19. rész - "Hello"
- Izzie! Odabent vagy? – Erica hangja rántott vissza a valóságba. Az álomvilágból, mely rabul ejtett egy fekete afro-herceg személyében.
Igen – akartam válaszolni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Szemeim még mindig csukva voltak, s még mindig éreztem Tom leheletét ajkaimon, ahogy pár milliméterre tőlem, ugyanolyan szaporán veszi a levegőt, ahogyan én. - Igen – nyögtem ki végül, második nekifutásra.
- Gyere, légy szíves. Van egy kis probléma. – Nem jött be, a résnyire nyitott ajtón keresztül beszéltünk.
- Nélkülem nem megy? – kérdeztem reménykedve, s egy sóhaj kíséretében fújtam ki a levegőt. Tom is ugyanígy tett, s közben felemelte fejét, állát pedig fejem búbjára támasztotta.
Hát… azt hiszem, ugyanazt éreztem, amit ő. Csalódottságot. Homlokomat is ugyanebben a szellemben támasztottam mellkasának, s hatalmasakat szippantottam finom illatából. Nem öleltem át és ő sem tette ezt velem, csak meztelen felkaromat és vállamat cirógatta még mindig hosszú ujjaival.
- Nem… Itt van Jonathan – hallottam meg azt a mondatot, amire ebben a pillanatban a legkevésbé volt szükségem.
- Ugye most csak szívatsz? – kérdeztem teljes döbbenettel, s egyben reménykedve is, hogy ez csak egy rossz vicc.
- Bár úgy lenne. Azt mondja, hogy addig nem hajlandó elmenni, amíg nem beszélt veled. Azzal fenyegetőzik, hogy botrányt csinál… - hagyta nyitva a mondatot.
- Mondd meg neki, hogy azonnal megyek – sóhajtottam. Nem vágytam erre a találkozásra. Mégis, ahogy jobban végiggondoltam, szükségem volt rá, hogy lássam, és… szétverjem a rohadékot. Ez a gondolat elég is volt, hogy kellően felspanoljam magam, s megadja a kezdő lökést.
Még egy utolsót lélegeztem vágyam tárgyának illatából, majd kibújtam teste takarásából. Nem állított meg, behunyt szemmel várta, míg eltávolodom a közvetlen közeléből.
Alig egy fél méterre álltam mellette, a falnak támaszkodva, s bevallom, én nem tudtam megállni, hogy ne bámuljam az arcát. Azt a fájdalmasan gyönyörű csodát, ami teljesen elvarázsolt. Talán megérezte, hogy nem tudok tőle elszakadni, mert amikor kinyitotta szemeit, egyenesen a szemeimbe nézett. Pár pillanat múlva megjelent az a kis huncut mosoly is a szája sarkában, s tudtam, nem haragszik, nem bántottam meg…
Talán jobb is, hogy nem történt semmi. Nincs ólom dugó a fülemben, én is hallottam már sztorikat az egyéjszakás kalandjairól. Tisztában vagyok vele, hogy nem egy szent… Mégis úgy gondolom, hogy mindezek ellenére nem olyan vagány nőcsábász ő, mint amilyennek mutatja magát. Benne is lakozik egy romantikus, félénk fiú, aki arra vágyik, hogy szeressék, és viszont szerethessen. Aki szeretne végre szerelmes lenni, valakit boldoggá tenni…
Ez erőt adott, hogy ellökjem magam a faltól, és elinduljak, hogy végre rendezzek egy, már nagyon régóta esedékes tartozást. Tom szorosan a nyomomban jött. Nem szólt hozzám, nem érintett meg, ettől függetlenül magamon éreztem pillantása súlyát. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, a szemem sarkából a tükörre kukkantottam. És a gyanúm beigazolódott. A kis piszok a fenekemet bámulta! Nem tudom, hogy csinálja, de mintha mindig megérezné, hogy őt nézem, mert visszanézett rám a tükörképemen keresztül, s az alsó ajkát is megnyalta. Én meg… fülig pirulva fordítottam vissza fejemet, s igyekeztem nem frontálisan ütközni az ajtóval…
Ahogy kiléptem a lengőajtó takarásából a feketével a nyomomban, egyszerre több szempár kereszttüzébe is kerültünk. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit csináljak…
Visszaforduljak? Tom állt mögöttem… Nem jó ötlet.
Esetleg elbújjak mögötte? Simán beférek még én is a hatalmas ruhái alá… NEM! Még a végén megerőszakolnám…
Elbújjak a pult mögött? Túl gyerekes lenne.
Akkor már csak egy lehetőség maradt… Bátran szembeszállok a kíváncsiskodókkal! Kezdetnek odanyögtem egy Hello-t, és egy mosolyt is az arcomra erőltettem… Még mindig égett a fejem a mosdóban történtek után, s erre tett rá egy lapáttal a most jelentkező zavarom is.
Az első, aki azonnal mellettem termett, Erica volt. Rögtön elkezdte hadarni, hogy ő próbálta elküldeni Jonathant. David már azzal fenyegette, hogy megveri, ráhívja a rendőrséget… De semmi nem használt. Azt mondta, hogy botrányt csinál… Idehív egy csomó újságírót… Ezzel mondjuk fogást talált, mivel ahogy körbenéztem, egyből szemet szúrt Bill, Tom öccse. Na, ő az az ember, akit nem lehet nem észrevenni. A haja, a szeme, a megjelenése, és úgy az egész ember feltűnő jelenség. És ez nem rossz értelemben értendő. Most éppen nagy szemeket meresztve bámult először rám, azután bátyjára. Majd megint rám, azután vissza Tomra. Mikor már épp a harmadik kört kezdte volna, gyorsan elkaptam róla a tekintetem – de a szemem sarkából láttam, hogy alaposan végigmér, majd vadul vigyorogni kezd –, és inkább a banda másik két tagját vettem górcső alá. Ők azért valamivel visszafogottabban bámultak. És ezért baromi hálás is voltam abban a pillanatban. Vajon mit gondolhatnak, mi történt közöttünk, hogy arcom színe még a pipacsét is lepipálja?… Az utolsó ember, akin megakadt a tekintetem, nagyon-nagyon ismerős volt.
De jött az isteni szikra… Ő volt itt pár nappal ezelőtt, és könyörgött, hogy még nyitás előtt vehessen kávét… És jött azzal a „Nem találkoztunk már valahol?” hülyeséggel!
A kezdeti vigyor egyre jobban mászott le a képéről, végül már azt se tudta, hogy merre forduljon, és ne az én villámokat záporozó szemeimet kelljen látnia. Láttam zavarát, és ezt ki is használtam. Jobb mutató ujjammal először rámutattam, majd kezemet elhúztam torkom előtt, nagyon lassan. Azt hiszem, ez az egyezményes jelzés mindent kifejezett.
Ezek után nem koncentráltam másra, csak a bejárati ajtó túloldalán nekem háttal, zsebre dugott kézzel ácsorgó alakra. Az eddig uralkodó zavar helyét a düh kezdte átvenni… Ahogy egyre közelebb értem hozzá, elöntötte agyamat a sok emlék… És egyik sem volt éppen boldognak nevezhető… Megfogtam a kilincset, mélyeket lélegeztem, végül elfordítottam a kulcsot. Ahogy nyílt az ajtó, ő lassan megfordult…
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése