Für dich allein 45. rész

Megjött a következő rész!
Tudom, nem lett túl hosszú, sem túl érdekes, de most csak ennyi tellett tőlem...
Sajnálom

Jó olvasást!

45. rész - Vége a mesének...

- Terhes vagy? – kérdezte meg ismét Tom, de most már jóval hangosabban.
- Tom, kérlek, nyugodj meg és mindent megmagyarázok – hadartam gyorsan, hogy ne tudjon félbeszakítani.
- Csak válaszolj! – csattant a hangja. Bevallom, megijedtem. Olyan váratlanul ért… olyan érzés volt, mintha csak elkapta volna a vállaimat, és akkora lendülettel rázott volna, hogy a fogaim is összekoccannak.
- Megnyugodhatsz – sziszegtem gúnyosan, válaszul a viselkedésére. – Nem csináltál fel – vágtam oda sértődötten, végig sem gondolva a következményeket, majd bontottam a vonalat és a telefonomat is kikapcsoltam. – Paraszt! – vágódtam le a kanapéra.
- Na, minden rendben? – lépett be Ádám.
- Most inkább ne szólj hozzám – vágtam hozzá egy párnát, bár megérdemelte volna, hogy a fejébe építsem a fél épületet. – Egy nagy marha vagy, remélem, tudod. – Azzal bevágtattam a fürdőszobába.
Gondolatban rögtön töröltem az ötletet, hogy hazamegyek.
Holnap fel kell hívnom Billt is, szólnom kell neki, hogy minden lefújva. Egyedül csak őt avattam be, hisz kellett egy belső ember.
Pedig már mindent elterveztem…
Muszáj volt lehűtenem magam, így bevágódtam a zuhany alá. De nem tudtam a jelenre koncentrálni, egyre csak az utolsó szavaink jártak a fejemben.
Oké, lehet, hogy túlreagáltam. Viszont ő is. Meg sem várta a magyarázatomat. Kiborult, kiborult. Rendben. De akkor is paraszt volt.
- Isabella! – kaptam fel a fejem.
- Mi van? – kérdeztem vissza tökéletes tajparaszt stílusban.
- Semmi, csak aggódtam – felelte megszeppenve az ajtó túloldaláról Ádám. – Már elég régóta bent vagy…
- Anna hazajött már? – hagytam figyelmen kívül szavait. Közben elzártam a csapot és alaposan megtörölköztem.
- Még nem. – Amikor ezt mondta, kicsaptam az ajtót, majd egyetlen szó nélkül, egy szál törölközőben mentem el mellette. Csak annyi időre zárkóztam be ismét, amíg felvettem egy melegítőnadrágot meg pólót.

Egész éjjel nem bírtam aludni. Csak forgolódtam jobbra-balra, viszont sehogy sem tudtam dűlőre jutni magammal. Haragudtam Tomra, magamra, Ádámra és Annára.

Még hét óra sem volt, de már izzítottam a telefonomat, hogy hívhassam Billt.
- Izzie! A frászt hoztad rám. Ezerszer megkértelek, hogy ne tűnj el így – támadott le rögtön Bill, ahogy felvette a telefont.
- Tudom és sajnálom – motyogtam letörten. Egyáltalán nem volt szükségem arra, hogy még ő is cseszegessen. – Csak azt akartam mondani, hogy… - kezdtem volna bele, de Bill közbeszólt.
- Tom mondta, hogy mi volt. – Pár pillanat néma csend következett olyan jelentőséggel, mintha csak egy hatalmas pallos lenne, ami az utolsó kis cérnaszál fölött libeg. – Én csak annyit mon…
- Most fejezd be! – szóltam rá keményen, pedig nem érdemelte meg. – Unom már, hogy mindig én vagyok a rossz, aki miatt Tomikának szar az élete! Unom, hogy mindig én kuncsorgok a bocsánatáért! Unom, hogy mindig két lábbal tiporja az önbecsülésem! És unom, hogy mindig meg kell bocsátanom neki, ha belém rúg! – Minden bennem felgyülemlett dühöt és csalódottságot Billre zúdítottam. – Nem megyek haza – sóhajtottam kicsit higgadtabban. – Pár dolgot tisztáznom kell magamban, és ha kérhetem, ne említsd Tomnak, hogy mire készültem – motyogtam bűnbánóan. Nem érdemelte meg, hogy így beszéljek vele.
- Már megvettem a jegyedet. – Remek. Megsértődött.
- És nem lehet visszaváltani?
- Nem.
- Sajnálom – facsarodott össze a szívem. – Majd visszafizetem – nyeltem vissza a kitörni készülő könnyeimet.
- Nem kell! – Áucs! Ez fájt. – 24-e, 14 óra… És hülye vagy. – Azzal letette a telefont.
- Köszönöm – suttogtam magamnak.
A nap további részében csak ténferegtem a lakásban, vagy a városban kolbászoltam. Nem találtam a helyem, a gondolataimat sem tudtam rendezni.
Hülyeség volt összeveszni Tommal, tudom, de rosszul esett a reakciója. Én azt hittem, hogy van annyi bizalom a kapcsolatunkban, amivel az ilyen szituációkat elkerülhetjük. Ha nem kezd el kiabálni, most nem tartottunk volna itt. Az sem segített, hogy azóta még csak nem is hívott, semmilyen formában nem keresett.
Ezek után hogyan mehetnék oda hozzá? Hogyan hihetném azt, hogy minden rendben? Nyilvánvaló, hogy már semmi sem lesz a régi.
A történtek után nem tehettem meg, hogy csak úgy beállítok… Igazság szerint rettegtem attól, hogy annyira megharagudott rám, hogy látni sem akar, hanem csak elzavar, mint egy kivert kutyát.
Szinte percenként gondoltam meg magam.
Egyik pillanatban szentül hittem, hogy nincs is semmi baj, és ha találkozunk a karácsonyfa alatt, megoldódik minden. A következő percben viszont láttam magam előtt, ahogy megalázottan és patakokban folyó könnyekkel rohanok el tőle, mert annyira gyűlöl, hogy rám se bír nézni.

Egyszerűen borzasztó volt az a három nap. Kétségek között vergődtem éjjel és nappal. Alig aludtam, alig ettem (köszönhetően az állandó gyomoridegnek)… annak is örülhettem, hogy egyáltalán még élek.
És akkor még nem is mondtam, hogy hátra volt még egy eljegyzés, amit őszintén szólva, úgy vártam, mint egy foghúzást. Nem akartam ott lenni, nem akartam a részese lenni… nem akartam Annának is csalódást okozni azzal, hogy nem lehetek az az ember, akire szüksége lenne, és akit megérdemelne.
Nem is nagyon emlékeztem arra az estére, mikor ő és Ádám szűk családi körben egymás ujjára húzta a gyűrűt. Ott álltam mellettük, mégsem emlékszem egyetlen büdös szóra sem. Azt viszont tudom, hogy másodpercre pontosan kiszámoltam, mennyi idő van még a holnapi indulásig, amivel kapcsolatban még mindig nem tudtam döntést hozni.
Magamat ismerve, az utolsó pillanatban fogok határozni, kizárólag hirtelen felindulásból…

Így legyen ötösöm a lottón!
Végszóra sikerült behuppannom az ülésbe. Finoman szólva is majd’ összetojtam magam, és nemcsak azért, mert rettegtem a találkozástól, hanem mert iszonyú tériszonyom volt. Átkoztam magamat és persze Billt, amiért sikerült rábeszélnie a repülésre.
Hova tettem az eszem, mikor beleegyeztem ebbe? Az isten szerelmére, hisz még egy székre se bírtam felállni szédülés nélkül…
A repülőút minden egyes percében azért imádkoztam, hogy ne hányjam össze magam. Természetesen nem volt nálam sem mp3-lejátszó, se könyv, de még egy darab csokis papír sem, amivel lefoglalhattam volna az agyam. De úgy egyáltalán annak is örülhettem, ha egy darab papír zsebkendő van nálam. Olyan hirtelen döntöttem az utazás mellett, és annyira az utolsó pillanatban, hogy tornacipőben és kopott farmerban indultam útnak, és a kabátom alatt is mindössze egy hatalmas pólót viseltem. Még táskát sem hoztam, egyszerűen csak begyűrtem a zsebeimbe a papírjaimat, a telefonomat és a lakáskulcsomat.
Még jó, hogy egyáltalán felengedtek a gépre, és nem dobtak ki a járdára a homelessek közé; nem hibáztattam volna érte a repülőtér személyzetét.
Egy két órás repülőúttal és egy taxizással a hátam mögött, kezdődő gyomorfekéllyel és tömény hányingerrel küszködve toporogtam az ikrek hamburgi lakhelyének kapuja előtt. A toporgás ez esetben nemcsak szóvirág, szó szerint majd’ odafagyott a tornacsukám a jeges járdára. De ezt is csak magamnak köszönhettem. Annyi eszem nem volt, hogy legalább a csizmámat felhúzzam. Ezek után nem kérdés, hogy idióta vagyok.
Ott álltam a kapu előtt kezemben a mobilommal, és képtelen voltam határozni. Már a taxiban megírtam az sms-szöveget, de nem volt elég bátorságom elküldeni Billnek. Hezitáltam. Mikor már megnyomtam volna a megfelelő gombot, mindig eszembe jutott, hogy milyen szemét módon viselkedtem, vele is. Tökéletesen megértettem volna – és meg is érdemeltem volna –, ha be sem enged…
Már épp fordultam, hogy hagyom a francba az egészet, és inkább hazamegyek, mikor megláttam egy fekete kutyát az út túloldalán, egy felborult szemetesben turkálni, pont ott, ahol nekem is el kellett volna haladnom. Nem volt épp zsebkutya, én meg féltem az idegen, lóméretű négylábúaktól, és sajnos így nem volt más választásom, mint telefonos segítséget kérni.
Levegőt is alig mertem venni, nehogy felhívjam magamra a figyelmet, viszont a fogaim úgy vacogtak, hogy félő volt, szépen lassan kibokszolják egymást az állkapcsomból.
Észre sem vettem, mikor nyílt ki a kapu, már csak arra eszméltem, hogy ott áll előttem Bill egy ránézésre nagyon meleg kabátban. Egyre rosszabbul éreztem magam és nemcsak a hideg miatt. Egyetlen szót nem szólt, csak bámult rám résnyire húzott szemekkel.
