17. rész - "UH!"
A röhögőgörcsnek Erica vetett végett, ahogy csípőre tett kézzel állt az ajtóban, és úgy bámult ránk, mintha full-idióták lennénk. Nagy szemeket meresztve, könnyeimet törölgetve néztem fel rá. Szánakozó pillantásainak kereszttüzében ültem fel, és a felém nyújtott kezeibe kapaszkodva álltam fel a földről.
- Kiszórakoztad magad? – kérdezte némi türelmetlenséggel a hangjában.
- Azt hiszem… - heherésztem még mindig. Közben David is összekaparta magát, majd el is húzott a helyiségből.
- Akkor gyere ide, hogy levakarhassam a képedről a tintát. – Meg sem várta a válaszomat, már húzott is, és nekitolt a mosdókagylónak. A lendülettől még majdnem bele is csüccsentem.
- Hé-hé! Semmi előjáték? – kérdeztem felháborodva, amikor durván dörzsölni kezdte az orrom egy törölköző citromlébe mártott sarkával. – Na, finomabban! Aú, ez fáj! – nyávogtam, de ő úgy tett, mintha nem is hallaná, és tovább kínzott. – Ne úgy! Aú! Nem elég nedves! Na, ez így fáj! Lassabban!
- Ajj! Fogd már be! Nem először csinálok ilyet! – akadt ki Erica.
- Nekem nem úgy tűnik – morogtam. – Hagyd abba! Csak véresre dörzsölsz, de nem érsz el semmit! Majd én megcsinálom! – És kikaptam a kezéből a törölközőt.
- Kérlek – emelte fel kezeit mellkasa elé, és hátrált is pár lépést. – Akkor magatokra is hagylak. Szolgáld ki magad! – És sértődött fejet vágva ki is vonult. Az ajtót szerencsére nem csapta be, csak behajtotta maga után.
A törölközővel a kezemben a tükör felé fordultam, közben meg dühösen prüszköltem, mint egy vadóc kismacska.
Még ő van megsértődve! Nem én akartam leradírozni a fejét! Amúgy is! Máskor nem szokott így kiakadni, ha hülyéskedem… Mindig benne van a bohóckodásban… Nem értem. Lehet, hogy történt valami… Csak nincs valami baj? De azt elmondta volna… Vagy nem? Lehet, hogy már nem bízik bennem?... Ajj! Miért nem jön már le ez a hülye tinta? Mindjárt megbolondulok!
Most már én is olyan vadul dörzsöltem a saját orrom, mint az előbb Erica, közben meg folyamatosan puffogtam a bajszom alatt.
- El fog kopni. – A váratlan hangtól ugrottam egyet és sikeresen megtérdeltem a porcelán mosdókagylót. Ezen nem is volt mit csodálkozni, főleg mikor megláttam a hang tulajdonosát, ahogy lazán az ajtófélfának támaszkodva, karba font kézzel állt. Ahogy rákaptam pillantásom a tükörképére, azonnal rabul ejtett egy barna szempár. Pár pillanatig – nagggyon hosszú pillanatig – szemeztünk, de észbe kaptam, és ismét saját tükörképemet nézegettem, leginkább az orromra koncentrálva.
- Tudok segíteni? – kérdezte Tom, ellökve magát a biztos támasztéktól – az ajtót is behajtotta maga után –, és így egy lépéssel máris közelebb kerülve hozzám.
- Le tudod szedni? – Ismét rá emeltem tekintetem, de már nem a tükrön keresztül. Egész testemmel felé fordulva adtam meg magam titkos vágyaimnak. Látni akartam. Az egész testét. A cipője orrától egészen a feje búbjáig.
A cipője piros-fehér színű volt. Azt ne kérdezd, hogy pontosan hogy nézett ki, mert lövésem sincs. Annyit sikerült felfognom, hogy piros-fehér. Egy világos, bő farmernadrág meg egy fehér póló volt rajta. S mellette persze az elmaradhatatlan és az én nagy kedvencem, a piros-fehér kockás ing. A fején most nem volt sem kendő, sem sapka, afro-fonatai szabadon tekergőztek vállán. De igazság szerint nem is szerettem, ha eltakarta a fejét.
Mindezeket egy szóban foglalnám össze:
UH!
Hát, mit ne mondjak… Elég rendesen betett, amit láttam – ahogy ott állt zsebre dugott kezekkel, engem figyelve –, mégis hősiesen próbáltam rejtegetni ennek tényét, és ha nem is teljesen, de a lehetőségekhez mérten normálisan viselkedni.
Szerintem meghülyültem, de… Nem, az nem lehet! Csak beképzelem…
Viaskodtam magammal, de tagadhatatlan volt, hogy Tom is ugyanolyan behatóan mért végig, ahogyan én őt. A tornacipőm orrától kezdve, egészen a tintafoltos orromig – megjegyezném, hogy már csak nagyon halványon látszott rajta bármi is. Inkább már csak piros volt a sok sika-mikától.
Egyik szemöldöke minimum a homloka közepéig szaladt, és egy huncut mosoly is megjelent az arcán, ahogy az orromat fixírozta. Na, bennem meg feltámadt az a bizonyos vadóc kismacska. Megrándult a bal szemöldököm, kezeimet pedig csípőre vágtam. Mindezt megfűszereztem egy olyan „Mondd ki, ha mered!” nézéssel.
\m/(-.-)\m/
- Azt hiszem… - heherésztem még mindig. Közben David is összekaparta magát, majd el is húzott a helyiségből.
- Akkor gyere ide, hogy levakarhassam a képedről a tintát. – Meg sem várta a válaszomat, már húzott is, és nekitolt a mosdókagylónak. A lendülettől még majdnem bele is csüccsentem.
- Hé-hé! Semmi előjáték? – kérdeztem felháborodva, amikor durván dörzsölni kezdte az orrom egy törölköző citromlébe mártott sarkával. – Na, finomabban! Aú, ez fáj! – nyávogtam, de ő úgy tett, mintha nem is hallaná, és tovább kínzott. – Ne úgy! Aú! Nem elég nedves! Na, ez így fáj! Lassabban!
- Ajj! Fogd már be! Nem először csinálok ilyet! – akadt ki Erica.
- Nekem nem úgy tűnik – morogtam. – Hagyd abba! Csak véresre dörzsölsz, de nem érsz el semmit! Majd én megcsinálom! – És kikaptam a kezéből a törölközőt.
- Kérlek – emelte fel kezeit mellkasa elé, és hátrált is pár lépést. – Akkor magatokra is hagylak. Szolgáld ki magad! – És sértődött fejet vágva ki is vonult. Az ajtót szerencsére nem csapta be, csak behajtotta maga után.
A törölközővel a kezemben a tükör felé fordultam, közben meg dühösen prüszköltem, mint egy vadóc kismacska.
Még ő van megsértődve! Nem én akartam leradírozni a fejét! Amúgy is! Máskor nem szokott így kiakadni, ha hülyéskedem… Mindig benne van a bohóckodásban… Nem értem. Lehet, hogy történt valami… Csak nincs valami baj? De azt elmondta volna… Vagy nem? Lehet, hogy már nem bízik bennem?... Ajj! Miért nem jön már le ez a hülye tinta? Mindjárt megbolondulok!
Most már én is olyan vadul dörzsöltem a saját orrom, mint az előbb Erica, közben meg folyamatosan puffogtam a bajszom alatt.
- El fog kopni. – A váratlan hangtól ugrottam egyet és sikeresen megtérdeltem a porcelán mosdókagylót. Ezen nem is volt mit csodálkozni, főleg mikor megláttam a hang tulajdonosát, ahogy lazán az ajtófélfának támaszkodva, karba font kézzel állt. Ahogy rákaptam pillantásom a tükörképére, azonnal rabul ejtett egy barna szempár. Pár pillanatig – nagggyon hosszú pillanatig – szemeztünk, de észbe kaptam, és ismét saját tükörképemet nézegettem, leginkább az orromra koncentrálva.
- Tudok segíteni? – kérdezte Tom, ellökve magát a biztos támasztéktól – az ajtót is behajtotta maga után –, és így egy lépéssel máris közelebb kerülve hozzám.
- Le tudod szedni? – Ismét rá emeltem tekintetem, de már nem a tükrön keresztül. Egész testemmel felé fordulva adtam meg magam titkos vágyaimnak. Látni akartam. Az egész testét. A cipője orrától egészen a feje búbjáig.
A cipője piros-fehér színű volt. Azt ne kérdezd, hogy pontosan hogy nézett ki, mert lövésem sincs. Annyit sikerült felfognom, hogy piros-fehér. Egy világos, bő farmernadrág meg egy fehér póló volt rajta. S mellette persze az elmaradhatatlan és az én nagy kedvencem, a piros-fehér kockás ing. A fején most nem volt sem kendő, sem sapka, afro-fonatai szabadon tekergőztek vállán. De igazság szerint nem is szerettem, ha eltakarta a fejét.
Mindezeket egy szóban foglalnám össze:
UH!
Hát, mit ne mondjak… Elég rendesen betett, amit láttam – ahogy ott állt zsebre dugott kezekkel, engem figyelve –, mégis hősiesen próbáltam rejtegetni ennek tényét, és ha nem is teljesen, de a lehetőségekhez mérten normálisan viselkedni.
Szerintem meghülyültem, de… Nem, az nem lehet! Csak beképzelem…
Viaskodtam magammal, de tagadhatatlan volt, hogy Tom is ugyanolyan behatóan mért végig, ahogyan én őt. A tornacipőm orrától kezdve, egészen a tintafoltos orromig – megjegyezném, hogy már csak nagyon halványon látszott rajta bármi is. Inkább már csak piros volt a sok sika-mikától.
Egyik szemöldöke minimum a homloka közepéig szaladt, és egy huncut mosoly is megjelent az arcán, ahogy az orromat fixírozta. Na, bennem meg feltámadt az a bizonyos vadóc kismacska. Megrándult a bal szemöldököm, kezeimet pedig csípőre vágtam. Mindezt megfűszereztem egy olyan „Mondd ki, ha mered!” nézéssel.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése