Esti mese 3 - A meséskönyv

Íme, a következő esti mesénk :)
Én személy szerint mindegyiket imádom... szerintem én sose tudnék ilyet írni...
Szuper vagy Hugi!

Jó olvasást!

A meséskönyv

Van egy lány, akinek az élete gyökeresen megváltozott.
Minden egy borongós éjszakán történt.
A lány rettenetesen félt a viharban. Minden alkalommal azt kívánta, hogy csak legyen vége és élje túl az éjszakát.

Azon az éjszakán is csúnya vihar tombolt, amikor fura, oda nem illő hangokra riadt fel nyugtalan álmából.
- Kérlek, segíts rajtam. Csak te segíthetsz – jött a hang a könyvespolc felől. Iza nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, azt hitte, a képzelete űz vele csúnya játékot. Mikor már elszundított volna, ismét hallotta a hangot. – Kérlek, segíts!
Ekkor már semmi kétsége sem volt afelől, hogy valaki beszél hozzá. Felkelt meleg, puha ágyából és a könyvespolc felé irányította mezítelen lábait.
- Ki az? Ki van ott? – kapcsolta fel az íróasztalán álló kis olvasólámpát.
- Csak én – jött a válasz.
- De ki? És hol vagy? Hogyan segítsek? – nézett körbe Iza bizonytalanul.
- Már több mint 1000 éve itt élek és eddig még senki sem segített rajtam. Már elvesztettem minden reményt.
- De hol vagy? És mi a neved? – kérdezte Iza.
- A nevem? Arra már nem emlékszem – jött a szomorú válasz.
- Értem. De hol vagy? – kérdezte halkan Iza.
- Nyisd ki azt a vastag és kopott meséskönyvet és ott megtalálsz.
- Meséskönyv? – kérdezett vissza bizonytalanul Iza. – Kezdek becsavarodni… - motyogta és visszabújt az ágyba.
- Most hova mész? Nem segítesz nekem? Azt hittem, hogy te más vagy és nem hagysz itt… - érkezett a letört hangú válasz.
- Ezt nem hiszem el! – bosszankodott Iza.
- Akkor segítesz? – kérlelte szépen a hang és a lány nem tudott nemet mondani. így ismét felkelt és a könyvespolc felé lépkedett, hangosan dobogva, mint egy felpaprikázott ló.
Levette a meséskönyvet a polcról, majd lekuporodott a földre, hogy áttanulmányozhassa a könyvet.
Minden egyes lapot átnézett, de egy férfit ábrázoló képen kívül semmi más említésre méltót nem talált. A férfinek elbűvölő mosolya volt, szép fekete fonatai fényesen csillogtak.
Iza egyetlen pillantás után testi tüneteket produkált: hasában apró pillangók keltek életre, kiszáradt a torka, a szíve pedig gyorsabban kalapált, mint addig bármikor. Álmában sem gondolta volna, hogy a hang egy ilyen elegáns férfit rejt, sokkal inkább számított volna egy 1000 éves bácsikára.
Míg Iza elmélyülten gondolkodott, addig az úgynevezett idegen egyre feszültebbé vált. Nem értette, hogy miért bámulja őt a lány.
- Khm… Ne bámulj már! Nem vagyok tükör! Inkább segíts kijutni innen! – háborgott a férfi.
- Már elnézést, de ki mondta, hogy segítek egy ilyen goromba fráternek, mint te? – tette karba kezeit Iza.
- Tessék? Tudod mit, nem is érdekel. Ha nem akarsz segíteni, akkor hagyjuk az egészet! Hagyj csak itt te is még vagy 1000 évig – fordított hátat sértődötten a férfi.
- Ó, ne játszd már a dráma királynőt – forgatta a szemeit Iza.
- Hogy mit? – kérdezett vissza megnyúlt képpel a férfi.
- Olyan vagy, mint egy csaj, akinek letört a körme és ez a legnagyobb problémája – nevetett fel Iza.
- Már ne is haragudj, de te sem vagy épp a legjobb formádban… bár ha jobban belegondolok, nem is olyan rossz a ki, vagyis a belátás.
- Mi van? – nézett rá értetlenül Iza.
- Nem is vetted észre, hogy egy szál topban vagy és az is átlátszik?
- Hogy te milyen egy kis pimasz… - Nem tudta befejezni, mert közbeszóltak:
- Ó, bocsánat – szúrta közbe szarkasztikusan a férfi.
- Hagyjuk – legyintett Iza. – Mivel nincs neved, kapsz tőlem egyet.
- Nagyon kedves vagy – flegmázott.
- Mi is legyen? – gondolkodott el Iza. – Megvan! Egóbogyó – nevetett elégedetten Iza.
- Na nem! Nem csinálsz belőlem buzit! – akadt ki.
- Pedig ez lesz és kész!
- Rendben, viszont akkor én is adok neked egyet – nézett a lányra huncutul mosolyogva.
- Neeem, nekem van nevem – háborgott Iza.
- Miss Tökély… Okoska… hm… - rágta az ajkát Egóbogyó.
- Ne, ez gáz – okoskodott Iza.
- Ha te is, akkor én is – zsarolta meg Izát.
- Rendben, bár az életed rajtam múlik. Ha mondjuk, véletlenül lehúzom a könyvet a wc-n, vagy kidobom a kukába, nem hiszem, hogy túlélnéd… - motyogta elgondolkodva Iza.
- Oké, megadom magam, csak ne tedd – esett kétségbe.
- Én is így gondoltam – vigyorgott rá Iza.
- Halljuk, mi a neved?
- Iza – nézett le kedvesen a képre.
- Szép név – mosolyodott el a férfi is.
- Szóval, mit kellene tennem, hogyan segítsek neked? – terelte a témát Iza.
- Arról lenne szó, hogy neked és nekem… nekünk… vagyis inkább neked…
- Jaj, nyögd már ki! – türelmetlenkedett Iza.
- Jól van, csak nem könnyű – sóhajtotta a férfi. – Belém kellene szeretned, hogy szabad legyek. Helyesebben őszintén be kellene vallanod, hogy szeretsz engem.
- Öhm… ezt mégis hogyan gondolod? Hogy majd csak úgy beléd szeretek?
- Fogalmam sincs – rántotta meg a vállát a férfi. – Csak annyira emlékszem, hogy szeretnie kell egy lánynak, és megtörik a varázs.
- Miért kellene segítenem neked?
- Mert… mert… mert kedves vagy és nem lennél képes itt hagyni engem.
- És ez nekem miért éri meg? – kérdezte Iza.
- Segítesz egy elesett, bajbajutott emberen. – Ezt hallva Iza csak arra tudott gondolni, hogy csak ki akarják használni a jóhiszeműségét. Valljuk be, ez rosszul esett neki, de igyekezett nem foglalkozni vele, mert tudta, nem lenne képes magára hagyni.
- Rendben van, segítek. De aztán ne engem okolj, ha nem jön össze. Én mindent meg fogok tenni, hogy egy kicsit is meg tudjalak szeretni – ígérte nem túl vidáman Iza.
- Ez igazán kedves tőled, de azért annyira nem vagyok szörnyű. Sőt, kifejezetten van olyan testrészem, amit szívesen megmutatok neked, miután kiszabadultam – nyalta meg a száját Egóbogyó.
- Nem kell, köszi – pirult fülig Iza.
- Ó… csak azt ne mondd, hogy te még szűz vagy? – nézett végig Izán meglepődve.
- Mi? Ezt meg honnan veszed? – habogta Iza. – Amúgy meg semmi közöd hozzá – rázta a fejét bosszúsan.
- Te tudod – rántotta meg a vállát.

Hosszú hónapok teltek el az első beszélgetés óta, viszont nem volt egyetlen olyan éjszaka sem, amit ne együtt töltöttek volna. Sokat beszélgettek és felszabadultan nevettek. Mindketten úgy érezték, jó barátok lettek, ugyanakkor egyikük új, addig ismeretlen érzéseket kezdett felfedezni magában. Iza már nemcsak barátként tekintett Tomra. Az Egóbogyó hosszú távon nem vált be. Tulajdonosa kezdett visszaélni a név adta lehetőségekkel.
Szóval Iza az első beszélgetéshez képest – ami maga volt a pokol – erőteljes változásokat tapasztalt Tom jellemével kapcsolatban. Ezek a változások szerencsére mind pozitív irányúak voltak, ellenkező esetben Iza nem is segített volna neki.

Egyik éjjel Iza Tom „gyönyörű” énekére ébredt.
- Sálálálálááááááááá láláláláááááá! – vinnyogta Tom.
- Tom, hagyd abba, légy szíves! Aludni akarok – húzta a fejére a párnáját Iza.
- Csak akkor, ha teszünk egy kísérletet a varázs megtörésére.
- Most? – kérdezte Iza kétségbeesetten. Tudta, ha sikerül, soha többet nem fogja látni Tomot.
- Igen, mikor máskor? Na, gyere már! – türelmetlenkedett Tom.
- Rendben, egyszer megpróbáljuk, de ha nem megy, hagysz aludni – mászott ki az ágyból Iza, majd kezében a meséskönyvvel visszaült az ágyra.
- Jó, csak csináld már! Gondold magadban azt, hogy nagyon szeretsz, még akkor is, ha nem, akkor is gondold azt erősen! – magyarázta izgatottan Tom.
- Jó-jó, felfogtam – szorította össze a szemeit Iza, és csak arra tudott gondolni, milyen nagyon szereti Tomot, és hogy bármit megtenne a szabadulásáért. Nem érdekelte a holnap, csak a ma, csak a most, csak az, hogy segíthessen szerelmén. Olyan erősen koncentrált az érzéseire, hogy önkéntelenül hagyták el a szavak a száját. – Nagyon szeretlek.
Ezzel egy időben hatalmas fényesség támadt, mely betöltötte az egész szobát. Mikor végre képes volt kinyitni a szemeit, Tomot látta maga előtt, ahogy kedvesen mosolyog rá. Iza viszont csak szótlanul ült ott és képtelen volt felfogni a történteket.
- Köszönöm, annyira nagyon köszönöm – ölelte meg őt váratlanul Tom. – Így már van esélyem megkeresni Riát és mindent újrakezdeni vele.
Ria volt a könyv előző tulajdonosa, csakhogy neki nem sikerült megtörni az átkot.
- Igen, van egy új esélyed, hogy boldog legyél – mosolygott kedvesen Iza, mikor Tom elengedte.
- Igen, és ezt csakis neked köszönhetem.
- Ugyan, semmiség – legyintett egyet Iza, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, valójában viszont a szíve apró darabokra tört. – Tessék, adok pénzt – túrta elő a pénztárcáját Iza –, és itt van Ria címe – tépte ki az utolsó lapot a könyv hátuljából. Már sokkal korábban megtalálta a nevet és a címet beleírva a meséskönyvbe.
- Köszönöm, és amint tudom, megadom neked – nézett Tom hálásan Izára, amikor az a kezébe nyomott mindent.
- Jó-jó… majd egyszer… de most menj… már régen láttad – kezdtek el potyogni Iza könnyei.
- Most miért sírsz? Hm? – guggolt le elé Tom.
- Csak örülök, hogy boldog vagy, és hogy már nem vagy bezárva – hazudott Iza, pedig igazából fájt neki Tom elvesztése.
- Jaj, kislány! Az leszek, nagyon-nagyon boldog és ígérem, ha gyerekünk lesz, akkor te leszel a keresztanyukája.
- Ezt nem kell… igazán nem… nem azért segítettem, mert valamit várok cserébe, hanem… - De nem tudta befejezni, mert Tom közbeszólt.
- Tudom és köszönöm, de most megyek. Majd látjuk egymást. Szia – hagyta ott a lányt mélyen megsebzett szívvel és egy hatalmas űrrel, amit ő hagyott maga után.

Már lassan egy év telt el azóta, hogy Tom elment, de Iza egyszer sem találkozott vele. Viszont a szerelem, amit iránta érzett, még mindig ugyanolyan erős volt, mint akkor.
Iza épp kávét készített magának, mikor csengettek.
- Megyek – kiabált ki, majd nem is nézve semmit, csak hatalmas lendülettel kitárta az ajtót. Mikor azonban meglátta, hogy ki áll előtte, a kiskanál is kiesett a szájából. – Tom? Mit keresel itt? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.
- Szia. Valamit el kell mondanom neked.
- Hallgatlak – mondta még mindig meglepődve Iza.
- Bemehetek?
- Öhm, igen, gyere – engedte be őt Iza, majd a nappali felé irányította lépteit. – Szóval? – ült le az egyik fotelba.
- Nem túl könnyű ennyi idő elteltével a szemed elé állni.
- Jó, csak mondd, mert nem nagyon érek rá – kavargatta a kávéját Iza tettetett unottsággal.
- Az elmúlt egy évben rájöttem, hogy igazán sohasem szerettem Riát, vagyis tetszik, meg tetszett is, de…
- De engem ez nem nagyon érdekel. Nem vagyok rá kíváncsi – vetette oda flegmán Iza.
- Várj már, hadd mondjam végig! – mondta Tom, nem értve, mi baja lehet Izának. – Szóval, én már nem szeretem, és igazság szerint már nagyon régóta készülök rá… és nagyon szégyellem magam, amiért nem tettem meg hamarabb, de én… szerelmes vagyok beléd – nyögte ki végül, elhadarva a mondandóját Tom.
- Értem. Van még valami? – kérdezte teljesen érdektelenül Iza, mintha egy cseppet sem zaklatta volna fel, amit az imént hallott.
- Mi történt veled? – motyogta Tom ledöbbenve.
- Semmi, csak már nem vagyok az a buta kis liba, akit pár szép szóval mindenre rá lehet venni.
- Megváltoztál.
- Tudom – rántotta meg a vállát Iza.
- Annyira más vagy.
- Figyelj – sóhajtotta Iza. – Én szerettelek és szeretlek még most is, de ezt akkor sem kellene… nekem ez nem megy… - állt fel Iza, hogy a konyhába menjen, de Tom elkapta a karját.
- Mondd a szemembe, hogy nem adsz nekem esélyt és akkor elmegyek.
- Hagyj békén!
- Nem, míg nem mondod – erősködött Tom.
- Nem tudom kimondani, most jó? – kiabálta Iza, és lehajtotta a fejét. De Tom csak elmosolyodott, majd Iza álla alá nyúlva emelte fel a fejét. Ahogy találkozott a pillantásuk, a lány ajkaira tapadt.
Hosszú percekig álltak összefonódva, mikor Iza megszakította a csókot.
- Nagyon szeretlek, Tom – mondta ki szíve minden szeretetével.

VÉGE

\m/(-.-)\m/