- Aannyira nanaggggyyon sasajnnnnálom – kocogták a fogaim görcsbe rándulva. Tudtam, hogy nem kellett volna odamennem. Ha már Bill is ilyen ellenséges volt velem, akkor Tomtól sem számíthattam jobbra. – Iiinkkkább mememeggyyek – préseltem ki reszkető ajkaim között, majd igyekeztem minél gyorsabban elpályázni onnan. Ez kicsit nehezen ment, mert a csípős hideg egy merő görcsbe rántotta az egész testem. Már nem foglalkoztam a kutyával sem. Kutya, medve, jeti? Egyre megy; mindnek önként mászok a szájába.
- Most meg hova mész? – kiáltott utánam Bill bosszúsan. Nem álltam meg, céltudatosan totyogtam tovább a buszmegálló felé. – Állj már meg! – futott utánam és a könyökömet fogva akadályozta meg a továbbhaladásomat. Makacsul küzdöttem és rángattam a karomat, de sehogyan sem sikerült szabadulnom az ujjai közül.
- Eeeenggedj eeel – fixíroztam a cipőm orrát. Nem akartam ránézni, mert éreztem, hogy akkor elbőgöm magam.
- Persze, hogy aztán itt fagyj meg a házunk előtt – jegyezte meg cinikusan. – Na, gyere – kezdett el húzni maga után.
- Nem – szedtem össze a maradék önbecsülésem darabkáit. Már nem bírtam volna elviselni több megaláztatást.
- Hülye vagy – sóhajtotta bosszúsan. – Vagy önszántadból jössz, vagy a vállamra doblak, mint egy krumplis zsákot. – Még sosem beszélt velem ilyen hangon. Félve pislogtam fel rá, de legnagyobb döbbenetemre teli szájjal vigyorgott. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy valami megfagyott az agyamban, és elkezdtem hallucinálni. Kihasználta zavaromat és egyszerűn csak betuszkolt a házba.
- Maradj csendben! – suttogta, mikor halkan becsukta maga mögött az ajtót. – Tom a nappaliban van. – Hatalmas szemeket meresztve bámultam rá, közben olyan erővel préseltem össze az állkapcsom, hogy már csikorogtak a fogaim. Már semmit nem értettem. – Gordon, ki tudnál jönni egy kicsit a konyhába? – hallottam meg Bill hangját a nappali felől néhány pillanattal az után, hogy magamra hagyott az előszobában.
Próbáltam nyugodtan lélegezni, de még mindig nagyon fáztam. Viszont most már nem volt megállj. Óvatosan bekukucskáltam a nappaliba. A sarokban ott állt egy hatalmas, és olyan gyönyörűen feldíszített fa, amilyet soha életemben nem láttam még. Én gyerekkoromban örülhettem, ha egy gyér levelű, poros kis méter magas műfenyőt előkapartunk a padlásról.
Fintorogva futtattam tovább pillantásomat.
Nagyot rándult a gyomrom, mikor megláttam az ismerős buksit és hátat. Nem láttam az arcát, mégis tudtam, mit érezhet. A testtartása mindent elárult. Sütött róla a sértettség.
Halkan lépkedtem, bár nem tudom, miért féltem attól, hogy meghallhat, hisz beszélni akartam vele, nem?
Úgy tűnt, egész jó besurranó tolvaj lennék, mert már ott álltam mellette, de még mindig nem nézett rám. Talán azt hitte, csak Bill az.
Meg akartam szólalni. Beszélni akartam hozzá, de annyira féltem, hogy egy hangot nem bírtam kinyögni. Végül az egész magától megoldódott. Valami fura illat kúszott az orromba, amitől váratlanul hatalmasat tüsszentettem.
Tom azon nyomban felém kapta a fejét.
- Te meg hogy kerülsz ide? – Hosszan bámult rám, egyértelműen meglepődött, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy örül-e annak, hogy láthat. Még azt a feltételezést is meg mertem volna kockáztatni, hogy nem akar a közelében tudni. Nem hiányoztam neki. Láttam rajta, akár a homlokára is írhatta volna…
- Sehogy – futott fintorba az arcom. – Már itt se vagyok – hadartam, és mint egy csapdába esett egérke, kétségbeesetten rohamoztam meg a szabadulást jelentő ajtót.
Annyiszor elképzeltem ezt a jelenetet… így átélve azonban sokkal jobban fájt… mégsem sírtam. Tudtam, hogy ez lesz. Éreztem.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor már eleve úgy ültem fel arra a gépre, hogy tudtam, a mi mesénknek vége.

\m/(-.-)\m/