14. rész - "Lelki-fröccs"
- Isabella Veilchen! – Erica érkezett meg hét óra előtt 10 perccel, és ezzel a csatakiáltással egy időben szinte berúgta az ajtót. – Mégis hogy képzelted ezt? – üvöltötte, miközben átcsörtetett a helyiségen, majd az orrom előtt az asztalra csapott egy újságot.
- He? – néztem az arcába körülbelül annyi IQ-val a fejemben, hogy a sültkrumpli is atomfizikus mellettem. – Mi a fenéről ordibálsz? – néztem rá még mindig bambán.
- Arról egyetlenem, hogy az összes pletyka- és tini-magazin a te képeddel van tele! – És ujjával rábökött az újság címlapjára.
- He?! – vetettem rá magam a papírra. – Hát ez nem lehet igaz! – Az újság borítóján tényleg én voltam rajta. Tommal. Épp egymás kezét szorongattuk. Talán akkor készülhetett, amikor felkapart a betonról.
Édes Istenem! Fogjuk egymás kezét, én kistányér méretűre tágult szemekkel bámulom. Egyértelműen látszik, hogy zavarban vagyok. Anyám! Mint szűzlány a nászéjszakán!
Tenyerembe temettem arcom, de azért ujjaim közül továbbra is kukucskáltam.
- Mi van?! – kaptam fel megint a lapot. – Erica! – Legalább egy oktávval magasabban visítottam az említett nevét.
- Mi van? Mit vinnyogsz? Itt vagyok előtted! – torkolt le.
- Bocs. – De rögtön az orra alá toltam az újságot. – Mit látsz? – kérdeztem és rá is böktem a képre.
- Téged. Tom Kaulitzcal. De egyébként tök jó, hogy beavattál a részletekbe! – bámult rám durcás fejjel.
- Ó, maradj már! Mikor mondtam volna? Örültél volna, ha ilyen hülyeséggel ébresztelek fel hajnali kettőkor? – hadartam.
- Igen! – vágta rá azonnal. Én nem válaszoltam, csak sóhajtottam egyet és megforgattam szemeimet, és ismét magam elé kaptam a magazint. Egyszerűen nem tudtam elhinni, amit láttam. Nem is emlékeztem, hogy ennyire zavarban lettem volna. De ezt a tényt tagadhatatlanul bizonyította a rózsaszín foltocska az arcomon. De ami a leginkább ledöbbentett az előbb az az volt, hogy Tom édesen mosolygott rám a képen.
Mosolygott? Mikor? Én nem emlékszem! Jól beüthettem a fejem, ha ezt az édes mosolyt nem láttam… Basszus! Lemaradtam róla!
Majd az újságot azzal a lendülettel bevágtam a kukába. A cikkre valahogy már nem voltam kíváncsi. Ki tudja, milyen hazugságokat kombináltak össze.
- Most meg mi a bajod? – kérdezte Erica, aki eddig csak csendben figyelte mozdulataimat.
- Semmi – legyintettem, de azért közben elhúztam a számat is.
- Hát azt látom…
- Á, mindegy – ráztam továbbra is tagadólag fejemet.
- Mi történt tegnap? Nincs kedved elmondani? – kérdezte kedvesen.
Na, megjelent a második anyám, Erica! Sóhajtottam egy nagyot.
Szerintem ő már ekkor tudta, hogy nyert ügye van, és mindent kitálalok neki. És ez milyen igaz is volt. Elmondtam mindent. Attól kezdve, hogy eltaknyoltam, egészen addig, amíg ágyba bújtam. Mindent. Ami történt, amit gondoltam, amit éreztem. Azt hiszem, ő az egyetlen, aki tudja, hogy mit miért teszek. Ő és David. Ők azok, akik az igazán nehéz helyzetekben is velem voltak, és elérték, hogy legyen okom reggelente felkelni.
- Szóval ennyi lenne – fejeztem be a történetet. Közben David is megérkezett, és fél füllel hallgatta a beszámolómat, de nem szólt közbe. Gondolom, majd Ericától begyűjti a hiányzó infókat. Jaj, de! Annyit azért nyögött, hogy az irodában meghalt a számítógép.
- Ugye tudod, hogy butaságot csináltál? – nézett rám csendben eltöltött hosszú percek után.
- Ezt most miért mondod? – pislogtam rá.
- Figyelj! Én megértem, hogy félsz és bizalmatlan vagy, de ezt akkor sem folytathatod tovább – érintette meg karomat, és közelebb húzta székét. Mindketten a pultnál ücsörögtünk. Furcsamód, csak páran lézengtek a kávézóban, de őket David kiszolgálta. – Nem tudom, hogy tudatosan, vagy tudat alatt, de kizárod a boldogságnak még csak a legapróbb lehetőségét is. Nem azt mondom, hogy kezdj ki boldog-boldogtalannal, de nyiss egy kicsit az emberek felé. – Szavait hallva hevesen rázni kezdtem a fejem. – Hadd fejezzem be! Te egy olyan lány vagy, aki megérdemli, hogy egyszer végre valami jó is történjen vele. Kaptál pár pofont az élettől, de ettől csak erősebb lettél. Még ha te nem is látod be, én úgy gondolom, ideje végre kinyitnod azt a belakatolt kis dobozkát, amiben a szívedet rejtegeted. – Monológja befejeztével csak mosolygott rám olyan mindent tudóan. – Ez most elég szirupos lett, igaz? – kérdezte fintorogva.
- Öö… ja – válaszoltam én is szájhúzogatva, de a következő pillanatban mindkettőnkből egyszerre tört ki a nevetés. Hálás voltam Ericának, mert ezzel a feszültség nagy része is elillant. Úgy nevettem, hogy a végén már a könnyem folyt. – Én… be fogok… pisilni… - nyögtem, és közben letornásztam magam a székről. – Jobb lesz, ha én inkább megyek és megnézem azt a hülye gépet. – Könnyeimet törölgetve vonultam az irodába.
- He? – néztem az arcába körülbelül annyi IQ-val a fejemben, hogy a sültkrumpli is atomfizikus mellettem. – Mi a fenéről ordibálsz? – néztem rá még mindig bambán.
- Arról egyetlenem, hogy az összes pletyka- és tini-magazin a te képeddel van tele! – És ujjával rábökött az újság címlapjára.
- He?! – vetettem rá magam a papírra. – Hát ez nem lehet igaz! – Az újság borítóján tényleg én voltam rajta. Tommal. Épp egymás kezét szorongattuk. Talán akkor készülhetett, amikor felkapart a betonról.
Édes Istenem! Fogjuk egymás kezét, én kistányér méretűre tágult szemekkel bámulom. Egyértelműen látszik, hogy zavarban vagyok. Anyám! Mint szűzlány a nászéjszakán!
Tenyerembe temettem arcom, de azért ujjaim közül továbbra is kukucskáltam.
- Mi van?! – kaptam fel megint a lapot. – Erica! – Legalább egy oktávval magasabban visítottam az említett nevét.
- Mi van? Mit vinnyogsz? Itt vagyok előtted! – torkolt le.
- Bocs. – De rögtön az orra alá toltam az újságot. – Mit látsz? – kérdeztem és rá is böktem a képre.
- Téged. Tom Kaulitzcal. De egyébként tök jó, hogy beavattál a részletekbe! – bámult rám durcás fejjel.
- Ó, maradj már! Mikor mondtam volna? Örültél volna, ha ilyen hülyeséggel ébresztelek fel hajnali kettőkor? – hadartam.
- Igen! – vágta rá azonnal. Én nem válaszoltam, csak sóhajtottam egyet és megforgattam szemeimet, és ismét magam elé kaptam a magazint. Egyszerűen nem tudtam elhinni, amit láttam. Nem is emlékeztem, hogy ennyire zavarban lettem volna. De ezt a tényt tagadhatatlanul bizonyította a rózsaszín foltocska az arcomon. De ami a leginkább ledöbbentett az előbb az az volt, hogy Tom édesen mosolygott rám a képen.
Mosolygott? Mikor? Én nem emlékszem! Jól beüthettem a fejem, ha ezt az édes mosolyt nem láttam… Basszus! Lemaradtam róla!
Majd az újságot azzal a lendülettel bevágtam a kukába. A cikkre valahogy már nem voltam kíváncsi. Ki tudja, milyen hazugságokat kombináltak össze.
- Most meg mi a bajod? – kérdezte Erica, aki eddig csak csendben figyelte mozdulataimat.
- Semmi – legyintettem, de azért közben elhúztam a számat is.
- Hát azt látom…
- Á, mindegy – ráztam továbbra is tagadólag fejemet.
- Mi történt tegnap? Nincs kedved elmondani? – kérdezte kedvesen.
Na, megjelent a második anyám, Erica! Sóhajtottam egy nagyot.
Szerintem ő már ekkor tudta, hogy nyert ügye van, és mindent kitálalok neki. És ez milyen igaz is volt. Elmondtam mindent. Attól kezdve, hogy eltaknyoltam, egészen addig, amíg ágyba bújtam. Mindent. Ami történt, amit gondoltam, amit éreztem. Azt hiszem, ő az egyetlen, aki tudja, hogy mit miért teszek. Ő és David. Ők azok, akik az igazán nehéz helyzetekben is velem voltak, és elérték, hogy legyen okom reggelente felkelni.
- Szóval ennyi lenne – fejeztem be a történetet. Közben David is megérkezett, és fél füllel hallgatta a beszámolómat, de nem szólt közbe. Gondolom, majd Ericától begyűjti a hiányzó infókat. Jaj, de! Annyit azért nyögött, hogy az irodában meghalt a számítógép.
- Ugye tudod, hogy butaságot csináltál? – nézett rám csendben eltöltött hosszú percek után.
- Ezt most miért mondod? – pislogtam rá.
- Figyelj! Én megértem, hogy félsz és bizalmatlan vagy, de ezt akkor sem folytathatod tovább – érintette meg karomat, és közelebb húzta székét. Mindketten a pultnál ücsörögtünk. Furcsamód, csak páran lézengtek a kávézóban, de őket David kiszolgálta. – Nem tudom, hogy tudatosan, vagy tudat alatt, de kizárod a boldogságnak még csak a legapróbb lehetőségét is. Nem azt mondom, hogy kezdj ki boldog-boldogtalannal, de nyiss egy kicsit az emberek felé. – Szavait hallva hevesen rázni kezdtem a fejem. – Hadd fejezzem be! Te egy olyan lány vagy, aki megérdemli, hogy egyszer végre valami jó is történjen vele. Kaptál pár pofont az élettől, de ettől csak erősebb lettél. Még ha te nem is látod be, én úgy gondolom, ideje végre kinyitnod azt a belakatolt kis dobozkát, amiben a szívedet rejtegeted. – Monológja befejeztével csak mosolygott rám olyan mindent tudóan. – Ez most elég szirupos lett, igaz? – kérdezte fintorogva.
- Öö… ja – válaszoltam én is szájhúzogatva, de a következő pillanatban mindkettőnkből egyszerre tört ki a nevetés. Hálás voltam Ericának, mert ezzel a feszültség nagy része is elillant. Úgy nevettem, hogy a végén már a könnyem folyt. – Én… be fogok… pisilni… - nyögtem, és közben letornásztam magam a székről. – Jobb lesz, ha én inkább megyek és megnézem azt a hülye gépet. – Könnyeimet törölgetve vonultam az irodába.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése