33. rész - "Olyan jó így"
Aznap este, másfél órával később, majdnem fél órán keresztül álltam a forró zuhany alatt. De ez nem is volt meglepő, hiszen míg hazaértem – gyalog háromnegyed órás volt az út –, jobb szó híján, bőrigáztam; túlzás nélkül mondhatom, hogy még a bugyimból is csavartam a vizet.
Mikor otthagytam a fiúkat, senkit nem láttam az utcán – szerencsére. Az idő akkor még tiszta volt, aztán egyik pillanatról a másikra, egyszer csak szakadni kezdett az eső és lehűlt a levegő. A telefonom pedig távozásom után tíz perccel csörögni kezdett. Nem vettem fel. Lehet, hogy a frászt hoztam Billre – biztos voltam benne, hogy ő a hívó –, de nem akartam vele beszélni. Csak haza akartam érni.
A zuhany alól kilépve ismét mobilom csörgését hallottam, mire azonban beértem a konyhába s kézbe vehettem volna, el is hallgatott. Feloldottam a billentyűzárat és beléptem a híváslistába. Nos, tizenöt nem fogadott hívásom volt Billtől, öt pedig Gustavtól. Tomtól egy darab sem.
Keserű mosollyal az arcomon, egy szál törölközőbe csavarva léptem oda a konyhaablakhoz és bámultam ki a sötét éjszakába. Az üvegen néha végiggördült egy-egy kóbor esőcsepp – mintha csak az én el nem hullajtott könnycseppjeim lettek volna.
Mélyet sóhajtva fordultam meg és kezdtem el bepötyögni egy sms-t az én Manómnak.
„Szia! Jól vagyok, senki nem rabolt el, nem támadtak és erőszakoltak meg. Majd beszélünk… Jó éjt! Szeretlek <3”
Hát, valamikor biztosan beszélünk, de nem holnap. Még kell egy kis idő.
Belebújtam a kényelmes kis pizsimbe, hogy azután befészkeljem magam pihe-puha ágyikómba.
Reggel telefonom ébresztett, felkelni azonban semmi kedvem nem volt. Úgy éreztem magam, mint akit a kismacska szájából húztak ki. A fejem kóválygott, a végtagjaimat meg iszonyúan nehéznek éreztem, és a torkom is kapart.
Remek. Ezer százalék, hogy megfáztam tegnap este. Jobb esetben.
Ennek bizonyítékaként tüsszentettem egy hatalmasat. Aztán még egy, és még egyet. Azzal a lendülettel el is használtam öt papírzsebkendőt. Nem volt étvágyam – helyesebben, már a reggeli gondolatától is felfordult a gyomrom –, csak egy kis citromos teát erőltettem le a torkomon. A készülődés kicsit tovább tartott, mint általában – a fogmosás kész orosz-rulett volt; vagy elhányom magam, vagy nem.
Az egész délelőttöm körülbelül hasonló hangulatban telt. Dolgoztam – már amennyire tudtam –, ugyanakkor kínosan ügyeltem a higiéniára; vagyis nem tüsszögtem bele a vendégek kajájába és szinte állandó jelleggel fertőtlenítő lötyivel mostam a kezem. Mégis, bármennyire igyekeztem tartani magam, Erica dél körül szó szerint haza zavart, valamint közölte, hogy addig még csak a közelébe se menjek a kávézónak, amíg tökéletesen meg nem gyógyulok.
Mondanám, hogy semmi kedvem nem volt hazamenni, és hogy semmi bajom nem volt, bla-bla-bla… ez hazugság lett volna. Egész nap azért imádkoztam, hogy valaki végre kidobjon onnan. Nem volt bőr a képemen előállni az ötlettel, de így, egy felsőbb hatalomnak engedelmeskedve, örömmel.
Útközben beugrottam a gyógyszertárba, s azután mindenféle finomsággal – csodapirulákkal – felpakolva tértem be egy boltba. Papírzsebkendőt is kellett tankolnom, ha nem akartam a saját taknyomba fulladva végezni.
Teletömött táskákkal (kiszipolyozott pénztárcával), vidáman (betont karcoló, lógó orral), villámgyorsan (csigalassan) értem haza, s amilyen gyorsan csak lehetett, bevágódtam az ágyba. Úgy terveztem, hogy az elkövetkezendő egy-másfél hetet ott fogom eltölteni. Erica majd ellát kajával, zsepivel, és persze néha a hátamról a hasamra fordít. Csak a változatosság kedvéért.
De ahogy az általában lenni szokott, az elképzelés és a valóság két külön világ.
Nem tudom, mikor aludhattam el, vagy éppen mennyi idő telt el, de a telefonom kitartó és nem utolsó sorban eszeveszett csörgésére ébredtem. Még halványan emlékeztem az álmomra – épp a tökéletes mellkasát akartam végignyalni egy fekete hajkoronájú, csokoládébarna szemű félistennek (csak beteg vagyok, nem frigid) – még ott repkedett a milliónyi kis pillangó a hasamban. (Merje azt mondani valaki, hogy egy álom nem lehet valósághű…)
De ott tartottam, hogy épp hangoskodott a telefonom. Szóval kómásan, félig begyógyult szemekkel másztam ki, helyesebben fordultam le az ágyamról, és támolyogtam ki az előszobába a táskámig. A sikeres kutató-expedíció eredményeként megcsodálhattam Erica nevét a villogó kis képernyőn. Barátnőm hihetetlen kitartása nyomán, már harmadszorra kezdett bele telefonom ugyanannak a dallamnak a lejátszásába.
- Igen? – Még én is megijedtem a saját hangomtól. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a legsúlyosabb TBC-s is szebben hörgött volna nálam abban a pillanatban.
- Izzie? – hallottam meg Erica csilingelő hangját.
- Nem. Darth Vader. – Attól, hogy beteg vagyok, humorom még van.
- Nagyon vicces – kuncogott visszafogottan. – Bár most, hogy így mondod, lenne esélyed a szerepre… - Szinte magam előtt láttam, ahogy halálosan komoly képpel mérlegeli a lehetőségeimet, mint Sith Nagyúr.
- Jézusom, mondd, hogy nem ezért ébresztettél fel! – nyögtem és közben a konyhába sétáltam, s nekiláttam egy nagy bödön tea elkészítésének.
- Persze, hogy nem. – De nem folytatta. Csak a néma csendet hallottam. Már azt hittem, megszakadt a vonal. Még a kijelzőt is megnéztem, de semmi. Elvileg minden rendben volt.
- Erica! – szóltam a telefonba.
- Ja, hogy mondjam tovább… - Na, ez sem normális.
- Igen, az jó lenne – sóhajtottam.
- Az előbb felhívott Bill.
- Téged? – vágtam közbe hitetlenkedve.
- Nem, nagyanyámat! Persze, hogy engem. Most mondtam.
- Jól van, bocs. És mit akart?
- Veled akart beszélni, de mondtam, hogy hazaküldtelek, mert beteg vagy. Puhatolózgattam, de kidumálta magát. – Mint mindig. – Mondta, hogy felmegy hozzád.
- Még csak az kellene! – vágtam rá ijedten.
- Gondoltam, hogy nem szeretnéd, ezért is beszéltem le róla.
- Istennő vagy!
- Tudom. Arra viszont számíthatsz, hogy nem fog békén hagyni. Hívni fog, ez biztos. Előbb vagy utóbb pedig ott fog toporogni a lábtörlődön.
- Akkor ideje lenne beszereznem egy csinibb lábtörlőt – jegyeztem meg mintegy magamnak.
- Hülye. – Szinte láttam magam előtt, ahogy helytelenítő arckifejezéssel forgatja a szemeit.
- Most leteszem – mondtam egy hatalmas, szívből jövő mosollyal a képemen.
- Rendben. Próbálj pihenni és igyál sok folyadékot! Munka után benézek hozzád. – Ez egyértelmű és szigorú kijelentés volt, olyan, amivel nincs értelme vitába szállni.
- Szia! – És már ki is nyomtam a készüléket.
A mézzel felturbózott teácskámat és egy nagy adag zsepit úgymond a hónom alá csaptam, betotyogtam a nappaliba, előrángattam két takarót, majd a távirányító társaságában kényelembe helyeztem magam a széthajtogatott, s így három személy számára is tökéletesen kényelmes kanapén. (Betegségem idejére ide helyeztem át székhelyemet.)
Ismételten bealudtam, és ismételten Erica ébresztett fel.
Ez a drága asszony kaját hozott nekem. S bár eleinte nem volt étvágyam, az első pár falat után olyan falásba kezdtem, mint a legrosszabb napjaimon.
Ki merem jelenteni, hogy a következő pár napban egyszer sem aludtam olyan nyugodtan, mint ezen az éjszakán.
A betegségem teljes erővel tombolt. Konkrétan azt sem tudtam, hogy fiú vagyok vagy lány, nappal van vagy éjszaka. Csak azt tudtam, hogy kettesével zabálom a papírzsebkendőt és literszámra vedelem a teát. És nem mellesleg úgy köhögök, mint egy gyakorló tüdőbeteg.
A harmadik nap estéjén, amikor Erica ismét megjelent nálam kajával felpakolva, már csak nyöszörögni és hörögni bírtam, értelmes, érthető hang nem hagyta el a számat.
Az első reakciója annyi volt, hogy a képembe röhögött (eleinte én is röhögtem a saját nyekergésemen), viszont amikor már harmadjára kapott el egy fuldoklási roham (értsd: úgy éreztem, darabokban köpködöm ki a tüdőm, a gyomrom és egyéb belső szerveim), akkor már nem találta olyan viccesnek. Jelentem, én sem. Főleg azok után, hogy egész éjszaka alig aludtam, azt is csak ülve, hátamat az ágy támlájának döntve. A fekvés kész kínszenvedés volt. Bárhogy feküdtem, csak azt éreztem, mintha három-négy megtermett, jóllakott óvodás csücsülne a mellkasomon.
- Bill ma megint bent járt a kávézóban – kezdett bele Erica, mikor már a konyhában ültünk az asztalnál, s épp igyekeztem pár falatot magamba tömni. Tökéletes kaja-undorban szenvedtem.
- És? – nyöszörögtem, tátogtam, mutogattam.
- Semmi. Csak gondoltam jó, ha tudod. – Míg ezt mondta, az üres tányéromat a mosogatóhoz vitte és el is öblítette.
- Mit mondott? – leheltem a szavakat teljes frászban. Eddig sikerült megúsznom a találkozást, de nem tudom, meddig húzhatom még a dolgot.
- Készülhetsz, drágám! Bármikor betoppanhat. – Na, szuper. Oké, oké. Billel nincs bajom, csak a lüke bátyjával. Már három napja itthon szenvedek, de még egyszer sem keresett. Ne adj isten, felhívott volna.
De megint én vagyok az oltári idióta, hogy még mindig várok rá. Én marha.
Nem kíváncsi rám. Oké. Úgy látszik, nem bírta feldolgozni a visszautasítást.
- Szia! – Ez az egy szó térített észhez. A bejárati ajtónál álltam, s Erica épp most köszönt el tőlem. Csak egy bamba vigyorral a képemen intettem búcsút, s zártam be az ajtót.
Hogy a francba kerültem ide? Az előbb még a konyhában voltunk?
Egy bosszús fejrázást és némi morgást követően vettem egy gyors zuhanyt (az egész napos ágyban fekvés megteszi a hatását), bekapkodtam a csodabogyóim, kényelmesen (ha-ha) elhelyezkedtem az ágyikómban, és megpróbáltam a kóma állapotába köhögni magam, illetve vártam hűséges társam, a 39 fokos lázrohamot.
Jupi! De jó nekem!
Nos, a következő napom sem telt izgalmasabban. Jaj, de! Dél körül szundítottam egyet.
Másfél óra pihentető alvás után, teljesen elgémberedve, kómásan, kócosan, csipás szemekkel, gyűrött pofival, a nyuszis mamuszomban és a félig-meddig magamra kötözött köntösömben, egyik kezemben a bögrémmel, a másikban pedig plusz-mínusz 30 zsebkendővel csoszogtam el a konyha irányába, ahonnan motoszkálást, tányérok koccanását, az evőeszközök csörömpölését hallottam.
Erica meghozta az ebédem!
Már a gondolattól is csorgott a nyálam, miközben végigbotorkáltam az előszobában.
Kérdezhetnéd, hogy jutott be. A válasz: van kulcsa, mint ahogy nekem is van az ő lakásához.
Mondanám, hogy a konyhába belépve, kellemes illatok fogadtak, de mivel az orromban teljes volt a dugulás, csak szemmel élvezkedtem. Helyesebben, csak élvezkedtem volna, ha nem vonja el a figyelmemet a tény, miszerint Tom ott áll teljes életnagyságban a konyhám közepén, és épp az én ebédem pakolja egy tányérra.
- Szia! – kapta rám a pillantását. Úgy tűnt, mintha egy pindurkát meglepődött volna. (Nálam jobban biztos nem.) Én viszont nem pindurkát rezzentem össze hangjától. Még így, teljesen leépült állapotban is majd’ a zoknimba olvadtam tőle.
Mi? Leépült? Úristen! Hogy nézhetek ki?
Gondolatban össze-vissza sikongattam, a valóságban viszont halálos nyugalommal tettem le bögrémet az asztalra, hogy azután állapotomat meghazudtoló sebességgel rongyoljak be a fürdőszobába.
Basszus, basszus, basszus! Nyugi! Nincs semmi baj! Biztosan látott már beteg embert.
Közben belenéztem a tükörbe.
De nem ilyet. Ez borzasztó. Mint egy három napos vízi hulla.
Gyorsan megmostam az arcom, a szemeim, nagyjából átsikáltam a fogam, megfésülködtem, végül a helyére rángattam a pizsimet, s normálisan megkötöttem a köntösöm. Az utolsó kínos pontot a nyuszis mamuszom jelentette.
Á, mindegy! Ha nem teljesen vak, akkor már az előbb kiszúrhatta. Amúgy meg pont leszarom, hogy mi a véleménye!
És ezzel a lendülettel ki is léptem a biztos fedezékemből.
A konyhába lépve akaratlanul ugyan, de pillantásom rögtön Tomra tévedt. Ahogy ott ült, ujjaival az asztal lapján dobolva. Jöttemre azonnal megálltak hosszú ujjai a játékban, fejét picit oldalra döntötte, s egy aprócska mosollyal a szája sarkában bűvölt csodálatos szempárjával.
- Szia! – mondta ismét. Nem válaszoltam (nem is tudtam volna, hang hiányában), csak kezemmel intettem. Arcomra próbáltam valamilyen semleges kifejezést erőltetni. Olyat, ami nem is mindjárt-megdöglök-érted, és nem is menj-a-jó-büdös-francba. Kezdetnek talán megteszi egy mosoly-féle.
Pillantásom az asztalon terpeszkedő tányérra siklott. Az egyik kedvencem volt rajta. Egy kis rizs kukoricával, mellette két kisebb szelet rántott sajttal.
Erica! A kis kotnyeles. Folyton jár a szája. Kivételes eset, de most megbocsátok neki.
Mire észbe kaptam, már egy hatalmas, hálás vigyorral a képemen ültem én is az asztalnál, szemben Tommal, és próbáltam elképzelni, milyen illata lehet az én kis ebédemnek.
- Úgy látszik, pont beletrafáltam – jegyezte meg kuncogva Tom, nyáltól csöpögő képemet látva. Én továbbra is csak vigyorogtam, mint a tejbe tök. Ám csak most tűnt fel, egy teríték van az asztalon.
Te nem eszel? - kérdésnek szánt mozdulattal böktem először Tom felé a villámmal, majd a tányéromra.
- Nem, köszi – rázta a fejét. – Mind a tiéd lehet – megrántottam a vállam, és már le is csaptam az első kukoricaszemre.
Az első pár falat elfogyasztása alatt még nézelődtem (Tom arcát bámulva próbáltam őt megfejteni), később viszont már teljesen elgondolkodva, szinte automatikusan ettem.
Ez furcsa. Itt ül velem szemben, én pedig semmit nem érzek… Oké, hazudtam. Érzek, de ez valahogy nem olyan intenzív, mint korábban. De akkor mi volt az előbb a remegés, amikor megláttam? Talán csak megijedtem…
Mi van, ha már ennyire nem érdekel? Vagy csak ennyire haragudnék rá? Jogosan haragszom rá? Igen, hisz egyértelmű, hogy csak szórakozik velem. Lásd, a múltkori viselkedését. Tojt a fejemre, most meg itt játssza a gondoskodó barátot. Ki a fene érti ezt a gyagyás, nagy gyereket?
Tanácstalanul csóváltam meg a fejemet, s emeltem pillantásomat gondolataim tárgyára. Egy másodpercre meglepődtem, hiszen olyan kutakodó, kíváncsi szemekkel nézett rám, mintha a gondolataimat akarná leolvasni az arcomról, vagy épp egyenesen a fejemből kiolvasni.
Furcsa mód nem jöttem zavarba, nem éreztem azt a vágyakozást, mint korábban.
Azt hiszem, bennem valami nagyon csúnyán eltörött…
- Valami baj van? – kérdezte Tom. A válaszom csak egy gyenge fejrázás volt. Azt a kevés maradékot (a többit nem tudom, mikor lapátoltam be) a tányéromon már csak turkáltam. – Haragszol rám? – pillantása és hangja együtt valódi megbánást tükrözött. A válaszom ismételten egy fejrázás volt (teljes mértékben komolyan is gondoltam). Csalódott voltam, de nem haragudtam rá. Sokkal inkább magamra. – Akkor mondj már valamit az isten szerelmére! – fakadt ki. Első reakcióként kiesett a villa a kezemből, eltátottam a számat, a következő pillanatban viszont már hangtalanul röhögtem.
Szürreális látvány lehettem… Úgy látszik, Erica elfelejtette közölni vele, hogy egy lepkefingnyi hangom sincs.
Tom csak durcásan, szemöldökét ráncolva nézett rám az asztal fölött. Épp csak találkozott a pillantásunk, ő máris elkapta rólam, hogy azután az ablakon keresztül bámulja a közeli park egyik hatalmas fájának megritkult lombkoronáját.
Édes volt, és én nem akartam megbántani. Gondolkodás nélkül nyúltam az asztalon pihenő, összekulcsolt kezei után, s simítottam az övéhez képest aprócska tenyeremet összefonódó ujjaira.
Lehunyta szemeit, mély levegőt vett, végül rám nézett. Pár másodpercig tartottam vele a szemkontaktust, hogy csak figyeljen, majd szabad kezemmel a torkomat kezdtem mutogatni, a fejemmel pedig folyamatosan nemet intettem. Nagyon reméltem, hogy érteni fogja. Persze ő csak értetlenül pillogott rám, aztán viszont fokozatosan megváltozott az arckifejezése. Végre felfogta.
- Ó. – Lényegre törő válasz. Megkönnyebbülten és bambán vigyorogva bólogattam, hogy azután egyik kezemet szám elé kapva, a másikat pedig a mellkasomra, pontosabban a szegycsontom fölötti területre szorítva, eszeveszett fuldoklásba kezdjek. Csak köhögtem és köhögtem. Úgy éreztem, rögtön kiszakad a tüdőm.
Az erőlködéstől könnyek gyűltek összeszorított szemeim sarkaiba, magamban pedig csak azért imádkoztam, hogy végre vége legyen.
Az inger elmúltával eleinte lihegve, aztán már csak mélyeket lélegezve nyitottam ki szemeim, s töröltem le könnyeim. Tom a székem mellett guggolva, egyik kezét a combomon tartva (semmilyen hátsó szándék nem volt ebben a mozdulatban), aggódva fürkészte az arcom. A testéből, az arcából sugárzó törődéstől összeszorult a szívem.
Csak most eszméltem fel. Kezét lesöpörve a combomról pattantam fel, s hátráltam el Tom közeléből. Nem tudta, mi történt velem, értetlenül nézett fel rám, még mindig ugyanabból a pozícióból. A hűtő tetejéről lekaptam a bevásárló lista írásához használt tollamat, és gyors mozdulatokkal írni kezdtem a tenyerembe. Mire elkészültem, már előttem állt, én pedig az orra alá nyomtam bal kezemet.
„MEGFERTŐZLEK” – állt nyomtatott nagybetűkkel a bőrömön. Meg akarta fogni a rögtönzött papírt, de én elhúztam. Az újabb próbálkozást siker koronázta. Hagytam, hogy ujjait összefonja az enyémekkel, s így vezessen be a nappaliba. Végig csak engem figyelt csillogó barna szemeivel. A hatalmas mosoly az arcán teljesen elbűvölt (a föld fölött lebegtem fél méterrel). Egy pillanatra sem engedte el a kezem miközben félrehúzta a takaróimat, engem pedig kényszerítés nélkül, a legkisebb erőfeszítés nélkül pakolt be a párnák közé. Ha magamra is hagyott, az mindössze egy pillanat volt. Begyűjtötte a távirányítót, és már be is vágódott mellém. Olyan gyorsan történt minden, hogy felfogni sem volt időm, nemhogy ellenkezni. Feje alá párnákat tuszkolt (úgy mégis csak kényelmesebb volt), kinyújtóztatta hosszú lábait a takarómon, az én melegbe bugyolált testemet pedig magára húzta. Mintha én lennék az ő takarója. A programokon végigszáguldva kikeresett egy mesecsatornát (tudja, hogy mese-fan vagyok), s szinte azonnal el is lazult alattam. Éreztem, ahogy elernyednek az izmai, ugyanakkor azt is éreztem, ahogy jobb karját védelmezően körém fonja. Kezdtem olyan érzéseket felfedezni magamban, melyeket általában csak Bill mellett szoktam érezni. S talán ezért is kúszott végig kezem a hasán (nem én voltam, hanem a kezem; nekem semmi közöm nincs az egészhez) fel a mellkasára, hogy ott, a szíve fölött állapodjon meg. Fejemet a mellkasán pihentettem, s így minden egyes levegővételével lágyan ringatott. Ő maga volt az én saját altatódalom.
Valamit tudhatott ez a fiú, mert alig helyezkedtünk el, kezdődött is az Oroszlánkirály. Bírom ezt a mesét. Emlékszem, hogy amikor először láttam, még pirinyó koromban, megsirattam szegény Szimba apukáját. Hát, ez most sem történt másként. Jó, nem kezdtem eszeveszett bömbölésbe, de azért szolidan szipogtam párat. Igyekeztem nem lebuktatni magam, de a Tom mellkasán pihenő kezemet érő gyengéd cirógatások világossá tették, ez nem sikerült.
Az idilli hangulatot egy éppen hogy érzékelhető, rezgő hang szakította félbe, s ezzel egy időben Tom is furán mocorogni kezdett. Kérdőn néztem fel rá.
- Azt ’szem megvan a vibrátorod – vigyorgott kacéran a képembe, nyelvével pedig még a piercingjét is megbökdöste.
- Hülye – sípoltam kuncogva és rácsaptam a hasára. A következő pillanatban meglepve pislogtam rá, hisz sikerült magamból hangot kicsikarni. Igaz, hogy olyan volt, mintha egy sípoló kutyajátékból jönne… Mindegy. Nem lehet minden tökéletes.
- Ah! Mondd még egyszer! Teljesen beindultam ettől a szexi hangtól – nyögte Tom, hangjában olyan túlfűtött erotikával, hogy még a levegő is bennrekedt a tüdőmben.
Mivel azonban az a bizonyos rezgés továbbra is érzékelhető volt, mindketten vad kutatásba kezdtünk, Tom hátsója alatt. (A takaróm elválasztott a popsijától. Sajnos.)
Végül kiderült, Tom legnagyobb bánatára, hogy nem a vibrátorom volt (ami nincs is), hanem a mobiltelefonom. Épp Bill hívott. Gondolkodás nélkül adtam át a készüléket Tomnak, én pedig tovább bámultam a tévét, közben pedig az alig 10 perccel korábban megkezdett, tejkrémmel töltött Milka csokiból törtem egy újabb kockát, s ismét elhelyezkedtem Tom mellkasán.
- Szia, öcsi! Mondd! – kezdte azonnal, s kihangosította a készüléket.
- Öö… Tom? Bocs, Izzie-t akartam hívni. Úgy látszik félrenyomtam valamit ezen a szaron – morogta bosszúsan, de még mielőtt bonthatta volna a vonalat, Tom közbeszólt.
- Nyugi, jó számot hívtál. – Míg ezt mondta, megcirógatta az orrom.
- He? – Majdnem megfulladtam a visszatartott röhögéstől. De ahogy elnéztem, Tom is komoly harcot vívott saját magával. Pirosló fejjel szorította össze a száját.
- Gyerünk fiam, nyögd ki, mit akarsz! Épp nem érek rá – mondta erőltetett komolysággal Tom. Ebbe a mondatba csak az nem képzelt bele semmit, aki teljesen és tökéletesen tök hülye.
- Mi… miért? Mi a francot csinálsz? És hol van Izzie? Add át neki a telefont! – Hosszú másodpercekig tartó, néma csend után kezdte el hadarni mondókáját.
- Most nem ér rá. Épp tele a szája. – Újabb kétértelmű mondat. Gyilkos pillantásokat lövelltem felé, és megpróbáltam elvenni tőle a kütyüt.
- Mit beszélsz? – Olyan magasságokba csúszott Bill hangja, hogy azt már csak a denevérek hallhatják. Most már végképp menteni akartam a helyzetet, így más eszköz hiányában belecsíptem Tom oldalába.
- Aú! Hé, te vadmacska! Apunak ez fáj! – Sok csípés. – Aú-aú-aú! Leteszem. Majd otthon beszélüüüünk! – Taktikát váltottam. Már nem csipkedtem, hanem csikiztem. Ettől olyan fülsértő visításba kezdett, amitől röhögő görcsöt kaptam.
Végül mindketten lihegve, egymásba gabalyodva feküdtünk az ágyon.
- Lassan mennem kell – támaszkodott meg egyik könyökén közvetlenül a fejem mellett, s így csupán centiméterek választották el egymástól az arcunkat.
Bizonytalanul bólintottam, pillantásom csokoládébarna szempárjáról ajkaira vándorolt. Tudtam, hogy ez a nap nem úgy fog végződni, ahogy én szeretném… Vagyis szerettem volna…
- Vigyázz magadra! – súgta, miközben forró leheletét az arcomon éreztem. Teljesen elbódulva bólogattam ismét. Talán ezért sem tűnt fel, hogy egyre közelebbről hallom szuszogását. Riadtan pislogtam párat, majd állítottam meg a mozdulatban az arcára simított kezemmel. Nem hátrált meg, ujjait a csuklómra fonta, hogy elhúzza a bőréről tenyerem. Még csak elpirulni sem volt időm, ajkai már rég arcomhoz értek, nem messze a szám sarkától.
Csak egy pillanat volt az egész… Kábán pillogtam rá, helyesebben a hűlt helyére. Körbeforgattam a fejem Tom után kutatva, de sehol nem láttam őt. Az előszobából beszűrődött némi hang, majd a bejárati ajtó zárjának kattanása.
Elment.
Bágyadtan érintettem hozzá ujjam a még mindig bizsergő ponthoz a számnál.
Ez az egész olyan fura volt. Kedves volt, édes, figyelmes… Miért van az, hogy ha egyszer megbánt, bunkó velem, utána egyetlen mozdulattal, mosollyal el tudja feledtetni minden sérelmem.
A szemét kis dög. Az én szemét kis dögöm.
Hatalmas mosollyal az arcomon aludtam el.
A zuhany alól kilépve ismét mobilom csörgését hallottam, mire azonban beértem a konyhába s kézbe vehettem volna, el is hallgatott. Feloldottam a billentyűzárat és beléptem a híváslistába. Nos, tizenöt nem fogadott hívásom volt Billtől, öt pedig Gustavtól. Tomtól egy darab sem.
Keserű mosollyal az arcomon, egy szál törölközőbe csavarva léptem oda a konyhaablakhoz és bámultam ki a sötét éjszakába. Az üvegen néha végiggördült egy-egy kóbor esőcsepp – mintha csak az én el nem hullajtott könnycseppjeim lettek volna.
Mélyet sóhajtva fordultam meg és kezdtem el bepötyögni egy sms-t az én Manómnak.
„Szia! Jól vagyok, senki nem rabolt el, nem támadtak és erőszakoltak meg. Majd beszélünk… Jó éjt! Szeretlek <3”
Hát, valamikor biztosan beszélünk, de nem holnap. Még kell egy kis idő.
Belebújtam a kényelmes kis pizsimbe, hogy azután befészkeljem magam pihe-puha ágyikómba.
Reggel telefonom ébresztett, felkelni azonban semmi kedvem nem volt. Úgy éreztem magam, mint akit a kismacska szájából húztak ki. A fejem kóválygott, a végtagjaimat meg iszonyúan nehéznek éreztem, és a torkom is kapart.
Remek. Ezer százalék, hogy megfáztam tegnap este. Jobb esetben.
Ennek bizonyítékaként tüsszentettem egy hatalmasat. Aztán még egy, és még egyet. Azzal a lendülettel el is használtam öt papírzsebkendőt. Nem volt étvágyam – helyesebben, már a reggeli gondolatától is felfordult a gyomrom –, csak egy kis citromos teát erőltettem le a torkomon. A készülődés kicsit tovább tartott, mint általában – a fogmosás kész orosz-rulett volt; vagy elhányom magam, vagy nem.
Az egész délelőttöm körülbelül hasonló hangulatban telt. Dolgoztam – már amennyire tudtam –, ugyanakkor kínosan ügyeltem a higiéniára; vagyis nem tüsszögtem bele a vendégek kajájába és szinte állandó jelleggel fertőtlenítő lötyivel mostam a kezem. Mégis, bármennyire igyekeztem tartani magam, Erica dél körül szó szerint haza zavart, valamint közölte, hogy addig még csak a közelébe se menjek a kávézónak, amíg tökéletesen meg nem gyógyulok.
Mondanám, hogy semmi kedvem nem volt hazamenni, és hogy semmi bajom nem volt, bla-bla-bla… ez hazugság lett volna. Egész nap azért imádkoztam, hogy valaki végre kidobjon onnan. Nem volt bőr a képemen előállni az ötlettel, de így, egy felsőbb hatalomnak engedelmeskedve, örömmel.
Útközben beugrottam a gyógyszertárba, s azután mindenféle finomsággal – csodapirulákkal – felpakolva tértem be egy boltba. Papírzsebkendőt is kellett tankolnom, ha nem akartam a saját taknyomba fulladva végezni.
Teletömött táskákkal (kiszipolyozott pénztárcával), vidáman (betont karcoló, lógó orral), villámgyorsan (csigalassan) értem haza, s amilyen gyorsan csak lehetett, bevágódtam az ágyba. Úgy terveztem, hogy az elkövetkezendő egy-másfél hetet ott fogom eltölteni. Erica majd ellát kajával, zsepivel, és persze néha a hátamról a hasamra fordít. Csak a változatosság kedvéért.
De ahogy az általában lenni szokott, az elképzelés és a valóság két külön világ.
Nem tudom, mikor aludhattam el, vagy éppen mennyi idő telt el, de a telefonom kitartó és nem utolsó sorban eszeveszett csörgésére ébredtem. Még halványan emlékeztem az álmomra – épp a tökéletes mellkasát akartam végignyalni egy fekete hajkoronájú, csokoládébarna szemű félistennek (csak beteg vagyok, nem frigid) – még ott repkedett a milliónyi kis pillangó a hasamban. (Merje azt mondani valaki, hogy egy álom nem lehet valósághű…)
De ott tartottam, hogy épp hangoskodott a telefonom. Szóval kómásan, félig begyógyult szemekkel másztam ki, helyesebben fordultam le az ágyamról, és támolyogtam ki az előszobába a táskámig. A sikeres kutató-expedíció eredményeként megcsodálhattam Erica nevét a villogó kis képernyőn. Barátnőm hihetetlen kitartása nyomán, már harmadszorra kezdett bele telefonom ugyanannak a dallamnak a lejátszásába.
- Igen? – Még én is megijedtem a saját hangomtól. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a legsúlyosabb TBC-s is szebben hörgött volna nálam abban a pillanatban.
- Izzie? – hallottam meg Erica csilingelő hangját.
- Nem. Darth Vader. – Attól, hogy beteg vagyok, humorom még van.
- Nagyon vicces – kuncogott visszafogottan. – Bár most, hogy így mondod, lenne esélyed a szerepre… - Szinte magam előtt láttam, ahogy halálosan komoly képpel mérlegeli a lehetőségeimet, mint Sith Nagyúr.
- Jézusom, mondd, hogy nem ezért ébresztettél fel! – nyögtem és közben a konyhába sétáltam, s nekiláttam egy nagy bödön tea elkészítésének.
- Persze, hogy nem. – De nem folytatta. Csak a néma csendet hallottam. Már azt hittem, megszakadt a vonal. Még a kijelzőt is megnéztem, de semmi. Elvileg minden rendben volt.
- Erica! – szóltam a telefonba.
- Ja, hogy mondjam tovább… - Na, ez sem normális.
- Igen, az jó lenne – sóhajtottam.
- Az előbb felhívott Bill.
- Téged? – vágtam közbe hitetlenkedve.
- Nem, nagyanyámat! Persze, hogy engem. Most mondtam.
- Jól van, bocs. És mit akart?
- Veled akart beszélni, de mondtam, hogy hazaküldtelek, mert beteg vagy. Puhatolózgattam, de kidumálta magát. – Mint mindig. – Mondta, hogy felmegy hozzád.
- Még csak az kellene! – vágtam rá ijedten.
- Gondoltam, hogy nem szeretnéd, ezért is beszéltem le róla.
- Istennő vagy!
- Tudom. Arra viszont számíthatsz, hogy nem fog békén hagyni. Hívni fog, ez biztos. Előbb vagy utóbb pedig ott fog toporogni a lábtörlődön.
- Akkor ideje lenne beszereznem egy csinibb lábtörlőt – jegyeztem meg mintegy magamnak.
- Hülye. – Szinte láttam magam előtt, ahogy helytelenítő arckifejezéssel forgatja a szemeit.
- Most leteszem – mondtam egy hatalmas, szívből jövő mosollyal a képemen.
- Rendben. Próbálj pihenni és igyál sok folyadékot! Munka után benézek hozzád. – Ez egyértelmű és szigorú kijelentés volt, olyan, amivel nincs értelme vitába szállni.
- Szia! – És már ki is nyomtam a készüléket.
A mézzel felturbózott teácskámat és egy nagy adag zsepit úgymond a hónom alá csaptam, betotyogtam a nappaliba, előrángattam két takarót, majd a távirányító társaságában kényelembe helyeztem magam a széthajtogatott, s így három személy számára is tökéletesen kényelmes kanapén. (Betegségem idejére ide helyeztem át székhelyemet.)
Ismételten bealudtam, és ismételten Erica ébresztett fel.
Ez a drága asszony kaját hozott nekem. S bár eleinte nem volt étvágyam, az első pár falat után olyan falásba kezdtem, mint a legrosszabb napjaimon.
Ki merem jelenteni, hogy a következő pár napban egyszer sem aludtam olyan nyugodtan, mint ezen az éjszakán.
A betegségem teljes erővel tombolt. Konkrétan azt sem tudtam, hogy fiú vagyok vagy lány, nappal van vagy éjszaka. Csak azt tudtam, hogy kettesével zabálom a papírzsebkendőt és literszámra vedelem a teát. És nem mellesleg úgy köhögök, mint egy gyakorló tüdőbeteg.
A harmadik nap estéjén, amikor Erica ismét megjelent nálam kajával felpakolva, már csak nyöszörögni és hörögni bírtam, értelmes, érthető hang nem hagyta el a számat.
Az első reakciója annyi volt, hogy a képembe röhögött (eleinte én is röhögtem a saját nyekergésemen), viszont amikor már harmadjára kapott el egy fuldoklási roham (értsd: úgy éreztem, darabokban köpködöm ki a tüdőm, a gyomrom és egyéb belső szerveim), akkor már nem találta olyan viccesnek. Jelentem, én sem. Főleg azok után, hogy egész éjszaka alig aludtam, azt is csak ülve, hátamat az ágy támlájának döntve. A fekvés kész kínszenvedés volt. Bárhogy feküdtem, csak azt éreztem, mintha három-négy megtermett, jóllakott óvodás csücsülne a mellkasomon.
- Bill ma megint bent járt a kávézóban – kezdett bele Erica, mikor már a konyhában ültünk az asztalnál, s épp igyekeztem pár falatot magamba tömni. Tökéletes kaja-undorban szenvedtem.
- És? – nyöszörögtem, tátogtam, mutogattam.
- Semmi. Csak gondoltam jó, ha tudod. – Míg ezt mondta, az üres tányéromat a mosogatóhoz vitte és el is öblítette.
- Mit mondott? – leheltem a szavakat teljes frászban. Eddig sikerült megúsznom a találkozást, de nem tudom, meddig húzhatom még a dolgot.
- Készülhetsz, drágám! Bármikor betoppanhat. – Na, szuper. Oké, oké. Billel nincs bajom, csak a lüke bátyjával. Már három napja itthon szenvedek, de még egyszer sem keresett. Ne adj isten, felhívott volna.
De megint én vagyok az oltári idióta, hogy még mindig várok rá. Én marha.
Nem kíváncsi rám. Oké. Úgy látszik, nem bírta feldolgozni a visszautasítást.
- Szia! – Ez az egy szó térített észhez. A bejárati ajtónál álltam, s Erica épp most köszönt el tőlem. Csak egy bamba vigyorral a képemen intettem búcsút, s zártam be az ajtót.
Hogy a francba kerültem ide? Az előbb még a konyhában voltunk?
Egy bosszús fejrázást és némi morgást követően vettem egy gyors zuhanyt (az egész napos ágyban fekvés megteszi a hatását), bekapkodtam a csodabogyóim, kényelmesen (ha-ha) elhelyezkedtem az ágyikómban, és megpróbáltam a kóma állapotába köhögni magam, illetve vártam hűséges társam, a 39 fokos lázrohamot.
Jupi! De jó nekem!
Nos, a következő napom sem telt izgalmasabban. Jaj, de! Dél körül szundítottam egyet.
Másfél óra pihentető alvás után, teljesen elgémberedve, kómásan, kócosan, csipás szemekkel, gyűrött pofival, a nyuszis mamuszomban és a félig-meddig magamra kötözött köntösömben, egyik kezemben a bögrémmel, a másikban pedig plusz-mínusz 30 zsebkendővel csoszogtam el a konyha irányába, ahonnan motoszkálást, tányérok koccanását, az evőeszközök csörömpölését hallottam.
Erica meghozta az ebédem!
Már a gondolattól is csorgott a nyálam, miközben végigbotorkáltam az előszobában.
Kérdezhetnéd, hogy jutott be. A válasz: van kulcsa, mint ahogy nekem is van az ő lakásához.
Mondanám, hogy a konyhába belépve, kellemes illatok fogadtak, de mivel az orromban teljes volt a dugulás, csak szemmel élvezkedtem. Helyesebben, csak élvezkedtem volna, ha nem vonja el a figyelmemet a tény, miszerint Tom ott áll teljes életnagyságban a konyhám közepén, és épp az én ebédem pakolja egy tányérra.
- Szia! – kapta rám a pillantását. Úgy tűnt, mintha egy pindurkát meglepődött volna. (Nálam jobban biztos nem.) Én viszont nem pindurkát rezzentem össze hangjától. Még így, teljesen leépült állapotban is majd’ a zoknimba olvadtam tőle.
Mi? Leépült? Úristen! Hogy nézhetek ki?
Gondolatban össze-vissza sikongattam, a valóságban viszont halálos nyugalommal tettem le bögrémet az asztalra, hogy azután állapotomat meghazudtoló sebességgel rongyoljak be a fürdőszobába.
Basszus, basszus, basszus! Nyugi! Nincs semmi baj! Biztosan látott már beteg embert.
Közben belenéztem a tükörbe.
De nem ilyet. Ez borzasztó. Mint egy három napos vízi hulla.
Gyorsan megmostam az arcom, a szemeim, nagyjából átsikáltam a fogam, megfésülködtem, végül a helyére rángattam a pizsimet, s normálisan megkötöttem a köntösöm. Az utolsó kínos pontot a nyuszis mamuszom jelentette.
Á, mindegy! Ha nem teljesen vak, akkor már az előbb kiszúrhatta. Amúgy meg pont leszarom, hogy mi a véleménye!
És ezzel a lendülettel ki is léptem a biztos fedezékemből.
A konyhába lépve akaratlanul ugyan, de pillantásom rögtön Tomra tévedt. Ahogy ott ült, ujjaival az asztal lapján dobolva. Jöttemre azonnal megálltak hosszú ujjai a játékban, fejét picit oldalra döntötte, s egy aprócska mosollyal a szája sarkában bűvölt csodálatos szempárjával.
- Szia! – mondta ismét. Nem válaszoltam (nem is tudtam volna, hang hiányában), csak kezemmel intettem. Arcomra próbáltam valamilyen semleges kifejezést erőltetni. Olyat, ami nem is mindjárt-megdöglök-érted, és nem is menj-a-jó-büdös-francba. Kezdetnek talán megteszi egy mosoly-féle.
Pillantásom az asztalon terpeszkedő tányérra siklott. Az egyik kedvencem volt rajta. Egy kis rizs kukoricával, mellette két kisebb szelet rántott sajttal.
Erica! A kis kotnyeles. Folyton jár a szája. Kivételes eset, de most megbocsátok neki.
Mire észbe kaptam, már egy hatalmas, hálás vigyorral a képemen ültem én is az asztalnál, szemben Tommal, és próbáltam elképzelni, milyen illata lehet az én kis ebédemnek.
- Úgy látszik, pont beletrafáltam – jegyezte meg kuncogva Tom, nyáltól csöpögő képemet látva. Én továbbra is csak vigyorogtam, mint a tejbe tök. Ám csak most tűnt fel, egy teríték van az asztalon.
Te nem eszel? - kérdésnek szánt mozdulattal böktem először Tom felé a villámmal, majd a tányéromra.
- Nem, köszi – rázta a fejét. – Mind a tiéd lehet – megrántottam a vállam, és már le is csaptam az első kukoricaszemre.
Az első pár falat elfogyasztása alatt még nézelődtem (Tom arcát bámulva próbáltam őt megfejteni), később viszont már teljesen elgondolkodva, szinte automatikusan ettem.
Ez furcsa. Itt ül velem szemben, én pedig semmit nem érzek… Oké, hazudtam. Érzek, de ez valahogy nem olyan intenzív, mint korábban. De akkor mi volt az előbb a remegés, amikor megláttam? Talán csak megijedtem…
Mi van, ha már ennyire nem érdekel? Vagy csak ennyire haragudnék rá? Jogosan haragszom rá? Igen, hisz egyértelmű, hogy csak szórakozik velem. Lásd, a múltkori viselkedését. Tojt a fejemre, most meg itt játssza a gondoskodó barátot. Ki a fene érti ezt a gyagyás, nagy gyereket?
Tanácstalanul csóváltam meg a fejemet, s emeltem pillantásomat gondolataim tárgyára. Egy másodpercre meglepődtem, hiszen olyan kutakodó, kíváncsi szemekkel nézett rám, mintha a gondolataimat akarná leolvasni az arcomról, vagy épp egyenesen a fejemből kiolvasni.
Furcsa mód nem jöttem zavarba, nem éreztem azt a vágyakozást, mint korábban.
Azt hiszem, bennem valami nagyon csúnyán eltörött…
- Valami baj van? – kérdezte Tom. A válaszom csak egy gyenge fejrázás volt. Azt a kevés maradékot (a többit nem tudom, mikor lapátoltam be) a tányéromon már csak turkáltam. – Haragszol rám? – pillantása és hangja együtt valódi megbánást tükrözött. A válaszom ismételten egy fejrázás volt (teljes mértékben komolyan is gondoltam). Csalódott voltam, de nem haragudtam rá. Sokkal inkább magamra. – Akkor mondj már valamit az isten szerelmére! – fakadt ki. Első reakcióként kiesett a villa a kezemből, eltátottam a számat, a következő pillanatban viszont már hangtalanul röhögtem.
Szürreális látvány lehettem… Úgy látszik, Erica elfelejtette közölni vele, hogy egy lepkefingnyi hangom sincs.
Tom csak durcásan, szemöldökét ráncolva nézett rám az asztal fölött. Épp csak találkozott a pillantásunk, ő máris elkapta rólam, hogy azután az ablakon keresztül bámulja a közeli park egyik hatalmas fájának megritkult lombkoronáját.
Édes volt, és én nem akartam megbántani. Gondolkodás nélkül nyúltam az asztalon pihenő, összekulcsolt kezei után, s simítottam az övéhez képest aprócska tenyeremet összefonódó ujjaira.
Lehunyta szemeit, mély levegőt vett, végül rám nézett. Pár másodpercig tartottam vele a szemkontaktust, hogy csak figyeljen, majd szabad kezemmel a torkomat kezdtem mutogatni, a fejemmel pedig folyamatosan nemet intettem. Nagyon reméltem, hogy érteni fogja. Persze ő csak értetlenül pillogott rám, aztán viszont fokozatosan megváltozott az arckifejezése. Végre felfogta.
- Ó. – Lényegre törő válasz. Megkönnyebbülten és bambán vigyorogva bólogattam, hogy azután egyik kezemet szám elé kapva, a másikat pedig a mellkasomra, pontosabban a szegycsontom fölötti területre szorítva, eszeveszett fuldoklásba kezdjek. Csak köhögtem és köhögtem. Úgy éreztem, rögtön kiszakad a tüdőm.
Az erőlködéstől könnyek gyűltek összeszorított szemeim sarkaiba, magamban pedig csak azért imádkoztam, hogy végre vége legyen.
Az inger elmúltával eleinte lihegve, aztán már csak mélyeket lélegezve nyitottam ki szemeim, s töröltem le könnyeim. Tom a székem mellett guggolva, egyik kezét a combomon tartva (semmilyen hátsó szándék nem volt ebben a mozdulatban), aggódva fürkészte az arcom. A testéből, az arcából sugárzó törődéstől összeszorult a szívem.
Csak most eszméltem fel. Kezét lesöpörve a combomról pattantam fel, s hátráltam el Tom közeléből. Nem tudta, mi történt velem, értetlenül nézett fel rám, még mindig ugyanabból a pozícióból. A hűtő tetejéről lekaptam a bevásárló lista írásához használt tollamat, és gyors mozdulatokkal írni kezdtem a tenyerembe. Mire elkészültem, már előttem állt, én pedig az orra alá nyomtam bal kezemet.
„MEGFERTŐZLEK” – állt nyomtatott nagybetűkkel a bőrömön. Meg akarta fogni a rögtönzött papírt, de én elhúztam. Az újabb próbálkozást siker koronázta. Hagytam, hogy ujjait összefonja az enyémekkel, s így vezessen be a nappaliba. Végig csak engem figyelt csillogó barna szemeivel. A hatalmas mosoly az arcán teljesen elbűvölt (a föld fölött lebegtem fél méterrel). Egy pillanatra sem engedte el a kezem miközben félrehúzta a takaróimat, engem pedig kényszerítés nélkül, a legkisebb erőfeszítés nélkül pakolt be a párnák közé. Ha magamra is hagyott, az mindössze egy pillanat volt. Begyűjtötte a távirányítót, és már be is vágódott mellém. Olyan gyorsan történt minden, hogy felfogni sem volt időm, nemhogy ellenkezni. Feje alá párnákat tuszkolt (úgy mégis csak kényelmesebb volt), kinyújtóztatta hosszú lábait a takarómon, az én melegbe bugyolált testemet pedig magára húzta. Mintha én lennék az ő takarója. A programokon végigszáguldva kikeresett egy mesecsatornát (tudja, hogy mese-fan vagyok), s szinte azonnal el is lazult alattam. Éreztem, ahogy elernyednek az izmai, ugyanakkor azt is éreztem, ahogy jobb karját védelmezően körém fonja. Kezdtem olyan érzéseket felfedezni magamban, melyeket általában csak Bill mellett szoktam érezni. S talán ezért is kúszott végig kezem a hasán (nem én voltam, hanem a kezem; nekem semmi közöm nincs az egészhez) fel a mellkasára, hogy ott, a szíve fölött állapodjon meg. Fejemet a mellkasán pihentettem, s így minden egyes levegővételével lágyan ringatott. Ő maga volt az én saját altatódalom.
Valamit tudhatott ez a fiú, mert alig helyezkedtünk el, kezdődött is az Oroszlánkirály. Bírom ezt a mesét. Emlékszem, hogy amikor először láttam, még pirinyó koromban, megsirattam szegény Szimba apukáját. Hát, ez most sem történt másként. Jó, nem kezdtem eszeveszett bömbölésbe, de azért szolidan szipogtam párat. Igyekeztem nem lebuktatni magam, de a Tom mellkasán pihenő kezemet érő gyengéd cirógatások világossá tették, ez nem sikerült.
Az idilli hangulatot egy éppen hogy érzékelhető, rezgő hang szakította félbe, s ezzel egy időben Tom is furán mocorogni kezdett. Kérdőn néztem fel rá.
- Azt ’szem megvan a vibrátorod – vigyorgott kacéran a képembe, nyelvével pedig még a piercingjét is megbökdöste.
- Hülye – sípoltam kuncogva és rácsaptam a hasára. A következő pillanatban meglepve pislogtam rá, hisz sikerült magamból hangot kicsikarni. Igaz, hogy olyan volt, mintha egy sípoló kutyajátékból jönne… Mindegy. Nem lehet minden tökéletes.
- Ah! Mondd még egyszer! Teljesen beindultam ettől a szexi hangtól – nyögte Tom, hangjában olyan túlfűtött erotikával, hogy még a levegő is bennrekedt a tüdőmben.
Mivel azonban az a bizonyos rezgés továbbra is érzékelhető volt, mindketten vad kutatásba kezdtünk, Tom hátsója alatt. (A takaróm elválasztott a popsijától. Sajnos.)
Végül kiderült, Tom legnagyobb bánatára, hogy nem a vibrátorom volt (ami nincs is), hanem a mobiltelefonom. Épp Bill hívott. Gondolkodás nélkül adtam át a készüléket Tomnak, én pedig tovább bámultam a tévét, közben pedig az alig 10 perccel korábban megkezdett, tejkrémmel töltött Milka csokiból törtem egy újabb kockát, s ismét elhelyezkedtem Tom mellkasán.
- Szia, öcsi! Mondd! – kezdte azonnal, s kihangosította a készüléket.
- Öö… Tom? Bocs, Izzie-t akartam hívni. Úgy látszik félrenyomtam valamit ezen a szaron – morogta bosszúsan, de még mielőtt bonthatta volna a vonalat, Tom közbeszólt.
- Nyugi, jó számot hívtál. – Míg ezt mondta, megcirógatta az orrom.
- He? – Majdnem megfulladtam a visszatartott röhögéstől. De ahogy elnéztem, Tom is komoly harcot vívott saját magával. Pirosló fejjel szorította össze a száját.
- Gyerünk fiam, nyögd ki, mit akarsz! Épp nem érek rá – mondta erőltetett komolysággal Tom. Ebbe a mondatba csak az nem képzelt bele semmit, aki teljesen és tökéletesen tök hülye.
- Mi… miért? Mi a francot csinálsz? És hol van Izzie? Add át neki a telefont! – Hosszú másodpercekig tartó, néma csend után kezdte el hadarni mondókáját.
- Most nem ér rá. Épp tele a szája. – Újabb kétértelmű mondat. Gyilkos pillantásokat lövelltem felé, és megpróbáltam elvenni tőle a kütyüt.
- Mit beszélsz? – Olyan magasságokba csúszott Bill hangja, hogy azt már csak a denevérek hallhatják. Most már végképp menteni akartam a helyzetet, így más eszköz hiányában belecsíptem Tom oldalába.
- Aú! Hé, te vadmacska! Apunak ez fáj! – Sok csípés. – Aú-aú-aú! Leteszem. Majd otthon beszélüüüünk! – Taktikát váltottam. Már nem csipkedtem, hanem csikiztem. Ettől olyan fülsértő visításba kezdett, amitől röhögő görcsöt kaptam.
Végül mindketten lihegve, egymásba gabalyodva feküdtünk az ágyon.
- Lassan mennem kell – támaszkodott meg egyik könyökén közvetlenül a fejem mellett, s így csupán centiméterek választották el egymástól az arcunkat.
Bizonytalanul bólintottam, pillantásom csokoládébarna szempárjáról ajkaira vándorolt. Tudtam, hogy ez a nap nem úgy fog végződni, ahogy én szeretném… Vagyis szerettem volna…
- Vigyázz magadra! – súgta, miközben forró leheletét az arcomon éreztem. Teljesen elbódulva bólogattam ismét. Talán ezért sem tűnt fel, hogy egyre közelebbről hallom szuszogását. Riadtan pislogtam párat, majd állítottam meg a mozdulatban az arcára simított kezemmel. Nem hátrált meg, ujjait a csuklómra fonta, hogy elhúzza a bőréről tenyerem. Még csak elpirulni sem volt időm, ajkai már rég arcomhoz értek, nem messze a szám sarkától.
Csak egy pillanat volt az egész… Kábán pillogtam rá, helyesebben a hűlt helyére. Körbeforgattam a fejem Tom után kutatva, de sehol nem láttam őt. Az előszobából beszűrődött némi hang, majd a bejárati ajtó zárjának kattanása.
Elment.
Bágyadtan érintettem hozzá ujjam a még mindig bizsergő ponthoz a számnál.
Ez az egész olyan fura volt. Kedves volt, édes, figyelmes… Miért van az, hogy ha egyszer megbánt, bunkó velem, utána egyetlen mozdulattal, mosollyal el tudja feledtetni minden sérelmem.
A szemét kis dög. Az én szemét kis dögöm.
Hatalmas mosollyal az arcomon aludtam el.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése