27. rész - "Váratlan látogatók"
Először nem is hallottam, hogy kopogtak a bejárati ajtón. A következő, már valamivel hangosabb koppanásokra kaptam fel a fejem, s amint leesett, hogy ajtót kellene nyitnom, azonnal meg is indultam a bejárati ajtó felé.
- Jövök! – kiabáltam még az előszobában járva, majd az ajtóhoz érve, mielőtt elfordítottam a kulcsot a zárban, egyik kezemet végighúztam a hasamon, s ezzel egy hatalmas kéz formájú csoki lenyomatot hagytam a fehér pólómon.
- Szia! – néztem farkasszemet egy ismerős, mogyoróbarna szempárral, majd egy másik, ugyanolyan szempár is megjelent a látóteremben, ahogy szélesre tártam az ajtót.
- Sziasztok! – nyögtem zavaromban. Nem igazán számítottam vendégekre. Főleg nem az ikrekre. – Ti meg mit kerestek itt? – kérdeztem, és közben éreztem, hogy kezdek pirulni. Nem éppen szalonképes állapotban ácsorogtam az ajtómban. Egy pár számmal nagyobb és már tökéletesen agyon nyúzott melegítőnadrág volt rajtam, felül pedig egy úgyszintén jó pár számmal nagyobb, fehér póló, amin a liszttől a banánig minden megtalálható volt apró foltocskákban – vagyis minden, ami a sütögetés folyamán a kezembe akadt.
- Bemehetünk? – bökött Bill fejével a lakás felé.
- Persze! Bocsánat, gyertek be! – És már arrébb is húzódtam, hogy betrappolhassanak az én kis lakásomba. És ez most nem csak szójáték. Tényleg pici a lakásom. Van itt egy nappali-vendégszoba-féle helyiség, a hálószobám – ahol egy ágy, egy könyvespolc és egy kis komód van összezsúfolva –, egy konyha, egy ugyancsak picike fürdőszoba és egy kis előszoba-féle, ahol ebben a pillanatban hárman álltunk. Kész tömeg!
- Ezt inkább elveszem – jegyezte meg Tom, miközben kifejtegette az ujjaim közül a hatalmas konyhakést, amit már-már görcsösen szorongattam. Na de miért is? Hát természetesen Tom miatt. Tudom, azt mondtam, hogy a barátjának tartom magam… nos, igen. Az eszem így gondolja, de a szívem, az nem. A szívem minden egyes pillanatban többet akar a barátságánál. És ez ellen igazán nem tudok mit tenni. Amikor hosszú ujjai megérintették kezemet, szívem olyan gyors ütembe kezdett, hogy a hirtelen vérnyomás emelkedéstől zúgni kezdett a fülem, és azt hittem, el fogok ájulni. Ja, és persze jött az elmaradhatatlan libabőr is.
- Fázol? – nézett rám huncut mosollyal az arcán Tom, majd pillantását lejjebb vezette, a melleimre.
- Tessék? – néztem rá értetlenül, azonban már a következő pillanatban minimum tányér méretűre tágulhattak a szemeim, mivel rájöttem, miért mondta, amit, és hogy most mit bámul olyan vadul. Khm… nem volt rajtam melltartó, és mint említettem, kirázott a hideg… Azt hiszem, nem kell tovább magyaráznom… Minimum üveget tudtam volna karcolni a mellbimbóimmal… - Jézusom! – sikkantottam fel, s ezzel egy időben Bill kuncogását is hallottam. – Ne bámuld már! – pirítottam a még mindig vigyorgó Tomra, s közben kirántottam immár a késtől megfosztott kezemet szorításából, hogy össze tudjam fűzni karjaimat melleim előtt. Majd hátat fordítva betrappoltam a szobámba, hogy előkotorjak a fiókból egy melltartót. – Hogy kerültök ide? – kiabáltam ki, miközben magamra küzdöttem a melltartót a szobám ajtaja mögött állva.
- Unatkoztunk és gondoltuk, meglátogatunk… - hallottam meg a számomra leggyönyörűbb hangot, közvetlen közelről… az ajtó túloldaláról. Ijedtemben összerezzentem… vagyis inkább ugrottam egyet, mint akit megcsíptek.
Basszus, basszus, basszus! – mondogattam magamban, mint valami mantrát. – Csak nehogy bejöjjön!
Bepánikoltam. A kezem reszketni kezdett, hogy alig tudtam bekapcsolni a kis csatokat… az egyik pánt is kiakadt… a póló összegabalyodott rajtam… a kezem beakadt az ujjába…
- Anyád… - morogtam félhangosan.
- Mit mondasz? – Már csak azt vettem észre, hogy mozdul az ajtó. Nem láttam, de szinte éreztem, hogyan mozdul, hogy fejét előredugva bekukkanthasson a szobába.
A szívem ezerrel zakatolt, szerintem lesápadtam, elpirultam, fáztam, és melegem volt egyszerre…
Ledermedtem, de a következő pillanatban, mint az őrült kezdtem el kapkodni, de csak tovább rontottam a helyzeten. Úgy álltam ott, mint valami kezdő sztriptíz-táncos, aki az első fellépésnél annyira zavarban van, hogy azt sem tudja, hogyan kell lehúzni egy zipzárt.
- Kint marad! – Szinte ráordítottam a pániktól. Csoda, hogy egyáltalán ki tudtam nyögni valamit.
- Csak nincs valami baj? – Nem hallatszott a hangján, hogy magára vette volna reakciómat. Szinte biztos voltam benne, hogy tökéletesen tisztában van a bénázásommal, és most baromi jól szórakozik. Soha egy pillanatra sem rejtette véka alá, hogy fogja a jeleket tőlem… Mondjuk, csak a hülye nem venné észre. Ennyi erővel akár a homlokomra is tetováltathatnám, hogy „Gyere! Teperj le!”
- Nem, semmi. Már megyek is! – csikartam ki magamból valami nyekergést, és persze az ajtót is megböktem a lábammal, jelzés gyanánt. – Már itt is vagyok! – Egy utolsót még rántottam a pólómon, és már léptem is ki az ajtón egy hatalmas sóhaj kíséretében. Vagyis csak léptem volna, ha az én fekete hercegem nem állja el az utat, arcán egy hatalmas vigyorral. – Szeretnék visszajutni a konyhába… - néztem gyönyörű barna szemeibe. Elég volt ránéznem, vagy csak rágondolnom, és az agyam azonnal leállított minden funkciót, egyedül a létfenntartás üzemelt minimális szinten. – mielőtt… ööö… - Mit is akartam mondani? Hiányérzetem volt, abban a pillanatban talán még azt sem tudtam volna megmondani, hogy van-e rajtam bugyi. A közelében mindig elkapott az áramszünet. Gyerünk, terelj! – Bill! – Szinte felkiáltottam, ahogy eszembe jutott, mivel tudnék, csak egy ici-picit is könnyíteni a helyzetemen. – Hol van Bill? – Először csak pislogott rám, de közben szinte hallottam, ahogy kattog az agya, s ahogy ráeszmél, mivel is próbálkozom.
- Nem tudom – vonta meg a vállát a tőle telhető leglazábbra véve a figurát, s közben még a száját is unottan lebiggyesztette.
Olyan édes volt, ahogy zsebre dugott kezekkel, alsó ajkát rágcsálva állt a hálószobám ajtajában.
- Valami baj van? – Szinte kényszerítenem kellett magamat, hogy ismét felvegyem vele a szemkontaktust, amit az előbbi agyhalálom orvoslása miatt szakítottam meg. Közben kezem önálló életet élve mozdult, s megérintettem meztelen alkarját. Talán még simogatni is elkezdem… minden egyes lüktető erecskét végigrajzolok az ujjammal… ha nem szólal meg a vészcsengő a fejemben.
Nem törtem meg a szemkontaktust, de kezemet lassan visszahúztam. Ujjaim hegyei bizseregtek, mintha még mindig érinteném őt. Ahogy teltek a másodpercek, kezdett elillanni az érzés, és szívem egy kicsit lassabb tempót vett fel… de ettől függetlenül még mindig ezerrel tekert.
Továbbra is csak bámultuk egymást. Én szaporán szuszogtam, az ő mellkasa viszont normális tempóban emelkedett. Az én arcom szerintem minden érzésemet elárulta, az ő arca rezzenéstelen maradt.
Csak egy pillanatra rándult meg a szemöldöke, az is akkor, amikor visszavonulót fújtam.
- Gyere, keressük meg az öcsédet! – préseltem ki magamból, és még egy mosoly-félét is sikerült eleresztenem.
A következő pillanatban gyomrom diónyira ugrott össze, ahogy egy olyan kis huncut, mindent tudó mosoly kúszott az arcára.
Szívem szerint azonnal letepertem volna.
Elképzeltem, ahogy karjaimat nyaka köré fonva csókolom meg, lábaimat meg a derekára kulcsolom. Ő persze ugyanolyan hevesen visszacsókol, nyelvünk szinte azonnal táncba kezd. Érzem, ahogy ujjai belemarnak combomba és fenekembe. Már csak ettől felnyögök, s egyik kezemet a tarkójára csúsztatva húzom magamhoz még közelebb. Érzem, hogy mosolyog, viszont a következő pillanatban ő nyög fel, amikor ujjaimmal cirógatni kezdem tarkóját.
- Hahó! Izzie! – Hirtelen tértem vissza a valóságba. A torkom kiszáradt, a szívem dübörgött. Úgy éreztem, az egész testem lángol. Úgy kapkodtam a levegőt, hogy szinte már beleszédültem. Egész testemben reszkettem. – Minden rendben? – kérdezte, s közben az arcomat fürkészte. Csak egy bátortalan bólintás volt a válaszom. Nem tudom, mit láthatott az arcomon, de sokat sejtetően kacsintott rám, nyelvével meg az ajak piercingjét kezdte el bökdösni.
- Jövök! – kiabáltam még az előszobában járva, majd az ajtóhoz érve, mielőtt elfordítottam a kulcsot a zárban, egyik kezemet végighúztam a hasamon, s ezzel egy hatalmas kéz formájú csoki lenyomatot hagytam a fehér pólómon.
- Szia! – néztem farkasszemet egy ismerős, mogyoróbarna szempárral, majd egy másik, ugyanolyan szempár is megjelent a látóteremben, ahogy szélesre tártam az ajtót.
- Sziasztok! – nyögtem zavaromban. Nem igazán számítottam vendégekre. Főleg nem az ikrekre. – Ti meg mit kerestek itt? – kérdeztem, és közben éreztem, hogy kezdek pirulni. Nem éppen szalonképes állapotban ácsorogtam az ajtómban. Egy pár számmal nagyobb és már tökéletesen agyon nyúzott melegítőnadrág volt rajtam, felül pedig egy úgyszintén jó pár számmal nagyobb, fehér póló, amin a liszttől a banánig minden megtalálható volt apró foltocskákban – vagyis minden, ami a sütögetés folyamán a kezembe akadt.
- Bemehetünk? – bökött Bill fejével a lakás felé.
- Persze! Bocsánat, gyertek be! – És már arrébb is húzódtam, hogy betrappolhassanak az én kis lakásomba. És ez most nem csak szójáték. Tényleg pici a lakásom. Van itt egy nappali-vendégszoba-féle helyiség, a hálószobám – ahol egy ágy, egy könyvespolc és egy kis komód van összezsúfolva –, egy konyha, egy ugyancsak picike fürdőszoba és egy kis előszoba-féle, ahol ebben a pillanatban hárman álltunk. Kész tömeg!
- Ezt inkább elveszem – jegyezte meg Tom, miközben kifejtegette az ujjaim közül a hatalmas konyhakést, amit már-már görcsösen szorongattam. Na de miért is? Hát természetesen Tom miatt. Tudom, azt mondtam, hogy a barátjának tartom magam… nos, igen. Az eszem így gondolja, de a szívem, az nem. A szívem minden egyes pillanatban többet akar a barátságánál. És ez ellen igazán nem tudok mit tenni. Amikor hosszú ujjai megérintették kezemet, szívem olyan gyors ütembe kezdett, hogy a hirtelen vérnyomás emelkedéstől zúgni kezdett a fülem, és azt hittem, el fogok ájulni. Ja, és persze jött az elmaradhatatlan libabőr is.
- Fázol? – nézett rám huncut mosollyal az arcán Tom, majd pillantását lejjebb vezette, a melleimre.
- Tessék? – néztem rá értetlenül, azonban már a következő pillanatban minimum tányér méretűre tágulhattak a szemeim, mivel rájöttem, miért mondta, amit, és hogy most mit bámul olyan vadul. Khm… nem volt rajtam melltartó, és mint említettem, kirázott a hideg… Azt hiszem, nem kell tovább magyaráznom… Minimum üveget tudtam volna karcolni a mellbimbóimmal… - Jézusom! – sikkantottam fel, s ezzel egy időben Bill kuncogását is hallottam. – Ne bámuld már! – pirítottam a még mindig vigyorgó Tomra, s közben kirántottam immár a késtől megfosztott kezemet szorításából, hogy össze tudjam fűzni karjaimat melleim előtt. Majd hátat fordítva betrappoltam a szobámba, hogy előkotorjak a fiókból egy melltartót. – Hogy kerültök ide? – kiabáltam ki, miközben magamra küzdöttem a melltartót a szobám ajtaja mögött állva.
- Unatkoztunk és gondoltuk, meglátogatunk… - hallottam meg a számomra leggyönyörűbb hangot, közvetlen közelről… az ajtó túloldaláról. Ijedtemben összerezzentem… vagyis inkább ugrottam egyet, mint akit megcsíptek.
Basszus, basszus, basszus! – mondogattam magamban, mint valami mantrát. – Csak nehogy bejöjjön!
Bepánikoltam. A kezem reszketni kezdett, hogy alig tudtam bekapcsolni a kis csatokat… az egyik pánt is kiakadt… a póló összegabalyodott rajtam… a kezem beakadt az ujjába…
- Anyád… - morogtam félhangosan.
- Mit mondasz? – Már csak azt vettem észre, hogy mozdul az ajtó. Nem láttam, de szinte éreztem, hogyan mozdul, hogy fejét előredugva bekukkanthasson a szobába.
A szívem ezerrel zakatolt, szerintem lesápadtam, elpirultam, fáztam, és melegem volt egyszerre…
Ledermedtem, de a következő pillanatban, mint az őrült kezdtem el kapkodni, de csak tovább rontottam a helyzeten. Úgy álltam ott, mint valami kezdő sztriptíz-táncos, aki az első fellépésnél annyira zavarban van, hogy azt sem tudja, hogyan kell lehúzni egy zipzárt.
- Kint marad! – Szinte ráordítottam a pániktól. Csoda, hogy egyáltalán ki tudtam nyögni valamit.
- Csak nincs valami baj? – Nem hallatszott a hangján, hogy magára vette volna reakciómat. Szinte biztos voltam benne, hogy tökéletesen tisztában van a bénázásommal, és most baromi jól szórakozik. Soha egy pillanatra sem rejtette véka alá, hogy fogja a jeleket tőlem… Mondjuk, csak a hülye nem venné észre. Ennyi erővel akár a homlokomra is tetováltathatnám, hogy „Gyere! Teperj le!”
- Nem, semmi. Már megyek is! – csikartam ki magamból valami nyekergést, és persze az ajtót is megböktem a lábammal, jelzés gyanánt. – Már itt is vagyok! – Egy utolsót még rántottam a pólómon, és már léptem is ki az ajtón egy hatalmas sóhaj kíséretében. Vagyis csak léptem volna, ha az én fekete hercegem nem állja el az utat, arcán egy hatalmas vigyorral. – Szeretnék visszajutni a konyhába… - néztem gyönyörű barna szemeibe. Elég volt ránéznem, vagy csak rágondolnom, és az agyam azonnal leállított minden funkciót, egyedül a létfenntartás üzemelt minimális szinten. – mielőtt… ööö… - Mit is akartam mondani? Hiányérzetem volt, abban a pillanatban talán még azt sem tudtam volna megmondani, hogy van-e rajtam bugyi. A közelében mindig elkapott az áramszünet. Gyerünk, terelj! – Bill! – Szinte felkiáltottam, ahogy eszembe jutott, mivel tudnék, csak egy ici-picit is könnyíteni a helyzetemen. – Hol van Bill? – Először csak pislogott rám, de közben szinte hallottam, ahogy kattog az agya, s ahogy ráeszmél, mivel is próbálkozom.
- Nem tudom – vonta meg a vállát a tőle telhető leglazábbra véve a figurát, s közben még a száját is unottan lebiggyesztette.
Olyan édes volt, ahogy zsebre dugott kezekkel, alsó ajkát rágcsálva állt a hálószobám ajtajában.
- Valami baj van? – Szinte kényszerítenem kellett magamat, hogy ismét felvegyem vele a szemkontaktust, amit az előbbi agyhalálom orvoslása miatt szakítottam meg. Közben kezem önálló életet élve mozdult, s megérintettem meztelen alkarját. Talán még simogatni is elkezdem… minden egyes lüktető erecskét végigrajzolok az ujjammal… ha nem szólal meg a vészcsengő a fejemben.
Nem törtem meg a szemkontaktust, de kezemet lassan visszahúztam. Ujjaim hegyei bizseregtek, mintha még mindig érinteném őt. Ahogy teltek a másodpercek, kezdett elillanni az érzés, és szívem egy kicsit lassabb tempót vett fel… de ettől függetlenül még mindig ezerrel tekert.
Továbbra is csak bámultuk egymást. Én szaporán szuszogtam, az ő mellkasa viszont normális tempóban emelkedett. Az én arcom szerintem minden érzésemet elárulta, az ő arca rezzenéstelen maradt.
Csak egy pillanatra rándult meg a szemöldöke, az is akkor, amikor visszavonulót fújtam.
- Gyere, keressük meg az öcsédet! – préseltem ki magamból, és még egy mosoly-félét is sikerült eleresztenem.
A következő pillanatban gyomrom diónyira ugrott össze, ahogy egy olyan kis huncut, mindent tudó mosoly kúszott az arcára.
Szívem szerint azonnal letepertem volna.
Elképzeltem, ahogy karjaimat nyaka köré fonva csókolom meg, lábaimat meg a derekára kulcsolom. Ő persze ugyanolyan hevesen visszacsókol, nyelvünk szinte azonnal táncba kezd. Érzem, ahogy ujjai belemarnak combomba és fenekembe. Már csak ettől felnyögök, s egyik kezemet a tarkójára csúsztatva húzom magamhoz még közelebb. Érzem, hogy mosolyog, viszont a következő pillanatban ő nyög fel, amikor ujjaimmal cirógatni kezdem tarkóját.
- Hahó! Izzie! – Hirtelen tértem vissza a valóságba. A torkom kiszáradt, a szívem dübörgött. Úgy éreztem, az egész testem lángol. Úgy kapkodtam a levegőt, hogy szinte már beleszédültem. Egész testemben reszkettem. – Minden rendben? – kérdezte, s közben az arcomat fürkészte. Csak egy bátortalan bólintás volt a válaszom. Nem tudom, mit láthatott az arcomon, de sokat sejtetően kacsintott rám, nyelvével meg az ajak piercingjét kezdte el bökdösni.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése