Für dich allein 2. rész

2. rész - "Futás!"

- Ez meg mi a jó fene? – mordultam fel. A sarkon befordulva azonnal le kellett fékeznem, ugyanis hatalmas tömeg foglalta el a járda egész szélességét. Már szinte az úttesten álltak. – Észt osztogatnak, vagy mi a szösz? – Jobban körülnézve megláttam, hol is vagyok. Egy nagyon drága hotel előtt. – Ó, már értem. Megint valami híres sztárocska szabadult ránk. Nagyszerű! De miért pont ma? Miért pont ezen a nyomorult héten? – Csak álltam lehajtott fejjel, s beszéltem magamban, ráadásul hangosan, mint valami elmebajos.
Na, fel a fejjel kislány! Neked még dolgod van…

Jó, de mégis hogyan jussak át ezen a sok őrülten?

Nagyszerű! Most már magamban is magammal beszélgetek! Ez normális? Könyörgöm, mondja azt valaki, hogy „Igen. Ez normális. Velem is előfordul néha.” – Na, ez az, ami sohasem fog megtörténni.

És most vissza a problémához, mert az óra ketyeg. Próba cseresznye alapon odaléptem a legközelebb álló szőke Barbie-nak öltözött lányhoz, majd megkopogtattam a vállát.

- Elnézést! – Semmi reakció. Próbáljuk meg újra. – Ne haragudj! – Semmi. Oké. Csapó három. – Bo… - És ekkor lendült a fejem irányába egy könyök. Hála a jó reflexeimnek, orrtörés nélkül megúsztam a támadást. Inkább nem írnám le, milyen cifra káromkodások jutottak eszembe. Ezután már csak azt vettem észre, hogy ökölbe zárt jobb kezem lendült is, hogy válasz gyanánt leütöm a veséjét, de az utolsó pillanatban visszafogtam magam. Nem ér annyit ez a liba! Inkább otthagytam, és az úttest felé vettem az irányt. Talán sikerül átszlalomoznom az autók között az út túloldalára. Igen, ám, de miután jobban szemügyre vettem a helyzetet, tudatosult bennem, hogy erre bizony esélyem sincs, csak akkor, ha bevállalok egy gázolást.
Hat óra múlt. Csúcsforgalom. Esélytelen.
- Ó, a fenébe is! Miért velem történik ez? – dobbantottam egyet, majd karba tett kézzel megfordultam. Szép lassan visszasétáltam oda, ahol az előbb ácsorogtam, majd egy jó méterrel tovább is battyogtam. Azért nekem sem mentek el teljesen otthonról!
Azt hiszem, nincs más választásom. Az a bizonyos kisördög ott a bal vállamon, dörzsölgetheti a tenyerét.
Táskám pántját keresztbe vetettem a vállamon – így talán nem hagyom el –, a farmerzsebemből félig kilógó zöld sapkát pedig a fejemre tettem, elől jól a szemembe húzva az ellenzőjét.
- Kész vagyok. Akkor hajrá! – Majd mellkasom előtt összetettem a tenyereimet, az ujjaimmal előre mutatva, és mint valami kis vakond, elkezdtem előre furakodni a könyökök, karok és vállak tömegében. És nem is ment nehezen! Talán ez annak is köszönhető, hogy mindössze 156 centiméter magas vagyok. Egy igazi kis „hónaljcirkáló” – egyik kedves barátnőm szavaival élve.
És igen. Még mindig küzdök. Mennyien vannak ezek? Nincs jobb dolguk, mint itt szobrozni egész nap? Nincs ezeknek munkahelye? Hallatlan! Oké. Azt hiszem, ideje elővenni a B-tervet.
Megálltam a tömeg közepén – én legalábbis úgy érzékeltem –, egy kicsit meggörnyedtem, mintha öklendeznék. Közben persze nagyon elgyötört képet vágtam.
- Bocsi… - bökdöstem meg az egyik mellettem álló lányt. Az meg úgy nézett rám, mintha egy darab kutyagumi lennék. Én meg játszottam tovább a szerepemet. Ez elég is volt, semmit nem kellett mondanom. Rögtön riadóztatta a körülöttünk állókat, a hír pedig futótűzként terjedt a tömegben.
A következő pillanatban máris a rendelkezésemre állt egy körülbelül méter széles kivezető út. De egyébként meg tudom őket érteni. Senki sem szeretné, ha valaki lerókázná.
Na, de nekem sem kellett több. Nem szaladtam, de tempósan megindultam. Közben azért még adtam a műsort. És ekkor… Igen… Kijutottam! Nagyot sóhajtottam, majd egy hatalmas vigyor, és a jobb mutató- és középső ujjammal formált győzelem jelével fordultam vissza.
- Köszi. Legyen szép napotok!
Hé, engem sem a farkasok neveltek, tudom, mi az a jó modor.
Láttam pár nagyon csúnyán rám meredő szempárt, és páran említést tettek bizonyos családtagjaimról is. Na, de nem vártam meg, mi lesz ennek a vége. Megfordultam, majd úgy elrajtoltam, mintha puskából lőttek volna ki. A rajzfilmekben ilyenkor szokott az lenni, hogy csak a porfelhő marad a főhős után, és egy fehér csík abban az irányban, amerre eltűnt.

\m/(-.-)\m/