Für dich allein 36. rész

Íme, meghoztam a legújabb részt!

Remélem, tetszeni fog! Kérlek titeket, írjatok véleményt!

36. rész - "Ne tégy úgy, mintha nem érdekelnélek"

Hosszú percekig szótlanul álltunk a kis helyiségben. Én az asztalhoz húzódva, fenekemmel nekitámaszkodva, Tom viszont nekem háttal, az iratszekrényt bámulva.

Egy szót sem szóltam. Úgy gondoltam, nem nekem kell kezdeményeznem. Karjaimat mellkasom köré fonva, türelmesen vártam. Egy ideig. Mikor azonban már túl hosszúra nyúlt a csend, egyre feszültebb lettem, egyre inkább zavart a helyzet.
Egy reszketeg, türelmetlen sóhaj után léptem az ajtóhoz, a kilincset azonban hiába rángattam, húztam-vontam, vetettem be mindent (már csak a lábbal rugdosás hiányzott), de nem jutottam ki a szobából.
- Engedj ki – kértem halkan Tomot, miután jött az isteni szikra. Kulcsra zárta az ajtót. Lassan fordultam meg, majd hátamat az ajtónak támasztottam. Tom még mindig nem nézett rám. – Kérlek… - ismételtem meg kérésem.
- Nem – mondta határozottan, az én állam meg a padlón koppant. Biztosan hallhatta, mert rögtön folytatta is. – Előbb beszélnünk kell…
- Akkor beszélj! Avass be, kérlek, mire volt jó ez az egész cirkusz! – fakadtam ki. – Mondd el, mi a baj… - suttogtam. Válaszra, vagy valamilyen egyéb más reakcióra azonban hiába vártam. Bosszúsan prüszkölve, magamban morogva perdültem meg, és rúgtam bele az ajtóba. Az sem érdekelt volna, ha szilánkosra töröm a lábam, csak ne kelljen a közelében maradnom. – Még én könyörgök, neki… - Nem tagadom, ideges voltam és frusztrált. Haragudtam magamra, rá, meg úgy az egész istenverte világra. És mindezek tetejébe még a könnyeim is eleredtek.
Idegesen törölgettem a szememet, s közben próbáltam lenyugtatni magam.
Csak nehogy észrevegye…
Ez elég naiv gondolat volt, hisz úgy ziháltam, mintha most teljesítettem volna az 500 méteres távot. Mondjuk a szipogásomat sem lehetett volna túl diszkrétnek nevezni…
Az első pillanatban szinte fel sem fogtam, mi történik… Két kar fonódott a derekamra, s ezzel egy időben őt magát is megéreztem, ahogy egész testével hátulról hozzám simul.
- Tom… - suttogtam. Minden könnyem egy pillanat alatt felszáradt, testemet pedig elöntötte az a kellemes, lábujjamat is megbizseregtető forróság.
- Nem akarom, hogy elmenj… - lehelte Tom a nyakamba. Ajkai minden egyes szónál lágyan érintették a bőrömet.
Teljesen leblokkoltam. Mindenre számítottam, erre speciel nem. Még levegőt venni is elfelejtettem.
Talán érezte zavaromat, vagy csak magát akarta megnyugtatni (vagy szórakoztatni), de apró, finom puszikkal hintette be a nyakamat.
A hatás sem maradt el, a lábaim azon nyomban felvették a kocsonya-jelleget. Ha nem tart Tom, biztos, hogy összeklattyan a térdem, és elegánsan seggre ülök.
Elöntötte a testem a forróság, a gyomrom összeugrott, a szívem pedig maximum tempóra kapcsolt. Szememet összeszorítva simultam a karjaiba, és próbáltam elfelejteni, legalább arra a kis időre, hogy mennyi fájdalmat okozott nekem.
- Ne menj… - susogta újra a fülembe. Forró lehelete a bőrömet cirógatta, keze pedig felfedezőútra indult, ujjai befurakodtak a kardigánom alá.
Hangja valamennyire magamhoz térített, majd a testemen kutakodó kezei után kaptam, ujjaimat sikeresen összefűztem az övéivel.
- Ne csináld ezt, kérlek… - motyogtam, levegő után kapkodva.
- Mit? Ezt? – És újabb csókokat kaptam nyakam érzékeny bőrére. Hüvelykujjával közben a kézfejemet simogatta körkörös mozdulatokkal.
Annyira akartam, hogy folytassa… de mégis kibújtam az öleléséből, hátammal azonnal az ajtóhoz préselődtem. Máshová nem mehettem abban a szűk kis szobában.
Karjaimat magam köré fűzve emeltem arcára pillantásomat. Nem nézett rám. Kezeit zsebébe süllyesztve, a cipője orrát fixírozva ácsorgott előttem.
Csak álltunk egymással szemben, mint két nagy rakás szerencsétlenség. Vártam, hogy megszólaljon, hogy mondjon valamit.
- Tényleg elmész? – emelte rám őzike szemeit. Pillantásától összeszorult a torkom. Szegénykém olyan bánatosan pislogott rám, mintha elvettem volna a kedvenc plüssmackóját. Csak bólogatni voltam képes, hang nem jött ki a torkomon. – Miattam? – suttogta. Na, erre a kérdésre beindult az agyam.
- Lenne rá okom? – kérdeztem halkan, miután megnedvesítettem alsó ajkam.
Istenem, talán most végre jutunk valahová.
Nem válaszolt, csak egy olyan tipikus tomos-féloldalas mosolyra húzta a száját. Most kivételesen nem flörtölni akart vele, amolyan „Bocsi” üzenete volt.
- Ennyivel nem tudod helyrehozni – morogtam, pillantásom pedig sértődötten elkaptam róla.
- Ne… Én… - nyökögte. A szemem sarkából láttam, hogy tett egy bizonytalan lépést felém. Egy hatalmas sóhaj hagyta el a száját. – Sajnálom. – Végre kinyögte! Hova írjam fel? Rá fogom tetováltatni a seggemre. Ezt is megértem.
Oké. Beszéljünk komolyan.
Karjaimat még mindig keresztbe fonva tartottam, viszont ismét felé fordultam, hátam mögött az ajtóval, és várakozóan néztem fel rá.
- Folytasd, kérlek.
Szinte éreztem, hogyan lágyul el a tekintetem a látványától. A kisfiús, megszeppent arcától. Zavarban volt, de pont ettől volt olyan nagy hatással rám, és ezért bocsátottam meg neki mindent abban a szent pillanatban…
- Én… szóval… sajnálom, hogy olyan hülye voltam tegnap – motyogta el az orra alatt, közben a hatalmas fekete pulóvere zipzárját piszkálta.
- És? – Mivel nem nézett rám, nem láthatta a hatalmas vigyort a képemen. Tudtam, hogy most én nyertem. – Ugye tudod, hogy megbántottál? – erőltettem a hangomba némi élt.
- Tudom, vagyis gondolom – rántotta meg a vállát.
- Miért tetted? – kérdeztem halkan. Nem tagadom, elbizonytalanodtam. – Miért játszottál velem? – tettem fel az újabb kérdést. Tudtam, hogy nem kellene, mégsem voltam képes befogni a szám. – Bántottál – suttogtam alig hallhatóan, s közben igyekeztem nem elbőgni magam.
- Nem tudom – felelte nagyon halkan. Nem pont erre a válaszra számítottam. Könnybe lábadt a szemem. A tehetetlenség és csalódottság keverékével eltelve szólaltam meg.
- Add ide a kulcsot, kérlek. Szeretnék elmenni. – Hangom halk volt, erőtlen. Legszívesebben lekuporodtam volna a sarokba. Egyedül akartam lenni. Nyalogatni a sebemet, erre volt szükségem. Az utazás gondolata most valahogy megváltásnak tűnt. Távol lenni mindentől.
- Ne! – Majdhogynem kétségbeesettnek hatott a reakciója. Mondjuk, nálam jobban nem lehet kiborulva.
- Miért? Meddig akarsz még kínozni? Nem aláztál meg még eléggé? – Na, kiborult az a bizonyos bili. De talán már épp ideje volt, kezdett már nagyon bűzleni. Kezeim tehetetlenül hulltak testem mellé. Egy hatalmas sóhaj után olvastam mindent a fejére. – Könyörgöm, döntsd el végre, mit akarsz! Arra kérsz, hogy ne menjek el, de épkézláb okot nem mondtál! – éreztem, hogy minden egyes szóval csak idegesebb leszek. A kezem finom remegése is ezt igazolta, s persze a halántékom is most kezdett el lüktetni – köszönhetően az érzelmeim hirtelen váltakozásának. – Én ezt már nem bírom! Basszus Tom! – dobbantottam türelmetlenül. – Totál beléd vagyok zúgva, és te ezt szemét módon ki is használod – szorítottam össze szemeimet, de a következő pillanatban fel is pattantak, kezemet pedig ijedten kaptam a számhoz.
Nem hiszem el. Nem lehet, hogy ezt én mondtam. Istenem, hogy lehetek ekkora marha!
Csak bámultunk egymásra, mint borjú az új kapura. Egyikünk sem mozdult, talán még levegőt sem vettünk. Én biztos, hogy nem.
A kezdeti sokk elmúltával egy pillanat alatt elpirultam, egészen a fülem hegyéig.
- Úristen! – Arcomat tenyerembe temetve szidtam magam, mint a bokrot. – Basszus, basszus, basszus – motyogtam magam elé, közben szép lassan lecsúsztam az ajtó mellett, hogy aztán picire összekuporodva, felhúzott térdekkel üljek a hideg metlakin.
Nem mertem Tomra nézni, szörnyen zavarban voltam, amiért így elárultam saját magam. Ugyanakkor rettegtem a reakciójától. Féltem, hogy egyszerűen csak kinevet, amiért ennyire kis naiv vagyok…
- Mi… mit mondtál az előbb? – hallottam meg a hangját, ami alapján úgy tűnt, ő is ugyanolyan zavarban van, mint én. Ettől persze egy percig sem éreztem magam jobban.
Nem válaszoltam a feltett kérdésre, igyekeztem figyelmem kívül hagyni a tőle érkező impulzusokat.
- Kérlek… - összefacsarodott a szívem. Legszívesebben a nyakába csimpaszkodva ismételgettem volna, hogy milyen nagyon is szeretem őt. Mégsem tettem. Erősebb volt a visszautasítástól való félelmem.
Csak kapkodtam a levegőt, főleg akkor, mikor hallottam, hogy megmozdul. Most valahogy nagyon hülye ötletnek tűnt az ajtó előtt csövezés.
- Nézz rám… - mondta halkan, majd gyengéden megcirógatta a még mindig arcom elé tartott kezemet.
Nem mozdultam.
Keze finoman körbezárt ujjaimat, hogy azután végre korlátok nélkül pillanthassa meg elgyötört arcomat.
Nem ellenkeztem. Sokkal inkább az érintésére koncentráltam. Puha, forró bőrére, ahogy összefűzi ujjainkat, szabad kezével pedig egy tincsemet simítja a fülem mögé.
Vérem azonnal meglódult, minden egyes cseppjét éreztem az arcomra tódulni.
- Szeretem, mikor elpirulsz – susogta nagyon közelről. Váratlanul ért forró lehelete az ajkaimon. Szemhéjam azon nyomban felpattant, fejemet pedig reflexből húztam hátra.
Koponyám hangosan koppant az ajtón.
Fájdalmasan felnyögtem, szemeimet elfutották a könnyek.
- Uh! Ez még nekem is fájt – futott fájdalmas fintorba az arca, de amikor halkan kuncogni kezdtem, ellágyultak vonásai. Egy féloldalas mosoly kíséretében borzolta meg a hajamat, majd fürtjeim közé fúrva ujjait vezette kezét tarkómra.
Levegőt venni is elfelejtettem, mikor csillogó barna szemeibe néztem.
A fájdalom tovaillant, csak az érzés maradt, ahogy lassú mozdulatokkal a tarkómat cirógatta. Ettől mindig elöntötte a testem a libabőr, s alig érzékelhetően, de remegni kezdtem.
Arca kínzóan lassan közelített felém. A szám kiszáradt, a szívem pedig olyan hévvel dübörgött, hogy már vártam, mikor fog kiakadni és kapok egy csinos kis infarktust.
Tudtam, hogy meg akar csókolni. Ennek már a gondolatába is beleszédültem, így kénytelen voltam lehunyni szemeim.
Lélegzet visszafojtva vártam, hogy végre érezhessem őt.
Csókja eleinte ugyanolyan bizonytalannak és félénknek tűnt, mint amilyen az enyém is volt. Nem akartam elveszíteni a kontrollt, ennek ellenére mégis én voltam az, aki még többet akart a másiktól.
Úgy tapadtam az ajkaira, mintha az életem függne tőle. Karjaimat a nyaka köré, míg lábaimat a derekára fonva lógtam rajta, mint egy kismajom…
Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy talán mégsem kellene ennyire elragadtatni magam… gondolkodás nélkül rúgtam a legsötétebb sarokba a szürkeállományt, mikor megéreztem combomba maró ujjait.
A levegőhiány vetett véget a vad szájtépésnek. Homlokainkat egymásnak támasztva kapkodtuk a levegőt, jómagam csukott szemmel próbáltam túlélni a rám törő szédülést.
- Hű… - nyögtem mosolyogva. Vele csókolózni olyan volt, mint szabadon szárnyalni a kék égen. – Bár a repülést a saját bőrömön még nem tapasztaltam, de úgy képzelem, olyankor nem tudod, merre van a fent és a lent, nincs gravitáció, ami a földhöz szögezne, nincsenek korlátok, sem határok. Csak te és a szabadság, a napsütés, a kék ég és a felhők.
Belül ezt éreztem, és ehhez nem kellettek szárnyak, egyedül csak ő és az a határtalan szerelem, amit iránta érzek.
Mosolyogva nyitottam ki szemeim, s bámultam hercegem tökéletes vonásait.
- Ez így nem maradhat… - hangzott el ez a mondat Tom szájából egyértelmű kijelentésként, majd az arcom bámulásába kezdett.
Egy pillanat alatt fagyott meg minden jó érzés bennem, a boldogságom eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Ugyanakkor az a kijelentés is tökéletesen fedte a valóságot, hogy úgy éreztem magam, mint akit gyomron rúgtak.
Tudtam, tudtam, tudtam… - mondogattam magamban szinte már hisztérikusan. – Ennyi. Vége. Most fogja velem közölni, hogy nem akar tőlem semmit, csak megdöngetni párszor… de ettől függetlenül azért még legyünk barátok.
Egyetlen mondatával taszított a mennyből a pokolba.
Éreztem, hogy az őszinte mosoly helyén már csak valami kényszeredett grimasz maradt. Csak bízhattam benne, vonásaim nem árulják el a változást.
Hatalmas gombóccal a torkomban vártam a folytatásra.
- Szóval… tudod, arra gondoltam, hogy… - cirógatta zavartan az arcom, vagy épp a hajamat birizgálta, de a szemembe nem nézett. Ne mondd ki! – rágtam az alsó ajkam belső oldalát – mi lenne, ha mi… te és én… amit most csinálunk… - makogta össze-vissza, s ettől most már tényleg elvesztettem a fonalat – ezt inkább abbahagynánk… - éreztem, hogy a gyomrom helyén egy hatalmas kőtömb (hegy) ül, ami egyre csak feszíti a testem, a tüdőm. Egyre nehezebben kaptam levegőt, a szoba is mintha fordult volna egyet, a kezem pedig már csak erőtlenül pihent fájdalmaim okozójának vállán – és mostantól lehetnénk…
- Rendben – vágtam rá. Nem vártam meg, hogy befejezze. Nem bírtam volna a szájából hallani, hogy „legyünk barátok”. Már így is piszok szarul éreztem magam. Meglepetten kapta fel a fejét és nézett a szemeimbe. Először furcsán pislogott rám (pedig nekem lenne okom zavarodottnak lenni), azután viszont fokozatosan változott a mimikája, mígnem szája sarka finoman fölfelé nem görbült. – Legyünk csak barátok – hadartam (inkább én mondtam ki, jobb ez így). Kibújtam az eddig engem ölelő karok közül, majd a sarkaimra ülve, tisztes távolságban tőle, bámultam mereven a mellkasát. Igyekeztem visszafojtani a feltörni készülő zokogásomat.
- Barátok? – kérdezett vissza egy pillanatnyi habozás után. Esküdni mernék, mintha csalódott lett volna, mintha nem erre a válaszra számított volna. – Te ezt akarod? – Szavai hitetlenkedve, bizonytalanul csengtek.
Először fel sem fogtam, mit is kérdez.
- Igen. Miért? Te nem? – Nem értem. Ő is ezt akarta mondani. Vagy mégsem? – Erre akartál kilyukadni… gondolom. – Most már totál hülyének éreztem magam. Az egy dolog, hogy én bizonytalan vagyok, ő viszont egy határozott jellem. Azt hittem, konkrét elképzelései vannak, világos indokai…
- De. Persze. – Fancsali képet vágva kászálódott talpra. Én továbbra is a földön térdeltem. Onnan néztem, ahogy előhúzza zsebéből a kulcsot, a zárba illeszti, majd egy határozott kattanás után sarkig tárja az ajtót.
De miért érzem azt, hogy én vagyok a szemét? Én vagyok az, aki megint elszúrt mindent?
Csak bámultam Tom felém nyújtott kezét… már épp vissza akarta húzni, az utolsó pillanatban kaptam utána. Tenyere azonnal körbezárta jéghideg ujjaimat.
Nem beszéltünk, míg visszaértünk ahhoz a szobához, ahol a többieket hagytuk. Csak csendben csoszogtunk egymás mellett, egymás kezét fogva.
Majdnem frászt kaptam, mikor a farzsebemben megcsörrent a telefonom. Szabad kezemet egy pillanatra a mellkasomra szorítottam, majd előbányásztam a készüléket.
- Egy perc és megyek – néztem rá Tomra az ajtó előtt állva. Mielőtt elengedtem volna a kezét, egy nagyon rövidke pillanatra, nagyon gyengén megszorítottam ujjait és még egy kis mosolyt is tudtam küldeni felé.
- Szia, Macikám! – szóltam vigyorogva a telefonba, miután megnyomtam a hívásfogadó gombot, pont akkor, mikor Tom már az ajtót csukta be maga után. A bátyám hívott, ezt már a csengőhangból tudtam.
- Szia, Bambi! – mondta nevetve. Mindig ezzel szívattuk egymást. Mindenféle idióta becenevet találtunk ki a másiknak. – Ádám mondta, hogy szombaton jössz.
- Ne már! – nyávogtam. – Meg akartalak lepni… Esküszöm, Ádám rosszabb, mint egy vénasszony. Pedig szívesen megnéztem volna a képed, amikor csak úgy rád töröm az ajtót… Vicces lett volna… - kacarásztam halkan. Egyébként Ádám Anna barátja, vagyis jövendőbeli vőlegénye. A bátyám és én voltunk a kerítők. Miénk az érdem, hogy a két, számunkra igen fontos személy egymásra talált. Anna-t én, Ádámot pedig a bátyám hozta a kapcsolatba. Munkatársak és nem mellesleg a legjobb barátok.
- Gonosz vagy – fújtatott sértődötten.
- Tudom, de pont ezért szeretsz… - Ego ezerrel.
- És mikor is jössz pontosan? Kimenjek eléd? – váltott komolyabb hangnemre.
- Az nagyon jó lenne. Az időpontot még nem tudom, de majd hívlak, hogy mi van – pillogtam hálásan, pedig tudhattam volna, hogy nem látja.
- Oké. És hol fogsz lakni? Hozzám is jöhetsz, tudod.
- Édes vagy, de Anna agyonverne, ha nem nála laknék… - húztam el a szám fintorogva. – Tudod, milyen. Egész nap csak pörög, mondja és mondja… Már most félek, hogy mit fog művelni egy hónap alatt. Szerintem agyvérzést fogok kapni… - nevettem fel. – Emlékszel, mi volt, mikor legutóbb otthon voltam? Megnéztünk vagy három filmet, már az ájulás kerülgetett mindenkit, őt bezzeg lelőni sem lehetett volna… köszönhetően az elfogyasztott egy liter energiaitalnak.
- Juj, emlékszem! Meg akartad fojtani a párnával, de végül csak megharaptad a bokáját!
- Megharaptam a bokáját! – mondtuk és röhögtünk fel egyszerre. – Meg akart rúgni, de az ágyat találta el… - nyögtem két röhögés között. – Egész éjszaka a balesetin csöveztünk.
- Azok voltak ám a régi szép idők… - sóhajtotta Beni elgondolkodva. – Gyakrabban kellene beszélnünk – állapította meg nagy bölcsen.
- Tudom – sóhajtottam. Míg beszéltünk, a falnak támaszkodva ácsorogtam, és leginkább a szemközti falat bűvöltem. – Hiányzol… - motyogtam sírásra görbülő szájjal.
- Jaj, hugi, ne sírj! Hamarosan találkozunk – brummogta a fülembe.
- Nem sírok! – vágtam rá durcásan, miközben megtöröltem a szemem. A hangom pont az ellenkezőjéről árulkodott.
- Mi van veled mostanában? – próbálta elterelni a figyelmem. – Alig tudok rólad valamit. Mi van azzal a fonott-kalács fejűvel? – Először gőzöm nem volt, hogy kire gondol, de aztán annál nagyobbat szólt a felismerés.
- Kivel? – robbant ki belőlem a kacagás.
- Jaj, most mit izélsz? Tudod, kire gondolok. Az a fonott fejű gyerek, aki a gitárját baszogatja – magyarázta türelmetlenül.
- De hülye vagy! Különben is, honnan tudod, hogy baszogatja? Csak nem nyomoztál utána? – húzogattam a szemöldökömet.
- Még csak szép! – vágta rá. – A húgom vagy.
- Az egyetlen – szúrtam közbe.
- Pontosan. Ezért kell rád vigyáznom. Meg persze a kölkeimnek szüksége lesz egy jó fej nagynénire.
- Kölkök? – kérdeztem vissza megrökönyödve. – Nekem egy is bőven elég – fújtam ki a levegőt. – Most szólok, hogy kettőnél többet nem vállalok.
- Na, ezt még megbeszéljük! Viszont megint kibújtál a válasz alól.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – adtam a hülyét.
- Jól van, jól van, de tudd, hogy én nem felejtek! – Szinte láttam magam előtt, ahogy durcásan ráncolja a homlokát.
- Juj, de félek! – incselkedtem vele.
- Lassan teszem – mondta nevetve.
- Oké. Nekem is dolgom van. Majd akkor hívlak.
- Rendben. Szeretlek.
- Én nem – jelentettem ki egyszerűen.
- Tudom. – Ez volt a mi kis játékunk. Tudja, hogy nem gondolom komolyan. De azt is tudja, hogy szinte soha nem mondom ki azt a bizonyos, szeretlek szót. Mikor utoljára használtam, csak szenvedés lett a vége.
- Szia! – búcsúztam mosolyogva.
- Szia!
- Szia!
- Szia!
- Te tedd le előbb! – kacagtam, ahogy eszembe jutott, régen ezt is gyakran játszottuk.
- Nem! Te tedd le!
- Tegyük le egyszerre! – ajánlottam.
- Háromig számolok! – Ő is végig röhögött. De most komolyan! Aki ezt hallotta, tutira debilnek gondolt minket. – Egy, kettő, három! – Hosszú csönd. – Nem is tetted le! – nyafogta durcásan.
- De te se! Tedd már le!
- Nem!
- De!
- Nem!
- De! Én nem, ha te se!
- Na, jó! Most már tényleg megyek! Szia, Bambi! – gügyögte az utolsó szót.
- Szia, Maci! – gügyögtem ugyanúgy.
- Szia!
- Szia!
- Szia!
- Szia! – És szinte ugyanabban a pillanatban bontottuk a vonalat, majd pár pillanatig még álltam a folyosón.
Ezer wattos vigyorral a képemen léptem az ajtóhoz, ami történetesen résnyire nyitva állt. Ez a tény azonban jelen pillanatban totál hidegen hagyott.
Igyekeztem nem gondolni az elcseszett szerelmi életemre, helyette inkább csak a pozitív dolgokat próbáltam szem előtt tartani.

\m/(-.-)\m/