Wenn ich weine... 21. rész

Jó olvasást!

21. rész - Megvilágosodás

      Hetek teltek el. Mischával úgy-ahogy rendeződött a viszonyunk. Nem mondom, hogy ismét olyan volt minden, mint régen, de már tudtunk normálisan és kulturáltan beszélgetni. Barbieval nem, de ez soha nem is volt célom. Nekem bőven elég volt, hogy ismét megbeszélhetek Mischával olyan dolgokat, amelyeket senki mással nem tudok. Hiába tudja Tom a legnagyobb titkomat, mégsem vagyok képes teljes lelki nyugalommal elpanaszolni minden nyűgömet. Egyszerűen nem tudok megnyílni neki. Éppen ezért, minden egyes alkalommal, amikor nem tanulással kapcsolatos témát kezdett feszegetni, felálltam az asztaltól és elsétáltam. Ezt annyiszor játszottuk el az elmúlt hetek alatt, hogy már nem is próbálkozott. Feladta a küzdést értem.


      - Jó reggelt! – érkezett meg Tom, pár perccel az első óra kezdetét jelző csengő előtt. Az elmúlt napokban felvette ezt a hideg, kimért stílust, ami eleinte még meg is felelt nekem, hisz távolságot akartam tartani, most viszont már az idegeimre ment, hogy úgy szól hozzám, mint egy idegenhez, aki ráadásul még fertőző beteg is.
      - Neked is – biccentettem felé én is ugyanolyan hangsúllyal. Bármennyire is zavart a helyzet, mindenkinek így volt a legjobb, engem nem vertek meg, neki meg senkit nem kellett választania. – Sikerült átnézned a szószedetet angolból? – kérdeztem meg úgy mellékesen.
      - Nem – rántotta meg a vállát.
      - És miért is? – szaladt fel az egyik szemöldököm helytelenítően.
      - Nem tartozik rád – vágta egyszerűen a képembe, ami őszintén szólva, rosszul esett. Vajon ő is így éli meg az én bunkóskodásomat? Mintha pofán csapnának?
      - Értem – feleltem alig hallhatóan. Megalázva, megbántva éreztem magam, pedig nem is lehetett rá okom. Ő csak azt tette, amit elvártam tőle. – Ne haragudj – kértem bocsánatot, miközben a táskámba nyomtam az irodalom könyvem. Nem akartam tovább a közelében maradni. Ha tehettem volna, a nap további részében a környékére sem megyek. Mégis, az egészben az volt a legszomorúbb, hogy fogalmam sem volt arról, mi miatt szabadkozom.

*

      Nem akarta megbántani Marisát, egyszerűen csak túl sok érzést és gondolatot kellett elfojtania, mivel nem volt senki, akivel leülhetne és normálisan megbeszélhetné a dolgokat. Marisa teljesen magába zárkózott, egyedül Mischával volt hajlandó beszélni, Bill pedig hetek óta ki sem ejtette a száján Marisa nevét. Mintha nem is ő lett volna az, aki képes kiállni az egész világ ellen, csakhogy megmentse a szeretett nőt.
      Valami történt közöttük, futott át az agyán a felismerés. Próbált visszaemlékezni, jeleket keresni, csakhogy azóta a bizonyos hétfő délután óta Marisa és Bill nem is találkoztak. Ezt biztosan tudta, hisz szinte mindig ott volt valamelyikük mellett. De mióta is viselkedik vele ellenségesen a lány? Hát persze! Amikor a keze miatt hiányzott… másnap csúnyán összevesztek… miután egyedül hagyta öt percre. Bill akkor este bocsánatot kért az anyjától.
      „Beszélnünk kell! Óra után az udvaron!” – írt sms-t öccsének.


      - Mi volt olyan fontos? – kezdte azonnal Bill, ahogy Tom közelébe ért.
      - Mit műveltél Marisával? – kérdezte dühösen Tom. Már csak öccse verziójára volt kíváncsi. Ugyan nem kérdezte meg a lányt a történtekről, de nem is kellett. Elég volt megemlítenie Bill nevét ahhoz, hogy Marisa fal fehér arccal bámuljon maga elé.
      - Semmit – vágta rá Bill, a hangsúly azonban nem volt túl meggyőző.
      - Próbáld újra – fűzte össze karjait Tom. Beigazolódott a sejtése, Bill tett valamit, ami miatt a lány elfordult tőle.
      - Hagyjál már! – emelte meg a hangját Bill. – Nem tudom, miről beszélsz – fordult el Bill, egyértelműen a távozást fontolgatva.
      - De igen, tudod – sóhajtotta egy fokkal nyugodtabban Tom. – Figyelj, tudom, hogy nem szándékosan tetted, bármi is legyen az. Mondd el, kérlek, hadd segítsek – lépett öccse mellé, aki mindvégig szótlanul álldogált, háttal Tomnak.
      - Én nem… - motyogta az orra alatt Bill. – Félreértés volt az egész – fakadt ki végül, hosszas tépelődés után. – Láttalak titeket a pályánál… láttam a kezét… dühös voltam az apjára… annyira aggódtam érte – beszélt össze-vissza, s Tom hirtelen még követni is alig bírta a csapongó gondolatokat.


      Szótlanul ült Marisa mellett a nap hátralévő részében, nem is próbálkozott azzal, hogy bármilyen kérdést feltegyen, mert tudta, úgysem kapna választ. Ahhoz túlságosan is önfejű és makacs leányzó volt. Ugyanakkor meg is értette, hogy miért nem akart beszélni a történtekről, elvégre az öccse elég nagy baromságot művelt. Meg tudta volna ütni, miután végre összefüggően elmesélte a történteket.
      - Mehetünk? – kérdezte Marisát az utolsó óra után, a szekrények felé tartva.
      - Ne haragudj – kapta pillantását riadtan Tomra. – Elfelejtettem mondani, hogy felvettem két új különórát – szabadkozott, a kezében tartott könyveket a mellkasához szorítva.
      - Még kettőt? – torpant meg Tom a lány szekrénye előtt. – És mégis mi a jó istent? – kérdezte a szemeit forgatva, míg Marisa a holmiját pakolgatta.
      - Jógát, de neked… - felelte, s közben kihúzta szekrényéből a torna zsákját.
      - Kizárt, hogy én oda betegyem a lábam! – ellenkezett azonnal Tom, a terem felé mutatva.
      - Kérlek szépen – lépett közelebb Marisa Tomhoz. – Jó lesz, higgy nekem – mosolyodott el félszegen. És ez volt az egyetlen érv, ami képes volt meggyőzni Tomot arról, hogy adnia kell egy esélyt a lánynak. Már régen látta őt örülni bárminek is, nemhogy mosolyogni.
      - Rendben – bólintott végül nagyot sóhajtva. – De ha én leszek bent az egyetlen pasi, lelépek – emelte fel mutatóujját figyelmeztetően.
      - Emiatt nem kell aggódnod – derült fel Marisa arca, mely most már minden kétséget kizáróan ragyogott a boldogságtól. Talán ez volt a jel, hogy lassan minden visszaáll a régi kerékvágásba? – Öltözz át! Öt perc múlva jön az oktató – ragadta meg Tom kezét és az öltözők felé kezdte húzni.
      - Csakhogy tisztázzuk, miért is jó ez nekem? – morogta Tom az orra alatt, miközben a pulóverénél fogva próbálta lassításra kényszeríteni Marisát.
      - Nem bízol bennem? – pislogott hátra a válla felett Risa.
      - Figyelj, nekem semmi bajom a bizalommal – utalt a lány egyik fő gyengeségére, még ha akaratán kívül is. – Én csak érdeklődöm.
      - Menj – hagyta figyelmen kívül Tom szavait, s a fiú öltöző felé mutatott.
      Az öltözőben nem volt senki, viszont több személy holmiját is látta. Ez bizonyos szinten megnyugtatta, hisz így már biztos lehetett abban, hogy nem ő lesz az egyedüli hímnemű a sok hajlongó kiscsaj között. Gyorsan átvette a trikóját, egy bő térdnadrágot és az edzőcipőjét, majd szapora léptekkel a torna teremhez kocogott. Beszélgetés hangjai szűrődtek ki a zárt ajtó mögül, és egy pillanatra mintha Steinmauer jellegzetes dörmögését is hallani vélte volna. Nagy levegőt vett, majd lenyomta a kilincset és belépett az ajtón.
      - Kaulitz! – szólította meg azonnal Steinmauer, egy csapat srác gyűrűjében állva, a terem túlsó végében. Ha őszinte akart lenni, fogalma sem volt arról, hogy mibe is csöppent bele Marisa jóvoltából. – Nem szólok még egyszer! – ordibált a tanár, de Tom csak Marisára tudott figyelni, aki úgy tíz-tizenöt lánnyal ácsorgott az egyik sarokban, egy kisebb teremhez vezető ajtó előtt.
      Azonnal találkozott a pillantásuk. Marisa mosolyogva bökött fejével a srácok irányába, csakhogy Tom nem mozdult a helyéről, így kénytelen volt odamenni hozzá.
      - Mi folyik itt? – ragadta meg Tom azonnal Marisa karját, s rántotta közelebb, hogy a füléhez hajolva beszélhessen hozzá.
      - Én… - kezdte Marisa, miközben próbált eltávolodni Tom közeléből. – Beszéltem Steinmauerrel és beírattalak a kosár csapatba – hadarta el egy szuszra, mivel Tom még mindig nem akarta elengedni őt. – Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy valami olyanra kényszerítelek, amit nem akarsz, én meg igen, viszont szeretsz kosarazni, és még a jegyeidnél is figyelembe fogják venni a plusz munkádat, így szívességet kértem, és csak… - mondta szinte levegőt sem véve, Tom alig bírta követni a szavakat.
      - Köszönöm – szúrta közbe Tom, de Marisa meg sem hallotta, tovább dőlt belőle a magyarázkodás, mintha attól félne, Tom nem értené meg a tetteit.
      - …heti három edzés van, ami azért nem olyan húzós. Mondtam már, hogy tesiből megkapod a jelest és a többi tárgyból is jobb jegyeket kaphatsz? – Míg beszélt, Tom mellkasát bámulta, mintha egyáltalán nem is akarna tudomást venni arról, hogy mennyi ember van körülöttük, akiknek jelentős hányada őket figyelte. Tom a szeme sarkából látta, hogy Mischa a tenyerébe temetve arcát röhög Marisa szerencsétlenkedésén.
      - Köszönöm – ismételte meg Tom, hátha ezzel véget vet a látványosságnak, de mintha a falnak beszélt volna, és ettől már ő is kezdte kínosan érezni magát. Mindenki őket nézte. – Állj le, hallod? – kopogtatta meg Marisa homlokát, hogy felhívja magára a figyelmét.
      - Annyira sajnálom, hogy olyan csúnyán viselkedtem veled… - váltott témát hirtelen Marisa.
      - Ezt majd máskor megbeszéljük – nyomta rá a tenyerét a lány szájára, mivel ezt a beszélgetés nem akarta közönség előtt lefolytatni, és mert Steinmauer már egyre hangosabban ordítozott utána. – Menj! – használta szándékosan ugyanazt a szót, mint amit korábban Marisa. Megragadta a vállait, majd miután a megfelelő irányba fordította, egy határozott mozdulattal útjára indította. – Jó szórakozást! – csapott bíztatásul Marisa fenekére, aki először ijedten sikkantott fel, de pár pillanattal később már hangosan háborogva és az ütés helyét dörzsölgetve lépett oda a többi lányhoz.

\m/(-.-)\m/