akartam beletörődni a helyzetbe.
      - Nem. Mindenképpen gipszelni kell – csóválta meg a fejét. – Viszont csak egy hét az egész, abszolút kibírható – mosolygott rám, amitől felfordult a gyomrom. Lehet, hogy túlreagáltam a dolgot, de ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy mindent tud rólam. Elvégre is, ott volt előtte a kartonom és nem most találkoztunk először. Már legalább háromszor kezelt a balesetin. Ha csak egy picike sütnivalója is volt, akkor nagy valószínűség szerint összerakta a darabokat. – Mit is mondtál, hogyan történt? – kérdezte szenvtelenül, míg a billentyűzeten pötyögött.
      - Elcsúsztam a fürdőszobában – ismételtem meg a legkézenfekvőbb hazugságot.
      - Biztos így történt? – könyökölt az asztalra. – Tudod, a tiédhez hasonló sérülések általában akkor keletkeznek, ha a kart durván hátracsavarják – próbált barátságos, bizalmas hangot használni, csakhogy tudtam, mire megy ki az egész; beismerést akart kicsikarni tőlem. Ha ezt megtettem volna, ő leadja a jelzést a riadólánc következő tagjának, csak mert ez a törvény.
      - Ez igazán érdekes, de én simán csak béna vagyok – rántottam meg a vállam unottan, a szerepemet játszva.
      - Rendben van – sóhajtotta beletörődve. – Gipszeljük be a kezedet – állt fel az asztaltól.


      Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, már nem vagyok egyedül a játszótéren. Mischa ott ült a rozsdás mászókán és engem bámult.
      - Miért nem az új barátaiddal vagy? – kérdeztem, egyáltalán nem titkolva az iránta érzett ellenszenvemet.
      - Ők nem a barátaim. Te vagy a barátom – könyökölt a térdeire.
      - Valóban? – húztam el a számat, még mindig a homokot rugdosva a cipőm orrával. – Én nem úgy érzem.
      - Baromság az egész – sóhajtotta. Ezzel az egy megnyilvánulásával elérte, hogy megsajnáljam, pedig meg sem érdemelte.
      - Igen, baromság – motyogtam az orrom alatt.
      - Nagyon fáj? – kérdezte. Egy pillanatig nem tudtam mire gondol, de aztán észrevettem, hogy a kezemet bámulja.
      - Nem – rántottam meg a vállam.
      - Nem értem, hogy miért falazol neki még mindig… Csak szólnod kellene a dokinak – ugrott le a mászókáról, majd megindult felém.
      - Te ezt nem értheted – csattantam fel. Megint annál a témánál tartottunk, amit nem akartam megbeszélni sem vele, sem pedig Tommal. – Különben is, mit érdekel téged, hogy mi van velem? Foglalkozz inkább Barbieval! – álltam fel a hintából.
      - Ezt pedig te nem értheted – állt fel ő is, hogy elállja az utamat. – Barbie nem olyan rossz ember, mint amilyennek hiszed.
      - Akkor csak puszta szívjóságból keseríti meg az életemet? Igazad van, tényleg nagyon jó ember – fintorogtam. – Hülyíts mást, jó? – ütöttem félre a kezét.
      - Tudom, hogy nem hiszel nekem – rázta meg a fejét.
      - Jól tudod. Egy valamit árulj el nekem. Mikor lettetek ilyen jóban? – fűztem össze karjaimat.
      - Nem tudom – vonta meg a vállait tehetetlenül. – Csak úgy megtörtént. A bátyja segített összerakni a kocsimat… Túl sokat lógtunk együtt, ennyi az egész.
      - A kocsidat? – kerekedtek el a szemeim. – Ez volt az a nagy titok? De miért hitted, hogy ezt nem mondhatod el nekem? – sóhajtottam nagyot.
      - Téged nem érdekelnek a kocsik – bökte ki végül, kerülve a pillantásomat.
      - De a legjobb barátom igen – ráztam meg a fejemet csalódottan. – Azt hiszem, csúnyán félreismertük egymást – dörzsöltem meg könnyező szemeimet. – Őszintén remélem, hogy nem fogsz csalódni – fordultam vissza pár lépés után.
      - Kösz… - húzódott féloldalas mosolyra a szája. – Öhm… Marisa… te is adhatnál neki egy esélyt… mármint Kaulitznak – fűzte még hozzá gyorsan, mivel már épp nyitottam a számat, hogy én bizony nem fogok beállni a Barbiet istenítő sorba. – Neked is szükséged van valakire.
      - Meglehet – vontam meg a vállam, majd egyszerűen kisétáltam a térről.

\m/(-.-)\m/