Für dich allein 37. rész

Meghoztam a következő részt!

Remélem, tetszeni fog! Jó hosszú lett :D

Köszönöm az előző részhez fűzött véleményeket.

Puszi

37. rész - "Utállak!"

Alig léptem be az ajtón, hatalmas hangorkán fogadott.
Ugyanazok a szavak repültek felém minden irányból, amelyeket a bátyámnak mondtam. Természetesen mindegyik tökéletesen kiforgatva, mintha csak egy pláza-cica nyávogna az épp aktuális izompacsirta párjának.
Olyan kis édesek voltak mindhárman, hogy csak fültől fülig vigyorogva tudtam rájuk nézni. Egymást túlszárnyalva kényeskedtek és csücsörítgették ajkaikat.
A negyedik ember, akit azonnal keresni kezdtem, csak ült az asztalnál és narancslével töltött poharát forgatta hosszú ujjai között.
- Jaj, elég már! – nevettem a három jómadárra, miközben megcéloztam a Tom melletti, üresen hagyott széket.
- Meséld csak el szépen Georg bácsinak, hogy kivel csacsogtál ilyen átszellemülten! – Székét közelebb húzta az asztalhoz, összekulcsolt kezeit pedig várakozóan az asztalra fektette. – Ki a szerencsés fiatalember? – húzogatta egyfolytában a szemöldökét.
- Nyugszik, Hagen! – nevetett fel Bill. – Ha lenne barátja, nekem mondaná el először – mondta büszkén. Már csak a melldöngetés és a Tarzan-üvöltés hiányzott a tökéletes összképhez.
- És mégis miből jutottál erre a következtetésre? – kérdeztem tőle fapofával, szinte már felháborodva. Mindeközben szándékosan nyomtam hozzá a lábam Toméhoz. Szegény Bill csak értetlenkedve meredt rám, arcáról minden egyes gondolatot le lehetett olvasni.
- Nem mondanád el? – kérdezte végül megrökönyödve.
- Hát… nem te lennél az első, akivel közlöm, hogy szerelmes vagyok. – Közben mutatóujjammal hatalmas köröket rajzolgattam az asztal lapjára. Nem szándékosan ugyan, de megrándult a lábam. – Jobb, ha én most megyek – köszörültem meg a torkom és már fel is álltam. – Még el kell intéznem pár dolgot. – Közben a sálat a nyakam köré tekertem.
- Hé! Nem hagyhatsz itt így! – pattant fel Georg.
- Csak nem féltékeny vagy? – szuggeráltam résnyire húzott szemekkel.
- Ki? Én? Nem! Mégis hova gondolsz? Barátnőm van – kezdett azonnal hárításba, de így csak sokkal rosszabb volt, saját magát hozta még kellemetlenebb helyzetbe.
- A bátyámmal beszéltem te sügér – nyögtem a szemeimet forgatva.
- Mikor utazol? – kérdezte Bill, figyelmen kívül hagyva a Georg névre hallgató közjátékot. Lehetetlen lett volna nem észrevenni, hogy kiskutya szemeket mereszt közben a bátyjára.
- Szombaton. Pontosan még én sem tudom. Addig még nem jutottam el. De ígérem, tájékoztatni foglak – mosolyogtam Billre.
Szép sorban elköszöntem mindenkitől, ez azonban még nem a végső búcsú volt.
Míg Bill szorongatott hosszú karjai között, pillantásom Tom arcára siklott. Próbált valami kevésbé búval baszott fejet összehozni…
Még mindig azon kattogott az agyam, hogy vajon jól döntöttem-e.
Hirtelen megvilágosodtam…
- Bill, Bill, Bill – bontakoztam ki a karjaiból és már a telefonomat szedtem elő. Gyorsan kikerestem Anna számát a híváslistából, majd a készüléket Bill orra alá nyomtam. Értetlen fejét látva csak megforgattam a szemeimet. – Anna szeretne veled beszélni – pillogtam rá hatalmas szemekkel.
- Miért is? – kérdezte még mindig bizonytalanul.
- Öö… hát, valami olyasmit mondott, hogy szeretne beszélni a nagy plátói szerelmével, asszem – motyogtam elgondolkodva.
- Kivel? – nyerített fel Georg.
- Én ezt nem értem – forgatta a fejét Bill, de azért kezébe fogta a telefonom. – Férjhez fog menni, nem?
- Iigen… Viszont. Most nagyon jól figyelj rám! – A pólójánál fogva húztam le, hogy egy szintbe kerüljön az arcunk. – Ha csak egy kicsit is fontos vagyok neked, akkor nem kérdezősködsz, csak felhívod Annát – mondtam el szájbarágósan, végig a szemébe nézve. Egy nyikkanás nélkül kezdte meg a hívást.
Nem vesztegettem az időt. Ahogy elengedtem a telefont, máris léptem a mellettem álló Tomhoz, homlokomat mellkasának döntöttem, kezeimet pedig füleimre tapasztottam.
Anna megígérte nekem, hogy nem fog megőrülni, és kulturált formában fogja… Mit is mondott? Ja, igen. Lediktálni a kezelési útmutatómat. De kérdem én, hogy volt szíve ilyen kontextusba hozni engem egy műszaki cikkel? Mintha csak egy porszívó lennék. Borzasztó!
Mindeközben félve pislogtam Billre (tuti, hogy ez nagy bukta lesz, és Anna miatt megint én fogok szívni), aki csak türelmesen várta, hogy Anna fogadja végre a hívást.
- Hallo! Én Annát keresem… Bill Kaulitz.
A következő pillanatban olyan szintű sikítás hallatszott a hangszóróból, hogy szegény Bill majdnem eldobta a telefont.
Na, ekkor kezdtem el valami hihetetlen módon nevetni. Nem akartam, esküszöm! Már levegőt is alig kaptam.
Tom a derekamat átkarolva vihogott. Mit vihogott, sikítozott. Már én sem a füleimet féltettem. A pulóverébe kapaszkodva, egymásba kapaszkodva vonyítottunk.
Bill gondolkodás nélkül tuszkolta a markomba a kütyüt. Őt kivéve, mindenki röhögő-görcsöt kapott.
- Anna… - sikítottam szinte a telefonba, könnyeimet törölgetve. – Nem vagy normális! – lihegtem. – Nekem azt mondtad, hogy csak beszélni akarsz vele, nem pedig megölni – dorgáltam meg immár csak mosolyogva.
- Elájult? – kérdezte Anna nevetve.
- Nem, viszont a szokottnál is fehérebb – pislogtam a sértettre, aki miután megértette, mi is történt, durcásan elvonult. – Szerintem megsértődött – állapítottam meg.
- Mondd meg neki, hogy ha eljön az esküvőmre, személyesen is bocsánatot kérek.
- Rendben. Megmondom.
- Ja, és azt is mondd meg, hogy nekem ő marad az örök kedvenc – mondta már nyugodtabban. – De figyelj, nyugodtan kenj rám mindent. Én tényleg nem akartam, hogy emiatt összekapjatok.
- Még szép, hogy mindent rád kenek! – vágtam rá felháborodva. – Nem ezt beszéltük meg!
- Bár már itt lennél… - sóhajtott fel.
- Bírd ki még egy kicsit…
- Imádlak. – Majd egy hatalmas cuppanást hallottam a vonal másik végéről.
- Én is téged. – Az én cuppanós puszijaim sem maradhattak el. – Bill! Anna azt üzeni, hogy hivatalos vagy az esküvőjére – néztem rá diadalittas vigyorral. Ő viszont továbbra is csak töretlenül tömte a szájába a gumicukrot. – Ne haragudj… - kértem tőle őszintén bocsánatot.
- Hagyj békén! – fordított nekem hátat.
- Bill… - motyogtam ijedten. – Én nem…
- Hagyd, majd megbékél – legyintett Tom, aki még mindig a derekamat ölelve tartott. – Nekem viszont tetszett… - simította meg a derekam.
- Nekem viszont nem… - forgattam meg a szemeim, s próbáltam nem gondolni az érintése okozta gyomorremegésemre. Kibontakoztam az öleléséből, összeszedtem a cuccaim, majd nyomtam egy utolsó, hatalmas puszit Bill homlokára, és most már tényleg otthagytam a fiúkat.

Először is beszélnem kellett a főnökömmel. Ehhez a telefont hívtam segítségül, és persze Ericát. Kellett a plusz agy, mert egyedül egyetlen épkézláb, teljesen-tökéletesen támadhatatlan okot sem tudtam volna mondani, ami egy teljes hónap szabadságot igényel.
Végül David is bekapcsolódott a brainstormingba.
A hármunk által összefabrikált indok: meghalt a nagymamám (már lassan 10 éve), segítenem kell megszervezni a temetést, meg ilyenek, vigyáznom kell a nagypapámra, az anyám is kiborult, bla-bla-bla… Az aduász: még van bent 20 nap szabadságom…
Mintegy 15 percnyi véres szájkarate nyomán sikerült kialkudnom két hét szabadságot, a fennmaradó idő pedig fizetés nélküli szabadságként lesz lekönyvelve.
Remek. Gondolhattam volna, hogy megint csak én leszek az, aki a legtöbbet veszíti.
Délután kinyomoztam, hogy milyen úton-módon juthatok el Budapestre.
Repülő kilőve. Nincs az az isten, hogy én felüljek egy olyan konzervdobozra.
Maradt a vonat. A szerzett információk alapján több mint 15 óra lesz az út Hamburgtól Budapestig.
Konzultáltam Annával és Benivel is. Abban maradtunk, hogy Beni vesz fel a vasútállomáson és szállít le Annának.
Már csak annyi feladatom maradt, hogy szépen becsomagoljak.
Na, ez már kicsit nehezebb dió volt.
Mégis honnan kellene tudnom, mire lesz szükségem?
Most igazán jól jönne egy tapasztalt utazó segítsége. Az én kis Manómé…
Két nyitott bőrönd mellett ültem a nappali szőnyegén. Kezemben a mobiltelefonomat forgattam és próbáltam eldönteni, felhívjam-e vagy sem.
Vajon még haragszik? Lehet, hogy nem is ér rá. De miért is segítene, hisz azt hiszi, hogy én is benne voltam. Meg se magyarázhattam.
Mindezek ellenére segítségre volt szükségem.
- Szia! Fel tudnál jönni valamikor? – kérdeztem azonnal, amint felvették a telefont a túloldalon.
- Nyolc körül? – Ez meglepett. Semmi kérdezősködés, vagy ellenvetés.
- Tökéletes – feleltem halkan.
- Most mennem kell. Szia! – És már csak a szaggatott búgást hallottam. Ez fura volt.
Ezek szerint még van három órám.
Végszóra a gyomrom is megkordult. Csak most eszméltem rá, hogy egész nap szinte semmit nem ettem.
Tenyereimet összecsapva álltam fel, majd izzítottam be a laptopomat, hogy szolgáltassa a hangulatot a kaja-készítés mellé.
Nem estem túlzásokba, csak sült krumpli (leöntve ketchuppal, megszórva reszelt sajttal) és panírozott, sajttal töltött pulykamell.
Nyamm-nyamm.
Épp a hajamat öblítettem le a zuhany alatt állva, mikor megszólalt a csengő.
- Jövök! – üvöltöttem, miközben elzártam a csapot, majd magamra tekertem a törölközőmet. A kövön csúszkálva jutottam el az ajtóig. – Ki az? – szóltam ki. Egyik kézzel a törcsit próbáltam a helyén tartani, a másikkal pedig már a kulcsot fordítottam el a zárban.
- Csak én vagyok az – jött a válasz a túloldalról. Kis híján infarktust kaptam.
Az nem lehet, hogy már annyi az idő? Én meg azt hittem, hogy csak Erica ugrott át.
- Szia! – nyögtem, ahogy nyílt az ajtó és a keletkezett résen át megláthattam őt. Tomot. Még csak meg se vártam, hogy átlépje a küszöböt, remegő térdekkel rongyoltam be a szobámba és kapartam elő a köntösömet. A puha pamutba bugyolálva már egy fokkal jobban éreztem magam, de még mindig nem volt az igazi.
- Szólhattam volna, hogy hamarabb jövök – mondta, közben a cipőjéből bújt ki.
- Nem gond – nyeltem nagyot, mikor megcsapta orrom az illata. (Épp a kabátjából bújt ki, felkavarva a levegőt.) Jelentkező zavaromat inkább a csurom vizes hajam törölgetésével igyekeztem álcázni. – Örülök, hogy eljöttél – motyogtam halkan. Nem kaptam választ, vagy bármilyen más reakciót. Egy pillanatra olyan csend támadt, hogy fel kellett pillantanom a törölközőmből. Meg kellett győződnöm róla, hogy nem csak képzelődtem, tényleg itt van, alig fél méterre tőlem.
Éreztem, hogyan önti el testem a forróság, és hogyan kúszik fel a nyakamon az arcomra. Borzasztó mód zavarba jöttem. Szinte éreztem, hogy szemmel vetkőztet; szó szerint letépi rólam a köntöst. Látványosan megborzongtam, mikor egy hideg vízcsepp a hajamról a kulcscsontomra hullt, majd a vékonyka ezüstláncomat követve gördül lefelé, hogy azután a mellkasomon, a melleim között folytassa útját. Mindezzel egy időben ugrott egyet Tom ádámcsutkája.
Úristen! Lehet, hogy rosszul döntöttem? Talán mégiscsak meg kellett volna várnom, hogy befejezze azt a rohadt mondatot…
Azt se tudtam, mit csináljak. Remegő kézzel fogtam össze a köntöst a mellkasomon, majd reszkető lábakkal indultam el a fürdő felé.
- Rögtön jövök – motyogtam. – Ha szeretnél valamit - nyeltem nagyot -, nyugodtan szolgáld ki magad… - nem ezt kellett volna mondanom – izé… ha szomjas vagy… – csaptam be magam mögött az ajtót. A kád szélére rogyva, zihálva kapkodtam a levegőt. Nem voltam rá büszke, de teljesen ráindultam Tomra. Mintha nem is én lettem volna egy szál semmiben, hanem ő.
Ha most próbálkozna nálam… Egy szavába kerülne… Legszívesebben úgy másznék alá, mint aki autót szerel…
Ez az igazság…
Ettől szörnyű ember vagyok? Nem is olyan rég én mondtam azt, hogy legyünk barátok, most meg én vagyok az, aki az első adandó alkalommal felrúgna mindent…
Egy bosszús sóhaj után öltöztem fel, vizes hajamat pedig csak egyszerűen szabadon hagytam.
A konyhában találtam rá Tomra. Épp a maradék sült krumpliból csipegetett.
Önkéntelenül ugyan, de elmosolyodtam mozdulatai láttán. Ahogy finom, hosszú ujjai között tart egy-egy hasábot, belemártogatja a ketchupba…
Érkezésemkor csak egy huncut mosolyt küldött felém és félszegen megvonta a vállát.
- Ne melegítsem meg? – kérdeztem, miközben helyet foglaltam az asztal túloldalán. – Úgy biztos finomabb – vettem el én is egy krumplit és nyomta a ketchupba. – Mondjuk, én hidegen jobban szeretem.
- Miért hívtál? – szegezte nekem a kérdést.
- Szóval az úgy volt - birizgáltam közben a terítőt –, hogy elkezdtem bepakolni a bőröndbe, de egy óra után kiderült, hogy nem tudok csomagolni… Én ehhez béna vagyok. – Egy másodpercre sem mertem elszakadni a terítő mintájától, annyira szégyelltem magam. – Azt sem tudom, hogy mit vigyek, mit ne vigyek, meg miből mennyit, mi a sok… Egyáltalán elég lesz nekem két bőrönd? – lendültem bele és csak úgy ömlött ki a számon a sok baromság. A nagy monológot a Tomból kitörő, iszonyat hangos röhögés törte meg. Egyből felkaptam a fejem, és szerintem úgy nézhettem rá, mint valami félkegyelműre. Ő viszont nagyon jól szórakozott, homlokát az asztalra támasztva. Már azt vártam, hogy ott fog megfulladni az orrom előtt.
Sértődötten vonultam át a nappaliba és huppantam le a ruhakupac közepére, hogy azután a kezem közé kerülő dolgokon töltsem ki a mérgem. Idegbeteg módjára hajtogattam (gyűrtem) össze a pólóimat, hajigáltam a zokni-gombócokat, és mindeközben folyamatosan morogtam az orrom alatt.
A helyzet iróniája azonban az volt, hogy már magam sem tudtam, miért is dühöngök egyáltalán; ki az, akire haragszom. Tomra vagy szerény személyemre.
Emlékszem, hogy nézett rám, mikor megállt a nappali ajtajában. Már nem volt olyan harsány, csak egy csibészes mosoly játszott a szája sarkában.
- Menj innen! – fújtattam. (Ha akkor láttam volna magam kívülről, biztosan bokán rúgom azt az idióta nőszemélyt, aki a földön gubbaszt, és mindenre tekintet nélkül csapkodja a holmiját.) A nyomaték kedvéért hozzávágtam Tomhoz azt, ami épp a kezemben volt. Az egyik bugyimat.
- Hm… Szerintem nekem kellene röptetni a bugyidat, de csak miután letéptem rólad – kuncogott, majd a maga mackós módján mellém battyogott, hogy azután ő is lehuppanjon a ruhakupac-bőrönd kombó mellé.
Nem bírtam megszólalni. Csak tátogattam a számat, mint valami éhes kiskacsa. A fejem persze egyre pirosabb lett. Sohasem tudtam normálisan kezelni sem a bókokat, sem a kétértelmű megjegyzéseket. A nyílt utalásoktól meg egyenesen sokkot kaptam.
- Perverz – nyögtem kiszáradt torokkal. De mintha meg sem hallotta volna.
- Tényleg rád fér egy kis segítség – állapította meg ajkát biggyesztve, majd a kezeimet félresöpörve és jómagamat is arrébb tolva kezdte el kirámolni a már egyszer a bőröndbe gyűrt cuccomat.
- Hé! – próbáltam lefogni a kezeit. – Az úgy pont jó volt! – háborogtam.
- Na, ne viccelj. Még az öcsém is szebben hajtogat – jegyezte meg, rám sem pillantva.
- Ez fájt – vágtam be a durcát, karjaimat összefűzve a melleim alatt.
- Én csak segíteni akarok. Ezért hívtál, nem? – Nem igazán tudtam megállapítani, mit is gondol valójában. Furán csengett a hangja. Azt mondanám, csalódott volt. – Nem szólsz hozzám? – kérdezte, és most kivételesen rám nézett. Én viszont nem néztem rá nyíltan, csak a szemem sarkából pillogtam felé. – A hallgatásod a büntetés? – kérdezte pajkosan, közben tenyerét a derekamra simította, és közelebb húzódott hozzám.
A válaszom csak egy mozdulatsor volt; úgy tettem, mintha lelakatolnám a számat, a képzeletbeli kulcsot pedig a szoba másik végébe dobnám.
Egy huncut mosoly társaságában bújt hozzám. Karjait körbefonta derekamon, fejét pedig mellkasomra hajtotta. Úgy dörgölődzött hozzám, mint egy szeretetéhes kismacska. Most sokkal inkább hasonlított Billre, mint önmagára.
Közelségétől teljesen kiborultam. A szívem úgy zakatolt, mint valami gőzmozdony, és csak remélhettem, hogy nem fogja észrevenni. (Na, persze. Úgy tapadt a mellkasomra, mint egy sztetoszkóp. Valószínűleg pont nem fogja meghallani, hogy épp túlteljesít a szívem.)
Igazság szerint, pont az ilyen pillanatokért szerettem őt; hogy tudott úgy viselkedni mellettem, mintha még mindig csak egy öt éves kisfiú lenne. Képes volt feloldódni mellettem és nem játszott semmilyen szerepet. Egyszerűen csak Tom volt.
Nagyot sóhajtva engedtem le összefűzött karjaimat majd remegő kézzel érintettem meg, simogattam meg a hasamon nyugvó kezét.
- Ilyenkor úgy utállak – motyogtam halkan. Válaszként nem kaptam mást, csak annyit, hogy a karjai valamivel erősebben zárultak körém.
Aztán ez is megszűnt. Megszűnt a varázs, megszűnt a pillanatunk.
Ismét tisztes távolságban ült mellettem, ajkain ugyanaz a huncut mosoly játszott, én viszont egyfajta ürességet éreztem legbelül.
De legalább most már nem dühöngtem. Csak csendben figyeltem, milyen gyakorlott mozdulatokkal hajtogatja az én ruháimat.
- Tedd magad hasznossá! – mondta hirtelen, közben rám kapta pillantását.
- Mi? – nyögtem zavartan. Csak reménykedni mertem, hogy nem mondott mást, mert őszintén szólva, az sem tűnt volna fel, ha a szobát kilopják a seggünk alól. Megint Tom hatása alá kerültem.
- Vedd ezt fel! – nyomta a kezembe a kedvenc fekete, combközépig érő bársony szoknyámat, telis-tele sötétlila, tenyérnyi nagyságú hímzett virágokkal.
- Minek? – kérdeztem úgy, mintha a világ legnagyobb baromsága hagyta volna el a száját.
- Mert még nem láttam rajtad? – kérdezett vissza ugyanolyan hangsúllyal.
- Felejtsd el! Nem fogok divatbemutatót tartani – nyomtam a kezébe a szoknyámat.
- Kérlek. – Közben olyan szemekkel nézett rám, hogy azt még a Kandúr is megirigyelte volna a Shrek-ből. A hatás kedvéért az ajkait is lebiggyesztette, kezeit pedig könyörgően tartotta maga elé.
- Ilyen nincs! – forgattam meg a szemeimet bosszúsan. Diadalittas vigyorát látva még hozzáfűztem: Csúnya vagy. Bújj el! – És a fejére dobtam az egyik alvós, XXL méretű pólómat. Minderre egy elfojtott kuncogás volt a válasz.
Éppen hogy lerángattam a farmeromat, jött a következő instrukció a szomszéd helyiségből.
- Ne felejtsd el a harisnyát! – Lemerevedtem a mozdulat közepén.
- Mi van? – sipítottam cérnavékony hangon. Ez meg van húzatva?
- Szexi szoknya, szexi lábak!
- Perverz! – kaptam elő újra a véleményemet, de azért előszedtem egy fekete, vastagabb harisnyát. Morogva passzíroztam bele magamat a halálcsapdába. Épp a fenekemet préseltem a szoknyába, mikor a résnyire nyitott ajtóban megjelent egy kéz, benne a levendulaszínű selyem blúzommal és egy fekete csipkemelltartóval.
- Szó se lehet róla! – rántottam fel a szoknyát egyetlen mozdulattal, az ajtóhoz robogtam, s szinte tokostul téptem ki a nyílászárót.
- A kedvemért – mondta halkan, ruháimat óvatosan felém nyújtva. A változatosság kedvéért most nem a kiskutya szemeket vetette be, hanem a macsó, félisten-mosolyát.
- Ezért még nagyon csúnyán ki fogsz kapni – fenyegettem meg a mutatóujjammal, majd a blúzom után nyúltam. Ahogy ujjaim között érezhettem az anyagot, egy rántást is éreztem. A következő pillanatban pedig már Tom karjaiban voltam. Szabad karja a derekamra simult, és azonnal rátaláltak ujjai a szabad bőrfelületre, a szoknya nyitott zipzárja mentén.
- Már alig várom – suttogta pár centire a számtól. Ahogy megéreztem forró leheletét, térdeim eszeveszett remegésbe kezdtek, a gyomrom pedig 4000 métert zuhant szabadesésben. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak bűvöltek a csillogó őzike szemek. Légzésemet visszafojtva fohászkodtam a csókjáért. Szememet lehunyva próbáltam megakadályozni, hogy arcom az eddiginél is pirosabb legyen. Bár már azzal is kiegyeztem volna, ha figyelmen kívül tudom hagyni pironkodásomat.
Puha ajkait végül nem saját, csókja után szomjazó ajkaimon érezhettem, hanem arcomon. Igaz, vészesen közel a számhoz.
Ellentétes érzések között vergődve bontakoztam ki a karjaiból, és vonultam vissza a menedéket adó hálószobámba. Most kivételesen magamra zártam az ajtót. Igyekeztem nem gondolni az elmúlt percekre, hogy mennyire is akartam a csókját. Őt.
Nem megy ez nekem. Nem tudok úgy tovább lépni, ha minden egyes megmozdulása a tűrőképességeim határait feszegeti.
Bárcsak már szombat lenne!
Bárcsak már a vonaton ülnék!
Bárcsak elfeledhetném őt!
Az ágyamon pihenő blúzra siklott pillantásom.
Szó, mi szó, ügyesen ráérzett, melyik a kedvenc darabom. Mondjuk, a melltartó kicsit merész. Nem is emlékszem, miért is vettem meg anno. Melltartó tekintetében a csipkét sosem favorizáltam.
Visszatérve a ruhákra, Tom valamit forgat a fejében. Biztos, hogy nem csak a saját maga szórakoztatása céljából kényszerít bele ezekbe a göncökbe. Csak tudnám, mit akar…
Míg a megfelelő magyarázat után turkáltam a fejemben, magamra öltöttem a fehérneműt és a blúzt is.
Kiosontam az előszobába, ahol megcsodálhattam a kinézetemet. Annyira nem is volt gáz. A már majdnem száraz hajamat megráztam néhány határozott fejmozdulattal, és az ujjaimat is beletúrtam párszor.
A szoknya remekül kihangsúlyozta formás lábaimat. (Szeretlek genetika!) Nem voltak épp hurkapálcika méretűek, de azért sonkák sem. Volt rajta mit fogni, belecsípni viszont nem nagyon lehetett. Jonathan egyszer azt mondta, hogy élvezet markolászni a combjaimat…
Az említett vonalvezetés illett a többi alkatrészemre is; erős csontozattal áldott meg a jóisten. Nem voltam éppen csontkollekció, de kövér sem. Én azt mondanám, ott gömbölyödtem, ahol kellett. Kivéve a melleimet. Csak álmodozhattam a „C” kosaras melltartókról.
- Dögös. – Váratlanul ért a hangja. Zavartan pislogtam a tükörképemre. Csak most tudatosult bennem, hogy már épp azon voltam, hogy felteszek egy kis sminket és belebújok a hosszúszárú, magas sarkú csizmámba.
- Hagyd már! – legyintettem felé, próbálva leplezni zavaromat.
- Már csak a smink hiányzik és egy szexi lábbeli. – Szó szerint leesett állal bámultam rá. – Mi az? – nevetett fel kisfiúsan.
- Se-semmi – dadogtam. Magam sem tudtam, miért, de bevonultam a fürdőszobába. Szokásos kellékek; spirál, szemceruza, alapozó. A szokottnál erősebben húztam ki a szemem, füstös hatást keltve. Úgy éreztem, a szerelésemhez ez illik igazán.
Félve léptem ki az előszobába.
- Gyönyörű vagy – suttogta halkan, mikor már legalább egy perce álltunk egymással szemben, egyetlen szó nélkül.
- Persze – nyögtem összeszorult torokkal. Ha annyira gyönyörű lennék, akkor szeretnél…
Fejemet lehajtva próbáltam ellépni mellette, de ő elkapta a karomat.
- Mi a baj? – kérdezte. A szemem sarkából láttam, hogy az arcomat fürkészi árulkodó jelek után kutatva.
- Semmi – ráztam meg a fejem. – Be kell pakolnom a ruháimat – emeltem rá tekintetemet, és egy félénk mosolyt is megkockáztattam. – Átöltözöm – akartam elhúzni a karomat, de ő nem engedte. Értetlenül, összezavarodva pislogtam rá.
- Én már mindent elraktam, és ha már ilyen szépen felöltöztél, ne hagyjuk kárba veszni – mosolyodott el édesen. Kezét végigcsúsztatta karomon, hogy azután összefűzze ujjainkat.
- Nem értem. – Csak néztem gyönyörű szemeit, és minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy megérthessem, hova akar vezetni ez az egész.
- Elviszlek valahova…
- Mi? – nyögtem ki. – De én… - Egyszerűen nem találtam a szavakat. Összezavarodtam. Féltem, hogy ez csak egy vicc, egy álom, rosszabb esetben agydaganatom van, és épp hallucinálok.
- Ne ellenkezz! – szólt rám határozottan. – Csak bújj bele egy csizmába meg a kabátodba. A többit meg bízd rám! – Nem mozdultam. Még talán pislogni is elfelejtettem. – Bízol bennem?
Csak megszeppenve bólogattam. De mivel még továbbra sem indultam meg, a szemeit forgatva húzott az előszoba szekrényhez, s ő maga kereste meg a megfelelő lábbelit. Hamupipőkének éreztem magam, ahogy belebújtattam lábaimat a „cipellőkbe”, Tom aktív közreműködésével.
Ha nem kapaszkodtam volna a vállaiba, biztosan fenékre csüccsenek, és ehhez elég volt annyi, hogy hosszú ujjait végigfuttassa a vádlimon.
Igyekeztem a való világba pofozni magam. Lábujjhegyen betipegtem a hálószobámba, hogy feltegyek egy pici ezüst fülbevalót, és hogy a nyakamra permetezzek a kedvenc, jázmin illatú parfümömből.
Visszarobogtam az előszobába, nyakamra tekertem a sálam és felvettem a kabátomat, majd a zsebembe gyűrtem a mobilom és az irataimat (észrevétlenül a műanyag tokba csúsztattam valamennyi készpénzt).
Tom persze mindeközben türelmesen várt rám, teljes harci díszben.
Mielőtt azonban kiléptünk volna a lakás ajtaján, és begombolhattam volna a kabátomat, elém állt, és egy plusz gombot pattintott ki a blúzomon, ezáltal nagyobb belátást engedve a dekoltázsomra.
Fülig pirultam, nem vitás.
Nem tudom szándékosan-e, de ujjai hozzáértek meztelen bőrömhöz, engem meg abban a pillanatban levert a víz, a libabőr, és a hasamban néhány szerv nagyon erőteljes bizsergésbe kezdett.
Nem bírtam nem az arcát bámulni. Igaz, ő először teljesen nyilvánvalóan a melleimet bámulta, majd egy féloldalas mosoly kíséretében vonta meg a vállát, és nézett végre a szemeimbe.
- Tökéletes – vigyorogta.
Szememet forgatva (elszállt a pillanat) indultam meg az ajtó felé, mikor leesett, hogy mire gondol. Mivel magasabb tőlem, pompás belátása nyílik a dekoltázsomra.
- Kedves vagy, hogy gondolsz a többi hímneműre – jegyeztem meg, miközben az ajtót zártam. Mosolyogva néztem fel rá, majd szabad kezemet a nyakára csúsztattam. Arcát közelebb húzva magamhoz nyomtam egy puszit az arcára.
Már rég a harmadik emeleti lépcsőfordulóban jártam, mikor utolért.
Büszke voltam magamra.

\m/(-.-)\m/