Wenn ich weine... 23. rész

Megérkezett a legújabb rész...
Folytatás nem tudom, mikor fog érkezni... Valószínűleg közbe fog szólni pár dolog...

Jó olvasást!
Várom a véleményeket!

23. rész - Elég egyetlen döntés

      Talán jól döntöttem, talán nem. Talán meg fogom bánni, talán nem. Mindenesetre büszke voltam magamra, amiért volt bátorságom felkeresni Billt.
      Fél éjszaka a plafont bámulva feküdtem az ágyamban, és csak arra tudtam gondolni, hogy milyen jó érzés volt a karjaiba bújni, az ölelésébe simulni. Miután kölcsönösen bocsánatot kértünk egymástól, percekig álltunk a szoba közepén, egymást karolva. Élveztem minden egyes vele töltött percet; az illatát, a nevetését, kezének érintését a derekamon, a hangját, ahogy kimondja a nevem… Tökéletes volt minden porcikájában.
      Nem, nem voltam belé szerelmes, egyszerűen csak jól esett egy olyan lénynek a közelsége, aki valóban engem lát, és nem azt a meggyötört roncsot, a folyamatosan hazudozó kislányt, aki nem képes megvédeni magát, és nincs senki a világon, aki megóvhatná őt. Rendben, ez hülyeség! Pontosan ezeket gondolja, amikor rám néz, csakhogy engem ez egy percig sem érdekel, mert azt is tudom, hogy az aggodalma felém, a törődés és a gyengédség is ugyanolyan igazi, mint a sajnálata. És nekem ez elég volt. Kellett egy kis idő, míg felismertem ezeket az érzéseket magamban és benne, de azt hiszem, megérte. Minden egyes Billel töltött perc megérte a körömrágást, hogy vajon az apám megint elkap-e az ajtóban vagy sem, megpofoz-e vagy sem… Szerencsére elsőként értem haza, és még vacsorát is volt időm készíteni, így a támadási felületek nagy részét is sikerült kivédenem.
      Végre volt egy jó estém.


      - Hogy vagy szépségem? – fogadott reggel Tom, hatalmas vigyorral az arcán. Bill is ott ült az asztalomnál, Tommal szemben. Gondolkodás nélkül huppantam le Bill mellé.
      - Jól, azt hiszem – rántottam meg a vállam, de közben azért jóízűen vigyorogva.
      - Remek – dörzsölte össze a tenyereit Tom. – Akkor ugye másolhatok rólad fizikán?
      - Kizárt – ráztam meg a fejem. Képtelen voltam mást is mondani, mivel Bill ujjai az asztal alatt az én kezem után kutatva kúsztak végig a combomon. És ettől gyanús gondolatok keltek életre a fejemben.
      Ugye nem érez irántam többet barátságnál? Az nem lehet, hogy számára a kapcsolatunk valami sokkal nagyszabásúbb, gyengédebb… Én nem akarok semmi komoly dologba belekezdeni vele. Talán félreértette a jelzéseimet. Vagy én voltam olyan ostoba, hogy félrevezettem őt? Istenem, hogy lehettem ilyen felelőtlen és hülye? Hogy tehettem ezt vele? Egy idióta vagyok. De mégis hogyan hozhatnám helyre?
      Nem-nem, megint csak túlkomplikálom a helyzetet. Tiszta hülye vagyok. Csak barátságot érez irántam, semmi többet. Nem szabad ilyesmikre gondolnom, és a biztonság kedvéért tartanom kell a távolságot Billel. Még véletlenül sem akarom őt megbántani azzal, hogy felelőtlenül magamba bolondítom és akaratomon kívül azt sugárzom felé, hogy komoly dolgok is történhetnek közöttünk. Mi csak barátok lehetünk.
      Abban a pillanatban, hogy erre a döntésre jutottam, kihúztam a kezem Bill gyengéd szorításából, majd jómagam is arrébb araszoltam. Nem mertem ránézni, így csak a szemem sarkából láttam, hogy furcsa, értetlenkedő pillantással méreget, és várja a magyarázatomat, de mivel erre nem voltam hajlandó, teljes testtel bátyja felé fordult, s mindeközben olyan sóhajt hallatott, amitől a szívem majd' kiszakadt a helyéről.
      A sajnálat azonban nem elég alap egy kapcsolathoz. Én nem vagyok, lehetek olyan ember, aki kihasználja mások érzelmeit, naivságát. És azt sem hagyhatom, hogy ugyanezt tegyék velem. Hiszem, hogy mindenki életében egyszer megadatik az a lehetőség, hogy megismerheti a lelki társát, a másik felét, csakhogy leélhessen vele egy egész életet, viszont csak kevesen képesek élni ezzel az ajándékkal. És én pontosan ezért döntöttem el azon a bizonyos karácsony estén, hogy sohasem leszek szerelmes. Senkinek sem engedhetem meg, hogy betekintsen a színfalak mögé. Az én érzéseimet senki nem fogja kihasználni. Senki nem fog érzelmi magasságokba emelni, hogy azután egyik napról a másikra, egyetlen önző döntéssel a mélybe taszítson. Sohasem fogok úgy szeretni senkit, hogy a hiányába belepusztuljak.
      - Mi történt már megint? – jutott át a kétségbeejtő gondolatokon Tom hangja.
      - Tessék? – pislogtam összezavarodva, kezemet pedig az asztal lapjára csaptam. Tom gyanakvó pillantásait kerülendőn inkább végignéztem magamon, hátha megtalálom a jelet, ami elárult engem a külvilág felé. – Nem történt semmi – ráztam a fejem, és inkább a táskám pántját piszkáló ujjaimra koncentráltam. – Menjünk fel – pakoltam össze gyorsan már pillanatokkal azelőtt, hogy megszólalt volna a csengő. – Szia – köszöntem el Billtől, miközben felálltam az asztaltól. Nem bírtam a szemébe nézni.

*

      Csalódottan és teljesen összezavarodva nézte Marisa távolodó alakját. Pár másodperc erejéig összeakadt a pillantása bátyjáéval, de az ő szemeiben is csak a saját érzéseit látta visszatükröződni.
      Nem értette, hogy mi történt. Az egyik pillanatban még boldogan mosolyogva ült mellette Marisa, a következőben viszont olyan merev és távolságtartó lett, hogy legszívesebben megcsipkedte volna a karját, hogy biztos lehessen benne, nem a képzelete játszik vele.
      Arra már rájött, hogy Marisa hangulata másodpercek alatt képes bejárni az egész skálát, a végleteket is érintve, ennek ellenére felkészületlenül érte a nyílt visszautasítás, főleg úgy, hogy legjobb tudomása szerint semmit nem tett, amivel kiérdemelte volna. És Mischa sem volt a közelben, nem foghatta az ő jelenlétére a változást. Kénytelen volt sorba venni minden egyes együtt töltött másodpercet, de a hibát még így sem találta. Az egyetlen megkérdőjelezhető momentum az volt, mikor megfogta a kezét. És itt jött egy újabb kérdőjel. Miért baj, ha hozzáér? Eddig nem zavarta a fizikai kontaktus, sőt. Úgy tűnt, legszívesebben a bőre alá bújt volna, csakhogy még közelebb lehessen hozzá. Ezzel szemben az előbb homlok egyenest az ellenkezőjét tette, s közben olyan képet vágott, mintha épp a bőrt akarta volna lenyúzni a kezéről következő lépésként azután, hogy hozzáértek az ujjai. Az igazság azonban az volt, hogy nem volt hátsó szándék a mozdulatban, úgy gondolta, Marisa szereti az érintését, a közelségét. Ezt többször is bizonyította. Ezért sem értette, mi történt. Vajon mire gondolhatott Marisa? Mit érthetett félre? Vagy épp pont ő volt az, aki rosszul értelmezte a jeleket? Mi van, ha Marisa nem akar tőle mást, csak barátságot? Ha semmi mást nem akar, csak végre őszintén beszélni a problémáiról? És ő vajon képes lenne elviselni a lelki szemetes-státuszt? Mert hiába is bizonygatta olyan hevesen Tomnak, még magával sem volt őszinte; kedvelte Marisát. Jobban, mint ahogy egy barátot illik.


      Egész nap azon gondolkodott, hogyan tudná tisztázni Marisával a helyzetet. Nem akarta őt sem bántani, sem pedig elüldözni az érzéseivel. Magában már eldöntötte, bármi is az ára, ő mellette marad. Ha ehhez az kell, hogy a barát-zónában kell szenvednie, akkor szenvedni fog. Történjen bármi, nem fogja magára hagyni Marisát.
      Talán mindenki hülyének nézné, ha tudná, hogy már azelőtt fülig szerelmes volt Marisába, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz. Elég volt egyetlen futó pillantás, a gyomra azonnal görcsbe rándult, a tarkóján pedig égnek meredt minden egyes kis pihe. Őrültség? Meglehet.
      De most is, ahogy Marisa közeledő alakját figyelte, teljesen elveszett a látványban. Lábfejei kecsesen értek földet minden egyes lépésnél, s velük tökéletes ritmusban ringott kerek csípője is. Marisának talán fel sem tűnt, de olyan természetességgel húzta ki magát, s tartotta egyenesen hátát – még a tankönyvek és a táska ellenére is –, hogy ha nem róla van szó, akkor még némi odafigyeléssel is mesterkélten hat a mozdulat. Képtelen volt levenni a szemét az aprócska kezekről, a kockás ing által szabadon hagyott dekoltázsról, a kecses nyakról – melyet néhány elszabadult tincs csiklandozott –, és az édes arcról.
      - Mindjárt jön Tom – állt meg végül Marisa az asztal mellett, melynél Bill várta őt és Tomot. Mivel az ablaknak háttal állt, a beáramló fény aranysárga ragyogással vette körbe az aprócska alakot.
      - Megint Frau Schmiedet fűzögeti? – kérdezett vissza Bill. Próbált normális párbeszédet kezdeményezni még annak ellenére is, hogy látta, Marisa bárhol szívesebben lenne, mint vele. A felismerés szíven ütötte, és majdnem hangot is adott érzéseinek, az utolsó pillanatban viszont visszafogta a száján kibuggyanni készülő keserű szavakat. Még nem érkezett el az idő arra, hogy bevallja, mit érez.
      - Mint aki egy ceruzát sem tud megfogni… mint aki nem tud rajzolni… lusta, önző… trehány, idióta… – fakadt ki váratlanul Marisa. Bill nem is vette észre, hogy magában fortyog. – Legszívesebben tökön szúrnám – morogta az orra alatt, majd egy másodperccel később, mikor felfogta, mit is mondott, szabad kezét a szemeire szorította, mintha úgy elbújhatna a világ elől. Csakhogy Bill így is tökéletesen látta, hogyan jelenik meg arcán a zavar legnyilvánvalóbb jele.
      Bármennyire is próbálta visszafogni magát, végül mégis kirobbant belőle a nevetés. Legnagyobb meglepetésére Marisa is követte a példáját. Együtt nevettek, hangjuk betöltötte a már félig kiürült épület földszintjét. A könyvek az asztalra hulltak, Marisa lerogyott Bill mellé, s a könnyeit törölgetve görnyedt össze. Észre sem vette, hogy teste Bill testéhez simult, fejét pedig a vállára hajtotta, míg igyekezett megnyugodni.

\m/(-.-)\m/