12. rész - "Egy szívességgel kezdődik minden"
Azt kell mondanom, életemben nem ijedtem meg úgy, és nem sikoltottam akkorát, mint akkor. Még a táskámat is eldobtam. Szerintem az egész utcát felébresztettem. Csak úgy visszhangzott a hangom az épületek között.
És minden egy pillanat alatt történt. Valaki megérintette a vállam, sikoltottam, de ezzel egy időben megpördültem, és immár teljes kussban, támadó állásban – bal láb előre, térd enyhén rogyaszt, karok ökölbe szorított kézzel felemelve a mellkasom és arcom elé – meredtem a „támadómra”.
És ha jól emlékszem, közben elfelejtettem levegőt venni. Pedig igencsak rám fért volna egy kis tiszta oxigén. A tüdőm éles szúrásokkal jelezte, hogy bizony ő is megijedt, és most szüksége lenne egy kis levegőre, hogy megnyugodjon, a szívemről már nem is beszélve. De úgy tűnt, nemcsak én tojtam be, hanem a srác is, aki megijesztett. Kezeit védekezően maga elé tartotta és hátrált pár lépést.
- Nyugi. Nem akarlak bántani – mondta nyugodt hangon, majd pár pillanat csend következett. Azt hiszem, várta, hogy fel is fogjam mit mondott.
És… felfogtam.
- Basszus! – E mindent kifejező szó társaságában szabadultam meg a féltve őrzött levegőmtől. Kezeimmel térdemre támaszkodva próbáltam lassan lélegezni. A kapkodással csak azt értem volna el, hogy elájulok.
- Nem akartalak megijeszteni. – S pár lépést közelített felém. Hangján hallatszott a megbánás.
- Nem ijedtem meg – válaszoltam teljes lelki nyugalommal és ráemeltem tekintetem. De most komolyan! Tőle ijedtem meg? Pont úgy nézett ki, mint valami ijedt kis nyuszi. Nem éppen az a lábujjtól a haja végéig kigyúrt alkat volt. És mit ne mondjak, a szőke haj sem dobott az összképen. Ennyivel le is tudtam a megfigyelést, amire csak most nyílt alkalmam. – Csak majdnem összepisiltem magam. – Itt már vigyorogtam, mint a tejbe tök, és felegyenesedtem. A saját hülyeségemen kacarásztam csendben, amíg fel nem tűnt, hogy valaki más is jól szórakozik. És az a valaki nem a srác volt az, velem szemben. Csak ekkor tűnt fel, hogy a járda szélénél egy böhöm nagy fekete autó parkolt. A srác keskeny válla mellett óvatosan kikukucskáltam, de semmit nem láttam. A sötétített ablakok eltakarták előlem a titokzatos harmadikat. Csak annyit tudtam megállapítani a hangja alapján, ami az öt centire lehúzott ablak mögül jött, hogy hímnemű az illető. Egy vállrándítással vettem mindezt tudomásul, majd figyelmemet az előttem ácsorgó srácra fordítottam.
- És? Miben segíthetek? Gondolom, nem azért hoztad rám a frászt, mert éppen nem volt jobb dolgod? – bámultam rá hatalmas szemeket meresztve, majd összerámoltam a táskám földre ömlött tartalmát, aztán ismét belebújtam, hogy megtaláljam a kulcscsomómat.
- Nem. Igazság szerint egy szívességet szerettem volna kérni – kezdte bizonytalanul.
- Mégpedig? – kérdeztem ugyanolyan bizalmatlanul, mint amit az arcom is mutatott, és épp csak egy pillanatra dugtam ki az orrom a táskámból.
- Arról lenne szó, hogy kávét szeretnék venni.
- Semmi akadálya. Gyere vissza egy óra múlva! – mosolyogtam rá és már fordultam is, hogy otthagyom. Részemről lezártnak tekintettem a dolgot.
- De én most szeretném megvenni azt a kávét – erősködött.
- Én meg szeretnék húsz centivel magasabb lenni – morogtam hátra a vállam felett.
- Megértem, hogy problémát okozok neked ezzel. Tudom, hogy ki kell nyitnod, és nem lenne helyes, de nagyon fontos lenne, hogy megvegyem azt a négy pohár kávét. – És már majdnem térdre vetette magát előttem, ahogy felé fordultam. Szerintem már azon gondolkodott, hogy térden csúszik előttem, és a lábaimat átölelve présel ki magából hatalmas könnycseppeket, ha ezzel elérheti a célját.
Hát én mindjárt megmarom magam!
Tekintetem az égre emeltem, egy olyan „Miért ver az Isten?” nézéssel, majd jobb mutató- és hüvelykujjam közé csippentettem orrnyergemet, és idegesen masszírozgatni kezdtem. Félig lehunyt pilláim alól lestem a fiú arcát, hogy mit reagál. Hát ő csak bámult rám reménykedve, rebegtetve kiskutya szemeit.
És minden egy pillanat alatt történt. Valaki megérintette a vállam, sikoltottam, de ezzel egy időben megpördültem, és immár teljes kussban, támadó állásban – bal láb előre, térd enyhén rogyaszt, karok ökölbe szorított kézzel felemelve a mellkasom és arcom elé – meredtem a „támadómra”.
És ha jól emlékszem, közben elfelejtettem levegőt venni. Pedig igencsak rám fért volna egy kis tiszta oxigén. A tüdőm éles szúrásokkal jelezte, hogy bizony ő is megijedt, és most szüksége lenne egy kis levegőre, hogy megnyugodjon, a szívemről már nem is beszélve. De úgy tűnt, nemcsak én tojtam be, hanem a srác is, aki megijesztett. Kezeit védekezően maga elé tartotta és hátrált pár lépést.
- Nyugi. Nem akarlak bántani – mondta nyugodt hangon, majd pár pillanat csend következett. Azt hiszem, várta, hogy fel is fogjam mit mondott.
És… felfogtam.
- Basszus! – E mindent kifejező szó társaságában szabadultam meg a féltve őrzött levegőmtől. Kezeimmel térdemre támaszkodva próbáltam lassan lélegezni. A kapkodással csak azt értem volna el, hogy elájulok.
- Nem akartalak megijeszteni. – S pár lépést közelített felém. Hangján hallatszott a megbánás.
- Nem ijedtem meg – válaszoltam teljes lelki nyugalommal és ráemeltem tekintetem. De most komolyan! Tőle ijedtem meg? Pont úgy nézett ki, mint valami ijedt kis nyuszi. Nem éppen az a lábujjtól a haja végéig kigyúrt alkat volt. És mit ne mondjak, a szőke haj sem dobott az összképen. Ennyivel le is tudtam a megfigyelést, amire csak most nyílt alkalmam. – Csak majdnem összepisiltem magam. – Itt már vigyorogtam, mint a tejbe tök, és felegyenesedtem. A saját hülyeségemen kacarásztam csendben, amíg fel nem tűnt, hogy valaki más is jól szórakozik. És az a valaki nem a srác volt az, velem szemben. Csak ekkor tűnt fel, hogy a járda szélénél egy böhöm nagy fekete autó parkolt. A srác keskeny válla mellett óvatosan kikukucskáltam, de semmit nem láttam. A sötétített ablakok eltakarták előlem a titokzatos harmadikat. Csak annyit tudtam megállapítani a hangja alapján, ami az öt centire lehúzott ablak mögül jött, hogy hímnemű az illető. Egy vállrándítással vettem mindezt tudomásul, majd figyelmemet az előttem ácsorgó srácra fordítottam.
- És? Miben segíthetek? Gondolom, nem azért hoztad rám a frászt, mert éppen nem volt jobb dolgod? – bámultam rá hatalmas szemeket meresztve, majd összerámoltam a táskám földre ömlött tartalmát, aztán ismét belebújtam, hogy megtaláljam a kulcscsomómat.
- Nem. Igazság szerint egy szívességet szerettem volna kérni – kezdte bizonytalanul.
- Mégpedig? – kérdeztem ugyanolyan bizalmatlanul, mint amit az arcom is mutatott, és épp csak egy pillanatra dugtam ki az orrom a táskámból.
- Arról lenne szó, hogy kávét szeretnék venni.
- Semmi akadálya. Gyere vissza egy óra múlva! – mosolyogtam rá és már fordultam is, hogy otthagyom. Részemről lezártnak tekintettem a dolgot.
- De én most szeretném megvenni azt a kávét – erősködött.
- Én meg szeretnék húsz centivel magasabb lenni – morogtam hátra a vállam felett.
- Megértem, hogy problémát okozok neked ezzel. Tudom, hogy ki kell nyitnod, és nem lenne helyes, de nagyon fontos lenne, hogy megvegyem azt a négy pohár kávét. – És már majdnem térdre vetette magát előttem, ahogy felé fordultam. Szerintem már azon gondolkodott, hogy térden csúszik előttem, és a lábaimat átölelve présel ki magából hatalmas könnycseppeket, ha ezzel elérheti a célját.
Hát én mindjárt megmarom magam!
Tekintetem az égre emeltem, egy olyan „Miért ver az Isten?” nézéssel, majd jobb mutató- és hüvelykujjam közé csippentettem orrnyergemet, és idegesen masszírozgatni kezdtem. Félig lehunyt pilláim alól lestem a fiú arcát, hogy mit reagál. Hát ő csak bámult rám reménykedve, rebegtetve kiskutya szemeit.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése