16. rész - "Boldog voltam"
- Mi történt? – Erica máris mellettem térdelt. Aggódva vizslatta az arcom, míg a választ várta.
- Csak…
- Megsérültél? Fáj valamid? Mondj már valamit! – Már épp válaszoltam volna, de az újabb kérdésözön megakadályozott.
- Ha egy pillanatra elhallgatnál, akkor talán felelne is – szólt közbe David az ajtófélfának támaszkodva.
- Kösz – néztem rá hálásan, és végre az ujjamat is előhalásztam a számból. Ránéztem Ericára, és nyugodt hangon magyarázni kezdtem. – Nyugi! Jól vagyok. Vegyél mély levegőt! – Erica teljesen bepánikolt.
Néha rosszabb, mint a saját anyám! Egyszer kilyukad a gyomra a sok idegeskedéstől!
- Akkor meg mi a fenének visítoztál itt, mint akit ölnek? – kérdezte David ingerülten. – A szívbajt hoztad mindenkire! – Mintha picit ideges lenne.
- Nyugodj már meg! Mi a franc bajod van? – emeltem meg a hangom én is.
- Elég legyen! – szólt közbe Erica is. – Nem tudom, mi bajotok van egymással, de ezt fejezzétek be! Kint vendégek vannak. David, te befogod! – mutatott az említettre. – Te pedig – és itt megbökte a mellkasom – elmondod szépen, hogy mi történt! Hallottuk, hogy énekelsz, utána meg, hogy kiabálsz és kulturáltan káromkodsz.
Basszus! Kint is lehetett hallani, ahogy vinnyogok? Hát ez kínos – húztam el a számat.
- Semmi komoly nem történt, csak pöttyet megcsapott az áram. Az én hibám volt, nem figyeltem eléggé! – rántottam meg a vállam.
- Hülye vagy? – nézett rám elkerekedett szemekkel Erica. – „Csak megrázott az áram.” – utánozta a hangomat gúnyosan. – Ha nem történt semmi, akkor minek rágod az ujjad? Hm?
- Mert zsibbad – motyogtam halkan.
- Szóval zsibbad… - állapította meg flegmán a barátnőm. „Az bezzeg nem baj, hogy ő olyan hangerővel cseszeget, hogy még az utcán is hallani.” – És mi van az orroddal? – pöckölte meg az orrom vigyorogva.
- Mert? Mi van az orrommal? – néztem rá, de aztán bandzsítani kezdtem, hátha megtudom, miről beszél.
- Egy hatalmas tinta-paca van rajta – kuncogta.
- Mi? Banyek! Most már a nyomtatót is gyűlölöm! – És elkezdtem dörzsölni a tenyeremmel, de semmit nem értem el vele.
- Na, gyere! Majd a mosdóban lesikáljuk valamivel. – És már meg is ragadta a kezem, úgy húzott fel a földről az én drága „anyukám”. Az ajtóban egy pillanatra megálltam. Felnéztem Davidre, de ő már azzal a mindentudó bátyós vigyorával nézett le rám, és még egy puszit is nyomott a fejem búbjára. Nem tudom, mi baja lehetett, de örültem, hogy csak eddig tartott.
- Várj! – torpantam meg, és fordultam vissza. – Előbb kicsinálom azt a kis szarost! – És már meg is indultam, hogy belerúgok abba az átokfajzat számítógépbe.
- Na-na! – kapta el a derekam David. – Nem bántjuk a kisebbet! – Azzal a lendülettel bevágott a hóna alá, mint valami vásott kölyköt. Kézzel-lábbal kalimpáltam a levegőben, és próbáltam eltalálni Davidet, hogy letegyen. És bár mindeközben folyamatosan hőbörögtem, azért szépen lassan csak kijutottunk a folyosóra.
- A kisebbet?! Az a kis rohadék kezdte! Így hálálod meg, hogy miattad nem alszom három napja! – kiabáltam vissza az iroda felé tekergetve magam. – Fordulj fel! – A nyomaték kedvéért még a két középső ujjamat is bemutattam. – Még hogy a kisebbet! – Karjaimat összefűztem a mellkasom előtt.
- Gratulálok Izzie! Pont így viselkedik egy 22 éves, felnőtt ember – sóhajtotta Erica és még éppen láttam, ahogy a plafont fixírozza.
- Te is bekaphatod! – ráöltöttem a nyelvemet és megkapaszkodtam az épp utunkba kerülő ajtófélfában és látványosan bevágtam a durcás fejet.
- Ne hisztizz te gyerek, mert kiporolom a csinos kis hátsód! – fenyegetett meg David, miközben Erica feszegette az ujjaimat a szerencsétlen ajtókeretről.
- Naaaaa… - nyekeregtem Erica képébe. – Ericaaaa!
- Mi van? – förmedt rám.
- Hozz citromlevet! – vigyorogtam rá és elengedtem a keretet. David meg seggre csüccsenve vágódott be a mosdó ajtaján, mivel eddig engem rángatott.
- Szükségem lesz egy jó pszichológusra – jelentette ki Erica szemét forgatva, de már fordult is, hogy a pult alól előbányássza a citromleves üveget.
Eddig nem is mondtam, hogy néz ki a kávézó. Szóval, ahogy belépünk, néhány asztal és mellettük székek foglalják el a helyiség közepét. A falak mellett végig hatalmas, párnázott boxok állnak. A helyiség bal oldalát egy hatalmas ablak alkotja. Oda beülve tökéletes a kilátás az utcára és a szemközti parkra. Az ajtóval szemben van felállítva a pult, mögötte pedig egy hatalmas polc van teletömve poharakkal, pár alkoholszármazékkal és mindenféle egyéb, a kávézáshoz elengedhetetlen hozzávalóval. A polc hátulja tükörrel borított, ezzel is nagyobbnak láttatva a teret. A kiszolgáló pult bal oldalán egy süteményes polc is helyet kapott, ahol a finomabbnál finomabb édességekből lehet válogatni. A helyiség színösszeállításában leginkább a piros és fehér színek dominálnak. A pulttól jobbra, a polc mellett nyílik egy kis átjáró. Azon túl található jobbra a mosdó, utána az irodahelyiség a dolgozóknak fenntartott öltöző-résszel együtt, balra hátul meg egy nagyobbacska konyha. Persze tisztes távolságban a mosdótól. Na, mármost! Mindez úgy van kialakítva, hogy egy lengőajtó választja el egymástól az étkező részt és a hátsó helyiségeket. Mert ugyebár nem szeretnénk, ha a vendégeknek a WC-ajtóval kellene szemezni.
Csak később tudtam meg, hogy az a bizonyos lengőajtó végig tárva-nyitva állt, így aki a kávézó területén tartózkodott, végighallgathatta a hisztimet, és a jó rálátást biztosító helyet elfoglalók még abban a szerencsés kegyben is részesülhettek, hogy szemmel is követhették az eseményeket. Történetesen azt, hogy David a hóna alatt szorongatva cipel a WC felé, én meg először kalimpálok, ordibálok, mint valami idióta, aztán meg obszcén dolgokat mutogatok az ellenkező irányba és még a nyelvemet is nyújtogatom. De a hab a tortán mégis az lehetett, amikor tíz körömmel kapaszkodtam a mosdó ajtajába. Erica kintről próbált leszedni róla, David meg már bent állva rángatott. Végül pedig mindketten bezuhantunk az ajtón.
Én persze röhögtem – szinte sikítottam –, hogy már a hasam fájt, és majdnem bepisiltem, David meg káromkodott, és szidott, mint a bokrot. Erica meg sűrű bocsánatkérések közepette magyarázkodott a vendégeknek.
Egyáltalán nem szégyelltem magam azért, ahogy viselkedtem. Boldog voltam, hisz azokkal lehettem együtt, akiket szeretek és tudom, hogy ők is feltétel nélkül viszont szeretnek engem. Nekem ennél nem kell több.
Azért persze jól estek az elölről érkező hangok is. Hallottam egy hangosabb, már-már az enyémmel vetekedő röhögést, és halkabb kuncogásokat. A földön elterülve azonban semmit nem láttam, csak David fejét, ahogy már ő is fuldokolva röhög rajtunk.
\m/(-.-)\m/
- Megsérültél? Fáj valamid? Mondj már valamit! – Már épp válaszoltam volna, de az újabb kérdésözön megakadályozott.
- Ha egy pillanatra elhallgatnál, akkor talán felelne is – szólt közbe David az ajtófélfának támaszkodva.
- Kösz – néztem rá hálásan, és végre az ujjamat is előhalásztam a számból. Ránéztem Ericára, és nyugodt hangon magyarázni kezdtem. – Nyugi! Jól vagyok. Vegyél mély levegőt! – Erica teljesen bepánikolt.
Néha rosszabb, mint a saját anyám! Egyszer kilyukad a gyomra a sok idegeskedéstől!
- Akkor meg mi a fenének visítoztál itt, mint akit ölnek? – kérdezte David ingerülten. – A szívbajt hoztad mindenkire! – Mintha picit ideges lenne.
- Nyugodj már meg! Mi a franc bajod van? – emeltem meg a hangom én is.
- Elég legyen! – szólt közbe Erica is. – Nem tudom, mi bajotok van egymással, de ezt fejezzétek be! Kint vendégek vannak. David, te befogod! – mutatott az említettre. – Te pedig – és itt megbökte a mellkasom – elmondod szépen, hogy mi történt! Hallottuk, hogy énekelsz, utána meg, hogy kiabálsz és kulturáltan káromkodsz.
Basszus! Kint is lehetett hallani, ahogy vinnyogok? Hát ez kínos – húztam el a számat.
- Semmi komoly nem történt, csak pöttyet megcsapott az áram. Az én hibám volt, nem figyeltem eléggé! – rántottam meg a vállam.
- Hülye vagy? – nézett rám elkerekedett szemekkel Erica. – „Csak megrázott az áram.” – utánozta a hangomat gúnyosan. – Ha nem történt semmi, akkor minek rágod az ujjad? Hm?
- Mert zsibbad – motyogtam halkan.
- Szóval zsibbad… - állapította meg flegmán a barátnőm. „Az bezzeg nem baj, hogy ő olyan hangerővel cseszeget, hogy még az utcán is hallani.” – És mi van az orroddal? – pöckölte meg az orrom vigyorogva.
- Mert? Mi van az orrommal? – néztem rá, de aztán bandzsítani kezdtem, hátha megtudom, miről beszél.
- Egy hatalmas tinta-paca van rajta – kuncogta.
- Mi? Banyek! Most már a nyomtatót is gyűlölöm! – És elkezdtem dörzsölni a tenyeremmel, de semmit nem értem el vele.
- Na, gyere! Majd a mosdóban lesikáljuk valamivel. – És már meg is ragadta a kezem, úgy húzott fel a földről az én drága „anyukám”. Az ajtóban egy pillanatra megálltam. Felnéztem Davidre, de ő már azzal a mindentudó bátyós vigyorával nézett le rám, és még egy puszit is nyomott a fejem búbjára. Nem tudom, mi baja lehetett, de örültem, hogy csak eddig tartott.
- Várj! – torpantam meg, és fordultam vissza. – Előbb kicsinálom azt a kis szarost! – És már meg is indultam, hogy belerúgok abba az átokfajzat számítógépbe.
- Na-na! – kapta el a derekam David. – Nem bántjuk a kisebbet! – Azzal a lendülettel bevágott a hóna alá, mint valami vásott kölyköt. Kézzel-lábbal kalimpáltam a levegőben, és próbáltam eltalálni Davidet, hogy letegyen. És bár mindeközben folyamatosan hőbörögtem, azért szépen lassan csak kijutottunk a folyosóra.
- A kisebbet?! Az a kis rohadék kezdte! Így hálálod meg, hogy miattad nem alszom három napja! – kiabáltam vissza az iroda felé tekergetve magam. – Fordulj fel! – A nyomaték kedvéért még a két középső ujjamat is bemutattam. – Még hogy a kisebbet! – Karjaimat összefűztem a mellkasom előtt.
- Gratulálok Izzie! Pont így viselkedik egy 22 éves, felnőtt ember – sóhajtotta Erica és még éppen láttam, ahogy a plafont fixírozza.
- Te is bekaphatod! – ráöltöttem a nyelvemet és megkapaszkodtam az épp utunkba kerülő ajtófélfában és látványosan bevágtam a durcás fejet.
- Ne hisztizz te gyerek, mert kiporolom a csinos kis hátsód! – fenyegetett meg David, miközben Erica feszegette az ujjaimat a szerencsétlen ajtókeretről.
- Naaaaa… - nyekeregtem Erica képébe. – Ericaaaa!
- Mi van? – förmedt rám.
- Hozz citromlevet! – vigyorogtam rá és elengedtem a keretet. David meg seggre csüccsenve vágódott be a mosdó ajtaján, mivel eddig engem rángatott.
- Szükségem lesz egy jó pszichológusra – jelentette ki Erica szemét forgatva, de már fordult is, hogy a pult alól előbányássza a citromleves üveget.
Eddig nem is mondtam, hogy néz ki a kávézó. Szóval, ahogy belépünk, néhány asztal és mellettük székek foglalják el a helyiség közepét. A falak mellett végig hatalmas, párnázott boxok állnak. A helyiség bal oldalát egy hatalmas ablak alkotja. Oda beülve tökéletes a kilátás az utcára és a szemközti parkra. Az ajtóval szemben van felállítva a pult, mögötte pedig egy hatalmas polc van teletömve poharakkal, pár alkoholszármazékkal és mindenféle egyéb, a kávézáshoz elengedhetetlen hozzávalóval. A polc hátulja tükörrel borított, ezzel is nagyobbnak láttatva a teret. A kiszolgáló pult bal oldalán egy süteményes polc is helyet kapott, ahol a finomabbnál finomabb édességekből lehet válogatni. A helyiség színösszeállításában leginkább a piros és fehér színek dominálnak. A pulttól jobbra, a polc mellett nyílik egy kis átjáró. Azon túl található jobbra a mosdó, utána az irodahelyiség a dolgozóknak fenntartott öltöző-résszel együtt, balra hátul meg egy nagyobbacska konyha. Persze tisztes távolságban a mosdótól. Na, mármost! Mindez úgy van kialakítva, hogy egy lengőajtó választja el egymástól az étkező részt és a hátsó helyiségeket. Mert ugyebár nem szeretnénk, ha a vendégeknek a WC-ajtóval kellene szemezni.
Csak később tudtam meg, hogy az a bizonyos lengőajtó végig tárva-nyitva állt, így aki a kávézó területén tartózkodott, végighallgathatta a hisztimet, és a jó rálátást biztosító helyet elfoglalók még abban a szerencsés kegyben is részesülhettek, hogy szemmel is követhették az eseményeket. Történetesen azt, hogy David a hóna alatt szorongatva cipel a WC felé, én meg először kalimpálok, ordibálok, mint valami idióta, aztán meg obszcén dolgokat mutogatok az ellenkező irányba és még a nyelvemet is nyújtogatom. De a hab a tortán mégis az lehetett, amikor tíz körömmel kapaszkodtam a mosdó ajtajába. Erica kintről próbált leszedni róla, David meg már bent állva rángatott. Végül pedig mindketten bezuhantunk az ajtón.
Én persze röhögtem – szinte sikítottam –, hogy már a hasam fájt, és majdnem bepisiltem, David meg káromkodott, és szidott, mint a bokrot. Erica meg sűrű bocsánatkérések közepette magyarázkodott a vendégeknek.
Egyáltalán nem szégyelltem magam azért, ahogy viselkedtem. Boldog voltam, hisz azokkal lehettem együtt, akiket szeretek és tudom, hogy ők is feltétel nélkül viszont szeretnek engem. Nekem ennél nem kell több.
Azért persze jól estek az elölről érkező hangok is. Hallottam egy hangosabb, már-már az enyémmel vetekedő röhögést, és halkabb kuncogásokat. A földön elterülve azonban semmit nem láttam, csak David fejét, ahogy már ő is fuldokolva röhög rajtunk.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése