Für dich allein 23. rész

23. rész - "A bosszú"

Arra azonban nem számítottam, hogy a lakásom előtt fog várni, az út túloldalán parkoló autójában.

De honnan tudja a címem? Én nem adtam meg, még csak azt se említettem, hogy melyik környéken lakom… Biztos Erica volt… A fenébe!

Miután már a sarkon befordulva észrevettem, rögtön a kulcsom után kezdtem kutatni, hogy egy másodpercet se pazaroljak. Ma már nem akartam vele beszélni, még csak látni sem akartam. Féltem, hogy teljesen elvesztem a fejem, és mindent megtud. Biztos, hogy akkor nagyon szégyelltem volna magam. Sohasem szerettem, ha mások gyengének láttak.

Szándékosan nem néztem az autója felé, az ajtóhoz érve meg azonnal a zárba nyomtam a kulcsot, majd mint az őrült téptem fel, mikor meghallottam közeledő lépteit. Épphogy behúztam a lábam, máris becsaptam magam után a nehéz ajtót. Hátamat nekitámasztva próbáltam nyugodtan lélegezni. Nem akartam a lépcsőházban elájulni. Közben pedig hallottam a hangját, ahogy a nevemet kiabálja, és cseppet sem kulturáltan veri az ajtót.

- Sajnálom – suttogtam, és ha az lehetséges, akkor a könnyeim még jobban ömleni kezdtek.

Alig értem fel a negyedik emeletre, csörögni kezdett a telefonom. Ismeretlen szám volt. Nem vettem fel. Senkivel nem akartam beszélni. Csak egyedül lenni és elmerülni a bánatomban, ezért egy mozdulattal ki is kapcsoltam.

Hívj holnap!

Betettem a DVD-lejátszóba egy romantikus filmet – olyat, amit az elejétől a végéig csak bőgve tud végignézni az ember lánya –, fogtam az összes édességet és egy üveg ásványvizet, takaróba burkolóztam, majd átadtam magam az érzelmeimnek.

Teljesen összezavarodtam. Nem tudtam mit érzek, vagy, hogy egyáltalán mit akarok érezni. És erről nemcsak a saját bizonytalanságom tett, hanem az is, ahogy Tom viselkedett velem. Semmi sem volt egyszerű vagy egyértelmű vele kapcsolatban. Nem tudtam, mit akar.

Lehet, hogy nem is akart semmit, és most sem akar? Lehet, hogy csak én komplikálom túl a hülye fejemmel?

Hajnali egy körül ébredtem fel a saját nyögésemre. Egészen picire összekucorodva feküdtem a kanapén. Először nem is tudtam, hogy miért ébredtem fel, de a következő pillanatban jelentkező gyomorfájás mindent megmagyarázott.

Basszus! Ez a bosszú?

Nagyon úgy tűnt, hogy elcsaptam a hasam. Ólomsúlyúnak éreztem minden egyes tagomat, ahogy lassan felültem. Kihasználtam, hogy egy pillanatra szűnt a görcsölésem. A függőleges helyzettől viszont rögtön hányingerem lett, és azonnal meg kellett céloznom a fürdőszobát. Számra szorított kézzel botladoztam el a WC-ig a sötét lakásban. Alighogy felhajtottam a deszkát és koppant a térdem a csempén, kiadtam mindent.

Miután könnyítettem magamon – ha nem tudnám, hogy lehetetlen, akkor azt mondanám, hogy a három héttel ezelőtti kaja is visszaköszönt –, a csapnál kiöblítettem a számat és megmostam az arcom, de a fürdőszobát ezután sem hagytam el. Csak ültem a földön felhúzott térdekkel, hátamat a fürdőkádnak támasztva. Csak bámultam a szemközti falat, de forgott velem a helyiség, így inkább lehunytam a szemeimet. Hihetetlenül fáradtnak éreztem magam abban a pillanatban, annyira elgyötörtnek. De ha azt vesszük, hogy egész este megállás nélkül bőgtem és az előbb még a belemet is kihánytam, akkor ezen nincs is mit csodálkozni.

Még kétszer törtek rám heves hányási rohamok és gyomorgörcsök.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, ugyanúgy a fürdőszobában voltam, csak nem ültem, hanem összegömbölyödve feküdtem a fürdőkád előtti kilépőn. Nagy nehezen feltápászkodtam, de megint elkapott a hányinger. Percekig szenvedtem a WC-kagyló fölé görnyedve, jelentősebb eredmény nélkül. Csak a keserű epét éreztem a számban.

Nagyjából összekapartam magam, és szinte átkúsztam a konyhába, hogy főzzek egy citromos teát. De ahogy rápillantottam a faliórára, elkapott a sírás. A mutatók állása szerint kereken hét óra volt.

- Ezt nem hiszem el! – Azonnal a nappali felé vettem az irányt és a mobilom után kezdtem kutatni. Meg is találtam az egyik zsebkendő- és párna kupac alatt. – Átaludtam az ébresztőt!! Basszus! – Ahogy bekapcsoltam, négy nem fogadott hívás villogott a kijelzőn. Nem néztem meg, ki hívhatott az elmúlt órákban.

Minden erőmet, az utolsó vésztartalékokat összeszedve mostam fogat, és rángattam magamra tiszta ruhát. A tükörbe nézve, elborzadtam saját magamtól. Karikás, bedagadt, vörös szemek és mellette olyan sápadt volt az arcom, hogy akár hypot is reklámozhattam volna. Végül a hajamat összegumiztam a fejem tetején. Nem láttam értelmét annak, hogy sminkeljek – nem is lett volna rá időm. Az éjszaka nyomait úgysem tudtam volna levakarni a képemről – a gyomrom is kavargott. Ez azt jelentette, hogy a nap folyamán még várt rám pár villámlátogatás a mosdóban.

Kilépve a járdára, alaposan körbenéztem, de sehol nem láttam, amit kerestem. Nem volt nagy esélye, mégis meg akartam győződni róla, hogy esetleg nem parkol a közelben Tom autója. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy sietnem kell, így rohanni kezdtem a kávézó felé. Ennek következtében, majdnem elütött egy autó, ahogy átrohantam a zebrán.

A kávézó ajtajában egy felettébb dühös Ericát találtam. Barátnőm épp a füléhez emelte a telefont, ezzel egy időben szólalt meg az én telefonom is.

- Jövök! – kiabáltam, majd elegánsan becsúsztam elé. – Annyira sajnálom. Nem hallottam az ébresztőt. – Közben a kulcsot próbáltam a zárba dugni, de remegett a kezem a futástól, meg az egész éjszakai megerőltetéstől, és folyamatosan mellé csúszott.

- Add már ide! – kapta ki a kezemből Erica, mikor már unhatta a bénázásomat. – Mi bajod van? – kérdezte, de közben rám se nézett.

- Semmi – erőltettem egy vigyort a képemre, de ugyancsak erős hányingerrel küzdöttem. – Csak rosszul aludtam. – És ez nem is volt hazugság. – Egyébként te adtad meg a címem Tomnak? – torpantam meg.

- Én voltam. Talán baj? – nézett rám csúnyán Erica.

- Nem – nyögtem. Ennek meg mi a franc baja van? Csak nagyokat pislogtam.

És aztán mintha direkt került volna, egész nap úgy helyezkedett, hogy egy percre sem tudtunk kettesben maradni. Itt nekem valami gyanús. Végül úgy döntöttem, hogy nem ma fogom megváltani a világot… Elég volt nekem a saját bajom… Kezdve az egész délelőtti hányingerrel és szédüléssel.

Mikor már másodjára rohantam ki a mosdóba – pedig csak egy kis kekszet rágcsáltam, meg citromos teát iszogattam – számra szorított kézzel, kezdett furcsa pillantásokkal méregetni.

- Izzie! – kezdte Erica, mikor visszatértem másodszori kiküldetésemről. Az egyik asztalnál ült, és nekem is intett, hogy üljek le, vele szemben.

- Nem szeretnél valamit elmondani nekem? – nézett rám jelentőségteljesen.

- Nem igazán tudom, mire gondolsz – néztem rá, és tényleg nem értettem, hogy mire akar kilyukadni.

- Nem lehet, nem észrevenni, hogy ma már kétszer rohantál ki a mosdóba – tett egyértelmű megállapítást Erica.

- Igen, és? – Még mindig nem értettem, és csak pislogtam rá értetlenül.

- Arra a feltételezésre jutottam, hogy esetleg…

- Sziasztok! – Egy ismerős hang, és a hozzá tartozó ismerős arc szakította félbe Erica mondókáját.

- A francba! – nyögtem, mikor megláttam Tom közeledő alakját. Bő farmert viselt, egy fekete pólóval, fején az elmaradhatatlan sapka, teljesen a szemébe húzva. A napszemüveget már a kezében szorongatta.

Megnyilvánulásomra válaszként Erica rám villantotta tekintetét, majd Tomra és végül ismét rám.

A gyomrom összeszorult és éreztem, ahogy a keserű epe marja a torkom, a könnyek pedig ellepik szememet. Azonnal felálltam az asztaltól és ismét eltűntem a mosdó irányában. Az első WC-fülkébe berobbanva térdre rogytam és öklendezni kezdtem. De mivel üres volt a gyomrom, az epén kívül nem sok mindent produkáltam. A gyomrom és a nyelőcsövem folyamatosan összerándult az ingertől, szememből pedig patakzott a könny. Már minden tagom fájt, egyszerre reszkettem az erőfeszítéstől és a zokogástól.

- Tudok segíteni? – hallottam meg Erica hangját.

- Nem – nyögtem, majd letéptem egy darab WC-papírt és megtöröltem a számat, egy újabb darabbal meg kifújtam az orrom. Nagy nehezen talpra álltam, de úgy reszkettek a térdeim és annyira szédültem, hogy be kellett hunynom a szemem és a falnak támaszkodtam.

- Biztos vagy benne? – éreztem meg tenyerét az arcomon. Kinyitottam szemem, és aggódó arcával néztem farkasszemet. – Na, gyere. – Mellém állva átkarolta a derekamat és az egyik mosdókagylóhoz vezetett. – Öblítsd ki a szád és mosd meg az arcod! – utasított anyáskodva. – Borzalmasan nézel ki.

- Kösz – húztam el a számat, de mikor a tükörbe néztem, meg kellett állapítanom, hogy igaza van. Ritka szarul néztem ki. A szemeim kivörösödve és bedagadva, a számmal együtt, a bőröm pedig fal fehér. – Úristen! – nyögtem.

- Biztos nem akarsz beszélni róla? – nézett a tükörképemen keresztül a szemeimbe.

- Erről nincs mit beszélni – hajtottam le a fejem, és alapos megmostam az arcom hideg vízzel.

- De ugye tudod, hogy ha most kijössz velem, magyarázatot kell adnod… - Nem igazán értettem, hogy mire gondolt Erica. Oké, hogy félreérthető volt, hogy csak úgy elrohantam, de nem hiszem, hogy egy gyomorrontáson sok mindent kellene magyarázni. Mintha két külön dologról lenne szó.

A töprengésből Erica hangja hozott vissza.

- Nem hiszen, hogy ennél többet ki tudnál hozni magadból – zárta el a csapot.

- Szuper – megtöröltem a kezem és az arcom, a zsebemből előkotortam egy doboz Tic-tac-ot, amiből három szemet be is nyomtam a számba. Nagy levegőt vettem, majd Erica nyomában elindultam, hogy találkozzam álmaim és egyben rémálmaim hercegével.

\m/(-.-)\m/