34. rész - "Egy lépés előre, öt vissza"
Reggel kipihentebben és jobb kedvvel ébredtem, mint a napokban bármikor.
Ennek örömére magamban tömtem egy kiadós reggelit, majd beköltöztem a fürdőszobába. Zuhany, hajmosás, arcápolás, és a többi, és a többi…
A rádió mindvégig bömbölt a konyhámban.
Mikor már a hajamat szárítottam, arra gondoltam, megejtek egy egészségügyi sétát. Nem mellesleg, most már ideje lenne bevásárolnom. Nem használhatom ki ilyen bunkó módon Erica jószívűségét.
Jó melegen felöltözve, lábamra térdzoknit, egy fekete farmert és fekete hosszú szárú, hátul fűzős csizmát húztam, felülre pedig egy, a fenekem alá érő barackszínű, spagettipántos fölsőt. Erre egy fekete, testre simuló pólót húztam, amin a „Pfuj” felirat díszelgett, pont a mellkasomon. Minderre még rávettem a fekete zipzáras, Adidas pulóveremet, a nyakamba tekertem lila kötött sálamat (én kötöttem), legvégül pedig magamra kanyarintottam térdig érő, szürke alapon a szürke árnyalatival kockás szövetkabátomat. Nem gondolom, hogy túlzásba vittem volna. Egyrészt nem akartam még jobban megbetegedni, másrészt pedig már november első hetében jártunk. Reggelente már hűvös volt az idő.
Éppen hogy kitettem a lábam az épületből, máris két fotóssal néztem farkasszemet, képletesen szólva. Már rég hozzá kellett volna szoknom a jelenlétükhöz… Mindegy. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem vettem volna észre őket. Fejemben közben próbáltam kitalálni valami menekülési tervet. Nem szeretném, hogy egész nap a hátsómban lógjanak.
Lépteimet a belváros felé irányítottam, ahol reggelente eléggé forgalmasak a járdák.
Mintegy húsz perccel később már nyugodtabban sétálgattam, nézegettem a kirakatokat. Ezt mindig is utáltam egyedül csinálni, úgyhogy előkotortam a telefonom és már hívtam is Billt.
Nem vette fel. Pedig addig csörgettem, míg a hangposta be nem jelentkezett. Nem próbálkoztam tovább. Talán még alszik… A „Bill-időzónában” még biztosan éjszaka van...
Egy keserű fintorral az arcomon csúsztattam zsebembe a telefonom, s bóklásztam tovább az épületek között.
Egy picit jobb kedvem lett, mikor néhány pillanatra előbújt a napocska a felhők takarásából. Ettől viszont egy másik személy is eszembe jutott.
- Szia! Mizu? – szólt bele a telefonba a harmadik csörgés után Gustav.
- Szia! – Még rekedt volt a hangom, de a korábbiakhoz képest klasszisokkal jobb.
- Hogy vagy? Az ikrek mondták, hogy kidőltél – érdeklődött aggódva.
- Már jobban. Ezért is hívtalak. Tudod, kijöttem egy kicsit levegőzni, de egyedül nagyon unatkozom… - Szándékosan nem fejeztem be a mondatot. Van annyi esze, hogy kiszűri a lényeget, én pedig megadom neki a választás lehetőségét.
- Ne haragudj, de nem igazán érek rá – hallottam a hangján, hogy őszinték a szavai. Nem mintha olyan gyakran hazudozna nekem.
- Nem lényeg, csak gondoltam, lenne kedved sétálni kicsit. – Hangomból próbáltam eltűntetni a legkisebb csalódottságot is. Nem akartam, hogy emiatt esetleg rosszul érezze magát.
- Én szeretnék, de ma tényleg nem alkalmas – szabadkozott tovább.
- Mindegy, nem lényeg. Akkor hagylak is. Légy jó és vigyázz magadra! Puszi – köszöntem el gyorsan. Újabb fintor.
Úgy tűnik, ez nem az én napom. De most akkor mit kezdjek magammal? A fiúk nem érnek rá, a kávézóba nincs kedvem menni, egyedül unatkozom. Miért is nem maradtam nyugton a seggemen?
Kedvetlenül és céltalanul bolyongtam, már egy cseppnyi jó kedvem sem volt.
Bekukkantottam a kedvenc antikváriumomba, s majdnem másfél órán keresztül bogarásztam a régi könyvek között. Annyira elmerengtem, hogy szinte meg se hallottam a mobilom jelzését, miszerint sms-t kaptam. Gustavtól.
„Gyere a stúdióba! :)”
Nekem se kellett kétszer mondani… A zsákmányolt négy darab könyvet kifizettem, belegyömöszöltem a Mikulás puttonyát méretben leköröző táskámba, s most már sokkal jobb kedvvel indultam el a fiúk stúdiója felé. Még csak egyszer jártam ott, de arra azért emlékeztem, hogy merre is kell mennem. Nem akartam gyalogolni, így felmerészkedtem egy helyi járatos buszra. Mázlim volt, hisz a stúdió közelében van egy megálló.
A stúdióhoz érve már csak a kapu előtt szobrozó néhány rajongón kellett átverekedni magam.
És pont most nincs nálam sapka!
Végül is könnyen bejutottam. Alig értem a kapuhoz, David, a fiúk menedzsere kocogott ki elém és engedett be. Nem kérdezősködött a látogatásom okáról. Feltett pár, az udvariasság diktálta kérdést, semmi többet. Nem mondom, hogy rossz viszonyban vagyunk, de nem is fogunk együtt iszogatni, az biztos.
Mikor bezuhantam a fiúk életébe, neheztelt rám. Ezt nem is tagadta. Nem látott bennem mást, mint egy újabb okot a pletykára. Oké, aláírom, valóban ez voltam. Mindenkit csak az érdekelt és érdekel még most is, hogy vajon melyik iker kezelget rendszeresen. Az senkit nem érdekel, hogy pusztán csak barátok vagyunk. Ugyan. Az nem hír. Attól nem fognak emelkedni a lapeladások.
De visszatérve a jelenbe, amint beértünk az épületbe, David elmondta merre menjek, ő maga pedig már el is húzott.
Büszkén mondhatom, első próbálkozásra megtaláltam a stúdiószobát. A zárt ajtó előtt állva azonban megcsappant a bátorságom. Tanácstalanul álltam egyik lábamról a másikra, kezem pedig bizonytalanul tartottam az ajtó előtt, kopogásra készen.
Most mi legyen? Csak úgy kopogjak be? És ha épp zavarok? Ha miattam elrontanak valamit? Nem is kellett volna idejönnöm. Mi van, ha csak álmodtam a meghívást? De akkor David szólt volna, nem? Egyáltalán bent lesznek? Vajon Tom bent lesz? Hogyan fog viselkedni? Megint bunkó lesz? Vagy épp kedves?
Idegesen rágcsáltam az alsó ajkam, s sikeresen fel is téptem rajta a bőrt.
A francba!
A számhoz kaptam a kezemet. Ujjam hegyén ott piroslott a vérem. Ettől még idegesebb lettem. Sarkon fordultam, s próbáltam visszaemlékezni, hogy vajon hol a nyavalyában lehet egy mosdó ebben a hodályban. Alig tettem meg az első lépést, kinyílt az ajtó, amit eddig bűvöltem, s ezzel egy időben a telefonom is csörögni kezdett.
- Izzie? – hallottam meg Gustav hangját a hátam mögül.
- Szia! – köszöntem halkan. Csak reménykedhettem, hogy az ajkam már nem vérzik.
- Mit csinálsz itt kint? Miért nem jöttél be? Egyáltalán mióta vagy itt? – nézett rám értetlenkedve, miközben kinyomta a telefonját. Ellépve az ajtótól, karjával intett beljebb.
- Épp téged akartalak hívni. Nem voltam benne biztos, hogy itt vagytok-e, meg nem is akartam zavarni – habogtam össze-vissza. Bentről élénk nevetés, és Tom fülsértő visítása hallatszott. Rögtön összeugrott a gyomrom, minden erő kiszaladt a lábaimból. Sokkal jobban féltem a találkozástól, mint gondoltam. Idegesen megnyaltam az alsó ajkam, melyen még mindig éreztem vérem sós ízét.
Remegő térdekkel léptem Gustav mellé, aki a hátamra simítva tenyerét tolt beljebb.
- Nézzétek, ki van itt! – emelte meg hangját, ezzel ránk irányítva a figyelmet.
- Izzie! – Bill szinte sikítva vetette magát a nyakamba. A lendülettől majdnem elterültünk a földön, de szerencsére Gustav elkapott.
- Bill… - nyögtem a bordaropogtató ölelés közepette. A lábaim most már végképp alig bírtak el.
- Szerintem ő is nagyon örül, de megfojtani azért nem kellene – szólt közbe kuncogva Tom.
- Khm… köszi – hörögtem, mikor végre elengedett. A levegőhiánytól megszédültem, de elkaptam Bill karját, mielőtt elvágódtam volna.
- Gyere, ülj le! – rángatott oda Bill a keverőpult mellett álló kanapéhoz, és már be is penderített Tom és Georg közé.
- Aú! – Georg szinte felvonyított mellettem, ahogy a könyvekkel tömött táskám gyomron vágta.
- Ne haragudj! – szabadkoztam bőszen, félig felé fordulva. – Nem akartam! Nagyon fájt?
- Túlélem – dörzsölgette sérült pocakját. – Ez az önvédelmi retikülöd téglával bélelve? – kérdezte nevetve.
- Neem – nevettem én is. – Csak könyvek. Épp az antikváriumban voltam.
- Hogy kerülsz ide? Te nem beteg vagy? Már jobban vagy? Ugye nem fertőzöl? – préselte be magát Bill Georg és közém, és szinte egy szuszra hadarta el ezeket a kérdéseket. Csak nagy szemeket meresztve pislogtam rá.
- Gustav hívott, igen, igen… Mi volt az utolsó kérdés? – hajoltam kicsit hátrébb, Tomnak címezve a kérdést. A mozdulat következtében hátam a karjához ért.
- Fertőzöl? – súgta a fülembe, testével pedig úgy fordult, hogy hátam már ne a felkarjához, hanem a mellkasához simuljon, majd a háttámlát átkarolva helyezkedett el mögöttem. Bal kezének ujjai a puha plüss anyagot cirógatták, míg jobb kezét a derekamon érezhettem.
- Igen – nyögtem, ahogy megéreztem őt. – Nem! – javítottam gyorsan, ahogy megláttam Bill elkerekedő, értetlen pillantását. – Ne haragudj, kicsit összezavarodtam – néztem rá zavartan.
- Biztos, hogy jól vagy? – hajolt hozzám közelebb, s így sajnos észrevette a sebet a számon. – Vérzik a szád – kezdett azonnal zsebkendő után kutatni.
- Hagyd csak! – érintettem meg a karját és már elő is húztam zsebemből egy tiszta zsepit. – Nem vészes, csak a hidegben kicserepesedett.
- Úgy örülök, hogy már jobban vagy. Nagyon aggódtam érted. Ilyet soha többé ne merj csinálni! Egy szó nélkül eljöttél tőlünk, míg mi a filmet néztük. Figyelsz te rám egyáltalán? – A kis méregzsák. Míg ő beszélt, én elkezdtem lehámozni magamról a kabátot. Hely hiányában Tom segítő kezet nyújtott, s kibújtatta karjaimat a szövetcsapdából. Nem tudom, hogy szándékosan-e, de mindkét tenyeremet végigsimította ujjaival.
Olyan kedves volt, figyelmes. Talán mostantól máshogy fog viselkedni velem? Jó lenne…
Aprót sóhajtottam, ahogy ismét megéreztem ujjait a gerincem mentén.
- Izzie! – lengette meg kezét az arcom előtt Bill.
- Tessék? – pislogtam rá riadtan.
- Te nem is hallottad, hogy mit mondtam – fűzte össze karjait durcásan.
- Oké, nem figyeltem – vallottam be sóhajtva, miközben a sálat is letekertem. – De nézd el, kérlek, az elmúlt napokhoz képest most először vagyok emberek között. – Hatalmas boci szemeket meresztettem rá.
- Na persze! – horkant fel. – Én nem így hallottam! – fordította el a fejét, és most Gustav-ot bűvölte barna szemeivel, aki időközben helyet foglalt az egyik kényelmes forgószékben.
- Na, Bill, ne legyél már ilyen – hízelegtem neki, egész közel hajolva az arcához. – Tudod, hogy szeretlek. – Közben megcirógattam az orrát. De mivel semmilyen reakciót nem sikerült kicsikarnom belőle, megrántottam a vállam és el is fordultam tőle, viszont így most már teljes mértékben Tom kezei közé kerültem. Helyesebben, az eddig a támlán pihenő karjába simultam. Nem is gondolkodott, máris a derekamra fonta magát. Megilletődve pislogtam Gustavra, de a választ hiába is vártam tőle. Csak egy cuki a pólód megjegyzést kaptam.
- Én iszom egy kávét – szúrta közbe Georg és már meg is indult az ajtó felé. – Valaki valamit?
- Én kérnék egy kis vizet – suttogtam tanácstalanul.
- Vizet nem kapsz! – vágta rá Gustav. – Ellenben teát szívesen készítek neked – vigyorgott rám édesen.
- Miattam igazán ne fáradj – néztem rá mégis hálásan.
- Nem fáradtság. Gyere Georg! – És már ki is masíroztak.
Hárman maradtunk a helyiségben, de én úgy éreztem, mintha több százan lennénk. A kanapét túl kicsinek, a ruhámat túl szűknek, az ikreket a két oldalamon pedig túl közel éreztem magamhoz. Zavaromban a sálamat piszkálgattam, vagy épp a kabátom gombját tekergettem.
- Jól vagy? – kérdezte halkan Tom. A tarkómon minden egyes szőrszál égnek meredt.
- I-igen – dadogtam, hisz baromi messze álltam a jótól.
A szemem sarkából Billre sandítottam, s szinte rögtön mosolyra húzódott a szám, mivel ő is ugyanúgy engem figyelt.
- Bill… - kezdtem behízelgő hangon.
- Tessék? – emelte rám lassan pillantását.
- Haragszol? – Közben a sálamat gyűrögettem.
- Nem – rázta meg a fejét, majd egy hatalmas vigyorral az arcán fordult felém, s vetette rám magát, hogy azután az oldalam csikizésébe kezdjen.
- Neee – nyekeregtem, közben pedig egyre inkább hozzábújtam Tomhoz. – Tooom… segíts! – markoltam bele a combjába.
- Na, gyere! – És mintha csak egy tollpihe lennék, átfogta a derekam és az ölébe húzott, ezzel megakadályozva Billt, hogy tovább gyötörjön.
- Olyan gonosz vagy! – bújtam Tom nyakába – teljesen megfeledkezve korábbi zavaromról – s onnan pislogtam Billre, aki csak egy huncut-elégedett mosollyal az arcán csapta össze tenyerét, és vonult ki ő is a helyiségből.
- Vadászok valami kaját. – Ennyit közölt velünk, és már ott sem volt.
Konkrétan rám szakadt a tudat, hogy én most éppen hol vagyok, és mit csinálok.
Tom ölében csücsültem, arcomat a nyakába fúrva, karjaimmal átkarolva őt. Ajkaim súrolták finom bőrét, ahogy egyre szaporábban vettem a levegőt. Karját szorosabban fűzte derekamra, ujjai pedig a combomat vagy épp a hátamat cirógatták.
Imádtam ezt az érzést. Ahogy a gyomrom összeugrik, a hasamban életre kelnek a pillangók, az arcom pedig lángra lobban ugyanúgy, ahogyan az egész testem. S bármennyire is küzdöttem magammal, a testem meg-megremegett az érintéseitől.
Az utolsó pillanatban sikerült visszanyelnem egy elégedett sóhajt, amikor megéreztem forró leheletét a pólóból kikandikáló kulcscsontom fölött. Szinte azonnal súrolta bőrömet az ajka is. A hideg piercing a szája szélén csak még jobban fokozta a testi tüneteimet.
Az első aprócska, finom csók gerjesztette nyögést már nem tudtam elfojtani.
Szinte ezzel egy időben vesztettem el minden kontrollt az agyam és a testem fölött. Vállain támaszkodva fordultam felé teljes testemmel, s vetettem át bal lábam a csípőjén, majd lassan visszaereszkedtem az ölébe. Karjaimat nyaka köré fontam, ujjaimat tarkójára vezetve cirógatni kezdtem azt az érzékeny területet, amit már korábban megtaláltam. Behunyt szemmel élveztem minden egyes mozdulatát. Ahogy szinte letépi rólam a pulóvert, ahogy hosszú ujjai bekúsznak barackszínű fölsőm alá, ahogy rátalál meztelen bőrömre, ahogy orrával végigcirógatja nyakam vonalát, s halad egyre feljebb.
A jól bevált módszerhez folyamodott ismét. Orrunkat összeérintve várt pár másodpercig. Lélegzet visszafojtva nyeltem egy nagyot, s epekedtem a csókja után.
Nem bírtam tovább, de abban a pillanatban, hogy megmozdítottam a fejem, ő is mozdult. Úgy ért hozzá ajkaimhoz, mintha bármikor darabokra törhetnék a karjaiban. Először csak gyengéd puszikat kaptam, de már szinte ettől is majd’ az eszemet vesztettem. Még szorosabban bújtam hozzá. Akartam, hogy csókoljon. Hogy úgy csókoljon, mint még soha senkit. Érezni akartam azt a szenvedélyt, melyet minden egyes mozdulata tükröz.
Lassú mozdulattal, mintha a kedvenc fagylaltomba kóstolnék, nyaltam meg az alsó ajkát. Egy mélyről jövő, a hasamat megremegtető nyögése után úgy vetette magát az ajkaimra, mintha erre a pillanatra várt volna egész életében.
Nyelvével szinte azonnal a számba hatolt, s vad táncba kezdett az enyémmel. Az egyik másodpercben olyan tempót diktált, hogy levegőt is alig kaptam, a következőben viszont olyan érzéki és megfontolt volt, hogy úgy éreztem, nyelve testem valamely olyan pontjára talált rá, melyet egyébként sohasem érhetne el.
Meghaltam a karjaiban. Azt sem tudtam hol vagyok, ki vagyok. Csak annyit tudtam biztosan, hogy öt másodperc alatt beleolvadtam a bugyimba, s ha most rögtön nem csinál valaki valamit, akkor itt helyben megerőszakolom Tomot. Az sem érdekelt volna, ha az egész világ látja, ha másnap a címlapokra kerül. Bármit elviseltem volna, ha cserébe megkaphatom őt.
Nehezemre esett, minden idegszálam küzdött ellene, de lassítottam nyelvem mozgását. Tudta, mit akarok, így szétváltak ajkaink. Homlokomat az övének döntve, behunyt szemekkel kapkodtam levegő után. Minden egyes porcikám felváltva remegett és sikítozott örömében.
Annyira boldog voltam, csak vigyorogtam, mint aki beszívott.
Látni akartam az arcát, tudni akartam, hogy ő mit érez.
Szememet kinyitva húzódtam hátrébb teljes testemmel, de még így is hihetetlenül közelről csodálhattam meg enyhén kipirult arcát, megrebbenő, lehunyt szempilláit, résnyire nyílt, enyhén duzzadt ajkait.
Szinte áhítattal, mintha egy műalkotáshoz nyúlnék, értem hozzá. Éppen hogy hozzáérve húztam végig ujjaimat homlokán, szemöldökén, orra vonalán egészen az ajkáig. Pillanatnyi tétovázás után cirógattam meg alsó ajkát, ami kissé piros volt, duzzadt és valami ellenállhatatlanul kívánatos.
Ismét érezni akartam ajka édes ízét.
Szinte öntudatlanul húztam végig nyelvem alsó ajkamon, hogy azután az egyik oldalon kissé beharapva gyönyörködjek tovább az én szexi hercegemben.
Teljesen elvette az eszem egyetlen csókjával. Én megbolondulok! Ez csak egy csók volt, könyörgöm! De még milyen csók…
Elég volt rágondolnom, és máris diónyira ugrott a gyomrom, a szívem gyorsabb tempóra kapcsolt, a testemet pedig elöntötte a forróság. Nem tudom, mikor csuktam be a szemem, vagy épp mit műveltem az elmúlt pillanatokban, de ahogy felpillantottam, egy csodálkozó-vágyakozó, csillogó csokoládébarna szempárral találtam szembe magam.
Olyan zavarban voltam… Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak menekülni akartam. Már lendítettem a lábam, már másztam volna le róla, de kétoldalt, a csípőmre simuló kezek megakadályoztak. Nemcsak visszatartott ezzel Tom, de közelebb is húzott magához. Egészen addig, hogy arcát a nyakamba fúrhatta, melleim az ő mellkasához simultak, lábaim között pedig ott érezhettem bevetésre kész férfiasságát.
Azt hittem, zavaromat már nem lehet tovább fokozni, de tévedtem. Ha lehet, arcom pirosabb színben pompázott, mint egy túlérett paradicsom, és persze levegőt venni is elfelejtettem. De mikor belemarkolt a fenekembe, egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem.
Ó, anyám! Olyan régen volt, hogy ilyen történt velem. Akar engem? Tényleg akar? Az ott lent, mind nekem szól? Ez most komoly?
Több időm nem volt az elmélkedésre. Nyílt az ajtó és Bill hangját is meghallottam, amint épp vidáman kacarászik valamin.
- Te nem vagy százas! – röhögcsélt Bill. Ezzel egy időben Tom úgy penderített a kanapé másik végébe, hogy nyekkenni sem volt időm. Csak riadt-zavart, kistányér méretűre tágult szemekkel bámultam az ajtón belépő Billre, Gustavra és végül Georgra, ahogy szépen libasorban besétáltak.
- Bocs, hogy ilyen sokáig tartott – nézett rám kiskutya szemekkel Gustav. Úgy tűnt, akart még mondani mást is, de minden hang a torkán akadt. Ugyanúgy, ahogy a másik kettőnek is. Rohadtul el tudom képzelni, hogy nézhettem ki. Úgy ültem ott a kanapén, mint akit odaraktak (dobtak, szó szerint), zilált fejjel, gyűrött ruhában, a teljes zavar és döbbenet keverékével az arcomon. Tomra még csak ránézni sem mertem.
- Talán megzavartunk valamit? – kérdezte kaján vigyorral Georg.
- Mi? – pislogtam nagyokat, szinte fel sem fogva a kérdést. – Nem… dehogy! – legyintettem bambán vigyorogva.
- Jól vagy? – jött oda a kanapéhoz Bill, s miután leült a karfára, arcomra simította tenyerét. – Olyan piros az arcod… - nézett rám gyanakvóan.
- Persze, semmi bajom. Csak kicsit melegem van – tapogattam meg én is lángoló arcom, s így leseperve Bill kezét.
- Ahaa… - nyújtotta el a szót, s közben bátyjára sandított. Én még mindig nem mertem ránézni. Féltem attól, amit láthatnék. Féltem, hogy az előző csodás pillanatokat tönkretenné az arckifejezése. Nem akartam látni és szenvedni, megint gyötrődni.
De nem is kellett látnom őt. Az, ahogyan az ölembe dobta a pulcsimat (amit korábban ő tépett le rólam), mindent elárult. Mintha csak valami ribanc lennék.
Egy pillanat alatt tört darabokra bennem minden. Mélyet sóhajtottam, majd lassan, reszketegen kifújtam a levegőt.
- Hol is van az a tea? – mosolyogtam kényszeredetten Gustavra, és egy picit előrébb is dőltem, hogy azután megtámaszkodjak a térdeimen.
- Ja, igen. Tessék – nyújtotta át Gustav a bögrét. – Sajnálom – motyogta, ahogy összeértek az ujjaink. Tisztán láttam a szemében, hogy nem arra a hülye teára értette.
- Semmi baj – ráztam meg a fejem. Ez a gesztus elég volt ahhoz, hogy összeszoruljon a torkom.
Egy újabb mély lélegzet után tűnt fel, hogy valami nincs rendben.
- Mi a… - nyúltam hátra fél kézzel és tapogattam meg a hátam, a ruhámon keresztül.
Nem hiszem el! Ez az idióta kikapcsolta a melltartómat! De mikor? Ó, hogy lehetek ilyen nyomi? Ha Billék nem jönnek be, simán gerincre is vág! És még csak arra sem képes, hogy egy büdös szót szóljon hozzám…
Gondolatban lyukat fejeltem mind a négy falba, minimum hat-hat helyen.
Lehajtott fejjel bökdöstem meg Bill combját.
- Mondd! – hajolt közelebb, s így a fülébe tudtam súgni, amit akartam.
Először értetlenül nézett rám, hogy azután vigyorogva ragadja meg a kezem és húzzon fel a kanapéról.
Nyugodtan nézhettek hülyének, de egyszerűbb volt megkérnem, mint egyedül szerencsétlenkedni. Kövezzetek meg, de én nem tudom úgy bekapcsolni a melltartómat, hogy már rajtam van. És különben is. Minden rajtam lévő cuccot a nyakamba kellene pakolnom.
Egy mindjárt jövünk mondat kíséretében vonszolt maga után a szomszéd helyiségbe.
- Na, fordulj! – dőlt háttal a csukott ajtónak Bill. Sóhajtva fordítottam neki hátat és húztam fel a fölsőmet. – Igazán megtisztelő, hogy pont rám gondoltál, de szerintem ezt nem nekem kellene csinálnom – jegyezte meg. Egy aprót sikkantva ugrottam egyet, mikor megéreztem hideg ujjait bőrömön.
- Hideg a kezed – kuncogtam.
- Ó, bocs. – És lehelgetni kezdte hosszú ujjait. – Elmondod, hogy mi történt köztetek? – kérdezte, s közben levadászta a két pántot, végeiken a kis kapcsokkal.
- Semmi – rántottam meg a vállam. – A középsőbe, ha kérhetem – utaltam a feladatra.
- Na-na! Ez nem így működik! – állt meg mozdulata közepén. – Vagy beszélsz, vagy a maradék ruhát is leszedem rólad! – Na, tessék! Meg lettem fenyegetve.
- Te kis perverz! – fordultam félig hátra, hogy a vállam fölött vigyorogjak rá.
- A génjeimben van – vigyorgott ő is.
- Nos, mint már mondtam, nem történt semmi, most pedig, ha kérhetem… - ficeregni kezdtem a kezei alatt, pusztán csak jelzés értékűen.
- Nem! – vágta rá és el is lépett a közelemből.
- Bill! Ne csináld ezt! – fordultam teljesen felé (elől takartam, amit kell, nyugi), és egy pillanatra sem lepleztem a belőlem áradó szomorúságot és csalódottságot.
- Akkor beszélj! Miért esik ilyen nehezedre megnyílni előttem? Semmit nem mondasz el! És Tom sem! Ha már itt tartunk, mi történt tegnap? Arról sem beszél egyikőtök sem! – Kész, vége, kifakadt. Tehetetlenül emelte fel karjait, hogy azután visszaejtse őket teste mellé.
- Kérlek – suttogtam könnyes szemekkel. – Ne most! – emeltem meg kissé hangom. – Figyelj – sóhajtottam –, megígérem, hogy mindent elmondok neked, de nem ma. Nem itt és most – néztem rá könyörgően és az első könnycsepp is végiggördült az arcomon. Azt hittem, hogy ő megért engem, de tévedtem. Egyetlen szó nélkül fordult meg és hagyott egyedül a kis szobában. Először szavaitól (hogy Tom nem mondott neki semmit) ledermedve néztem utána, de a közvetkező pillanatban szememet törölgetve és a ruhámat húzgálva rohantam utána. Még láttam, ahogy becsukódik a stúdiószoba ajtaja. Ezek szerint visszament a többiekhez.
De én most így hogyan menjek be? Már egyikük szemébe sem bírok nézni. Egy büdös lotyónak érzem magam, akit folyton csak kihasználnak.
Megint ott álltam, ugyanazon ajtó előtt, lelkiekben arra gyúrva magam, hogy végre bemenjek.
Próbáltam halk lenni. (Ha képes lettem volna rá, akkor szúnyoggá változom, mindenkit összecsipkedek, aztán pedig elhúzok a bús picsába.)
Szép álmokat…
Először fel sem tűnt nekik, hogy én is jelen vagyok. Icipicire összehúzva magam odasomfordáltam a kanapéhoz, hogy minél kisebb feltűnést keltve összeszedjem a cuccom és hátra sem nézve robogjak ki az egész világból.
Épp egy nagy vita közepén tartott a társaság, immár Daviddel kiegészülve. A kicsiny helyiség közepén álltak, és egymás szavába vágva igyekeztek túlharsogni a másikat. Már meg sem lepődtem. Ezek ők. Ez az ő életük. Számomra itt nincs hely.
Felmarkoltam a pulóverem, sálam, kabátom, a vállamra dobtam a táskám, s egyetlen rájuk, az állítólagos barátaimra vetett pillantás nélkül csoszogtam az ajtóhoz.
Már a kilincsen volt a kezem, mikor meghallottam a nevem a hirtelen támadt csöndben.
- Izzie! Miért mész el? – Gustav volt az. Az én hős lovagom. Nem voltam képes megfordulni. Nem tudtam rájuk nézni. Két, számomra fontos személy okozott nekem fájdalmat (helyesebben, négy lábbal tapostak meg, acélbetkós bakanccsal a lábaikon). De felemeltem a fejem, és félig hátrafordulva, a vállam fölött szólaltam meg (hogy ne lássák könnyes szemeim).
- Erica telefonált. Szüksége van egy kis segítségre. Majd beszélünk. – Hazugságból jeles. Nem vártam választ.
Mint egy kisgyerek a képzeletbeli szörnyek elől, úgy menekültem ki a helyiségből. Becélozva a kijáratot szedtem a lábaimat. A folyosón rongyolva még egy női mosdót is találtam. Épp csak annyi időre mentem be, amíg lerángattam magamról a már amúgy is feleslegessé vált melltartómat, majd begyűrtem a táskámba. A kabátomat már szinte a bejáratnál rángattam magamra a nagy rohanásban.
Rohantam? Nem. Menekültem…
\m/(-.-)\m/
A rádió mindvégig bömbölt a konyhámban.
Mikor már a hajamat szárítottam, arra gondoltam, megejtek egy egészségügyi sétát. Nem mellesleg, most már ideje lenne bevásárolnom. Nem használhatom ki ilyen bunkó módon Erica jószívűségét.
Jó melegen felöltözve, lábamra térdzoknit, egy fekete farmert és fekete hosszú szárú, hátul fűzős csizmát húztam, felülre pedig egy, a fenekem alá érő barackszínű, spagettipántos fölsőt. Erre egy fekete, testre simuló pólót húztam, amin a „Pfuj” felirat díszelgett, pont a mellkasomon. Minderre még rávettem a fekete zipzáras, Adidas pulóveremet, a nyakamba tekertem lila kötött sálamat (én kötöttem), legvégül pedig magamra kanyarintottam térdig érő, szürke alapon a szürke árnyalatival kockás szövetkabátomat. Nem gondolom, hogy túlzásba vittem volna. Egyrészt nem akartam még jobban megbetegedni, másrészt pedig már november első hetében jártunk. Reggelente már hűvös volt az idő.
Éppen hogy kitettem a lábam az épületből, máris két fotóssal néztem farkasszemet, képletesen szólva. Már rég hozzá kellett volna szoknom a jelenlétükhöz… Mindegy. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem vettem volna észre őket. Fejemben közben próbáltam kitalálni valami menekülési tervet. Nem szeretném, hogy egész nap a hátsómban lógjanak.
Lépteimet a belváros felé irányítottam, ahol reggelente eléggé forgalmasak a járdák.
Mintegy húsz perccel később már nyugodtabban sétálgattam, nézegettem a kirakatokat. Ezt mindig is utáltam egyedül csinálni, úgyhogy előkotortam a telefonom és már hívtam is Billt.
Nem vette fel. Pedig addig csörgettem, míg a hangposta be nem jelentkezett. Nem próbálkoztam tovább. Talán még alszik… A „Bill-időzónában” még biztosan éjszaka van...
Egy keserű fintorral az arcomon csúsztattam zsebembe a telefonom, s bóklásztam tovább az épületek között.
Egy picit jobb kedvem lett, mikor néhány pillanatra előbújt a napocska a felhők takarásából. Ettől viszont egy másik személy is eszembe jutott.
- Szia! Mizu? – szólt bele a telefonba a harmadik csörgés után Gustav.
- Szia! – Még rekedt volt a hangom, de a korábbiakhoz képest klasszisokkal jobb.
- Hogy vagy? Az ikrek mondták, hogy kidőltél – érdeklődött aggódva.
- Már jobban. Ezért is hívtalak. Tudod, kijöttem egy kicsit levegőzni, de egyedül nagyon unatkozom… - Szándékosan nem fejeztem be a mondatot. Van annyi esze, hogy kiszűri a lényeget, én pedig megadom neki a választás lehetőségét.
- Ne haragudj, de nem igazán érek rá – hallottam a hangján, hogy őszinték a szavai. Nem mintha olyan gyakran hazudozna nekem.
- Nem lényeg, csak gondoltam, lenne kedved sétálni kicsit. – Hangomból próbáltam eltűntetni a legkisebb csalódottságot is. Nem akartam, hogy emiatt esetleg rosszul érezze magát.
- Én szeretnék, de ma tényleg nem alkalmas – szabadkozott tovább.
- Mindegy, nem lényeg. Akkor hagylak is. Légy jó és vigyázz magadra! Puszi – köszöntem el gyorsan. Újabb fintor.
Úgy tűnik, ez nem az én napom. De most akkor mit kezdjek magammal? A fiúk nem érnek rá, a kávézóba nincs kedvem menni, egyedül unatkozom. Miért is nem maradtam nyugton a seggemen?
Kedvetlenül és céltalanul bolyongtam, már egy cseppnyi jó kedvem sem volt.
Bekukkantottam a kedvenc antikváriumomba, s majdnem másfél órán keresztül bogarásztam a régi könyvek között. Annyira elmerengtem, hogy szinte meg se hallottam a mobilom jelzését, miszerint sms-t kaptam. Gustavtól.
„Gyere a stúdióba! :)”
Nekem se kellett kétszer mondani… A zsákmányolt négy darab könyvet kifizettem, belegyömöszöltem a Mikulás puttonyát méretben leköröző táskámba, s most már sokkal jobb kedvvel indultam el a fiúk stúdiója felé. Még csak egyszer jártam ott, de arra azért emlékeztem, hogy merre is kell mennem. Nem akartam gyalogolni, így felmerészkedtem egy helyi járatos buszra. Mázlim volt, hisz a stúdió közelében van egy megálló.
A stúdióhoz érve már csak a kapu előtt szobrozó néhány rajongón kellett átverekedni magam.
És pont most nincs nálam sapka!
Végül is könnyen bejutottam. Alig értem a kapuhoz, David, a fiúk menedzsere kocogott ki elém és engedett be. Nem kérdezősködött a látogatásom okáról. Feltett pár, az udvariasság diktálta kérdést, semmi többet. Nem mondom, hogy rossz viszonyban vagyunk, de nem is fogunk együtt iszogatni, az biztos.
Mikor bezuhantam a fiúk életébe, neheztelt rám. Ezt nem is tagadta. Nem látott bennem mást, mint egy újabb okot a pletykára. Oké, aláírom, valóban ez voltam. Mindenkit csak az érdekelt és érdekel még most is, hogy vajon melyik iker kezelget rendszeresen. Az senkit nem érdekel, hogy pusztán csak barátok vagyunk. Ugyan. Az nem hír. Attól nem fognak emelkedni a lapeladások.
De visszatérve a jelenbe, amint beértünk az épületbe, David elmondta merre menjek, ő maga pedig már el is húzott.
Büszkén mondhatom, első próbálkozásra megtaláltam a stúdiószobát. A zárt ajtó előtt állva azonban megcsappant a bátorságom. Tanácstalanul álltam egyik lábamról a másikra, kezem pedig bizonytalanul tartottam az ajtó előtt, kopogásra készen.
Most mi legyen? Csak úgy kopogjak be? És ha épp zavarok? Ha miattam elrontanak valamit? Nem is kellett volna idejönnöm. Mi van, ha csak álmodtam a meghívást? De akkor David szólt volna, nem? Egyáltalán bent lesznek? Vajon Tom bent lesz? Hogyan fog viselkedni? Megint bunkó lesz? Vagy épp kedves?
Idegesen rágcsáltam az alsó ajkam, s sikeresen fel is téptem rajta a bőrt.
A francba!
A számhoz kaptam a kezemet. Ujjam hegyén ott piroslott a vérem. Ettől még idegesebb lettem. Sarkon fordultam, s próbáltam visszaemlékezni, hogy vajon hol a nyavalyában lehet egy mosdó ebben a hodályban. Alig tettem meg az első lépést, kinyílt az ajtó, amit eddig bűvöltem, s ezzel egy időben a telefonom is csörögni kezdett.
- Izzie? – hallottam meg Gustav hangját a hátam mögül.
- Szia! – köszöntem halkan. Csak reménykedhettem, hogy az ajkam már nem vérzik.
- Mit csinálsz itt kint? Miért nem jöttél be? Egyáltalán mióta vagy itt? – nézett rám értetlenkedve, miközben kinyomta a telefonját. Ellépve az ajtótól, karjával intett beljebb.
- Épp téged akartalak hívni. Nem voltam benne biztos, hogy itt vagytok-e, meg nem is akartam zavarni – habogtam össze-vissza. Bentről élénk nevetés, és Tom fülsértő visítása hallatszott. Rögtön összeugrott a gyomrom, minden erő kiszaladt a lábaimból. Sokkal jobban féltem a találkozástól, mint gondoltam. Idegesen megnyaltam az alsó ajkam, melyen még mindig éreztem vérem sós ízét.
Remegő térdekkel léptem Gustav mellé, aki a hátamra simítva tenyerét tolt beljebb.
- Nézzétek, ki van itt! – emelte meg hangját, ezzel ránk irányítva a figyelmet.
- Izzie! – Bill szinte sikítva vetette magát a nyakamba. A lendülettől majdnem elterültünk a földön, de szerencsére Gustav elkapott.
- Bill… - nyögtem a bordaropogtató ölelés közepette. A lábaim most már végképp alig bírtak el.
- Szerintem ő is nagyon örül, de megfojtani azért nem kellene – szólt közbe kuncogva Tom.
- Khm… köszi – hörögtem, mikor végre elengedett. A levegőhiánytól megszédültem, de elkaptam Bill karját, mielőtt elvágódtam volna.
- Gyere, ülj le! – rángatott oda Bill a keverőpult mellett álló kanapéhoz, és már be is penderített Tom és Georg közé.
- Aú! – Georg szinte felvonyított mellettem, ahogy a könyvekkel tömött táskám gyomron vágta.
- Ne haragudj! – szabadkoztam bőszen, félig felé fordulva. – Nem akartam! Nagyon fájt?
- Túlélem – dörzsölgette sérült pocakját. – Ez az önvédelmi retikülöd téglával bélelve? – kérdezte nevetve.
- Neem – nevettem én is. – Csak könyvek. Épp az antikváriumban voltam.
- Hogy kerülsz ide? Te nem beteg vagy? Már jobban vagy? Ugye nem fertőzöl? – préselte be magát Bill Georg és közém, és szinte egy szuszra hadarta el ezeket a kérdéseket. Csak nagy szemeket meresztve pislogtam rá.
- Gustav hívott, igen, igen… Mi volt az utolsó kérdés? – hajoltam kicsit hátrébb, Tomnak címezve a kérdést. A mozdulat következtében hátam a karjához ért.
- Fertőzöl? – súgta a fülembe, testével pedig úgy fordult, hogy hátam már ne a felkarjához, hanem a mellkasához simuljon, majd a háttámlát átkarolva helyezkedett el mögöttem. Bal kezének ujjai a puha plüss anyagot cirógatták, míg jobb kezét a derekamon érezhettem.
- Igen – nyögtem, ahogy megéreztem őt. – Nem! – javítottam gyorsan, ahogy megláttam Bill elkerekedő, értetlen pillantását. – Ne haragudj, kicsit összezavarodtam – néztem rá zavartan.
- Biztos, hogy jól vagy? – hajolt hozzám közelebb, s így sajnos észrevette a sebet a számon. – Vérzik a szád – kezdett azonnal zsebkendő után kutatni.
- Hagyd csak! – érintettem meg a karját és már elő is húztam zsebemből egy tiszta zsepit. – Nem vészes, csak a hidegben kicserepesedett.
- Úgy örülök, hogy már jobban vagy. Nagyon aggódtam érted. Ilyet soha többé ne merj csinálni! Egy szó nélkül eljöttél tőlünk, míg mi a filmet néztük. Figyelsz te rám egyáltalán? – A kis méregzsák. Míg ő beszélt, én elkezdtem lehámozni magamról a kabátot. Hely hiányában Tom segítő kezet nyújtott, s kibújtatta karjaimat a szövetcsapdából. Nem tudom, hogy szándékosan-e, de mindkét tenyeremet végigsimította ujjaival.
Olyan kedves volt, figyelmes. Talán mostantól máshogy fog viselkedni velem? Jó lenne…
Aprót sóhajtottam, ahogy ismét megéreztem ujjait a gerincem mentén.
- Izzie! – lengette meg kezét az arcom előtt Bill.
- Tessék? – pislogtam rá riadtan.
- Te nem is hallottad, hogy mit mondtam – fűzte össze karjait durcásan.
- Oké, nem figyeltem – vallottam be sóhajtva, miközben a sálat is letekertem. – De nézd el, kérlek, az elmúlt napokhoz képest most először vagyok emberek között. – Hatalmas boci szemeket meresztettem rá.
- Na persze! – horkant fel. – Én nem így hallottam! – fordította el a fejét, és most Gustav-ot bűvölte barna szemeivel, aki időközben helyet foglalt az egyik kényelmes forgószékben.
- Na, Bill, ne legyél már ilyen – hízelegtem neki, egész közel hajolva az arcához. – Tudod, hogy szeretlek. – Közben megcirógattam az orrát. De mivel semmilyen reakciót nem sikerült kicsikarnom belőle, megrántottam a vállam és el is fordultam tőle, viszont így most már teljes mértékben Tom kezei közé kerültem. Helyesebben, az eddig a támlán pihenő karjába simultam. Nem is gondolkodott, máris a derekamra fonta magát. Megilletődve pislogtam Gustavra, de a választ hiába is vártam tőle. Csak egy cuki a pólód megjegyzést kaptam.
- Én iszom egy kávét – szúrta közbe Georg és már meg is indult az ajtó felé. – Valaki valamit?
- Én kérnék egy kis vizet – suttogtam tanácstalanul.
- Vizet nem kapsz! – vágta rá Gustav. – Ellenben teát szívesen készítek neked – vigyorgott rám édesen.
- Miattam igazán ne fáradj – néztem rá mégis hálásan.
- Nem fáradtság. Gyere Georg! – És már ki is masíroztak.
Hárman maradtunk a helyiségben, de én úgy éreztem, mintha több százan lennénk. A kanapét túl kicsinek, a ruhámat túl szűknek, az ikreket a két oldalamon pedig túl közel éreztem magamhoz. Zavaromban a sálamat piszkálgattam, vagy épp a kabátom gombját tekergettem.
- Jól vagy? – kérdezte halkan Tom. A tarkómon minden egyes szőrszál égnek meredt.
- I-igen – dadogtam, hisz baromi messze álltam a jótól.
A szemem sarkából Billre sandítottam, s szinte rögtön mosolyra húzódott a szám, mivel ő is ugyanúgy engem figyelt.
- Bill… - kezdtem behízelgő hangon.
- Tessék? – emelte rám lassan pillantását.
- Haragszol? – Közben a sálamat gyűrögettem.
- Nem – rázta meg a fejét, majd egy hatalmas vigyorral az arcán fordult felém, s vetette rám magát, hogy azután az oldalam csikizésébe kezdjen.
- Neee – nyekeregtem, közben pedig egyre inkább hozzábújtam Tomhoz. – Tooom… segíts! – markoltam bele a combjába.
- Na, gyere! – És mintha csak egy tollpihe lennék, átfogta a derekam és az ölébe húzott, ezzel megakadályozva Billt, hogy tovább gyötörjön.
- Olyan gonosz vagy! – bújtam Tom nyakába – teljesen megfeledkezve korábbi zavaromról – s onnan pislogtam Billre, aki csak egy huncut-elégedett mosollyal az arcán csapta össze tenyerét, és vonult ki ő is a helyiségből.
- Vadászok valami kaját. – Ennyit közölt velünk, és már ott sem volt.
Konkrétan rám szakadt a tudat, hogy én most éppen hol vagyok, és mit csinálok.
Tom ölében csücsültem, arcomat a nyakába fúrva, karjaimmal átkarolva őt. Ajkaim súrolták finom bőrét, ahogy egyre szaporábban vettem a levegőt. Karját szorosabban fűzte derekamra, ujjai pedig a combomat vagy épp a hátamat cirógatták.
Imádtam ezt az érzést. Ahogy a gyomrom összeugrik, a hasamban életre kelnek a pillangók, az arcom pedig lángra lobban ugyanúgy, ahogyan az egész testem. S bármennyire is küzdöttem magammal, a testem meg-megremegett az érintéseitől.
Az utolsó pillanatban sikerült visszanyelnem egy elégedett sóhajt, amikor megéreztem forró leheletét a pólóból kikandikáló kulcscsontom fölött. Szinte azonnal súrolta bőrömet az ajka is. A hideg piercing a szája szélén csak még jobban fokozta a testi tüneteimet.
Az első aprócska, finom csók gerjesztette nyögést már nem tudtam elfojtani.
Szinte ezzel egy időben vesztettem el minden kontrollt az agyam és a testem fölött. Vállain támaszkodva fordultam felé teljes testemmel, s vetettem át bal lábam a csípőjén, majd lassan visszaereszkedtem az ölébe. Karjaimat nyaka köré fontam, ujjaimat tarkójára vezetve cirógatni kezdtem azt az érzékeny területet, amit már korábban megtaláltam. Behunyt szemmel élveztem minden egyes mozdulatát. Ahogy szinte letépi rólam a pulóvert, ahogy hosszú ujjai bekúsznak barackszínű fölsőm alá, ahogy rátalál meztelen bőrömre, ahogy orrával végigcirógatja nyakam vonalát, s halad egyre feljebb.
A jól bevált módszerhez folyamodott ismét. Orrunkat összeérintve várt pár másodpercig. Lélegzet visszafojtva nyeltem egy nagyot, s epekedtem a csókja után.
Nem bírtam tovább, de abban a pillanatban, hogy megmozdítottam a fejem, ő is mozdult. Úgy ért hozzá ajkaimhoz, mintha bármikor darabokra törhetnék a karjaiban. Először csak gyengéd puszikat kaptam, de már szinte ettől is majd’ az eszemet vesztettem. Még szorosabban bújtam hozzá. Akartam, hogy csókoljon. Hogy úgy csókoljon, mint még soha senkit. Érezni akartam azt a szenvedélyt, melyet minden egyes mozdulata tükröz.
Lassú mozdulattal, mintha a kedvenc fagylaltomba kóstolnék, nyaltam meg az alsó ajkát. Egy mélyről jövő, a hasamat megremegtető nyögése után úgy vetette magát az ajkaimra, mintha erre a pillanatra várt volna egész életében.
Nyelvével szinte azonnal a számba hatolt, s vad táncba kezdett az enyémmel. Az egyik másodpercben olyan tempót diktált, hogy levegőt is alig kaptam, a következőben viszont olyan érzéki és megfontolt volt, hogy úgy éreztem, nyelve testem valamely olyan pontjára talált rá, melyet egyébként sohasem érhetne el.
Meghaltam a karjaiban. Azt sem tudtam hol vagyok, ki vagyok. Csak annyit tudtam biztosan, hogy öt másodperc alatt beleolvadtam a bugyimba, s ha most rögtön nem csinál valaki valamit, akkor itt helyben megerőszakolom Tomot. Az sem érdekelt volna, ha az egész világ látja, ha másnap a címlapokra kerül. Bármit elviseltem volna, ha cserébe megkaphatom őt.
Nehezemre esett, minden idegszálam küzdött ellene, de lassítottam nyelvem mozgását. Tudta, mit akarok, így szétváltak ajkaink. Homlokomat az övének döntve, behunyt szemekkel kapkodtam levegő után. Minden egyes porcikám felváltva remegett és sikítozott örömében.
Annyira boldog voltam, csak vigyorogtam, mint aki beszívott.
Látni akartam az arcát, tudni akartam, hogy ő mit érez.
Szememet kinyitva húzódtam hátrébb teljes testemmel, de még így is hihetetlenül közelről csodálhattam meg enyhén kipirult arcát, megrebbenő, lehunyt szempilláit, résnyire nyílt, enyhén duzzadt ajkait.
Szinte áhítattal, mintha egy műalkotáshoz nyúlnék, értem hozzá. Éppen hogy hozzáérve húztam végig ujjaimat homlokán, szemöldökén, orra vonalán egészen az ajkáig. Pillanatnyi tétovázás után cirógattam meg alsó ajkát, ami kissé piros volt, duzzadt és valami ellenállhatatlanul kívánatos.
Ismét érezni akartam ajka édes ízét.
Szinte öntudatlanul húztam végig nyelvem alsó ajkamon, hogy azután az egyik oldalon kissé beharapva gyönyörködjek tovább az én szexi hercegemben.
Teljesen elvette az eszem egyetlen csókjával. Én megbolondulok! Ez csak egy csók volt, könyörgöm! De még milyen csók…
Elég volt rágondolnom, és máris diónyira ugrott a gyomrom, a szívem gyorsabb tempóra kapcsolt, a testemet pedig elöntötte a forróság. Nem tudom, mikor csuktam be a szemem, vagy épp mit műveltem az elmúlt pillanatokban, de ahogy felpillantottam, egy csodálkozó-vágyakozó, csillogó csokoládébarna szempárral találtam szembe magam.
Olyan zavarban voltam… Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak menekülni akartam. Már lendítettem a lábam, már másztam volna le róla, de kétoldalt, a csípőmre simuló kezek megakadályoztak. Nemcsak visszatartott ezzel Tom, de közelebb is húzott magához. Egészen addig, hogy arcát a nyakamba fúrhatta, melleim az ő mellkasához simultak, lábaim között pedig ott érezhettem bevetésre kész férfiasságát.
Azt hittem, zavaromat már nem lehet tovább fokozni, de tévedtem. Ha lehet, arcom pirosabb színben pompázott, mint egy túlérett paradicsom, és persze levegőt venni is elfelejtettem. De mikor belemarkolt a fenekembe, egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem.
Ó, anyám! Olyan régen volt, hogy ilyen történt velem. Akar engem? Tényleg akar? Az ott lent, mind nekem szól? Ez most komoly?
Több időm nem volt az elmélkedésre. Nyílt az ajtó és Bill hangját is meghallottam, amint épp vidáman kacarászik valamin.
- Te nem vagy százas! – röhögcsélt Bill. Ezzel egy időben Tom úgy penderített a kanapé másik végébe, hogy nyekkenni sem volt időm. Csak riadt-zavart, kistányér méretűre tágult szemekkel bámultam az ajtón belépő Billre, Gustavra és végül Georgra, ahogy szépen libasorban besétáltak.
- Bocs, hogy ilyen sokáig tartott – nézett rám kiskutya szemekkel Gustav. Úgy tűnt, akart még mondani mást is, de minden hang a torkán akadt. Ugyanúgy, ahogy a másik kettőnek is. Rohadtul el tudom képzelni, hogy nézhettem ki. Úgy ültem ott a kanapén, mint akit odaraktak (dobtak, szó szerint), zilált fejjel, gyűrött ruhában, a teljes zavar és döbbenet keverékével az arcomon. Tomra még csak ránézni sem mertem.
- Talán megzavartunk valamit? – kérdezte kaján vigyorral Georg.
- Mi? – pislogtam nagyokat, szinte fel sem fogva a kérdést. – Nem… dehogy! – legyintettem bambán vigyorogva.
- Jól vagy? – jött oda a kanapéhoz Bill, s miután leült a karfára, arcomra simította tenyerét. – Olyan piros az arcod… - nézett rám gyanakvóan.
- Persze, semmi bajom. Csak kicsit melegem van – tapogattam meg én is lángoló arcom, s így leseperve Bill kezét.
- Ahaa… - nyújtotta el a szót, s közben bátyjára sandított. Én még mindig nem mertem ránézni. Féltem attól, amit láthatnék. Féltem, hogy az előző csodás pillanatokat tönkretenné az arckifejezése. Nem akartam látni és szenvedni, megint gyötrődni.
De nem is kellett látnom őt. Az, ahogyan az ölembe dobta a pulcsimat (amit korábban ő tépett le rólam), mindent elárult. Mintha csak valami ribanc lennék.
Egy pillanat alatt tört darabokra bennem minden. Mélyet sóhajtottam, majd lassan, reszketegen kifújtam a levegőt.
- Hol is van az a tea? – mosolyogtam kényszeredetten Gustavra, és egy picit előrébb is dőltem, hogy azután megtámaszkodjak a térdeimen.
- Ja, igen. Tessék – nyújtotta át Gustav a bögrét. – Sajnálom – motyogta, ahogy összeértek az ujjaink. Tisztán láttam a szemében, hogy nem arra a hülye teára értette.
- Semmi baj – ráztam meg a fejem. Ez a gesztus elég volt ahhoz, hogy összeszoruljon a torkom.
Egy újabb mély lélegzet után tűnt fel, hogy valami nincs rendben.
- Mi a… - nyúltam hátra fél kézzel és tapogattam meg a hátam, a ruhámon keresztül.
Nem hiszem el! Ez az idióta kikapcsolta a melltartómat! De mikor? Ó, hogy lehetek ilyen nyomi? Ha Billék nem jönnek be, simán gerincre is vág! És még csak arra sem képes, hogy egy büdös szót szóljon hozzám…
Gondolatban lyukat fejeltem mind a négy falba, minimum hat-hat helyen.
Lehajtott fejjel bökdöstem meg Bill combját.
- Mondd! – hajolt közelebb, s így a fülébe tudtam súgni, amit akartam.
Először értetlenül nézett rám, hogy azután vigyorogva ragadja meg a kezem és húzzon fel a kanapéról.
Nyugodtan nézhettek hülyének, de egyszerűbb volt megkérnem, mint egyedül szerencsétlenkedni. Kövezzetek meg, de én nem tudom úgy bekapcsolni a melltartómat, hogy már rajtam van. És különben is. Minden rajtam lévő cuccot a nyakamba kellene pakolnom.
Egy mindjárt jövünk mondat kíséretében vonszolt maga után a szomszéd helyiségbe.
- Na, fordulj! – dőlt háttal a csukott ajtónak Bill. Sóhajtva fordítottam neki hátat és húztam fel a fölsőmet. – Igazán megtisztelő, hogy pont rám gondoltál, de szerintem ezt nem nekem kellene csinálnom – jegyezte meg. Egy aprót sikkantva ugrottam egyet, mikor megéreztem hideg ujjait bőrömön.
- Hideg a kezed – kuncogtam.
- Ó, bocs. – És lehelgetni kezdte hosszú ujjait. – Elmondod, hogy mi történt köztetek? – kérdezte, s közben levadászta a két pántot, végeiken a kis kapcsokkal.
- Semmi – rántottam meg a vállam. – A középsőbe, ha kérhetem – utaltam a feladatra.
- Na-na! Ez nem így működik! – állt meg mozdulata közepén. – Vagy beszélsz, vagy a maradék ruhát is leszedem rólad! – Na, tessék! Meg lettem fenyegetve.
- Te kis perverz! – fordultam félig hátra, hogy a vállam fölött vigyorogjak rá.
- A génjeimben van – vigyorgott ő is.
- Nos, mint már mondtam, nem történt semmi, most pedig, ha kérhetem… - ficeregni kezdtem a kezei alatt, pusztán csak jelzés értékűen.
- Nem! – vágta rá és el is lépett a közelemből.
- Bill! Ne csináld ezt! – fordultam teljesen felé (elől takartam, amit kell, nyugi), és egy pillanatra sem lepleztem a belőlem áradó szomorúságot és csalódottságot.
- Akkor beszélj! Miért esik ilyen nehezedre megnyílni előttem? Semmit nem mondasz el! És Tom sem! Ha már itt tartunk, mi történt tegnap? Arról sem beszél egyikőtök sem! – Kész, vége, kifakadt. Tehetetlenül emelte fel karjait, hogy azután visszaejtse őket teste mellé.
- Kérlek – suttogtam könnyes szemekkel. – Ne most! – emeltem meg kissé hangom. – Figyelj – sóhajtottam –, megígérem, hogy mindent elmondok neked, de nem ma. Nem itt és most – néztem rá könyörgően és az első könnycsepp is végiggördült az arcomon. Azt hittem, hogy ő megért engem, de tévedtem. Egyetlen szó nélkül fordult meg és hagyott egyedül a kis szobában. Először szavaitól (hogy Tom nem mondott neki semmit) ledermedve néztem utána, de a közvetkező pillanatban szememet törölgetve és a ruhámat húzgálva rohantam utána. Még láttam, ahogy becsukódik a stúdiószoba ajtaja. Ezek szerint visszament a többiekhez.
De én most így hogyan menjek be? Már egyikük szemébe sem bírok nézni. Egy büdös lotyónak érzem magam, akit folyton csak kihasználnak.
Megint ott álltam, ugyanazon ajtó előtt, lelkiekben arra gyúrva magam, hogy végre bemenjek.
Próbáltam halk lenni. (Ha képes lettem volna rá, akkor szúnyoggá változom, mindenkit összecsipkedek, aztán pedig elhúzok a bús picsába.)
Szép álmokat…
Először fel sem tűnt nekik, hogy én is jelen vagyok. Icipicire összehúzva magam odasomfordáltam a kanapéhoz, hogy minél kisebb feltűnést keltve összeszedjem a cuccom és hátra sem nézve robogjak ki az egész világból.
Épp egy nagy vita közepén tartott a társaság, immár Daviddel kiegészülve. A kicsiny helyiség közepén álltak, és egymás szavába vágva igyekeztek túlharsogni a másikat. Már meg sem lepődtem. Ezek ők. Ez az ő életük. Számomra itt nincs hely.
Felmarkoltam a pulóverem, sálam, kabátom, a vállamra dobtam a táskám, s egyetlen rájuk, az állítólagos barátaimra vetett pillantás nélkül csoszogtam az ajtóhoz.
Már a kilincsen volt a kezem, mikor meghallottam a nevem a hirtelen támadt csöndben.
- Izzie! Miért mész el? – Gustav volt az. Az én hős lovagom. Nem voltam képes megfordulni. Nem tudtam rájuk nézni. Két, számomra fontos személy okozott nekem fájdalmat (helyesebben, négy lábbal tapostak meg, acélbetkós bakanccsal a lábaikon). De felemeltem a fejem, és félig hátrafordulva, a vállam fölött szólaltam meg (hogy ne lássák könnyes szemeim).
- Erica telefonált. Szüksége van egy kis segítségre. Majd beszélünk. – Hazugságból jeles. Nem vártam választ.
Mint egy kisgyerek a képzeletbeli szörnyek elől, úgy menekültem ki a helyiségből. Becélozva a kijáratot szedtem a lábaimat. A folyosón rongyolva még egy női mosdót is találtam. Épp csak annyi időre mentem be, amíg lerángattam magamról a már amúgy is feleslegessé vált melltartómat, majd begyűrtem a táskámba. A kabátomat már szinte a bejáratnál rángattam magamra a nagy rohanásban.
Rohantam? Nem. Menekültem…
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése