4. rész - "Egy túlfűtött kutyus"
A mai napom is ugyanolyan káoszban telt, mint mindig. Csak rohangáltam körbe-körbe, mint akinek ég a segge.
Na, de elérkezett az este is. VÉGRE! Tizenegy harminc.
Már kettőig sem látok…
Csak érjek haza egyben anélkül, hogy útközben fejre essek és összetörjem magam.
Nagyon, nagyon lassan battyogtam hazafelé, és imádkoztam, hogy a hotel előtt ne legyen megint ribanc-gyűlés…
Lehet, hogy ez most bunkónak hangzik, de reggel minden második csajt simán el lehetett volna vinni egy körre… Már persze, akinek gusztusa van az ilyenhez…
De térjünk vissza a rideg valósághoz…
A járda tömve volt visítozó, ordító hisztigépekkel – néhányan még sírtak is –, akik mellett a kicsit hűvös levegő ellenére túlöltözöttnek éreztem magam. Pedig csak póló, combközépig érő farmerszoknya és tornacipő volt rajtam.
Nekem ehhez most nincs türelmem. Ha öt percen belül nem léphetek be a lakásom ajtaján, én is visítani és bőgni fogok.
A következő pillanatban elszabadult a pokol.
Mindenki torkaszakadtából üvölteni kezdett. Én meg csak álltam bambán, és próbáltam kitalálni, hogy most mi a szart csináljak.
A francba! Most nem vagyok képes terveket szövögetni!
Fogtam magam, és befurakodtam a tömegbe. Fáradt voltam, ideges, így nem foglalkoztam vele, hogy mely testrészeimet állítom bele az utamba kerülőkbe.
Ezután megtörtént a baj…
Már csak egy nagy lökést éreztem a hátamban… megbotlottam… a tömeg szétnyílt előttem, én pedig elegánsan repültem előre… közben reflexszerűen az első kezem ügyébe kerülő dolgot megragadtam.
Ezután vártam a koppanást.
Hát mit ne mondjak, rendesen eltaknyoltam…
Pár pillanatig feküdtem a hátamon, teljes mozdulatlanságba meredve, majd a kezdeti ijedtség enyhültével óvatosan, apránként fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt.
Akkor most jöhet egy gyors leltár! Nézzük csak! Fáj a fejem, meg úgy a hátul lévő berendezéseim, és azt hiszem, meg kell tanulnom újra lélegezni… De mi a fene nyomja a mellkasomat és a hasamat? Lehet, hogy ezért nem kapok levegőt? És mi ez a szuszogás a bal fülemnél? Mintha valaki épp rajtam tehénkedne… Csak nem rám mászott valami túlfűtött kutya?
- Basszus! – hallottam meg közvetlen közelről az említett fülem mellett.
Na, ez sem kutya lesz! Ííí… ez de kínos! Ne jó pasi legyél, ne jó pasi legyél! Kérlek!
Fohászkodtam, magamban, majd lassan kinyitottam a szemem.
Először semmit nem láttam, csak valami sötét izét. Ja, hogy ez haj? Oké, akkor fekete, afro-fonatos buksit láttam magam előtt.
- Jól vagy? – kérdeztem halkan, közben próbáltam megmozdítani a jobb kezem, ami a testünk közé volt szorulva, és amiben mellesleg még mindig szorongattam valamit. Ha minden igaz, akkor áldozatom pólója volt az.
- Azt hiszem, bár a térdemet lehet, hogy lekoccoltam – motyogta a fülembe, majd végül felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Én meg csak pislogtam, mint az a bizonyos a fűben. Csak bámultam azokat a gyönyörű barna szemeket.
- Nne… haragudj… - zavaromban csak ennyit tudtam kinyögni, hiszen nem más feküdt rajtam, egész testével a betonhoz préselve, mint az egyik kedvenc bandám, a Tokio Hotel gitárosa, Tom Kaulitz.
Ó, anyám! Öö… azt hiszem, épp beszél hozzám… mozog a szája… Igen. Határozottan hozzám beszél…
Szegény csak pislogott rám, nem tudta, mi bajom van, mert csak bámultam rá. Csoda, hogy a számat nem tátottam el a döbbenettől. Bár lehet, hogy az is megtörtént, csak én nem tudtam róla. Abban a pillanatban még lélegezni is elfelejtettem, nemhogy beszélni, vagy úgy egyáltalán kontroll alatt tartani a testem.
- Jól vagy? – kérdezte szerintem már vagy harmadjára. – Nagyot repültél…
- Hát… azt hiszem… - kezdtem dadogni. Csak nyugi! Fog ez menni jobban is! – Lesz egy púpom. – És óvatosan megérintettem bal kezemmel hátul a fejemet. Csak a mozdulat közben vettem észre, hogy eddig Tom derekát öleltem.
- Fel tudsz ülni? – kérdezte, és már mászott is le rólam, legnagyobb bánatomra.
- Nem tudom… - És kezemre támaszkodva próbáltam nagyon lassan felülni. – Megy ez… - motyogtam magam elé, majd egy kéz jelent meg a látómezőmben.
- Na, gyere! Segítek felállni. – Kezem pedig mintha önálló életet élne, már el is indult a gyönyörű, hosszú ujjak felé. Hé! Egyelőre még én parancsolok! Hisztiztem magamban saját kezemmel. De mintha a falnak beszéltem volna. Már rég a fiatalember kezét szorongattam, és már a saját lábamon álltam. Igaz, hogy a kép enyhén szétcsúszott és a szemeim előtt apró fekete foltok táncoltak, de álltam. Ez is volt valami.
- Köszi – motyogtam és próbáltam a szemére fókuszálni.
- Biztos, hogy jól vagy? – kereste ő is a tekintetemet, de nem igazán ment neki.
Csak bólogatni voltam képes. Egy hang sem jött ki a torkomon. De ez nem is volt csoda, hiszen abban a pillanatban – mintha addig egy hangszigetelt buborékban lettünk volna – betöltötte a fülemet a hatalmas zaj. A körülöttünk álló lányok visítozása, férfiak kiabálása és vakuk villanása.
- El fogok ájulni… - hadartam gyorsan az arcába nézve. Kivert a víz és kirázott a hideg egyszerre, és a fekete foltok sűrűbben jelentek meg a szemeim előtt. Megroggyant a térdem, én pedig ezerrel kaptam az első számú mankó felé. A velem szemben álló srác kezei felé.
- Hé! – Ez a szófoszlány még eljutott az agyamig, ezután azonban teljes sötétség. Megmentőm karjaiba ájultam.
Na, de elérkezett az este is. VÉGRE! Tizenegy harminc.
Már kettőig sem látok…
Csak érjek haza egyben anélkül, hogy útközben fejre essek és összetörjem magam.
Nagyon, nagyon lassan battyogtam hazafelé, és imádkoztam, hogy a hotel előtt ne legyen megint ribanc-gyűlés…
Lehet, hogy ez most bunkónak hangzik, de reggel minden második csajt simán el lehetett volna vinni egy körre… Már persze, akinek gusztusa van az ilyenhez…
De térjünk vissza a rideg valósághoz…
A járda tömve volt visítozó, ordító hisztigépekkel – néhányan még sírtak is –, akik mellett a kicsit hűvös levegő ellenére túlöltözöttnek éreztem magam. Pedig csak póló, combközépig érő farmerszoknya és tornacipő volt rajtam.
Nekem ehhez most nincs türelmem. Ha öt percen belül nem léphetek be a lakásom ajtaján, én is visítani és bőgni fogok.
A következő pillanatban elszabadult a pokol.
Mindenki torkaszakadtából üvölteni kezdett. Én meg csak álltam bambán, és próbáltam kitalálni, hogy most mi a szart csináljak.
A francba! Most nem vagyok képes terveket szövögetni!
Fogtam magam, és befurakodtam a tömegbe. Fáradt voltam, ideges, így nem foglalkoztam vele, hogy mely testrészeimet állítom bele az utamba kerülőkbe.
Ezután megtörtént a baj…
Már csak egy nagy lökést éreztem a hátamban… megbotlottam… a tömeg szétnyílt előttem, én pedig elegánsan repültem előre… közben reflexszerűen az első kezem ügyébe kerülő dolgot megragadtam.
Ezután vártam a koppanást.
Hát mit ne mondjak, rendesen eltaknyoltam…
Pár pillanatig feküdtem a hátamon, teljes mozdulatlanságba meredve, majd a kezdeti ijedtség enyhültével óvatosan, apránként fújtam ki a tüdőmben rekedt levegőt.
Akkor most jöhet egy gyors leltár! Nézzük csak! Fáj a fejem, meg úgy a hátul lévő berendezéseim, és azt hiszem, meg kell tanulnom újra lélegezni… De mi a fene nyomja a mellkasomat és a hasamat? Lehet, hogy ezért nem kapok levegőt? És mi ez a szuszogás a bal fülemnél? Mintha valaki épp rajtam tehénkedne… Csak nem rám mászott valami túlfűtött kutya?
- Basszus! – hallottam meg közvetlen közelről az említett fülem mellett.
Na, ez sem kutya lesz! Ííí… ez de kínos! Ne jó pasi legyél, ne jó pasi legyél! Kérlek!
Fohászkodtam, magamban, majd lassan kinyitottam a szemem.
Először semmit nem láttam, csak valami sötét izét. Ja, hogy ez haj? Oké, akkor fekete, afro-fonatos buksit láttam magam előtt.
- Jól vagy? – kérdeztem halkan, közben próbáltam megmozdítani a jobb kezem, ami a testünk közé volt szorulva, és amiben mellesleg még mindig szorongattam valamit. Ha minden igaz, akkor áldozatom pólója volt az.
- Azt hiszem, bár a térdemet lehet, hogy lekoccoltam – motyogta a fülembe, majd végül felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Én meg csak pislogtam, mint az a bizonyos a fűben. Csak bámultam azokat a gyönyörű barna szemeket.
- Nne… haragudj… - zavaromban csak ennyit tudtam kinyögni, hiszen nem más feküdt rajtam, egész testével a betonhoz préselve, mint az egyik kedvenc bandám, a Tokio Hotel gitárosa, Tom Kaulitz.
Ó, anyám! Öö… azt hiszem, épp beszél hozzám… mozog a szája… Igen. Határozottan hozzám beszél…
Szegény csak pislogott rám, nem tudta, mi bajom van, mert csak bámultam rá. Csoda, hogy a számat nem tátottam el a döbbenettől. Bár lehet, hogy az is megtörtént, csak én nem tudtam róla. Abban a pillanatban még lélegezni is elfelejtettem, nemhogy beszélni, vagy úgy egyáltalán kontroll alatt tartani a testem.
- Jól vagy? – kérdezte szerintem már vagy harmadjára. – Nagyot repültél…
- Hát… azt hiszem… - kezdtem dadogni. Csak nyugi! Fog ez menni jobban is! – Lesz egy púpom. – És óvatosan megérintettem bal kezemmel hátul a fejemet. Csak a mozdulat közben vettem észre, hogy eddig Tom derekát öleltem.
- Fel tudsz ülni? – kérdezte, és már mászott is le rólam, legnagyobb bánatomra.
- Nem tudom… - És kezemre támaszkodva próbáltam nagyon lassan felülni. – Megy ez… - motyogtam magam elé, majd egy kéz jelent meg a látómezőmben.
- Na, gyere! Segítek felállni. – Kezem pedig mintha önálló életet élne, már el is indult a gyönyörű, hosszú ujjak felé. Hé! Egyelőre még én parancsolok! Hisztiztem magamban saját kezemmel. De mintha a falnak beszéltem volna. Már rég a fiatalember kezét szorongattam, és már a saját lábamon álltam. Igaz, hogy a kép enyhén szétcsúszott és a szemeim előtt apró fekete foltok táncoltak, de álltam. Ez is volt valami.
- Köszi – motyogtam és próbáltam a szemére fókuszálni.
- Biztos, hogy jól vagy? – kereste ő is a tekintetemet, de nem igazán ment neki.
Csak bólogatni voltam képes. Egy hang sem jött ki a torkomon. De ez nem is volt csoda, hiszen abban a pillanatban – mintha addig egy hangszigetelt buborékban lettünk volna – betöltötte a fülemet a hatalmas zaj. A körülöttünk álló lányok visítozása, férfiak kiabálása és vakuk villanása.
- El fogok ájulni… - hadartam gyorsan az arcába nézve. Kivert a víz és kirázott a hideg egyszerre, és a fekete foltok sűrűbben jelentek meg a szemeim előtt. Megroggyant a térdem, én pedig ezerrel kaptam az első számú mankó felé. A velem szemben álló srác kezei felé.
- Hé! – Ez a szófoszlány még eljutott az agyamig, ezután azonban teljes sötétség. Megmentőm karjaiba ájultam.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése