32. rész - "Döntöttem"
Teljesen, totálisan, tökéletesen magamba zuhanva ültem a kád szélén. Sírni azonban nem tudtam. Végül Bill halk kopogtatására rezzentem fel. Szegényke aggódott, mivel a 30, plusz-mínusz 10 percből 20 lett. Sűrű bocsánatkérések közepette rángattam magamra a ruhát, nagyjából átgereblyéztem a hajamat, dobtam egy kis alapozót a karikás szemeim alá, felkentem egy keveset az ajkaimra a csokoládé ízű szájfényemből…
Az egész annyit ért, mint szarnak a pofon.
Nagyot sóhajtottam, majd kicsaptam az ajtót. Kikotortam az előszoba szekrény aljából a tornacsukámat, s míg felrángattam a lábamra, átbotladoztam a konyhába, ráléptem Tom lábára (hozzáteszem, véletlenül), bokán rúgtam Billt, végezetül pedig belefejeltem a háta közepébe.
A muffinokat elcsomagoltam egy csinos kis kosárkába, felnyaláboltam a táskám, kabátom, és kiterelgettem a fiúkat a lakásból. (Kínosan ügyeltem arra, hogy még véletlenül se nézzek vagy érjek Tomhoz.)
Mielőtt behajtogathattuk volna magunkat Tom autójába, Bill makacskodott egy sort, hogy én üljek előre, viszont én úgy gondoltam, akkor már inkább kötözzenek a tetőre.
Kettőt pislogtam, és már a sarkig tárt kapun hajtottunk át, hogy aztán végigguruljunk a kocsifelhajtón, be a Kaulitz-testvérek háza alatt terpeszkedő garázsba.
Semmi kedvem nem volt ott lenni. Igazság szerint, bárhol szívesebben lettem volna, mint ott, akkor.
Az első adandó alkalommal megragadtam Bill karját. Éppen hogy beértünk az előszobába, még a kabátot sem volt időm levenni, ennek ellenére Tom fénysebességgel tűnt el a konyha irányában.
- Bill… én… - sóhajtottam egy nagyot. – Haragudnál, ha én inkább hazamennék? – Csak kinyögtem.
- Igen! – vágta rá azonnal morcosan.
- De… elfelejtettem elzárni a gáztűzhelyt – kerestem agyamban egy viszonylag hihető hazugság után.
- Villanytűzhelyed van – húzta el a száját egy olyan ennél-jobbat-találj-ki mozdulattal.
- Öhm… nincs nálam… - erőlködtem tovább, de egy legyintéssel belém fojtotta a szót.
- Figyelj rám! Tom nem mondta el, hogy mi történt közöttetek, és őszintén szólva, nem is igazán érdekel. – Felhúzott szemöldökömet látva folytatta. – Jó, oké, érdekel, de ettől függetlenül úgy gondolom, hogy meg kellene beszélnetek ezt az egész… - kalimpált a kezével – akármit – legyintett. – Erre a barátságotok is rámehet. Ezt te sem akarhatod.
- Miért van mindig igazad? – kérdeztem durcásan, de azért a karjaiba bújtam, hogy ne lássa könnyes szemeimet. Annyira igaza volt. Ezt meg kell beszélnünk, csak az a probléma, hogy magam sem tudom, mit akarok igazán. Na, jó. Tudom, azt viszont nem, hogy Tom mit akar. Teljesen összezavar ezzel az egyszer rád mászok, egyszer legyünk barátok-hülyeséggel.
- Mit tököltök ilyen sokáig? – jelent meg a hátam mögött. Nem fordultam meg, csak a szemem sarkából, a hajam mögé rejtve arcomat, pillogtam rá. Egyik kezében egy üveg kólát, a másikban pedig három, szájánál összecsippentett poharat tartott.
- Rögtön megyünk – mondta Bill. Ott volt a hangjában a később-elmagyarázom-üzenet.
- Minden rendben? – Szerintem csak azért kérdezte meg, hogy ne tűnjön bunkónak. Nem volt őszinte a kérdés. Éreztem. Nagyot nyeltem, és már csak azért sem fordultam meg, inkább még szorosabban fontam Bill dereka köré karjaimat, és még mélyebbeket szippantottam parfümjének és testének illatából.
- Elment – simogatta meg a hátam Bill.
- Csak még egy perc – motyogtam a mellkasába. Nem válaszolt. Addig tartott ölelésében, amíg meg nem szólalt a kapucsengő.
- Jobban vagy? – kérdezte, amikor a váratlan hangtól összerezzentem, majd ráemeltem kissé álmos szemeimet. Nem feleltem, csak bólogattam. Teljesen elpilledtem, mellette biztonságban éreztem magam. Hittem, hogy minden rendben, hogy ő mindig megvéd engem.
Gustav és Georg is megérkezett. Én azt hittem, hogy csak hárman leszünk. Ezek szerint nem.
Nos, a mai délutánra a terv? Mozi. És ki választott filmet? Bill. A címére nem emlékszem, de biztos, hogy volt benne valami olyan szó is, hogy halálos… végzetes… gyilkos… Nem, zombi volt… Á! Mindegy. Lényeg, hogy nem az Oroszlánkirályt választotta. Pedig nagyon jól tudja, hogy nem rajongok az ilyen filmekért. Viszont kénytelen vagyok befogni a számat és kussolni. Leszavaztak. Négyen az egy ellen.
Utolsóként léptem be a nappaliba. Próbáltam elodázni a pillanatot, amikor is kezdetét veszi a két órán át tartó szenvedésem – egy légtérben kell tartózkodnom Tommal. Már nem húzhattam tovább az időt. Bill úgy visított utánam, mint három éves kisfiú a mamája után.
Zsebre dugott kézzel ácsorogtam az ajtóban, úgy mértem fel a lehetőségeimet. Vagyis azt, hogy hova üljek. Nézzük csak. Georg és Gustav ült egy-egy fotelban, kényelmesen elnyúlva. Georg kilőve. Barátnője van, mellesleg ugyanolyan perverz, mint Tom. Gustav szintén kilőve. Ő nem az a fiúk-ölébe-lányok-típus. Tom és Bill teljes felületében elfoglalta a kanapét, viszont ha kérem, akkor biztosan szorítanak helyet. Kösz, inkább nem.
Maradt a padló. Remek.
Egy jól álcázott sóhajjal kísérve csoszogtam oda a kanapéhoz, felnyaláboltam egy hatalmas és kényelmes díszpárnát. Már épp ledobtam volna a földre a kanapé elé, amikor Bill szinte rám ordított.
- Te meg mit művelsz? – Megfagyott a levegő. Tom a filmet is megállította. (Olyan tíz perc telhetett még el. Volt egy főcím és három mondat. Szerencsére még senki nem halt meg. Eddig.)
- Leülök. – Ez inkább volt kérdés, mint kijelentés.
- De miért a földre? – nézett rám durcásan, szemöldökeit édesen összehúzva. Még az orrocskáját is felhúzta. Nem hagyott lehetőséget a válaszra. Megragadta a csuklómat, majd berántott önmaga és Tom közé. Váratlanul ért ez a mozdulat, elvesztettem az egyensúlyomat, így félig-meddig Tom ölében ülve kötöttem ki. Az a kezem, amelyiket nem Bill szorongatta, reflexszerűen siklott Tom combjára. Amint felfogtam a kényes helyzetet, úgy másztam le róla, mintha legalább szögekkel lenne kiverve a nadrágja, s fordultam egész testemmel Bill felé.
- Én csak nem akartam nyomorogni – néztem rá kislányosan. – Ne haragudj, de annyit fészkelődsz, hogy csak útban lennék. – Hát, ez nem jött be. Csak még morcosabban nézett rám.
- Na, kösz. Aztán majd megfázol, felfázol, egyik reggel már véreset pisilsz, vesemedence gyulladást kapsz, aztán az egész szövődményeként jön a petefészek-gyulladás, végül megállapítják, hogy nem lehet gyereked. – Felemelt mutatóujjával fojtotta belém a szót. Pedig azt hittem, hogy végre vesz levegőt, mivel eddig egy szuszra hadart el mindent. Hozzáteszem, édes volt, hogy így aggódik, de ez annyira felesleges. – Rám küldöd az ügyvédedet, aki még a zoknit is lerángatja a lábamról és eladja a hajamat kártérítés címén. – Végre megállt és szusszant egy nagyot. Ha akartam se tudtam volna mit mondani. Először próbáltam elfojtani a torkomon kitörni készülő hangokat, sikertelenül. A nevetésem töltötte be a szobát. – Ne nevess ki, kérlek – durcáskodott. Elengedte a kezem, majd összefonta karjait mellkasa előtt.
- Ne haragudj – simítottam meg az arcát. – Nem akartalak megbántani. Nagyon aranyos vagy, hogy így aggódsz – hajoltam hozzá közelebb, tenyeremet az arcán tartva –, de teljesen felesleges. – Egy puszit akartam nyomni az arcára, de elhúzta a fejét.
- Nem téged félt, csak a hajáért aggódik – szólt közbe gúnyosan a mögöttem ülő Tom. Nem reagáltam semmit, csak egy pillanatra behunytam a szemem.
- Béke? – néztem az őzikeszemekbe és hajoltam ismét Bill arcához. Most nem húzódozott el, viszont én meggondoltam magam. Egy gyors mozdulattal hajoltam az ajkaihoz, és nyomtam rá a beígért puszit. Csak azért mertem megtenni, mert korábban sem haragudott érte. Tudtam, hogy nem fog többet beleképzelni, mint ami. A szeretetem kinyilvánítása.
Elégedetten, egy hatalmas mosollyal az arcomon húztam ki magam. Az én édes kis Billem arca is ragyogott, szemei csintalan fénytől csillogva figyeltek engem.
- Na, gyere, nyuszifül! – Kitárta karjait, én pedig örömmel bújtam a mellkasához. Nem érdekelt, hogy a többiek mit szólnak mindehhez. Nem érdekelt, mit gondolnak. Nem érdekelt, hogy Tom Kaulitz mit gondol vagy érez. Egyedül Bill számított. Az én saját, külön-bejáratú kis napom, mely beragyogja az egész világomat. A mi közös kis világunkat.
Lábaimat magam alá pakolva, szinte már belebújva Billbe, kucorogtam a kanapén. A lehető legkisebbre akartam összehúzni magam. Nem akartam Tomhoz érni, ettől függetlenül olyan közel volt hozzám, hogy tisztán éreztem a jelenlétét. Bizsergett a bőröm, le akart mászni rólam, hogy aztán egyenesen Tom karjaiba rángasson.
A film pocsékabb volt, mint vártam. Percenként trancsíroztak szét valakit. Én pedig percenként fúrtam a fejem Bill mellkasába, hogy még csak véletlenül se lássam a képernyőt.
Egy kifejezetten hányingerkeltő résznél teljesen rosszul lettem. Akkorát nyögtem az undortól, hogy szerintem még az utcán is hallották. A légzésemre koncentráltam. Egyrészt nem akartam Billt lerókázni, másrészt ki akartam zárni a hangokat. Csak ennek köszönhetően érezhettem meg az ujjak gyengéd érintését a combomon. Felemeltem a fejem, hogy láthassam Bill arcát. Nem ő volt. Nem nézett rám, és a kezei sem voltak olyan helyen, hogy kivitelezni tudja a mozdulatot.
Az nem lehet, hogy Tom volt. Képtelenség. Egész idő alatt még csak le se szarta, hogy mi van velem. Most meg csak úgy simogat, hogy megnyugodjak? Ezt nem értem…
Egy ismerős hang, dallam ütötte meg a fülem az előszoba irányából, ahol a táskámat hagytam. Egy pár pillanatig csak hallgatóztam és próbáltam feldolgozni, hogy mit is jelent, amit hallok.
Hiszen én ezt ismerem! Rajta van a telefonomon, de nem ez a csengőhangom. Erica! Csakis ő állíthatta át. Tudja, hogy gyűlölöm, ha cseszegetik a mobilom.
- Ti is halljátok? – forgatta a fejét Bill a hang eredete után kutatva.
- Honnan jön? – kérdezte Georg, Tom pedig ismételten megállította a filmet.
- Gőzöm sincs, de a szöveg tetszik – jelent meg egy perverz vigyor Tom arcán, közben Georgra kacsintott.
- Nem is te lennél – jegyezte meg halkan Gustav, fejcsóválással kísérve mondatát. Mindeközben kibontakoztam Bill karjaiból, és megindultam a zenebona forrása felé. Ekkor már teljes hangerőn bömbölt a Kiss együttes egyik szerzeményének feldolgozása, abból is a refrén. Az eredeti szövegben az a mondat hangzik el, hogy „I just wanna forget you”. Az átiratban viszont ez úgy hangzik, hogy „I just wanna fuck with you”. Nos, ez volt az oka annak, hogy Tom fantáziája beindult.
- Csak a telefonom csörög – világosítottam fel a nagyérdeműt.
- Nyílt felhívás? – szólt be Georg vigyorogva. – Szabad tudni, hogy kinek szól?
- Csak neked – kacsintottam rá még az ajtóból, és egy csókot is küldtem mellé.
Nem tököltem tovább, rohantam, kúsztam, másztam a táskámig, majd előkotortam a még mindig kitartóan zenélő kütyüt.
Nagyon kitartó. Ez nem jelent jót.
- Úristen! – nyögtem fel, mikor megláttam, hogy ki a hívó. – Srácok, ne várjatok! Nézzétek nyugodtan. Ez hosszú lesz. – Nem siettem, tudtam, hogy addig fog zaklatni, amíg fel nem veszem. Nem vártam meg a választ, rögtön megnyomtam a zöld, hívásfogadó gombot. – Szia, anya – szóltam bele a telefonba.
- Szervusz, kicsim! Hogy vagy? – csengett a hangja a túloldalon.
- Jól vagyok. Minden rendben – válaszoltam, közben lekuporodtam a fal mellé, a bolyhos szőnyegre. – Te jól vagy? Este akartalak hívni… nem tudtam, mikor érsz rá – csavargattam az egyik tincsemet az ujjaim között.
- Ma szabadnapom van. Épp főzök. Csak hallani akartam a hangod.
- Ne haragudj. Egy kicsit elhanyagoltalak mostanában. Eléggé összejöttek a dolgok – sóhajtottam.
- Csak nincs valami baj? – tört elő belőle az aggódó anyuka.
- Nem, nem, semmi baj – tiltakoztam azonnal. – Egy kicsit nagy volt a hajtás… Fáradt vagyok. Már nem is emlékszem, hogy mikor aludtam ki magam utoljára – sóhajtottam, fejemet hátradöntöttem a falhoz.
- Jaj, kicsim. Mindig olyan sokat vállalsz. Túlhajtod magad. Pihenned kellene végre! – dorgált meg. Igaza volt. Teljesen kifingtam testileg-lelkileg… szívügyileg.
- Tudom, de most még nem lehet – vontam meg a vállam.
- Mikor látogatsz meg? – villanyozódott fel.
- Phú… nem tudom. A születésnapomnál hamarabb semmiképpen sem.
- Akkor majd én megyek hozzád! – Annak nem lenne jó vége.
- Mi lesz a munkahelyeddel? Tudod, hogy nélküled meghalnak. Még levegőt venni sem tudnak – próbáltam őt lebeszélni, persze úgy, hogy ő ne vegye észre.
- Megoldom. Azzal te ne törődj! Szeretnélek már látni. Hiányzik a kislányom – hallottam a hangján, hogy elérzékenyült.
- Benivel beszéltél mostanában? – tereltem a témát.
- Nem. Tudod, hogy téged gyakrabban keres, mint engem. – Egy percig sem leplezte, hogy ezt a mondatot minek szánta. Szemrehányásnak.
- Igen, anya, tudom – sóhajtottam. – De erről nem én tehetek. Szegényt állandóan a pénz miatt szekálod, folyton a szemére veted, hogy elhanyagol téged. Ja, és ne feledkezzünk meg az állandó barátnő témáról se. – Igazán nem akartam ezt mondani, egyszerűen csak kicsúszott a számon. De hirtelen ahhoz is túl érdektelen voltam, hogy bocsánatot kérjek. Különben is. Már kimondtam, visszaszívni nem tudom.
- Már ne is haragudj, de hogy beszélsz te velem? Mi ez a stílus, kislányom? – csattant a hangja felháborodva.
- Most mit vársz? – Most már úgyis mindegy, akár az egész bilit magamra boríthatom. – Nem fogok hazudni.
- Nem is akarom. De ha már itt tartunk, te hogy állsz a fiúk terén? – kapta el rögtön a kedvenc gumicsontját.
- Tessék. Erről beszéltem. Megint témánál vagyunk – nyögtem a telefonba, a fejemmel pedig a falat kocogtattam.
- Miért baj az, hogy aggódom értetek? Csak szeretném tudni, hogy boldogok vagytok. – És már megint frontális támadásnak vette minden szavam.
- Anya, ez nem baj addig, amíg ezt az egészséges keretek között tartod. – Nem válaszolt, csak a szuszogását lehetett hallani. – Anya? Ott vagy? – Nagyszerű. Megsértődött, nekem meg bűntudatom lett. – Megbántottalak?
- Nem, csak… mindegy – sóhajtotta letörten.
- Istenem, ha ettől jobban érzed magad… Jelenleg nincs kapcsolatom – szűrtem a fogaim között. Anyámnak mindig ez volt a vesszőparipája; fogjunk pasit a szegény, szerencsétlen kislánynak.
- Mióta is? – Tudtam! Már megint kavar valamit. – Négy éve?
- Azért ne túlozz, csak három – megfeszült az állkapcsom, és próbáltam elnyomni egy cifra káromkodást. Köszönöm, anya. Ez igazán jól esett.
- Kislányom, felejtsd már el azt a kis szarházit, és találj végre valakit magadnak!
- Én már rég túl vagyok rajta. Te hánytorgatod fel folyton.
- Na, majd én… - motyogta halkan.
- Anya, ne! Eszedbe se jusson! Nem akarom, hogy megint rám uszítsd valamelyik „kedves” ismerősödet! Ezt már eljátszottad egy párszor, és nem jött be! – Most kell elkapnom, most kell leállítanom. Nem akarok még egy kínos találkát, egy munkatársával sem. Amúgy is. Ez annyira gáz, hogy az anyám keres nekem pasit. Ne már!
- Most mi bajod van? A legutóbbi például egész normális volt.
- Te meg vagy húzatva? – bukott ki belőlem. – Alig volt haja! Az összes szőr a fülén meg a hátán nőtt ki! Ha látni akarom a jetit, akkor nem borotválom le a lábam! – kezdtem ideges lenni. – Úgy szervezz nekem még egyszer vak randit, hogy soha többet nem beszélek veled! – És ezzel lezártnak tekintettem a témát.
- Olyan harapós vagy. Menstruálsz? – Kész, vége. Elszakadt a cérna.
- Nem menstruálok! – elborult az agyam.
- Akkor frusztrált vagy. Mikor szexeltél utoljára? – kérdezte, mintha csak azt kérdené, hány óra.
- Anya? – nyögtem teljesen elképedve. – Ehhez semmi közöd.
- Az anyád vagyok. – Na, mert ez mindenre feljogosítja, mi?
- Ezt akkor sem veled fogom megbeszélni!
- Te is tudod, mennyire fontos a szexuális kielégültség. – Meg se hallotta, hogy mit mondok. Egyik fülén be, a másikon ki.
- A szexuális igényeim tökéletesen ki vannak elégítve. Köszönöm szépen – megemeltem a hangom, közben pedig szinte már a hajamat téptem.
- Figyelj csak, én… - nem hagytam, hogy befejezze.
- Nem, anya. Most te figyelj ide! Én most itt tekintem befejezettnek ezt a beszélgetést. Majd akkor hívj újra, ha a szemrehányáson és a kioktatáson kívül mást is akarsz mondani. – A hangom nyugodtan csengett.
- Kislányom…
- Szia, anya. – És már bontottam is a vonalat a piros gomb megnyomásával. Letettem a földre a telefonomat, átkaroltam a mellkasomhoz húzott lábaimat, fejemet pedig a térdeimre hajtottam. Mélyeket lélegeztem, próbáltam lecsillapítani a vérem eszeveszett száguldását, amitől lassan kezdett megfájdulni a fejem. De mivel ez a módszer nem tűnt hatásosnak, így az egyetlen megoldáshoz folyamodtam. Akkorát sikítottam a saját térdemmel a számban, hogy szerintem tutira megrepedt pár pohár.
Miután kellően kivonyítottam magam, tűnt fel, hogy milyen csendes minden. A nappaliban nem szólt a tévé.
Na, szép! Ennyi pletykára éhes, hallgatózó, perverz disznóval vagyok megáldva.
- Nem szép dolog hallgatózni! – kiabáltam. Nem vártam választ. Felkapartam magam a földről, majd átmentem a konyhába. Magamhoz vettem egy, oké, sok muffint, egy pohár tejet és szépen felültem a konyhapultra. Ekkor már eljutottak hozzám a tévé gerjesztette hangok. Nagyon reméltem, hogy senki nem fog utánam jönni. Csak egy kis csendre vágytam, hogy nyugodtan tudjak gondolkodni.
Bámultam ki a konyhaablakon, az egyre sötétebbé váló égre. Néha feltűnt egy madár a távolban, néha beszűrődött a késő délutáni, már-már esti forgalom hangja.
Akkor most vegyük szépen sorba a problémáimat címszavakban.
Egy. Három éve egyedül vagyok. Akarok valakit?
Igen.
Mit tehetek?
Szerzek egy pasit.
Kettő. Az anyám megint megkattant. Jó ez nekem?
Nem.
Mit tehetek? Szerzek egy pasit.
A két opciót mi köti össze?
Tom.
Akarom, hogy részese legyen a probléma megoldásának?
Igen.
Ő részese akar lenni?
Nem tudom.
Remek. A nagy problémamegoldás kudarcba fulladt. Megint ott tartok, hogy bármi történik velem, annak valamilyen módon köze van Tomhoz.
Az első pillanattól kezdve… amióta csak találkoztam vele… minden gondolatom körülötte forog. Ha reggel felkelek, ő az első gondolatom… mielőtt elalszom, ő az utolsó, akinek a szemeit, a mosolyát látom magam előtt… éjszaka róla álmodom, hogy velem van, hogy mellettem van. Az enyém. Az életem része.
Tudom, hogy most is velem van, de ez mégsem ugyanaz.
Én megbolondulok érte, azt viszont nem tudom, hogy ő mit akar. Én kiterítettem előtte minden lapomat, ő viszont nem vallott. Nem tudom, mit akar igazán, hogy mit akar a szíve mélyén. Eleinte azt éreztette velem, hogy érdeklődik irántam, hogy akar engem… aztán visszautasított. Mégis a barátja maradtam. Azt hittem, hogy ennyi, oké, barátok vagyunk. Be is értem volna ezzel, viszont ő… kétértelmű megjegyzésekkel, gesztusokkal, pillantásokkal bombáz. A legnagyobb kérdés: MIÉRT? Nagyon-nagyon-nagyon nagy, piros betűkkel, háromszor aláhúzva.
Mégis mit kellene tennem? Ott voltam a karjaiban… és hagyott elmenni… Újra és újra a karjaiban voltam, de az utolsó pillanatban mindig visszavonult…
Ma megint a karjaiban voltam… ezúttal én vonultam vissza… s mit ad Isten, ő megsértődik, mint egy kiskölyök.
Megijedtem… Miért nem lehet megérteni, hogy féltem? Féltem, hogy ismét fájdalmat okoz. Féltem, hogy megint megfutamodik… és ez most jobban fájt volna, mint eddig bármikor.
Sohasem látta rajtam, mennyire fáj, amit tett, amit tesz… Sohasem láthatta, mivel sohasem engedtem neki. Nem engedhetem, hogy tudja, mennyire fontos is ő nekem. Belehalnék a tudatba, hogy tudja, mennyire a rabja lettem. Nem bírnék a szemébe nézni… Azt hiszem…
Mit kellene tennem? Mi lenne a helyes döntés? Engedjek neki? De mi van, ha megint átvág a palánkon? Ne engedjek neki? Ássak magam köré várárkot és béleljem ki két-három vérszomjas krokodillal, az egyetlen bejárat védelmét meg bízzam a fej nélküli lovasra?
Aj! Valaki nem döntene helyettem?
Idegesen dörzsöltem meg a homlokomat a kézfejemmel. Időm sem volt kimászni a saját magam által kreált lelki-trutymóból, hirtelen éles fény támadt, amitől szinte teljesen megvakulva pislogtam körbe.
- Hát itt vagy. – A mondat inkább hatott kérdésnek, mint kijelentésnek.
- Gustav? – kérdeztem rá, látni azonban még nem sok mindent láttam a sok fekete pontocskán kívül. – Azt hiszem, kiégett a retinám – nyögtem, és a szememet takargattam. – Basszus, egy egész falunak elég lenne ez az energia… De most komolyan, itt szoktatok szolizni? – röhögtem fel kényszeredetten.
- Hát… talán nem kellett volna itt kuksolnod a tök sötétben, mint valami bagoly – röhögött Gustav is a maga kis poénján. Értetlen fejemet látva még hozzáfűzte: - Nézz ki az ablakon! Már rég besötétedett.
Fejemet az ablak felé fordítottam.
- De… - nyögtem, és megint Gustavra emeltem pillantásom. Ő csak megvonta a vállát, én pedig a pulton heverő telefonom végre belőttem az időt is. Egy teljes óra telt el azóta, hogy anya telefonált.
- Nem tudtuk, hogy mit csinálsz ilyen sokáig. Eleinte mondtam a fiúknak, hogy biztosan csak lehiggadsz egy kicsit – kisfiús félmosolyt küldött felém –, mert az anyukád eléggé felhúzhatott – mármint az alapján, amennyit hallottunk.
- Hm… ja. Az anyám. Egy szent türelme is édes kevés lenne hozzá.
- Akarsz… beszélgetni egy kicsit? – kérdezte pár pillanat néma csend után Gustav. Hálás voltam ezért a kérdésért, mégsem akartam élni az ajánlattal.
- Aranyos vagy – leugrottam a konyhapultról, majd az engem árgus szemekkel fürkésző Gustav elé léptem –, de erről nincs mit beszélni. - Egyik tenyeremet az arcára simítottam, s hagytam, hogy a hála és szeretet, melyet éreztem iránta abban pillanatban, visszatükröződjön kék szemeimben. – Menj vissza nyugodtan a többiekhez, mert Billt ismerve, hamarosan jön a mentőosztag is – adtam egy puszit az arcára, majd a kezébe nyomtam a maradék muffint rejtő kosárkát.
- Rendben, de ne maradj sokáig! – Ezt még azért fontosnak tartotta a lelkemre csomózni, jó erősen. Alig fejezte be a mondatot, máris a szájába tömött egy sütit.
- Nem fogok – válaszoltam, s ekkor már tudtam, mit kell tennem.
Megvártam, hogy Gustav a maga nyugodt kis stílusában visszabattyogjon a nappaliba, s elhalkuljon a frissen érkezett csemegék miatti csatakiáltások zaja. Vártam, hogy ismét lekösse őket a tévé bámulása – még jó, hogy ilyen hosszú filmet választottak.
A konyhában nem oltottam le a villanyt – nem akartam elárulni magam –, csendben kiosontam az előszobába, felmarkoltam a cuccaimat. Odakint, a jótékony homályban bújtam bele cipőmbe s kanyarítottam magamra kabátomat, melynek kapucniját természetesen a fejemre húztam – szigorúan a fotósok és a fiúk rajongói miatt. Ugyanakkor azt sem szerettem volna, hogy valaki véletlenül meglássa a homlokomon virító sebet – még azt hinnék, hogy valamelyik fiú páholt el.
Elhagytam a Kaulitz-házat.
\m/(-.-)\m/
Az egész annyit ért, mint szarnak a pofon.
Nagyot sóhajtottam, majd kicsaptam az ajtót. Kikotortam az előszoba szekrény aljából a tornacsukámat, s míg felrángattam a lábamra, átbotladoztam a konyhába, ráléptem Tom lábára (hozzáteszem, véletlenül), bokán rúgtam Billt, végezetül pedig belefejeltem a háta közepébe.
A muffinokat elcsomagoltam egy csinos kis kosárkába, felnyaláboltam a táskám, kabátom, és kiterelgettem a fiúkat a lakásból. (Kínosan ügyeltem arra, hogy még véletlenül se nézzek vagy érjek Tomhoz.)
Mielőtt behajtogathattuk volna magunkat Tom autójába, Bill makacskodott egy sort, hogy én üljek előre, viszont én úgy gondoltam, akkor már inkább kötözzenek a tetőre.
Kettőt pislogtam, és már a sarkig tárt kapun hajtottunk át, hogy aztán végigguruljunk a kocsifelhajtón, be a Kaulitz-testvérek háza alatt terpeszkedő garázsba.
Semmi kedvem nem volt ott lenni. Igazság szerint, bárhol szívesebben lettem volna, mint ott, akkor.
Az első adandó alkalommal megragadtam Bill karját. Éppen hogy beértünk az előszobába, még a kabátot sem volt időm levenni, ennek ellenére Tom fénysebességgel tűnt el a konyha irányában.
- Bill… én… - sóhajtottam egy nagyot. – Haragudnál, ha én inkább hazamennék? – Csak kinyögtem.
- Igen! – vágta rá azonnal morcosan.
- De… elfelejtettem elzárni a gáztűzhelyt – kerestem agyamban egy viszonylag hihető hazugság után.
- Villanytűzhelyed van – húzta el a száját egy olyan ennél-jobbat-találj-ki mozdulattal.
- Öhm… nincs nálam… - erőlködtem tovább, de egy legyintéssel belém fojtotta a szót.
- Figyelj rám! Tom nem mondta el, hogy mi történt közöttetek, és őszintén szólva, nem is igazán érdekel. – Felhúzott szemöldökömet látva folytatta. – Jó, oké, érdekel, de ettől függetlenül úgy gondolom, hogy meg kellene beszélnetek ezt az egész… - kalimpált a kezével – akármit – legyintett. – Erre a barátságotok is rámehet. Ezt te sem akarhatod.
- Miért van mindig igazad? – kérdeztem durcásan, de azért a karjaiba bújtam, hogy ne lássa könnyes szemeimet. Annyira igaza volt. Ezt meg kell beszélnünk, csak az a probléma, hogy magam sem tudom, mit akarok igazán. Na, jó. Tudom, azt viszont nem, hogy Tom mit akar. Teljesen összezavar ezzel az egyszer rád mászok, egyszer legyünk barátok-hülyeséggel.
- Mit tököltök ilyen sokáig? – jelent meg a hátam mögött. Nem fordultam meg, csak a szemem sarkából, a hajam mögé rejtve arcomat, pillogtam rá. Egyik kezében egy üveg kólát, a másikban pedig három, szájánál összecsippentett poharat tartott.
- Rögtön megyünk – mondta Bill. Ott volt a hangjában a később-elmagyarázom-üzenet.
- Minden rendben? – Szerintem csak azért kérdezte meg, hogy ne tűnjön bunkónak. Nem volt őszinte a kérdés. Éreztem. Nagyot nyeltem, és már csak azért sem fordultam meg, inkább még szorosabban fontam Bill dereka köré karjaimat, és még mélyebbeket szippantottam parfümjének és testének illatából.
- Elment – simogatta meg a hátam Bill.
- Csak még egy perc – motyogtam a mellkasába. Nem válaszolt. Addig tartott ölelésében, amíg meg nem szólalt a kapucsengő.
- Jobban vagy? – kérdezte, amikor a váratlan hangtól összerezzentem, majd ráemeltem kissé álmos szemeimet. Nem feleltem, csak bólogattam. Teljesen elpilledtem, mellette biztonságban éreztem magam. Hittem, hogy minden rendben, hogy ő mindig megvéd engem.
Gustav és Georg is megérkezett. Én azt hittem, hogy csak hárman leszünk. Ezek szerint nem.
Nos, a mai délutánra a terv? Mozi. És ki választott filmet? Bill. A címére nem emlékszem, de biztos, hogy volt benne valami olyan szó is, hogy halálos… végzetes… gyilkos… Nem, zombi volt… Á! Mindegy. Lényeg, hogy nem az Oroszlánkirályt választotta. Pedig nagyon jól tudja, hogy nem rajongok az ilyen filmekért. Viszont kénytelen vagyok befogni a számat és kussolni. Leszavaztak. Négyen az egy ellen.
Utolsóként léptem be a nappaliba. Próbáltam elodázni a pillanatot, amikor is kezdetét veszi a két órán át tartó szenvedésem – egy légtérben kell tartózkodnom Tommal. Már nem húzhattam tovább az időt. Bill úgy visított utánam, mint három éves kisfiú a mamája után.
Zsebre dugott kézzel ácsorogtam az ajtóban, úgy mértem fel a lehetőségeimet. Vagyis azt, hogy hova üljek. Nézzük csak. Georg és Gustav ült egy-egy fotelban, kényelmesen elnyúlva. Georg kilőve. Barátnője van, mellesleg ugyanolyan perverz, mint Tom. Gustav szintén kilőve. Ő nem az a fiúk-ölébe-lányok-típus. Tom és Bill teljes felületében elfoglalta a kanapét, viszont ha kérem, akkor biztosan szorítanak helyet. Kösz, inkább nem.
Maradt a padló. Remek.
Egy jól álcázott sóhajjal kísérve csoszogtam oda a kanapéhoz, felnyaláboltam egy hatalmas és kényelmes díszpárnát. Már épp ledobtam volna a földre a kanapé elé, amikor Bill szinte rám ordított.
- Te meg mit művelsz? – Megfagyott a levegő. Tom a filmet is megállította. (Olyan tíz perc telhetett még el. Volt egy főcím és három mondat. Szerencsére még senki nem halt meg. Eddig.)
- Leülök. – Ez inkább volt kérdés, mint kijelentés.
- De miért a földre? – nézett rám durcásan, szemöldökeit édesen összehúzva. Még az orrocskáját is felhúzta. Nem hagyott lehetőséget a válaszra. Megragadta a csuklómat, majd berántott önmaga és Tom közé. Váratlanul ért ez a mozdulat, elvesztettem az egyensúlyomat, így félig-meddig Tom ölében ülve kötöttem ki. Az a kezem, amelyiket nem Bill szorongatta, reflexszerűen siklott Tom combjára. Amint felfogtam a kényes helyzetet, úgy másztam le róla, mintha legalább szögekkel lenne kiverve a nadrágja, s fordultam egész testemmel Bill felé.
- Én csak nem akartam nyomorogni – néztem rá kislányosan. – Ne haragudj, de annyit fészkelődsz, hogy csak útban lennék. – Hát, ez nem jött be. Csak még morcosabban nézett rám.
- Na, kösz. Aztán majd megfázol, felfázol, egyik reggel már véreset pisilsz, vesemedence gyulladást kapsz, aztán az egész szövődményeként jön a petefészek-gyulladás, végül megállapítják, hogy nem lehet gyereked. – Felemelt mutatóujjával fojtotta belém a szót. Pedig azt hittem, hogy végre vesz levegőt, mivel eddig egy szuszra hadart el mindent. Hozzáteszem, édes volt, hogy így aggódik, de ez annyira felesleges. – Rám küldöd az ügyvédedet, aki még a zoknit is lerángatja a lábamról és eladja a hajamat kártérítés címén. – Végre megállt és szusszant egy nagyot. Ha akartam se tudtam volna mit mondani. Először próbáltam elfojtani a torkomon kitörni készülő hangokat, sikertelenül. A nevetésem töltötte be a szobát. – Ne nevess ki, kérlek – durcáskodott. Elengedte a kezem, majd összefonta karjait mellkasa előtt.
- Ne haragudj – simítottam meg az arcát. – Nem akartalak megbántani. Nagyon aranyos vagy, hogy így aggódsz – hajoltam hozzá közelebb, tenyeremet az arcán tartva –, de teljesen felesleges. – Egy puszit akartam nyomni az arcára, de elhúzta a fejét.
- Nem téged félt, csak a hajáért aggódik – szólt közbe gúnyosan a mögöttem ülő Tom. Nem reagáltam semmit, csak egy pillanatra behunytam a szemem.
- Béke? – néztem az őzikeszemekbe és hajoltam ismét Bill arcához. Most nem húzódozott el, viszont én meggondoltam magam. Egy gyors mozdulattal hajoltam az ajkaihoz, és nyomtam rá a beígért puszit. Csak azért mertem megtenni, mert korábban sem haragudott érte. Tudtam, hogy nem fog többet beleképzelni, mint ami. A szeretetem kinyilvánítása.
Elégedetten, egy hatalmas mosollyal az arcomon húztam ki magam. Az én édes kis Billem arca is ragyogott, szemei csintalan fénytől csillogva figyeltek engem.
- Na, gyere, nyuszifül! – Kitárta karjait, én pedig örömmel bújtam a mellkasához. Nem érdekelt, hogy a többiek mit szólnak mindehhez. Nem érdekelt, mit gondolnak. Nem érdekelt, hogy Tom Kaulitz mit gondol vagy érez. Egyedül Bill számított. Az én saját, külön-bejáratú kis napom, mely beragyogja az egész világomat. A mi közös kis világunkat.
Lábaimat magam alá pakolva, szinte már belebújva Billbe, kucorogtam a kanapén. A lehető legkisebbre akartam összehúzni magam. Nem akartam Tomhoz érni, ettől függetlenül olyan közel volt hozzám, hogy tisztán éreztem a jelenlétét. Bizsergett a bőröm, le akart mászni rólam, hogy aztán egyenesen Tom karjaiba rángasson.
A film pocsékabb volt, mint vártam. Percenként trancsíroztak szét valakit. Én pedig percenként fúrtam a fejem Bill mellkasába, hogy még csak véletlenül se lássam a képernyőt.
Egy kifejezetten hányingerkeltő résznél teljesen rosszul lettem. Akkorát nyögtem az undortól, hogy szerintem még az utcán is hallották. A légzésemre koncentráltam. Egyrészt nem akartam Billt lerókázni, másrészt ki akartam zárni a hangokat. Csak ennek köszönhetően érezhettem meg az ujjak gyengéd érintését a combomon. Felemeltem a fejem, hogy láthassam Bill arcát. Nem ő volt. Nem nézett rám, és a kezei sem voltak olyan helyen, hogy kivitelezni tudja a mozdulatot.
Az nem lehet, hogy Tom volt. Képtelenség. Egész idő alatt még csak le se szarta, hogy mi van velem. Most meg csak úgy simogat, hogy megnyugodjak? Ezt nem értem…
Egy ismerős hang, dallam ütötte meg a fülem az előszoba irányából, ahol a táskámat hagytam. Egy pár pillanatig csak hallgatóztam és próbáltam feldolgozni, hogy mit is jelent, amit hallok.
Hiszen én ezt ismerem! Rajta van a telefonomon, de nem ez a csengőhangom. Erica! Csakis ő állíthatta át. Tudja, hogy gyűlölöm, ha cseszegetik a mobilom.
- Ti is halljátok? – forgatta a fejét Bill a hang eredete után kutatva.
- Honnan jön? – kérdezte Georg, Tom pedig ismételten megállította a filmet.
- Gőzöm sincs, de a szöveg tetszik – jelent meg egy perverz vigyor Tom arcán, közben Georgra kacsintott.
- Nem is te lennél – jegyezte meg halkan Gustav, fejcsóválással kísérve mondatát. Mindeközben kibontakoztam Bill karjaiból, és megindultam a zenebona forrása felé. Ekkor már teljes hangerőn bömbölt a Kiss együttes egyik szerzeményének feldolgozása, abból is a refrén. Az eredeti szövegben az a mondat hangzik el, hogy „I just wanna forget you”. Az átiratban viszont ez úgy hangzik, hogy „I just wanna fuck with you”. Nos, ez volt az oka annak, hogy Tom fantáziája beindult.
- Csak a telefonom csörög – világosítottam fel a nagyérdeműt.
- Nyílt felhívás? – szólt be Georg vigyorogva. – Szabad tudni, hogy kinek szól?
- Csak neked – kacsintottam rá még az ajtóból, és egy csókot is küldtem mellé.
Nem tököltem tovább, rohantam, kúsztam, másztam a táskámig, majd előkotortam a még mindig kitartóan zenélő kütyüt.
Nagyon kitartó. Ez nem jelent jót.
- Úristen! – nyögtem fel, mikor megláttam, hogy ki a hívó. – Srácok, ne várjatok! Nézzétek nyugodtan. Ez hosszú lesz. – Nem siettem, tudtam, hogy addig fog zaklatni, amíg fel nem veszem. Nem vártam meg a választ, rögtön megnyomtam a zöld, hívásfogadó gombot. – Szia, anya – szóltam bele a telefonba.
- Szervusz, kicsim! Hogy vagy? – csengett a hangja a túloldalon.
- Jól vagyok. Minden rendben – válaszoltam, közben lekuporodtam a fal mellé, a bolyhos szőnyegre. – Te jól vagy? Este akartalak hívni… nem tudtam, mikor érsz rá – csavargattam az egyik tincsemet az ujjaim között.
- Ma szabadnapom van. Épp főzök. Csak hallani akartam a hangod.
- Ne haragudj. Egy kicsit elhanyagoltalak mostanában. Eléggé összejöttek a dolgok – sóhajtottam.
- Csak nincs valami baj? – tört elő belőle az aggódó anyuka.
- Nem, nem, semmi baj – tiltakoztam azonnal. – Egy kicsit nagy volt a hajtás… Fáradt vagyok. Már nem is emlékszem, hogy mikor aludtam ki magam utoljára – sóhajtottam, fejemet hátradöntöttem a falhoz.
- Jaj, kicsim. Mindig olyan sokat vállalsz. Túlhajtod magad. Pihenned kellene végre! – dorgált meg. Igaza volt. Teljesen kifingtam testileg-lelkileg… szívügyileg.
- Tudom, de most még nem lehet – vontam meg a vállam.
- Mikor látogatsz meg? – villanyozódott fel.
- Phú… nem tudom. A születésnapomnál hamarabb semmiképpen sem.
- Akkor majd én megyek hozzád! – Annak nem lenne jó vége.
- Mi lesz a munkahelyeddel? Tudod, hogy nélküled meghalnak. Még levegőt venni sem tudnak – próbáltam őt lebeszélni, persze úgy, hogy ő ne vegye észre.
- Megoldom. Azzal te ne törődj! Szeretnélek már látni. Hiányzik a kislányom – hallottam a hangján, hogy elérzékenyült.
- Benivel beszéltél mostanában? – tereltem a témát.
- Nem. Tudod, hogy téged gyakrabban keres, mint engem. – Egy percig sem leplezte, hogy ezt a mondatot minek szánta. Szemrehányásnak.
- Igen, anya, tudom – sóhajtottam. – De erről nem én tehetek. Szegényt állandóan a pénz miatt szekálod, folyton a szemére veted, hogy elhanyagol téged. Ja, és ne feledkezzünk meg az állandó barátnő témáról se. – Igazán nem akartam ezt mondani, egyszerűen csak kicsúszott a számon. De hirtelen ahhoz is túl érdektelen voltam, hogy bocsánatot kérjek. Különben is. Már kimondtam, visszaszívni nem tudom.
- Már ne is haragudj, de hogy beszélsz te velem? Mi ez a stílus, kislányom? – csattant a hangja felháborodva.
- Most mit vársz? – Most már úgyis mindegy, akár az egész bilit magamra boríthatom. – Nem fogok hazudni.
- Nem is akarom. De ha már itt tartunk, te hogy állsz a fiúk terén? – kapta el rögtön a kedvenc gumicsontját.
- Tessék. Erről beszéltem. Megint témánál vagyunk – nyögtem a telefonba, a fejemmel pedig a falat kocogtattam.
- Miért baj az, hogy aggódom értetek? Csak szeretném tudni, hogy boldogok vagytok. – És már megint frontális támadásnak vette minden szavam.
- Anya, ez nem baj addig, amíg ezt az egészséges keretek között tartod. – Nem válaszolt, csak a szuszogását lehetett hallani. – Anya? Ott vagy? – Nagyszerű. Megsértődött, nekem meg bűntudatom lett. – Megbántottalak?
- Nem, csak… mindegy – sóhajtotta letörten.
- Istenem, ha ettől jobban érzed magad… Jelenleg nincs kapcsolatom – szűrtem a fogaim között. Anyámnak mindig ez volt a vesszőparipája; fogjunk pasit a szegény, szerencsétlen kislánynak.
- Mióta is? – Tudtam! Már megint kavar valamit. – Négy éve?
- Azért ne túlozz, csak három – megfeszült az állkapcsom, és próbáltam elnyomni egy cifra káromkodást. Köszönöm, anya. Ez igazán jól esett.
- Kislányom, felejtsd már el azt a kis szarházit, és találj végre valakit magadnak!
- Én már rég túl vagyok rajta. Te hánytorgatod fel folyton.
- Na, majd én… - motyogta halkan.
- Anya, ne! Eszedbe se jusson! Nem akarom, hogy megint rám uszítsd valamelyik „kedves” ismerősödet! Ezt már eljátszottad egy párszor, és nem jött be! – Most kell elkapnom, most kell leállítanom. Nem akarok még egy kínos találkát, egy munkatársával sem. Amúgy is. Ez annyira gáz, hogy az anyám keres nekem pasit. Ne már!
- Most mi bajod van? A legutóbbi például egész normális volt.
- Te meg vagy húzatva? – bukott ki belőlem. – Alig volt haja! Az összes szőr a fülén meg a hátán nőtt ki! Ha látni akarom a jetit, akkor nem borotválom le a lábam! – kezdtem ideges lenni. – Úgy szervezz nekem még egyszer vak randit, hogy soha többet nem beszélek veled! – És ezzel lezártnak tekintettem a témát.
- Olyan harapós vagy. Menstruálsz? – Kész, vége. Elszakadt a cérna.
- Nem menstruálok! – elborult az agyam.
- Akkor frusztrált vagy. Mikor szexeltél utoljára? – kérdezte, mintha csak azt kérdené, hány óra.
- Anya? – nyögtem teljesen elképedve. – Ehhez semmi közöd.
- Az anyád vagyok. – Na, mert ez mindenre feljogosítja, mi?
- Ezt akkor sem veled fogom megbeszélni!
- Te is tudod, mennyire fontos a szexuális kielégültség. – Meg se hallotta, hogy mit mondok. Egyik fülén be, a másikon ki.
- A szexuális igényeim tökéletesen ki vannak elégítve. Köszönöm szépen – megemeltem a hangom, közben pedig szinte már a hajamat téptem.
- Figyelj csak, én… - nem hagytam, hogy befejezze.
- Nem, anya. Most te figyelj ide! Én most itt tekintem befejezettnek ezt a beszélgetést. Majd akkor hívj újra, ha a szemrehányáson és a kioktatáson kívül mást is akarsz mondani. – A hangom nyugodtan csengett.
- Kislányom…
- Szia, anya. – És már bontottam is a vonalat a piros gomb megnyomásával. Letettem a földre a telefonomat, átkaroltam a mellkasomhoz húzott lábaimat, fejemet pedig a térdeimre hajtottam. Mélyeket lélegeztem, próbáltam lecsillapítani a vérem eszeveszett száguldását, amitől lassan kezdett megfájdulni a fejem. De mivel ez a módszer nem tűnt hatásosnak, így az egyetlen megoldáshoz folyamodtam. Akkorát sikítottam a saját térdemmel a számban, hogy szerintem tutira megrepedt pár pohár.
Miután kellően kivonyítottam magam, tűnt fel, hogy milyen csendes minden. A nappaliban nem szólt a tévé.
Na, szép! Ennyi pletykára éhes, hallgatózó, perverz disznóval vagyok megáldva.
- Nem szép dolog hallgatózni! – kiabáltam. Nem vártam választ. Felkapartam magam a földről, majd átmentem a konyhába. Magamhoz vettem egy, oké, sok muffint, egy pohár tejet és szépen felültem a konyhapultra. Ekkor már eljutottak hozzám a tévé gerjesztette hangok. Nagyon reméltem, hogy senki nem fog utánam jönni. Csak egy kis csendre vágytam, hogy nyugodtan tudjak gondolkodni.
Bámultam ki a konyhaablakon, az egyre sötétebbé váló égre. Néha feltűnt egy madár a távolban, néha beszűrődött a késő délutáni, már-már esti forgalom hangja.
Akkor most vegyük szépen sorba a problémáimat címszavakban.
Egy. Három éve egyedül vagyok. Akarok valakit?
Igen.
Mit tehetek?
Szerzek egy pasit.
Kettő. Az anyám megint megkattant. Jó ez nekem?
Nem.
Mit tehetek? Szerzek egy pasit.
A két opciót mi köti össze?
Tom.
Akarom, hogy részese legyen a probléma megoldásának?
Igen.
Ő részese akar lenni?
Nem tudom.
Remek. A nagy problémamegoldás kudarcba fulladt. Megint ott tartok, hogy bármi történik velem, annak valamilyen módon köze van Tomhoz.
Az első pillanattól kezdve… amióta csak találkoztam vele… minden gondolatom körülötte forog. Ha reggel felkelek, ő az első gondolatom… mielőtt elalszom, ő az utolsó, akinek a szemeit, a mosolyát látom magam előtt… éjszaka róla álmodom, hogy velem van, hogy mellettem van. Az enyém. Az életem része.
Tudom, hogy most is velem van, de ez mégsem ugyanaz.
Én megbolondulok érte, azt viszont nem tudom, hogy ő mit akar. Én kiterítettem előtte minden lapomat, ő viszont nem vallott. Nem tudom, mit akar igazán, hogy mit akar a szíve mélyén. Eleinte azt éreztette velem, hogy érdeklődik irántam, hogy akar engem… aztán visszautasított. Mégis a barátja maradtam. Azt hittem, hogy ennyi, oké, barátok vagyunk. Be is értem volna ezzel, viszont ő… kétértelmű megjegyzésekkel, gesztusokkal, pillantásokkal bombáz. A legnagyobb kérdés: MIÉRT? Nagyon-nagyon-nagyon nagy, piros betűkkel, háromszor aláhúzva.
Mégis mit kellene tennem? Ott voltam a karjaiban… és hagyott elmenni… Újra és újra a karjaiban voltam, de az utolsó pillanatban mindig visszavonult…
Ma megint a karjaiban voltam… ezúttal én vonultam vissza… s mit ad Isten, ő megsértődik, mint egy kiskölyök.
Megijedtem… Miért nem lehet megérteni, hogy féltem? Féltem, hogy ismét fájdalmat okoz. Féltem, hogy megint megfutamodik… és ez most jobban fájt volna, mint eddig bármikor.
Sohasem látta rajtam, mennyire fáj, amit tett, amit tesz… Sohasem láthatta, mivel sohasem engedtem neki. Nem engedhetem, hogy tudja, mennyire fontos is ő nekem. Belehalnék a tudatba, hogy tudja, mennyire a rabja lettem. Nem bírnék a szemébe nézni… Azt hiszem…
Mit kellene tennem? Mi lenne a helyes döntés? Engedjek neki? De mi van, ha megint átvág a palánkon? Ne engedjek neki? Ássak magam köré várárkot és béleljem ki két-három vérszomjas krokodillal, az egyetlen bejárat védelmét meg bízzam a fej nélküli lovasra?
Aj! Valaki nem döntene helyettem?
Idegesen dörzsöltem meg a homlokomat a kézfejemmel. Időm sem volt kimászni a saját magam által kreált lelki-trutymóból, hirtelen éles fény támadt, amitől szinte teljesen megvakulva pislogtam körbe.
- Hát itt vagy. – A mondat inkább hatott kérdésnek, mint kijelentésnek.
- Gustav? – kérdeztem rá, látni azonban még nem sok mindent láttam a sok fekete pontocskán kívül. – Azt hiszem, kiégett a retinám – nyögtem, és a szememet takargattam. – Basszus, egy egész falunak elég lenne ez az energia… De most komolyan, itt szoktatok szolizni? – röhögtem fel kényszeredetten.
- Hát… talán nem kellett volna itt kuksolnod a tök sötétben, mint valami bagoly – röhögött Gustav is a maga kis poénján. Értetlen fejemet látva még hozzáfűzte: - Nézz ki az ablakon! Már rég besötétedett.
Fejemet az ablak felé fordítottam.
- De… - nyögtem, és megint Gustavra emeltem pillantásom. Ő csak megvonta a vállát, én pedig a pulton heverő telefonom végre belőttem az időt is. Egy teljes óra telt el azóta, hogy anya telefonált.
- Nem tudtuk, hogy mit csinálsz ilyen sokáig. Eleinte mondtam a fiúknak, hogy biztosan csak lehiggadsz egy kicsit – kisfiús félmosolyt küldött felém –, mert az anyukád eléggé felhúzhatott – mármint az alapján, amennyit hallottunk.
- Hm… ja. Az anyám. Egy szent türelme is édes kevés lenne hozzá.
- Akarsz… beszélgetni egy kicsit? – kérdezte pár pillanat néma csend után Gustav. Hálás voltam ezért a kérdésért, mégsem akartam élni az ajánlattal.
- Aranyos vagy – leugrottam a konyhapultról, majd az engem árgus szemekkel fürkésző Gustav elé léptem –, de erről nincs mit beszélni. - Egyik tenyeremet az arcára simítottam, s hagytam, hogy a hála és szeretet, melyet éreztem iránta abban pillanatban, visszatükröződjön kék szemeimben. – Menj vissza nyugodtan a többiekhez, mert Billt ismerve, hamarosan jön a mentőosztag is – adtam egy puszit az arcára, majd a kezébe nyomtam a maradék muffint rejtő kosárkát.
- Rendben, de ne maradj sokáig! – Ezt még azért fontosnak tartotta a lelkemre csomózni, jó erősen. Alig fejezte be a mondatot, máris a szájába tömött egy sütit.
- Nem fogok – válaszoltam, s ekkor már tudtam, mit kell tennem.
Megvártam, hogy Gustav a maga nyugodt kis stílusában visszabattyogjon a nappaliba, s elhalkuljon a frissen érkezett csemegék miatti csatakiáltások zaja. Vártam, hogy ismét lekösse őket a tévé bámulása – még jó, hogy ilyen hosszú filmet választottak.
A konyhában nem oltottam le a villanyt – nem akartam elárulni magam –, csendben kiosontam az előszobába, felmarkoltam a cuccaimat. Odakint, a jótékony homályban bújtam bele cipőmbe s kanyarítottam magamra kabátomat, melynek kapucniját természetesen a fejemre húztam – szigorúan a fotósok és a fiúk rajongói miatt. Ugyanakkor azt sem szerettem volna, hogy valaki véletlenül meglássa a homlokomon virító sebet – még azt hinnék, hogy valamelyik fiú páholt el.
Elhagytam a Kaulitz-házat.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése