11. rész - "Jelentéktelennek lenni"
Útközben csak bambultam ki a fejemből, a fülemben bömbölt az egyik kedvenc együttesem, a Daughtry – az MP3-asom mindig nálam van, sose lehet tudni, hogy mikor fogom magam halálra unni –, az agyam meg ezerrel kattogott.
Újra és újra lejátszottam fejben minden pillanatot… Ahogy a fülembe szuszogott, a hangját, amitől az egész testem megremegett, az illatát, a szemeit… azokat a gyönyörű, barna szemeket. Életemben nem láttam még szebb szempárt. Egy pillanat alatt a rabja lettem. Oké, a képeken is szívdöglesztően néz ki… na, de élőben, teljes testközelben, 5 centi távolságból? Leírhatatlan.
Ó, Istenem! Mi van velem? Csoda, hogy a nyálam még nem cseppent el! Én ezt nem tehetem! Nem tetszhet! Az egy dolog, hogy a képeken bámulom és ábrándozom róla, de ez így teljesen más! Nem vonzódhatom hozzá! Ki kell vernem a fejemből! Amúgy is! Soha többet nem fogok vele találkozni…
Ilyen tényleg van, megtörténhet, hogy egy pillanat alatt vonzódás alakuljon ki?
Talán igen – nyögte be a kis hangocska, ami eddig tökéletes csendben volt.
Aha, talán… Mi? Talán? Nekem teljesen elment az eszem! Ábrándozom itt jobbra-balra erről a marhaságról. Nincs talán! Nincs lehet! Nincs és kész! Velem kapcsolatban meg főleg nincs. Én nem az a lány vagyok, aki egy véletlen folytán az ő afro-fonatos, őzikeszemű gitárosának a karjaiba hullik, egymás szemébe néznek, és bumm! Vonzódás, szerelem, ásó, kapa, nagyharang. Az egy másik film.
Én nem akarok szerelmes lenni! Még vonzódni sem akarok senkihez! Nem akarok rá gondolni! Miért kellett felvinnie a szobájába? Miért volt velem kedves? Miért nem tudott egyszerűen csak átpasszolni valakinek, miután elájultam? Egyáltalán miért kellett nekem arra mennem?
Miért ilyen bonyolult minden? Esküszöm, hogy mindjárt megbolondulok.
Nem akarok rá gondolni, és mégis azt teszem egyfolytában, azóta, hogy ma reggel felkeltem.
Nem baj, el fogom felejteni. Ebben biztos vagyok.
Ugye tudod, hogy simán a saját képedbe hazudtál? Csak álltatod magad.
Ez nem igaz! De tételezzük fel egy pillanatra, hogy vonzódom hozzá…
Aha. Tételezzük fel – jött a gúnyos megjegyzés.
Mondom, tételezzük fel, hogy vonzódom hozzá… Mennyi esélyem van nála? Nézzük reálisan a dolgot! Csak úgy leléptem egy szó nélkül. Na jó. Nem teljesen szó nélkül. Azért udvarias voltam, és jól nevelten megköszöntem a segítséget. De azt hiszem, ez most mellékes. Ezzel az „elhúzom a csíkot” hozzáállással simán elvágtam magam. Nincs is értelme ezen tovább agyalni. Ennyi. Kész. Vége.
Hogy is mondtam? Ja, igen! Saját magadnak hazudsz! Nagyon jól tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű!
Igenis ilyen egyszerű! Basszus!
Úgy felhúztam magam, hogy majdnem nekiálltam kiabálni a tök üres utcán.
Akkor sincs semmi értelme az egésznek! Lehet, hogy már rég el is felejtette, ami történt. Ő egy híres ember. Van épp elég más dolga. Biztos nem egy ilyen jelentéktelen lányról ábrándozik unalmas perceiben. Nincs bennem semmi extra. Szőke, hosszú haj, kék szemek, kis mellek, lapos fenék. Ja, és éppen csak kilátszom a földből. A 156 centi nem éppen a modell-alkat védjegye… Mint már mondtam, jelentéktelen. Több ezer olyan lány van, aki nálam sokkalta szebb, és jobban illik hozzá…
Na, azért ennyire ne írd le magad!
Ezek csak a száraz tények. Ennyi. És ennek itt vége. Nem vagyok hajlandó több időt pazarolni erre. Nem vonzódom Tomhoz, és nem fogok többet találkozni vele. Ezek is tények. Pont.
Míg így filóztam magamban… jó-jó, nem filóztam, hanem konkrétan ordibáltam saját magammal… Ez van. Nekem senki ne merje azt mondani, hogy ő nem szokott a lelkiismeretével meccselni. Szóval, amíg így elmélyedtem saját kis elmémben, egyre közelebb kerültem a kávézóhoz. S mivel lezártnak tekintettem a „beszélgetést”, most már megpróbáltam a fülemben dübörgő zenére koncentrálni. Nem is ment olyan nehezen, hiszen az egyik kedvencem – a sok közül – szólt éppen. A Shinedown előadásában a Simple Man. Ha jól tudom, ez eredetileg egy Lynyrd Skynyrd szerzemény. Bár ebben most tényleg nem vagyok biztos. De most nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a refrént és is énekelni kezdtem a járda közepén. Abban a pillanatban nem igazán érdekelt, hogy ki hallja és ki nem. Csak az, hogy végre egy kicsit elengedhetem magam, minden következmény nélkül. Csak a zenére figyeltem, lábaim automatikusan vittek az ismerős járdán. A csúcspont akkor volt, amikor már az ajtó előtt állva, a kulcs után kutattam, de azonnal abba is hagytam, és a leghangosabb, a számomra leginkább mindent kifejező résznél, én is énekeltem a refrént, bár nem olyan hangosan, de minden egyes hangot éreztem.
„All I want for you my son / Minden, amit neked akarok
Is to be satisfied / Teljesülni fog
And be a simple kind of man / És legyél egyszerű ember
Be something you love and understand / Az legyél, amit szeretsz és megértesz
Be a simple kind of man / Legyél egyszerű ember
Won’t you do this for me son / Nem teszed meg értem
If you can? / Ha képes vagy rá?”
Hihetetlen érzés volt, már majdnem bőgtem, de egy kéz érintése a vállamon visszarángatott a valóságba.
Újra és újra lejátszottam fejben minden pillanatot… Ahogy a fülembe szuszogott, a hangját, amitől az egész testem megremegett, az illatát, a szemeit… azokat a gyönyörű, barna szemeket. Életemben nem láttam még szebb szempárt. Egy pillanat alatt a rabja lettem. Oké, a képeken is szívdöglesztően néz ki… na, de élőben, teljes testközelben, 5 centi távolságból? Leírhatatlan.
Ó, Istenem! Mi van velem? Csoda, hogy a nyálam még nem cseppent el! Én ezt nem tehetem! Nem tetszhet! Az egy dolog, hogy a képeken bámulom és ábrándozom róla, de ez így teljesen más! Nem vonzódhatom hozzá! Ki kell vernem a fejemből! Amúgy is! Soha többet nem fogok vele találkozni…
Ilyen tényleg van, megtörténhet, hogy egy pillanat alatt vonzódás alakuljon ki?
Talán igen – nyögte be a kis hangocska, ami eddig tökéletes csendben volt.
Aha, talán… Mi? Talán? Nekem teljesen elment az eszem! Ábrándozom itt jobbra-balra erről a marhaságról. Nincs talán! Nincs lehet! Nincs és kész! Velem kapcsolatban meg főleg nincs. Én nem az a lány vagyok, aki egy véletlen folytán az ő afro-fonatos, őzikeszemű gitárosának a karjaiba hullik, egymás szemébe néznek, és bumm! Vonzódás, szerelem, ásó, kapa, nagyharang. Az egy másik film.
Én nem akarok szerelmes lenni! Még vonzódni sem akarok senkihez! Nem akarok rá gondolni! Miért kellett felvinnie a szobájába? Miért volt velem kedves? Miért nem tudott egyszerűen csak átpasszolni valakinek, miután elájultam? Egyáltalán miért kellett nekem arra mennem?
Miért ilyen bonyolult minden? Esküszöm, hogy mindjárt megbolondulok.
Nem akarok rá gondolni, és mégis azt teszem egyfolytában, azóta, hogy ma reggel felkeltem.
Nem baj, el fogom felejteni. Ebben biztos vagyok.
Ugye tudod, hogy simán a saját képedbe hazudtál? Csak álltatod magad.
Ez nem igaz! De tételezzük fel egy pillanatra, hogy vonzódom hozzá…
Aha. Tételezzük fel – jött a gúnyos megjegyzés.
Mondom, tételezzük fel, hogy vonzódom hozzá… Mennyi esélyem van nála? Nézzük reálisan a dolgot! Csak úgy leléptem egy szó nélkül. Na jó. Nem teljesen szó nélkül. Azért udvarias voltam, és jól nevelten megköszöntem a segítséget. De azt hiszem, ez most mellékes. Ezzel az „elhúzom a csíkot” hozzáállással simán elvágtam magam. Nincs is értelme ezen tovább agyalni. Ennyi. Kész. Vége.
Hogy is mondtam? Ja, igen! Saját magadnak hazudsz! Nagyon jól tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű!
Igenis ilyen egyszerű! Basszus!
Úgy felhúztam magam, hogy majdnem nekiálltam kiabálni a tök üres utcán.
Akkor sincs semmi értelme az egésznek! Lehet, hogy már rég el is felejtette, ami történt. Ő egy híres ember. Van épp elég más dolga. Biztos nem egy ilyen jelentéktelen lányról ábrándozik unalmas perceiben. Nincs bennem semmi extra. Szőke, hosszú haj, kék szemek, kis mellek, lapos fenék. Ja, és éppen csak kilátszom a földből. A 156 centi nem éppen a modell-alkat védjegye… Mint már mondtam, jelentéktelen. Több ezer olyan lány van, aki nálam sokkalta szebb, és jobban illik hozzá…
Na, azért ennyire ne írd le magad!
Ezek csak a száraz tények. Ennyi. És ennek itt vége. Nem vagyok hajlandó több időt pazarolni erre. Nem vonzódom Tomhoz, és nem fogok többet találkozni vele. Ezek is tények. Pont.
Míg így filóztam magamban… jó-jó, nem filóztam, hanem konkrétan ordibáltam saját magammal… Ez van. Nekem senki ne merje azt mondani, hogy ő nem szokott a lelkiismeretével meccselni. Szóval, amíg így elmélyedtem saját kis elmémben, egyre közelebb kerültem a kávézóhoz. S mivel lezártnak tekintettem a „beszélgetést”, most már megpróbáltam a fülemben dübörgő zenére koncentrálni. Nem is ment olyan nehezen, hiszen az egyik kedvencem – a sok közül – szólt éppen. A Shinedown előadásában a Simple Man. Ha jól tudom, ez eredetileg egy Lynyrd Skynyrd szerzemény. Bár ebben most tényleg nem vagyok biztos. De most nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a refrént és is énekelni kezdtem a járda közepén. Abban a pillanatban nem igazán érdekelt, hogy ki hallja és ki nem. Csak az, hogy végre egy kicsit elengedhetem magam, minden következmény nélkül. Csak a zenére figyeltem, lábaim automatikusan vittek az ismerős járdán. A csúcspont akkor volt, amikor már az ajtó előtt állva, a kulcs után kutattam, de azonnal abba is hagytam, és a leghangosabb, a számomra leginkább mindent kifejező résznél, én is énekeltem a refrént, bár nem olyan hangosan, de minden egyes hangot éreztem.
„All I want for you my son / Minden, amit neked akarok
Is to be satisfied / Teljesülni fog
And be a simple kind of man / És legyél egyszerű ember
Be something you love and understand / Az legyél, amit szeretsz és megértesz
Be a simple kind of man / Legyél egyszerű ember
Won’t you do this for me son / Nem teszed meg értem
If you can? / Ha képes vagy rá?”
Hihetetlen érzés volt, már majdnem bőgtem, de egy kéz érintése a vállamon visszarángatott a valóságba.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése