20. rész - "Már vége"
Még mindig ugyanolyan jóképű volt, mint ahogy emlékeztem rá… Rövid, barna haj, világoskék szemek, és kisfiús pofi… Mindig azt éreztem, hogy nem érdemlem meg őt. Nem volt olyan magas, mint Tom, de tőlem még így is magasabb. Emlékszem, mennyire szerettem hozzá bújni… Tökéletesen illettem a karjaiba… mintha haza értem volna… Egy sötét farmert és egy fekete pólót viselt. A lábán egy fekete deszkás cipő volt. Belém mart a felismerés… Azt a cipőt tőlem kapta.
Aztán eszembe jutottak az átsírt, álmatlan éjszakák, hogy mekkora fájdalmat okozott…
Sohasem tudtam megbocsátani neki…
Csak álltam vele szemben, mellem alatt összefűzött karokkal, hátam mögött a csukott ajtóval. – Minimum hét szempárt éreztem a tarkómon… Lemertem volna fogadni, hogy Erica és David az ablakra tapadva figyel minket és próbál minden egyes szót hallani. A többiekben már annyira nem voltam biztos.
Remélem az a két pletykafészek nem fog mindent kikotyogni…
Ahogy Jonathan meglátott, egy hatalmas vigyor kúszott az arcára, és készült megölelni.
- Maradj ott! – kezdtem rögtön és felemeltem jobb kezemet, nyitott tenyeremet felé fordítva.
- Egyenesen a közepébe. Mindig is ezt szerettem benned – mondta mosolyogva, de ettől függetlenül nem állt meg. Mellkasával tenyeremnek feszült. Nem akartam hozzá érni, nem akartam, hogy a közelemben legyen, így megpróbáltam ellökni. Több-kevesebb eredménnyel sikerült is. Hagyta magát.
- Miért jöttél ide? – Hangom még számomra is idegenül csengett. Nem kiabáltam, a helyzethez képest nyugodt voltam, s ezzel saját magamat is megleptem.
- Látni akartalak. – Kezeit ismét zsebeibe süllyesztette. Nem nézett rám, a cipője orrát fixírozta, miközben a földet rugdosta lábával.
- Szóval látni akartál… - állapítottam meg gúnyosan.
- Igen… Hiányzol – emelte fel fejét, és olyan szemekkel bámult rám, mint egy szeretetre éhes kiskutya. Mögöttem hangosan felhördült valaki. Majdnem elmosolyodtam. Elképzeltem, ahogy David dühösen puffog, Erica meg próbálja lenyugtatni, de közben ő is legszívesebben szétverné Jonathan fejét. És ez jól esett. Hallani, hogy ennyire fontos vagyok nekik.
- Na, persze… Miért jöttél ide? – emeltem meg egy kicsit a hangom. A hazugsága és képmutatása kezdett idegesíteni.
- Mondtam. Hiányzol… Szeretném… szeretném, ha mi… ha újra kezdhetnénk – nyögte ki végül, én meg csak bámultam rá. Teljesen ledöbbentem, az állam a járdán koppant.
Hogy lehet valaki ennyire gerinctelen rohadék?
Nem tudtam mit mondani, csak pislogtam rá. Egyelőre nem találtam szavakat arra, amit éreztem.
Ő pozitívan értelmezte hallgatásomat, s ezen felbátorodva ismét közelebb lépett hozzám.
- Tudom, hogy hibáztam, amikor hagytalak elmenni, de azóta sok idő telt el, és minden nappal egyre jobban hiányzol. Nem tudom, mi történt velünk… velem… de… azt hiszem, rendbe tudnánk hozni… Én hajlandó vagyok még egy esélyt adni nekünk… - előttem állt és meztelen karjaimat simogatta. Kirázott a hideg, de nem azért, mert élveztem volna, amit csinált. Nem. Undorodtam tőle. Rosszul voltam ettől az egésztől. Ahogyan rám nézett, ahogyan hozzám ért. Hányingerem volt magától az embertől. Abban a pillanatban nem tudtam volna megfogalmazni, hogy régen mit is szerettem benne.
Istenem! Hogy voltam képes együtt lenni egy ilyen… ilyen…
Nem találtam a szavakat. Nem bírtam gondolkodni. Csak az az egy járt a fejemben, hogy ha azonnal nem húz el innen, én biztos, hogy megütöm.
- Iza, én el tudom felejteni a történteket…
Nem hagytam, hogy végigmondja. Egyszerűen gyomorszájon vágtam. Minden erőmet összeszedtem. Minden fájdalmamat beleadtam abba az ütésbe.
- Te lehet, hogy el tudod felejteni a történteket, de én nem! – álltam felette, ahogy a járdán térdelt összegörnyedve. A háttérben, helyesebben a kávézó felől üdvrivalgás és kész füttykoncert hangzott fel néhány buzdító beszólással egyszerre. – És mi ez a baromság, hogy hagytál elmenni? Meg… Hogy is mondtad? Hajlandó vagy még egy esélyt adni? – tört elő belőlem minden egy pillanat alatt. Csípőre tett kézzel vártam, hogy végre összeszedje magát, és annyi férfiasság legyen benne, hogy legalább rám néz. – Kapj már a fejedhez, ember! Ha jól emlékszem, akkor nem én dobtalak ki a lakásból! És mégis mit képzeltél? – lassan felállt. Dühös voltam. Elmondhatatlanul dühös. – Hogy majd idejössz, és minden meg van bocsátva? – Minden egyes szónál a mellkasát bökdöstem, de úgy, hogy majdnem eltörtem a saját ujjam. – Végig csak kihasználtál! – Nem sok kellett, hogy magamból kikelve ordibáljak vele. – De tudod mit? Én voltam a hülye, hogy elhittem minden egyes szavadat. – fújtam ki a levegőt, így próbálva lehiggadni. Jonathan meg csak állt, hatalmas szemeket meresztve rám, s mégis, a megbánás legkisebb jelét sem láttam rajta. – Az lesz a legjobb, ha elhúzol innen a francba! – néztem egyenesen a szemeibe. – Nem akarlak többet látni. – És már fordultam is az ajtó felé. Nem tévedtem. Mindenki az ablakra tapadva bámulta a műsort. David nagy büszkén vigyorgott rám. Már majdnem visszavigyorogtam, amikor erős rántást éreztem a bal karomon.
- Ennyivel nincs elintézve! – vicsorogta a képembe Jonathan. Picivel a könyököm fölött szorította a karomat, olyan erővel, hogy könnybe lábadt a szemem is.
- De igen. – És megint lendült a jobb öklöm. Egy kecses, ám annál erőteljesebb mozdulattal bokszoltam bele férfiúi büszkeségébe. Az adott pillanatban ez volt az egyetlen, amit tehettem. És hogy őszinte legyek, jól esett. Baromi jó érzés volt a tudat, hogy ott okoztam neki fájdalmat, ahol a leginkább fáj. És ez nem csak a fizikai fájdalmat jelenti. Ezzel egy időben vágódott ki a kávézó ajtaja. Lassan fordultam meg. Ezzel a mozdulattal vágtam el minden szálat, ami valaha is a földön nyöszörgő emberhez kötött.
Nem akartam többé rá gondolni, csak az ajtóban álló emberekre tudtam figyelni, ahogy hatalmas szemekkel bámulnak rám. De én sem tettem másként. Kistányér méretűre tágult szemekkel néztem a legelöl álló emberre. Aki legelsőnek, a többieket megelőzve rohant, hogy segítsen. Aki mögött a többiek egymást lökdösve próbáltak kijutni.
Tom volt az.
Ismét könnybe lábadt a szemem, de már nem a fájdalomtól. Összefacsarodott a szívem a törődésétől. Közelebb lépkedtem hozzá. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk, de az övé tovább is rebbent bal karomra, melyen tökéletesen lehetett látni Jonathan ujjainak nyomát. Figyeltem Tom arcát. Láttam, hogyan támad fel szemeiben a harag. Fáradt mozdulattal intettem nemet a fejemmel, s közvetlenül elé lépkedtem. Nem szólt semmit, csak felemelte jobb kezét, és ugyanolyan gyengéden cirógatta végig felkaromat, mint ahogyan korábban tette, egyetlen vörös foltot sem hagyva ki a kényeztetésből.
Teljesen elérzékenyültem, s tudtam, végem van. Beleszerettem ebbe a csodába itt előttem. Lehet, hogy csalódni fogok, lehet, hogy nem. Lehet, hogy fájni fog, lehet, hogy nem. Nem tudhatom, milyen lesz az életem… vele vagy nélküle. Az egyetlen, amit biztosan tudtam, hogy menthetetlenül beleszerettem.
De ezt a titkot egyelőre megtartom magamnak…
Ne mondd el senkinek!
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése