26. rész - "Barátok"
Én akkor mindent kockára tettem.
Mindent. Az érzéseimet, a világomat, az egész lényemet. Azt, ami vagyok. Amit felépítettem, amit újra megalkottam, amit a semmiből… a fájdalmamból építettem… és most mindent kockáztattam érte. Érte.
De erre csak akkor jöttem rá, mikor a mosdóban kuporogtam a fal mellett, két sírógörcs között arra várva, hogy majd bejön, és közli, hogy ő komolyan gondolja velem, és nem csak egy újabb trófeának akar… vagy legalább Erica jönne, hogy Tom türelmetlenül toporog az ajtó előtt, és engem akar… Csak engem…
Egyik sem történt meg.
Fél óra elmúltával már nem sírtam. Csak bambán meredtem magam elé és gondolkodtam. Próbáltam gondolkodni, de valahogy újra és újra elkalandozott a figyelmem.
Bizonyos dolgok világossá váltak számomra.
Megtöröltem a szemem, kifújtam az orrom és felálltam. A tükör elé léptem, majd mélyen a saját szemeimbe néztem.
- Rendben. Ő döntött. Te is döntöttél. A kettő nem egyezett – mondtam ki hangosan a szavakat, mert abban hittem, hogy akkor talán el tudom magammal hitetni, hogy ez az igazság. – Most meghoztál egy újabb döntést. – Mélyet sóhajtottam. – A barátod leszek, Tom Kaulitz. Bár te eldobtál, én mégis a barátod leszek. És soha többet nem fogod látni rajtam azt a fájdalmat, amit te okoztál. Talpra állok! – Megint. Abban a pillanatban ez az elhatározás volt a mindenem, ami megmaradt nekem. Ebbe kapaszkodom azóta is. Minden egyes nap.
Attól a naptól kezdve minden megváltozott.
Még több időt töltöttem a négy fiúval, és ezáltal még erősebb barátság kezdett kialakulni közöttünk.
Most már végképp nem tudtam elkerülni, hogy ha nem is híressé, de ismertté váljak. Gyakran jelentek meg rólam képek, amiken a fiúkkal szerepelek, amint bulizunk egy szórakozóhelyen, vagy csak az ikrekkel vagyok, Billel, amint a kávézóban beszélgetünk, és még sorolhatnám a rengeteg szituációt. Már kezdem megszokni, hogy minden második bokorban, vagy villanyoszlop mögött egy fotós bujkál, és vadul kattogtatni kezd, ha a fiúkkal kilépek az utcára.
Azt azonban nem tudom megszokni, hogy már engem is követnek. Nem tudok úgy elmenni bevásárolni sem, hogy ne lógna valaki folyton a nyakamon. És ezek csak a fotósok. A rajongókról még nem is beszéltem. Amióta bekerültem a képbe, számtalanszor visszahallok olyan mondatokat, hogy a lányok, akik a legnagyobb fanoknak tartják magukat, mennyire gyűlölnek engem. Lassan kénytelen leszek otthagyni a munkahelyemet is, mert egyre többször jönnek be az emberek csak azért, hogy megbámuljanak és lefotózzanak. Ez az, amit nem bírok elviselni. Úgy érzem magam, mint nyuszi a reflektorfényben. Mindenki engem bámul, és várja, hogy hibát kövessek el. Valamit, ami miatt pletykálhatnak rólam.
Ez persze, sohasem fog megtörténni, legalábbis remélem. Próbálok mindenkivel udvarias lenni, hiszen ha hibázok, az nemcsak az én saram lesz, hanem a barátaimé is.
Igen. A barátaimé.
Tom is a barátom. Mikor legközelebb találkoztunk, azon emlékezetes nap után, úgy viselkedtem, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem taposta volna meg az érzéseimet. Megjátszottam magam. Ez az igazság.
De csak eleinte. Később – nem is vettem észre, hogy mikor – már nem kellett erőlködnöm. Tényleg a barátjának éreztem magam. És már azt is tudtam, hogy jól döntöttem, mikor a barátságát választottam. Inkább leszek mellette a barátjaként, minthogy egyáltalán ne is lássam őt. Soha többet. Azt biztosan nem bírtam volna ki. Ebben biztos vagyok. De így… És tudtam, ez a kapcsolat számára is jelent valamit.
Hogy honnan tudom ezt ilyen biztosan? Onnan, hogy láttam rajta, mennyire bántja az, ami történt. Láttam, amikor először a szemembe nézett. Ez volt az oka, hogy szívből tudtam mosolyogni, s megbocsátani neki. Mert tudtam, hogy fontos vagyok.
Először elbizonytalanodott. Tisztán leolvasható volt az arcáról a zavar, de később, amikor újra és újra rámosolyogtam, beszélgettem vele, kedves voltam hozzá… Boldog volt. Igen. Azt hiszem, boldog volt, hogy nem haragszom rá, és nem törtem össze… és hogy barátok lehetünk.
Mindez már lassan két hónapja történt. Azóta már beköszöntött az ősz, túl vagyunk a fiúk 21. születésnapján is.
Emlékszem, mi volt az utolsó mondatom, mikor felköszöntöttem őket.
- Ch! Még mindig én vagyok az idősebb!
Utálták, ha azt emlegettem, hogy több mint kilenc hónappal idősebb vagyok, mint ők. Utálták, de én szerettem ezzel húzni az agyukat. Olyankor mindig bevágták a műdurcát, én meg próbáltam kiengesztelni őket… Ennek folyton az lett a vége, hogy kegyetlenül megcsikiztek, de úgy, hogy a könnyem folyt, a hasam fájt és már kiabálni sem volt erőm, még csak megnyikkanni sem… De mindig tudták, hogy mikor kell leállni… én meg szinte azonnal megrohamoztam a WC-t – persze az ikrek ilyenkor csak hasukat fogva röhögtek rajtam.
Ma este egy nagy közös filmezést tartunk az ikrek lakásán. Pizzát rendelünk és chipset rágcsálunk, mellé kólát iszunk… Szóval csupa egészségtelen kaját… Gyakran mozizunk együtt valamelyikünk lakásán – már persze amikor a fiúk épp ráérnek –, vagy éppen hatalmas vacsikat csapunk… nagy közös főzőcskéket és egyéni akciókat egyaránt. Nagyon szeretem az ilyen estéket… Együtt vagyunk, nevetünk, senki nem liheg a sarkunkban… öt jó barát együtt tölti az estéjét.
Most épp a konyhában állok, és próbálom összehozni a kedvenc csokis-banános muffinom tésztáját. Olyan dél körül járhat az idő… szóval, ha elrontom, még van időm újra megpróbálni. Nem akarok este üres kézzel menni, és tudom, hogy a fiúk nagyon szeretik az édességet… és ezt most nem nagyképűségből mondom, de megbolondulnak azokért a muffinokért, amiket én készítek. Most mit tagadjam, pokolian büszke vagyok magamra, amikor szinte ölre mennek az utolsó darabért…
Szabadnapom van, úgyhogy ráérek sütögetni… az igazat megvallva, szeretem is csinálni… megnyugtat. Olyankor kikapcsol az agyam, és nem a gondolataimmal kínzom magam… Most is ott álltam a konyhában, a hátam mögött egy hatalmas edény halommal a mosogatóban, előttem az asztalon egy keverőtál tele a fincsi masszával – meg kell jegyeznem, már így önmagában is mennyei –, s épp egy tábla étcsokit próbáltam meg úgy összedarabolni egy hatalmas késsel, hogy azért az ujjaimat ne nagyon kaszaboljam bele. Szólt a zene, halkan dúdolgattam, vagy éppen hangosan énekeltem… ez vagyok én.
\m/(-.-)\m/
De erre csak akkor jöttem rá, mikor a mosdóban kuporogtam a fal mellett, két sírógörcs között arra várva, hogy majd bejön, és közli, hogy ő komolyan gondolja velem, és nem csak egy újabb trófeának akar… vagy legalább Erica jönne, hogy Tom türelmetlenül toporog az ajtó előtt, és engem akar… Csak engem…
Egyik sem történt meg.
Fél óra elmúltával már nem sírtam. Csak bambán meredtem magam elé és gondolkodtam. Próbáltam gondolkodni, de valahogy újra és újra elkalandozott a figyelmem.
Bizonyos dolgok világossá váltak számomra.
Megtöröltem a szemem, kifújtam az orrom és felálltam. A tükör elé léptem, majd mélyen a saját szemeimbe néztem.
- Rendben. Ő döntött. Te is döntöttél. A kettő nem egyezett – mondtam ki hangosan a szavakat, mert abban hittem, hogy akkor talán el tudom magammal hitetni, hogy ez az igazság. – Most meghoztál egy újabb döntést. – Mélyet sóhajtottam. – A barátod leszek, Tom Kaulitz. Bár te eldobtál, én mégis a barátod leszek. És soha többet nem fogod látni rajtam azt a fájdalmat, amit te okoztál. Talpra állok! – Megint. Abban a pillanatban ez az elhatározás volt a mindenem, ami megmaradt nekem. Ebbe kapaszkodom azóta is. Minden egyes nap.
Attól a naptól kezdve minden megváltozott.
Még több időt töltöttem a négy fiúval, és ezáltal még erősebb barátság kezdett kialakulni közöttünk.
Most már végképp nem tudtam elkerülni, hogy ha nem is híressé, de ismertté váljak. Gyakran jelentek meg rólam képek, amiken a fiúkkal szerepelek, amint bulizunk egy szórakozóhelyen, vagy csak az ikrekkel vagyok, Billel, amint a kávézóban beszélgetünk, és még sorolhatnám a rengeteg szituációt. Már kezdem megszokni, hogy minden második bokorban, vagy villanyoszlop mögött egy fotós bujkál, és vadul kattogtatni kezd, ha a fiúkkal kilépek az utcára.
Azt azonban nem tudom megszokni, hogy már engem is követnek. Nem tudok úgy elmenni bevásárolni sem, hogy ne lógna valaki folyton a nyakamon. És ezek csak a fotósok. A rajongókról még nem is beszéltem. Amióta bekerültem a képbe, számtalanszor visszahallok olyan mondatokat, hogy a lányok, akik a legnagyobb fanoknak tartják magukat, mennyire gyűlölnek engem. Lassan kénytelen leszek otthagyni a munkahelyemet is, mert egyre többször jönnek be az emberek csak azért, hogy megbámuljanak és lefotózzanak. Ez az, amit nem bírok elviselni. Úgy érzem magam, mint nyuszi a reflektorfényben. Mindenki engem bámul, és várja, hogy hibát kövessek el. Valamit, ami miatt pletykálhatnak rólam.
Ez persze, sohasem fog megtörténni, legalábbis remélem. Próbálok mindenkivel udvarias lenni, hiszen ha hibázok, az nemcsak az én saram lesz, hanem a barátaimé is.
Igen. A barátaimé.
Tom is a barátom. Mikor legközelebb találkoztunk, azon emlékezetes nap után, úgy viselkedtem, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem taposta volna meg az érzéseimet. Megjátszottam magam. Ez az igazság.
De csak eleinte. Később – nem is vettem észre, hogy mikor – már nem kellett erőlködnöm. Tényleg a barátjának éreztem magam. És már azt is tudtam, hogy jól döntöttem, mikor a barátságát választottam. Inkább leszek mellette a barátjaként, minthogy egyáltalán ne is lássam őt. Soha többet. Azt biztosan nem bírtam volna ki. Ebben biztos vagyok. De így… És tudtam, ez a kapcsolat számára is jelent valamit.
Hogy honnan tudom ezt ilyen biztosan? Onnan, hogy láttam rajta, mennyire bántja az, ami történt. Láttam, amikor először a szemembe nézett. Ez volt az oka, hogy szívből tudtam mosolyogni, s megbocsátani neki. Mert tudtam, hogy fontos vagyok.
Először elbizonytalanodott. Tisztán leolvasható volt az arcáról a zavar, de később, amikor újra és újra rámosolyogtam, beszélgettem vele, kedves voltam hozzá… Boldog volt. Igen. Azt hiszem, boldog volt, hogy nem haragszom rá, és nem törtem össze… és hogy barátok lehetünk.
Mindez már lassan két hónapja történt. Azóta már beköszöntött az ősz, túl vagyunk a fiúk 21. születésnapján is.
Emlékszem, mi volt az utolsó mondatom, mikor felköszöntöttem őket.
- Ch! Még mindig én vagyok az idősebb!
Utálták, ha azt emlegettem, hogy több mint kilenc hónappal idősebb vagyok, mint ők. Utálták, de én szerettem ezzel húzni az agyukat. Olyankor mindig bevágták a műdurcát, én meg próbáltam kiengesztelni őket… Ennek folyton az lett a vége, hogy kegyetlenül megcsikiztek, de úgy, hogy a könnyem folyt, a hasam fájt és már kiabálni sem volt erőm, még csak megnyikkanni sem… De mindig tudták, hogy mikor kell leállni… én meg szinte azonnal megrohamoztam a WC-t – persze az ikrek ilyenkor csak hasukat fogva röhögtek rajtam.
Ma este egy nagy közös filmezést tartunk az ikrek lakásán. Pizzát rendelünk és chipset rágcsálunk, mellé kólát iszunk… Szóval csupa egészségtelen kaját… Gyakran mozizunk együtt valamelyikünk lakásán – már persze amikor a fiúk épp ráérnek –, vagy éppen hatalmas vacsikat csapunk… nagy közös főzőcskéket és egyéni akciókat egyaránt. Nagyon szeretem az ilyen estéket… Együtt vagyunk, nevetünk, senki nem liheg a sarkunkban… öt jó barát együtt tölti az estéjét.
Most épp a konyhában állok, és próbálom összehozni a kedvenc csokis-banános muffinom tésztáját. Olyan dél körül járhat az idő… szóval, ha elrontom, még van időm újra megpróbálni. Nem akarok este üres kézzel menni, és tudom, hogy a fiúk nagyon szeretik az édességet… és ezt most nem nagyképűségből mondom, de megbolondulnak azokért a muffinokért, amiket én készítek. Most mit tagadjam, pokolian büszke vagyok magamra, amikor szinte ölre mennek az utolsó darabért…
Szabadnapom van, úgyhogy ráérek sütögetni… az igazat megvallva, szeretem is csinálni… megnyugtat. Olyankor kikapcsol az agyam, és nem a gondolataimmal kínzom magam… Most is ott álltam a konyhában, a hátam mögött egy hatalmas edény halommal a mosogatóban, előttem az asztalon egy keverőtál tele a fincsi masszával – meg kell jegyeznem, már így önmagában is mennyei –, s épp egy tábla étcsokit próbáltam meg úgy összedarabolni egy hatalmas késsel, hogy azért az ujjaimat ne nagyon kaszaboljam bele. Szólt a zene, halkan dúdolgattam, vagy éppen hangosan énekeltem… ez vagyok én.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése