7. rész - "Bocs, hogy rád vetettem magam"
Olyan gyorsan húzott ki a szobából, ahogy csak lehetett. Akár azt is hihetném, hogy menekült. Tőlem. Ennyire azért nem vagyok rémisztő személyiség! Igaz, hogy én voltam az, aki minden idegszálával azon volt, hogy megtartsa a három lépés, vagyis inkább egy kilométeres távolságot, de mégis rosszul esett, hogy nem bír velem egy szobában maradni és valamilyen indokra van szüksége, csak hogy leléphessen.
Ez a felismerés azért mellbe vágott rendesen. Mintha a zuhany alatt állva, hirtelen rád ömlene a jéghideg víz. Nem kapsz levegőt. Nem tudsz levegőt venni, mert a hideg egyszerűen lebénítja a tüdődet, és hiába küzdesz, nem vagy képes oxigént adni a szervezetednek, mely után kétségbeesetten kiabál.
A fájós fejem által diktált tempóhoz képest, viszonylag gyorsan kimásztam az ágyból, felrángattam a lábamra a cipőmet, majd megkerestem a táskámat.
Kellene nekem egy papírlap… Mégsem léphetek le egy szó nélkül… Meg is van!
Az ágy mellett álló éjjeliszekrényen volt egy jegyzettömb a szálloda logójával a fejlécben.
És akkor most mit írjak?
Csak ültem az ágyon, rágcsáltam a toll végét, és lövésem sem volt, mit írhatnék egy „ismeretlen” fiúnak, akinek csak úgy a karjaiba zuhantam, és mellesleg, akihez elmondhatatlanul vonzódom.
Istenem! Hiszen a nevemet sem tudja! Jól teszem, ha most itt hagyom?
Igen! Jól teszed! És egyébként is. Ez az egyetlen helyes dolog, amit tehetsz.
Tudom. De mindjárt visszajön, én meg nem tudok mit írni, és majd nem tudok elhúzni innen! – Én is jókor választok időpontot a saját magammal való veszekedéshez! Jellemző. Ilyenkor sem tudok normális lenni.
Idegesen túrtam bele összekócolódott hajamba.
Szuper! A hajam is biztos úgy áll, mint valami gólyafészek. Nem is csoda, hogy elmenekült… Na, jó! Térjünk vissza a levélre! Legyen akkor:
„Ne haragudj, de el kellett mennem. Nagyon helyes vagy…”
Mi van? Ilyet nem írhatsz le!
Fintorogva összegyűrtem a lapot, majd egy kecses mozdulattal a kukába dobtam.
„Bocs, hogy rád vetettem magam!”
- Hülye vagy? – kérdeztem hangosan magamtól a csöndes szobában. Ez a lap is a kukában találta magát.
„Nem félek tőled, vagy ilyesmi, csak…”
Anyám! Ez egyre rosszabb! KUKA! Attól az ütéstől túl sok agysejtem pusztulhatott el… Akkor legyen a minél egyszerűbb elv.
„Köszönök mindent!”
Ez jó lesz.
Rátettem a cetlit arra a párnára, amin korábban én pihentem, majd zöld sapimat a fejembe húztam, betűrtam alá hajamat, majd az ajtóhoz léptem, és megpróbáltam minél halkabban kinyitni. Közben végig csak azért imádkoztam, hogy ne az őzikeszeművel nézzek farkasszemet a küszöb fölött.
Eddig jó. Sehol senki.
Fej óvatosan kidug a résen, körbekémlel…
Juj! Egy hegy méretű pasi a folyosó végén! Azt hiszem, nem lenne jó, ha meglátna… Gyerünk öreg, fordulj már meg! Kérlek! Na, ez se az én napom!
Már hallottam az ismerős hangot a hegy felől. Valakivel beszélgetett, de azt nem értettem, hogy mit mondott.
Basszus, basszus, basszus!!!
Gondolatban már lerágtam a körmöm, félig kitéptem a hajam… Már épp majdnem felordítottam képzeletbeli kitépett hajamat szorongatva a kezemben, amikor végre rám sütött a nap, így az éjszaka közepén. A hegy, fél hegy méretű fenekét fordította felém. Én pedig már ki is csusszantam az ajtón, halkan behúzva magam után, majd amilyen csendben csak tudtam, de mégis baromi gyorsan kapkodva a virgácsaimat iszkoltam az ellenkező irányba, ahol reményeim szerint egy lépcső vigyorog majd rám.
Ez a felismerés azért mellbe vágott rendesen. Mintha a zuhany alatt állva, hirtelen rád ömlene a jéghideg víz. Nem kapsz levegőt. Nem tudsz levegőt venni, mert a hideg egyszerűen lebénítja a tüdődet, és hiába küzdesz, nem vagy képes oxigént adni a szervezetednek, mely után kétségbeesetten kiabál.
A fájós fejem által diktált tempóhoz képest, viszonylag gyorsan kimásztam az ágyból, felrángattam a lábamra a cipőmet, majd megkerestem a táskámat.
Kellene nekem egy papírlap… Mégsem léphetek le egy szó nélkül… Meg is van!
Az ágy mellett álló éjjeliszekrényen volt egy jegyzettömb a szálloda logójával a fejlécben.
És akkor most mit írjak?
Csak ültem az ágyon, rágcsáltam a toll végét, és lövésem sem volt, mit írhatnék egy „ismeretlen” fiúnak, akinek csak úgy a karjaiba zuhantam, és mellesleg, akihez elmondhatatlanul vonzódom.
Istenem! Hiszen a nevemet sem tudja! Jól teszem, ha most itt hagyom?
Igen! Jól teszed! És egyébként is. Ez az egyetlen helyes dolog, amit tehetsz.
Tudom. De mindjárt visszajön, én meg nem tudok mit írni, és majd nem tudok elhúzni innen! – Én is jókor választok időpontot a saját magammal való veszekedéshez! Jellemző. Ilyenkor sem tudok normális lenni.
Idegesen túrtam bele összekócolódott hajamba.
Szuper! A hajam is biztos úgy áll, mint valami gólyafészek. Nem is csoda, hogy elmenekült… Na, jó! Térjünk vissza a levélre! Legyen akkor:
„Ne haragudj, de el kellett mennem. Nagyon helyes vagy…”
Mi van? Ilyet nem írhatsz le!
Fintorogva összegyűrtem a lapot, majd egy kecses mozdulattal a kukába dobtam.
„Bocs, hogy rád vetettem magam!”
- Hülye vagy? – kérdeztem hangosan magamtól a csöndes szobában. Ez a lap is a kukában találta magát.
„Nem félek tőled, vagy ilyesmi, csak…”
Anyám! Ez egyre rosszabb! KUKA! Attól az ütéstől túl sok agysejtem pusztulhatott el… Akkor legyen a minél egyszerűbb elv.
„Köszönök mindent!”
Ez jó lesz.
Rátettem a cetlit arra a párnára, amin korábban én pihentem, majd zöld sapimat a fejembe húztam, betűrtam alá hajamat, majd az ajtóhoz léptem, és megpróbáltam minél halkabban kinyitni. Közben végig csak azért imádkoztam, hogy ne az őzikeszeművel nézzek farkasszemet a küszöb fölött.
Eddig jó. Sehol senki.
Fej óvatosan kidug a résen, körbekémlel…
Juj! Egy hegy méretű pasi a folyosó végén! Azt hiszem, nem lenne jó, ha meglátna… Gyerünk öreg, fordulj már meg! Kérlek! Na, ez se az én napom!
Már hallottam az ismerős hangot a hegy felől. Valakivel beszélgetett, de azt nem értettem, hogy mit mondott.
Basszus, basszus, basszus!!!
Gondolatban már lerágtam a körmöm, félig kitéptem a hajam… Már épp majdnem felordítottam képzeletbeli kitépett hajamat szorongatva a kezemben, amikor végre rám sütött a nap, így az éjszaka közepén. A hegy, fél hegy méretű fenekét fordította felém. Én pedig már ki is csusszantam az ajtón, halkan behúzva magam után, majd amilyen csendben csak tudtam, de mégis baromi gyorsan kapkodva a virgácsaimat iszkoltam az ellenkező irányba, ahol reményeim szerint egy lépcső vigyorog majd rám.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése