9. rész - "Engedj ki innen"
Bingó! Itt a lépcső! Egyértelműen lottóznom kellene!
Veregettem meg büszkén vállamat, de szigorúan csak gondolatban! Nem volt időm az örömködésre. Mielőbb el kellett húznom a csíkot. S bár a fejem minden egyes lépésnél azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban „leesik a helyéről”, őrült módjára száguldottam le a lépcsőkön. Kifulladva, egyik kezemmel szúró oldalamat fogva, a másikkal pedig lüktető fejemet a helyén tartva jutottam el a recepciós pultig. Én kis butus úgy gondoltam, hogy majd a főbejáraton fogok távozni – persze, feltűnés nélkül.
Ja, naná! Csakhogy volt egy kis bibi a tervben. Mégpedig az a rengeteg ember a fényképezőgépekkel és mobiltelefonokkal.
Ch! Pofon egyszerű lesz az egész! – legyintettem egyet gondolatban.
Na, persze! – szólalt meg erre a pesszimistábbik, és sajnos be kell vallanom, értelmesebb kis hangocska, mint az előző nagydumás. – Szerinted hányan állnak odakint, akik látták a tíz pontos vetődésedet? Nem! Ne is válaszolj! Majd én felvilágosítalak. Körülbelül… ööö… MINDENKI!!! – ordított velem a kis aranyos.
Jól van, na! Akkor megyek hátul.
Válaszoltam megszeppenve saját magamtól.
Remek. Épp javasolni akartam. Tudtam én, hogy nem is vagy te olyan szőke!
Ezt már válaszra sem méltattam, hanem egy határozott hátraarccal megcéloztam a recepciós pultot, helyesebben a pult mögött tartózkodó hölgyet.
- Jó estét! Vagyis hajnalt! Elnézést, csak azt szeretném megkérdezni, hogy van itt másik kijárat? Tudja, nem igazán szeretnék kimenni. Oda. – Majd a nyomaték kedvéért a hátam mögé böktem a hüvelykujjammal.
- Természetesen. Ha azon az ajtón kimegy, majd a folyosó végén jobbra fordul, akkor az oldalsó kijárathoz fog eljutni. Az a szomszéd utcára nyílik. A főbejárattól nem lehet odalátni. Úgy hallottam, még nem fedezték fel. – Fintorogva a kinti csődület felé bökött a fejével – Ott bárki kilóghat.
- Huh! Köszönöm. Rendkívül hálás vagyok. – Kedvesen rámosolyogtam a nőre, majd elindultam az említett ajtó felé, mely mögött reményeim szerint a szabadulás vár rám.
Veregettem meg büszkén vállamat, de szigorúan csak gondolatban! Nem volt időm az örömködésre. Mielőbb el kellett húznom a csíkot. S bár a fejem minden egyes lépésnél azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban „leesik a helyéről”, őrült módjára száguldottam le a lépcsőkön. Kifulladva, egyik kezemmel szúró oldalamat fogva, a másikkal pedig lüktető fejemet a helyén tartva jutottam el a recepciós pultig. Én kis butus úgy gondoltam, hogy majd a főbejáraton fogok távozni – persze, feltűnés nélkül.
Ja, naná! Csakhogy volt egy kis bibi a tervben. Mégpedig az a rengeteg ember a fényképezőgépekkel és mobiltelefonokkal.
Ch! Pofon egyszerű lesz az egész! – legyintettem egyet gondolatban.
Na, persze! – szólalt meg erre a pesszimistábbik, és sajnos be kell vallanom, értelmesebb kis hangocska, mint az előző nagydumás. – Szerinted hányan állnak odakint, akik látták a tíz pontos vetődésedet? Nem! Ne is válaszolj! Majd én felvilágosítalak. Körülbelül… ööö… MINDENKI!!! – ordított velem a kis aranyos.
Jól van, na! Akkor megyek hátul.
Válaszoltam megszeppenve saját magamtól.
Remek. Épp javasolni akartam. Tudtam én, hogy nem is vagy te olyan szőke!
Ezt már válaszra sem méltattam, hanem egy határozott hátraarccal megcéloztam a recepciós pultot, helyesebben a pult mögött tartózkodó hölgyet.
- Jó estét! Vagyis hajnalt! Elnézést, csak azt szeretném megkérdezni, hogy van itt másik kijárat? Tudja, nem igazán szeretnék kimenni. Oda. – Majd a nyomaték kedvéért a hátam mögé böktem a hüvelykujjammal.
- Természetesen. Ha azon az ajtón kimegy, majd a folyosó végén jobbra fordul, akkor az oldalsó kijárathoz fog eljutni. Az a szomszéd utcára nyílik. A főbejárattól nem lehet odalátni. Úgy hallottam, még nem fedezték fel. – Fintorogva a kinti csődület felé bökött a fejével – Ott bárki kilóghat.
- Huh! Köszönöm. Rendkívül hálás vagyok. – Kedvesen rámosolyogtam a nőre, majd elindultam az említett ajtó felé, mely mögött reményeim szerint a szabadulás vár rám.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése