Wenn ich weine... 22. rész

Jó olvasást!

22. rész - Minden rendbe fog jönni

      Csendben sétáltak végig az utcákon, semmiről sem beszélgetve, míg a buszmegálló felé haladtak. Többször is erőt vett rajta a késztetés, hogy kérdéseket szegez a lánynak. Iszonyúan kíváncsi volt arra, hogy mi okozta a változást a viselkedésében. Miért kért szívességeket és miért kért bocsánatot egy olyan dolog miatt, amiben éppenséggel az áldozat volt? Egyszerűen képtelen volt megérteni Marisa cselekedeteinek a jelentős hányadát… Talán tényleg földönkívüli.

      - Átmehetek hozzátok? – kérdezte Marisa bátortalanul. 

      - Tessék? – torpant meg Tom. Talán csak félreértette a szavakat. 

      - Szeretnék átmenni hozzátok – ismételte meg Marisa, de ezúttal kijelentésként. 

      - Minek? – csúszott ki meggondolatlanul Tom száján, a még elfogadhatónál bunkóbb hangsúllyal. 

      - Mindegy, hagyjuk – legyintett lemondóan a lány. – Nem mondtam semmit – mondta, majd gyorsított a tempón, s így jó pár lépéssel maga mögött hagyta Tomot. 

      - Persze, hogy átjöhetsz – kocogott utána Tom a szemeit forgatva. Kénytelen volt ismét megállapítani, hogy lehetetlenség kiigazodni Marisán. – Csak azt hittem, nem szabad – rántotta meg a vállát.
      - Nem is – pislantott fel Tomra jelentőségteljesen.
      - Akkor meg miért… - értetlenkedett Tom.
      - Tom, kérlek – nézett fel rá továbbra is, de ezúttal könyörgően.
      - Rendben van – adta meg magát nagyot sóhajtva Tom. – Nem kérdezek semmit.
      - Basszus, már bent áll a busz – kiállott fel Marisa rémülten, majd Tom kezét megragadva kezdett futni a megálló felé.

*

      Féltem. Egy részem beszélni akart Billel, egy másik, hátsó kis zugában az agyamnak viszont tudtam, nem jó ötlet. Ha most bocsánatot kérek tőle, akkor valami olyat indítok el, amit nem biztos, hogy lesz erőm később megállítani.
      De meg kellett tennem. Meg akartam tenni.
      - Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte meg legalább tizedszerre Tom, míg az ajtajuk előtt álltunk, és a kulccsal babrált.
      - Igen – válaszoltam bizonytalanul. Nem sikerült meggyőznöm őt.
      - Aha – kunkorodott mosolyra a szája.
      - Szerinted itthon van? – néztem körbe bizonytalanul. Az egész házban csend volt, nemcsak a földszinten. Egyetlen aprócska zaj sem árulkodott arról, hogy bárki más is tartózkodna a házban rajtunk kívül.
      - Igen – dobta le a cuccát Tom a kanapé mellé a földre. – Biztos a szobájában van – pillantott a lépcső felé. – Ismered a járást – szólt vissza a válla felett, már útban a konyha felé.
      - Tom – nyögtem a nevét kétségbeesetten, ő viszont úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Mivel nem volt más választásom, nagyot sóhajtva indultam meg az emeletre vezető lépcsőn.
      Óvatosan lépkedtem, mintha attól félnék, még meghallhatja. Azt hiszem, az generálta az óvatoskodást, hogy odafent is ugyanaz a csend és komor félhomály fogadott, én pedig féltem a sötétben. A sötétség számomra mindig a fájdalmat és a szenvedést jelentette; a legnagyobb kín az éjszakával érkezik. Ami nappal szimplán csak szomorú és kétségbeejtő, az éjjel rémisztő, könnyekkel teli és kilátástalanul reménytelen.
      Nagy levegőket véve álltam az ajtó előtt, ezzel próbálva lenyugtatni az eszeveszettül kalapáló szívemet. Mielőtt végre kopogtam volna a sötét faajtón, izzadt tenyeremet a kopott, kifakult farmeromba töröltem.
      - Hagyj békén! – kaptam válaszul a finom kopogásra. Mivel nem tudhatta, hogy én állok az ajtaja előtt, ismét felemeltem ökölbe szorított jobb kezemet. – Húzz el! Egyedül akarok lenni! – érkezett az újabb elutasító válasz. – Süket va… - nyílt ki váratlanul az ajtó, én pedig egy dühös barna szempárral néztem farkasszemet. Akaratlanul hátráltam a túlsó falig, a hirtelen megjelenésétől ijedten összerezzenve. – Marisa – nyögte, ugyanolyan elkerekedett szemekkel bámulva vissza rám.
      - Szia – emeltem fel a kezem sután intve.
      - Hogy kerülsz ide? – támaszkodott neki az ajtónak. Nem tudtam nem észrevenni, hogy úgy kapaszkodik a kilincsbe, mintha az élete függne tőle.
      - Igazad van… rossz ötlet volt – ráztam meg a fejem, minden csepp bátorságomat elveszítve a reakciója láttán.
      - Ne-ne-ne – lépett ki azonnal a folyosóra. – Ne haragudj, én csak… csak meglepődtem – váltak arcvonásai finomabbakká. – Hogy vagy? – tette fel azt az egyetlen kérdést, amely a jelen helyzetben a legbénábban hangzott.
      - Jól – mosolyodtam el félszegen, mert ő is észrevette, hogy már a legelső mondatával kínos helyzetbe hozta magát.
      - Tom? – nézett a plafon irányába a tarkóját vakargatva.
      - Odalent – nyomtam kezeimet a nadrágom hátsó zsebeibe, s ezzel egy időben utánozta le Bill a mozdulatomat, még mindig kerülve a pillantásomat. – Ráérsz? – léptem egyet előrébb, s ezzel mintegy átvettem az irányítást.
      - Én? – mutatott magára megrökönyödve. – Ja, igen, persze – húzta ki a hátát és már el is lépett az ajtó elől, utat engedve nekem. – Menjünk be? – kapkodta pillantását köztem és az ajtó között.
      - Nem baj? – kérdeztem vissza, és még mielőtt meggondolhatná magát akár ő, akár én, beléptem a félhomályos szobába. A helyiség közepére sétáltam, majd az ablakot bámulva vártam.
      Jártam már ebben a szobában és az ágyban is feküdtem már. Most mégis zavarba ejtően újszerűen hatott a látvány, ahogy körbenéztem. A narancssárga falaknak barnás színezetet kölcsönzött a kis olvasólámpa fénye, az ágytakaró gyűrött volt, a párna pedig még őrizte a tulajdonos fejének nyomát. Az íróasztalon szanaszét hevertek füzetek, könyvek, íróeszközök, a gardrób félig nyitott ajtaja látni engedte a tartalmát, a szőnyegen pedig ott nyújtózott egy fél pár fekete tornacipő.
      - Bocs a rendetlenségért – zavarta meg a nézelődésemet Bill visszafogott hangja. Halkan ejtette ki a szavakat, mintha csak attól félne, világgá szaladok vagy épp darabokra török.
      - Én törtem rád – ráztam meg a fejem, miközben teljes testemmel felé fordultam. Nem lepett meg, hogy az ajtónak támaszkodva áll, tisztes távolságra tőlem. Zavart volt és bizonytalan, arcán másodpercenként váltakoztak az érzelmek, és én mindezt látva csak mosolyogni tudtam. Hülyén hangzik, de tetszett, hogy ő is ugyanolyan zavarodott volt, mint én.
      - Azt hittem, többé látni sem akarsz – kapta el rólam a tekintetét és inkább a zokniba bújtatott lábujjait kezdte bámulni. Meg kellett volna sértődnöm, hisz olyan feltűnően akart nem rám nézni, mintha minimum fekélyek virítanának az arcomon. Csakhogy azt is láttam, hogy korábban milyen mély megbánás és aggódás ült a pillantásában.
      - Én is azt hittem – gyűrögettem a pulóverem ujját, még mindig a szoba közepén állva. Udvariatlanságnak tűnt csak úgy lehuppanni az ágyára. – Bocsánatot kérek a viselkedésemért – motyogtam félénken, lesütve a pillantásomat. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna a szégyentől.
      - Te? – nyögte teljesen ledöbbenve Bill. – Miről beszélsz? – lökte el magát az ajtótól, majd pár lépés megtétele után már közvetlenül előttem állt. – Én viselkedtem úgy, mint egy ősember – rogyasztotta meg térdeit, hogy a szemembe nézhessen.
      - Nem! – tiltakoztam azonnal. Önkéntelenül léptem hátrébb, mikor fejemet felemelve, szinte összeért az orrunk. – Nem akartál bántani – mondtam halkan. – Az eszem tudja, és akkor is tudta, az érzéseim viszont néha sokkal hangosabban kiabálnak, mint az agysejtjeim – rántottam meg a vállam, s bár nem állt szándékomban, de mosolyra kunkorodott a szám.
      - Nem is tudom, mi történt velem – rázta a fejét Bill. – Megláttam a kezedet, és legszívesebben kinyírtam volna az apádat. Csak kiborultam kicsit, azt hiszem… a tehetetlenségtől.
      - Már nem számít – embereltem meg magam, majd előrébb léptem, hogy testünk összeérjen. – Én megbocsátok, ha te is – néztem fel rá, bár ehhez teljesen hátra kellett döntenem a fejem, hisz legalább húsz centivel magasabb volt tőlem.
      - Nem fogsz bajba kerülni? Nem akarom, hogy megint bántson téged. – Éreztem, hogy hosszú ujjai az én ujjaimat keresik, melyek a pulóverem alját markolták, mert féltem hozzáérni.
      - Nem lesz semmi baj – mosolyodtam el, mikor végre megfogta a kezem.

\m/(-.-)\m/