28. rész - "Köszönöm"
Nem vártam meg, hogy mi lesz a következő, amivel zavarba hoz, még az eddiginél is jobban, inkább gyorsan elslisszoltam mellette, és a konyha felé vettem az irányt. Nem kellett hozzá sok idő, és már Tom is a nyomomban volt. A konyhaajtóban ért utol.
Nem léptem be, csak álltam karba tett kézzel, az ajtófélfának támaszkodva.
Billt figyeltem, ahogy a műanyag keverőtálból lakmározik. Olyan tüneményes volt, mint egy kisgyerek, aki az anyukája mellett állva, az ujját egyszer-egyszer belenyomva a nyers tésztába, nyalakodik. Abban a pillanatban azt kívántam, hogy egyszer nekem is ilyen kisfiam legyen. Ugyanígy csillogjon a szeme, ugyanilyen édesen, ugyanilyen elragadtatással tudjon örülni minden apróságnak, még akkor is, ha ez csak egy kis édesszájúság. Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám.
Mielőtt megmozdultam volna, oldalra pillantottam, Tomra. Ő is ugyanúgy Billt bámulta, ugyanolyan mosollyal a szája sarkában. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk… Már épp nyitottam a számat, hogy mondok neki valamit, de Bill közbeszólt.
- Szia, Izzie! – mondta zavartan, a csínytevő kisgyerekek arckifejezésével.
- Szia, Manó!
Na jó, lehet, hogy ez most hülyén hangzik, de ő nekem olyan, mint egy kis manó! Amikor csak ránézek, valahogy mindig egy kis manócska képe ugrik be. Talán a haja miatt, a szeme miatt, a fülecskéi miatt, az alkata miatt? Nem tudom. Nekem ő már csak Manó marad. Először megkérdezte, hogy miért, de neki sem tudtam mást mondani. És őszintén? Tetszett neki. És még akkor kitalálta, hogy ő meg Nyuszinak fog hívni. Kérdezhetnéd, hogy ez honnan jött? Na, ez onnan jött, hogy egyszer elmeséltem nekik, hogy amikor még egyetemre jártam, a barátnőim elneveztek Duracell-nyuszinak – azért, mert folyton pörögtem, és néha alig bírták velem tartani a lépést.
- Remélem, nekünk is hagytál egy keveset? – vigyorogtam rá, miközben ellöktem magam az ajtófélfától, és ugyanúgy karba font kézzel lépegetni kezdtem felé. Nem válaszolt, csak nagy szemekkel pislogott rám. Mindenre felkészülve emeltem meg a tálat, és vettem szemügyre tartalmát. – Tom, megnyugodhatunk! – fordítottam félig hátra fejemet, így a vállam fölött magyaráztam neki. – Az öcsikéd ránk is gondolt. Hagyott egy-egy kanállal! – Ajkamat lebiggyesztve néztem bele a csokoládébarna szempárba. Tom válasz gyanánt ugyanúgy lebiggyesztette az alsó ajkát, és ugyanolyan fancsali képpel bámult rám, majd bele a tálba, miután mellém lépett.
- Ne már! – nyekeregte az én „kisfiam”. – Most miért vagy ilyen kis izé? – kérdezte olyan kifejezéssel az arcán, mintha egy ötéves fiúcska állna előttem.
- Mizé? – néztem rá értetlenül. – Ne érts félre – ráztam meg fejemet –, nem sajnálom tőled, vagy ilyesmi, csak féltelek. – Szegénykém csak értetlenül pislogott rám. Letettem a tálat, majd közvetlenül mellé léptem, egyik karommal átkaroltam a derekát, másik kezemet pedig hasára simítottam. – Nem akarom, hogy a sütőportól megfájduljon a pocakod. – Közben a hasát simogattam körkörös mozdulatokkal, és nagy szemeket meresztve pillogtam rá.
Először csak szótlanul, kifejezéstelen arccal nézett rám, aztán a következő pillanatban valami olyat láttam a szemében, amit az ismeretségünk rövid ideje alatt egyszer sem. Nem tudnám egyetlen szóban meghatározni. Hasonló a szeretethez, de mégsem egészen az. Annál jóval több. Féltés, gyengédség, odaadás, szeretet. Valami, amit nem sok ember iránt érzel, csak azok iránt, akik igazán fontosak a számodra.
Korábban már láttam ezt a nézését, de akkor az anyukájáról vagy éppen Tomról beszélt. Álmomban sem mertem arra gondolni, hogy egyszer én leszek az, akire így néz.
- Bill… - elfúlt a hangom. Nem igazán tudtam, hogy mit is akartam mondani. Egyszerűen csak úgy éreztem, valamit reagálnom kell. Késztetést éreztem, hogy megköszönjem. Köszönetet mondjak azért, mert szeret és fontos vagyok neki. Hogy valakinek végre fontos vagyok ennyi év után. Igen, tudom, ott van Erica és David, szeretem őket és tudom, hogy ők is engem, de ez teljesen más. Ez „mélyebb” volt. Ó. a fenébe! Már én sem tudom, hogy mi történik körülöttem.
Éreztem, hogy összeszorul a torkom, a szemem pedig ég a visszatartott könnyektől. De nem akartam sírni. Nem akartam gyengének tűnni.
Teljes testemmel Bill felé fordultam és szorosan hozzábújtam. Átöleltem derekát, arcomat mellkasába fúrtam, és mélyeket lélegeztem kellemes illatából.
Bill nem szólt semmit. Arcomon éreztem szíve minden egyes nyugodt dobbanását. Karjait szorosan körém fonta és megcirógatta a hátamat.
Olyan jó volt hozzábújva elveszni a karjaiban. Mint egy meleg takaró, úgy vett körül a törődése, a gyengédsége. Tisztán éreztem minden egyes apró rezdülésében, még a lélegzetvételeiben is.
Hosszú perceknek tűnt, míg így álltunk, összeölelkezve a konyhám közepén, azonban az egész nem volt több pár másodpercnél.
Még utoljára vettem egy mély levegőt, majd kibontakoztam az oltalmazó ölelésből.
- Jól vagy, nyuszifül? – kérdezte halkan Bill.
Nem néztem rá. Még nem. Egyre csak a padlót fixíroztam. Próbáltam egy pontra koncentrálni, azonban egy pár fekete cipő minduntalan bekúszott a látómezőmbe. Csak most tűnt fel, hogy Tom milyen közel áll hozzám. Ha felemelném a bal kezem, simán megérinthetném Őt. Még csak a karomat sem kellene kinyújtanom.
Megérinthetném a kezét, a selymes bőrét meztelen karján.
Megérinthetném a mellkasát, minden egyes afro-fonatát, mely a vállain tekergőzik.
Megérinthetném az arcát. Ujjaimmal körberajzolhatnám érzéki ajkait. Figyelném, ahogy elnyílnak a mozdulataimtól, ahogy lassan óvatosan megnedvesíti őket nyelvével…
Ó, Istenem! Már megint róla fantáziálok! Sürgősen ki kell őt vernem a fejemből!
- Izzie! – összerezzentem Bill hangjától. Hirtelen egyfajta bűntudatot éreztem. Az előbb még Billt öleltem. Azt az embert, aki megajándékozott a szeretetével, a bizalmával. Én meg mit csinálok? Hálából arról fantáziálok, hogy hogyan tépném le a bátyjáról a ruhát. Szánalmas vagyok. Szánalmas és beteges. Úgy szégyelltem magam. De ennek most vége! Határoztam el magam, majd egy többé-kevésbé őszinte mosolyt produkáltam, és felemelve fejemet, Bill szemeibe néztem.
- Minden rendben? – kérdezte azonnal, amint meglátta vigyoromat. Vad bólogatások közepette először az ő arcába bámultam, és próbáltam pozitív képet sugározni magamról, majd Tomra kaptam a pillantásom, aki szorosan öccse mellett állt, és aki most összehúzott szemöldökkel, gyanúsan méregetett.
- Persze! – préseltem ki magamból. A sok bólogatástól már úgy is begörcsölt a nyakam, és nem mellesleg már úgy is komplett idiótának nézhettek, és ezt már nem igazán akartam fokozni. – Csak elgondolkodtam. Mit szólnátok ahhoz, ha egy másik fajta muffint is sütnék nektek? – kezdtem el magyarázkodni az értetlen tekintetek láttán. Jobb dumát is előadhattam volna, de most sajnos csak ennyire futotta. Az agyamban még mindig rövidzárlat volt attól, hogy elképzeltem egy erősen korhatáros ágyjelenetet Tommal.
- Jöhet! – csillantak fel Bill szemei. Azt is mondhatnám, hogy szinte már a nyála is csorgott a kis édesszájúnak. Édesen tapsikolni kezdett és pattogni, mint egy örökmozgó, folyton csacsogó, fekete kis pingponglabda. Tom továbbra is csak olyan vesébe látó nézéssel szuggerált, de mivel én továbbra is csak vigyorogtam, mint a vadalma, egy sóhaj és vállrántás társaságában bólintott rá az ötletre. Egyszerre az arca is kisimult.
Egy kicsit talán én is megnyugodtam így. Most már tényleg szívből mosolyogtam rájuk, minden szeretetemet nekik adva, összecsaptam tenyeremet, és megpróbáltam a lehetetlent.
\m/(-.-)\m/
Nem léptem be, csak álltam karba tett kézzel, az ajtófélfának támaszkodva.
Billt figyeltem, ahogy a műanyag keverőtálból lakmározik. Olyan tüneményes volt, mint egy kisgyerek, aki az anyukája mellett állva, az ujját egyszer-egyszer belenyomva a nyers tésztába, nyalakodik. Abban a pillanatban azt kívántam, hogy egyszer nekem is ilyen kisfiam legyen. Ugyanígy csillogjon a szeme, ugyanilyen édesen, ugyanilyen elragadtatással tudjon örülni minden apróságnak, még akkor is, ha ez csak egy kis édesszájúság. Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám.
Mielőtt megmozdultam volna, oldalra pillantottam, Tomra. Ő is ugyanúgy Billt bámulta, ugyanolyan mosollyal a szája sarkában. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk… Már épp nyitottam a számat, hogy mondok neki valamit, de Bill közbeszólt.
- Szia, Izzie! – mondta zavartan, a csínytevő kisgyerekek arckifejezésével.
- Szia, Manó!
Na jó, lehet, hogy ez most hülyén hangzik, de ő nekem olyan, mint egy kis manó! Amikor csak ránézek, valahogy mindig egy kis manócska képe ugrik be. Talán a haja miatt, a szeme miatt, a fülecskéi miatt, az alkata miatt? Nem tudom. Nekem ő már csak Manó marad. Először megkérdezte, hogy miért, de neki sem tudtam mást mondani. És őszintén? Tetszett neki. És még akkor kitalálta, hogy ő meg Nyuszinak fog hívni. Kérdezhetnéd, hogy ez honnan jött? Na, ez onnan jött, hogy egyszer elmeséltem nekik, hogy amikor még egyetemre jártam, a barátnőim elneveztek Duracell-nyuszinak – azért, mert folyton pörögtem, és néha alig bírták velem tartani a lépést.
- Remélem, nekünk is hagytál egy keveset? – vigyorogtam rá, miközben ellöktem magam az ajtófélfától, és ugyanúgy karba font kézzel lépegetni kezdtem felé. Nem válaszolt, csak nagy szemekkel pislogott rám. Mindenre felkészülve emeltem meg a tálat, és vettem szemügyre tartalmát. – Tom, megnyugodhatunk! – fordítottam félig hátra fejemet, így a vállam fölött magyaráztam neki. – Az öcsikéd ránk is gondolt. Hagyott egy-egy kanállal! – Ajkamat lebiggyesztve néztem bele a csokoládébarna szempárba. Tom válasz gyanánt ugyanúgy lebiggyesztette az alsó ajkát, és ugyanolyan fancsali képpel bámult rám, majd bele a tálba, miután mellém lépett.
- Ne már! – nyekeregte az én „kisfiam”. – Most miért vagy ilyen kis izé? – kérdezte olyan kifejezéssel az arcán, mintha egy ötéves fiúcska állna előttem.
- Mizé? – néztem rá értetlenül. – Ne érts félre – ráztam meg fejemet –, nem sajnálom tőled, vagy ilyesmi, csak féltelek. – Szegénykém csak értetlenül pislogott rám. Letettem a tálat, majd közvetlenül mellé léptem, egyik karommal átkaroltam a derekát, másik kezemet pedig hasára simítottam. – Nem akarom, hogy a sütőportól megfájduljon a pocakod. – Közben a hasát simogattam körkörös mozdulatokkal, és nagy szemeket meresztve pillogtam rá.
Először csak szótlanul, kifejezéstelen arccal nézett rám, aztán a következő pillanatban valami olyat láttam a szemében, amit az ismeretségünk rövid ideje alatt egyszer sem. Nem tudnám egyetlen szóban meghatározni. Hasonló a szeretethez, de mégsem egészen az. Annál jóval több. Féltés, gyengédség, odaadás, szeretet. Valami, amit nem sok ember iránt érzel, csak azok iránt, akik igazán fontosak a számodra.
Korábban már láttam ezt a nézését, de akkor az anyukájáról vagy éppen Tomról beszélt. Álmomban sem mertem arra gondolni, hogy egyszer én leszek az, akire így néz.
- Bill… - elfúlt a hangom. Nem igazán tudtam, hogy mit is akartam mondani. Egyszerűen csak úgy éreztem, valamit reagálnom kell. Késztetést éreztem, hogy megköszönjem. Köszönetet mondjak azért, mert szeret és fontos vagyok neki. Hogy valakinek végre fontos vagyok ennyi év után. Igen, tudom, ott van Erica és David, szeretem őket és tudom, hogy ők is engem, de ez teljesen más. Ez „mélyebb” volt. Ó. a fenébe! Már én sem tudom, hogy mi történik körülöttem.
Éreztem, hogy összeszorul a torkom, a szemem pedig ég a visszatartott könnyektől. De nem akartam sírni. Nem akartam gyengének tűnni.
Teljes testemmel Bill felé fordultam és szorosan hozzábújtam. Átöleltem derekát, arcomat mellkasába fúrtam, és mélyeket lélegeztem kellemes illatából.
Bill nem szólt semmit. Arcomon éreztem szíve minden egyes nyugodt dobbanását. Karjait szorosan körém fonta és megcirógatta a hátamat.
Olyan jó volt hozzábújva elveszni a karjaiban. Mint egy meleg takaró, úgy vett körül a törődése, a gyengédsége. Tisztán éreztem minden egyes apró rezdülésében, még a lélegzetvételeiben is.
Hosszú perceknek tűnt, míg így álltunk, összeölelkezve a konyhám közepén, azonban az egész nem volt több pár másodpercnél.
Még utoljára vettem egy mély levegőt, majd kibontakoztam az oltalmazó ölelésből.
- Jól vagy, nyuszifül? – kérdezte halkan Bill.
Nem néztem rá. Még nem. Egyre csak a padlót fixíroztam. Próbáltam egy pontra koncentrálni, azonban egy pár fekete cipő minduntalan bekúszott a látómezőmbe. Csak most tűnt fel, hogy Tom milyen közel áll hozzám. Ha felemelném a bal kezem, simán megérinthetném Őt. Még csak a karomat sem kellene kinyújtanom.
Megérinthetném a kezét, a selymes bőrét meztelen karján.
Megérinthetném a mellkasát, minden egyes afro-fonatát, mely a vállain tekergőzik.
Megérinthetném az arcát. Ujjaimmal körberajzolhatnám érzéki ajkait. Figyelném, ahogy elnyílnak a mozdulataimtól, ahogy lassan óvatosan megnedvesíti őket nyelvével…
Ó, Istenem! Már megint róla fantáziálok! Sürgősen ki kell őt vernem a fejemből!
- Izzie! – összerezzentem Bill hangjától. Hirtelen egyfajta bűntudatot éreztem. Az előbb még Billt öleltem. Azt az embert, aki megajándékozott a szeretetével, a bizalmával. Én meg mit csinálok? Hálából arról fantáziálok, hogy hogyan tépném le a bátyjáról a ruhát. Szánalmas vagyok. Szánalmas és beteges. Úgy szégyelltem magam. De ennek most vége! Határoztam el magam, majd egy többé-kevésbé őszinte mosolyt produkáltam, és felemelve fejemet, Bill szemeibe néztem.
- Minden rendben? – kérdezte azonnal, amint meglátta vigyoromat. Vad bólogatások közepette először az ő arcába bámultam, és próbáltam pozitív képet sugározni magamról, majd Tomra kaptam a pillantásom, aki szorosan öccse mellett állt, és aki most összehúzott szemöldökkel, gyanúsan méregetett.
- Persze! – préseltem ki magamból. A sok bólogatástól már úgy is begörcsölt a nyakam, és nem mellesleg már úgy is komplett idiótának nézhettek, és ezt már nem igazán akartam fokozni. – Csak elgondolkodtam. Mit szólnátok ahhoz, ha egy másik fajta muffint is sütnék nektek? – kezdtem el magyarázkodni az értetlen tekintetek láttán. Jobb dumát is előadhattam volna, de most sajnos csak ennyire futotta. Az agyamban még mindig rövidzárlat volt attól, hogy elképzeltem egy erősen korhatáros ágyjelenetet Tommal.
- Jöhet! – csillantak fel Bill szemei. Azt is mondhatnám, hogy szinte már a nyála is csorgott a kis édesszájúnak. Édesen tapsikolni kezdett és pattogni, mint egy örökmozgó, folyton csacsogó, fekete kis pingponglabda. Tom továbbra is csak olyan vesébe látó nézéssel szuggerált, de mivel én továbbra is csak vigyorogtam, mint a vadalma, egy sóhaj és vállrántás társaságában bólintott rá az ötletre. Egyszerre az arca is kisimult.
Egy kicsit talán én is megnyugodtam így. Most már tényleg szívből mosolyogtam rájuk, minden szeretetemet nekik adva, összecsaptam tenyeremet, és megpróbáltam a lehetetlent.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése