15. rész - "Még nem megy"
Nem mondom, hogy hasonlóan teltek a napok, de pár pontban azért voltak egyezések. És sajnálatos módon többször kellett sapkát és napszemüveget felvennem, mint ahányszor kedvem volt hozzá. Nem vágytam a hírnévre. Főleg nem így. Még aznap este telefonált a bátyám is, hogy ugyan magyarázzam már meg, miért virít a fejem a Magyarországon kapható összes újságban.
Elnézést! Elfelejtettem mondani, hogy a bátyám Budapesten él és dolgozik, egy informatikai cégnél. Én is elég jól beszélem a magyart, mivel az anyai nagyszülők magyar származásúak, és ott is élnek. Gyerekként szinte minden nyarat náluk töltöttünk a bátyámmal. Imádtam velük lenni…
De ott tartottam, hogy a bátyám elég szépen számon kérte rajtam a történteket. És megjegyezte, hogy legközelebb legyek szíves előre szólni, ha pasim van, és ne az újságból tudja már meg. Én meg persze szépen elmondtam a rövidített verziót, de azt is címszavakban.
Azóta talán már három nap is eltelhetett, és én nem gondoltam a történtekre. De mindent meg is tettem, hogy ez így maradjon. Még nem éreztem késznek magam arra, hogy a történteken rágódjak. Még nem. Rá kell készülnöm a lelki marcangra…
De ott tartottam, hogy lefoglaltam magam. Ez nem is került olyan nagy erőfeszítésbe… Amióta csak először szólt David, hogy nem működik a számítógép, minden szabad percem azzal töltöm, hogy próbálom életre kelteni. Csak éppen a gép hajt végre magán harakirit, újra és újra. Amikor már épp fellélegzem, hogy kész, összeomlik a rendszer. Megint. De honnan is értek én a számítógépekhez? Hm… ha az ember lányának informatikus a bátyja, azért ragad rá valami a koszon kívül is…
És kérdezhetnéd, hogy mikor van egyáltalán szabadidőm? Hát… hál’ Istennek, kaptunk egy negyedik embert, így 8 órás munkarendben dolgozunk. 7-től délután háromig kettő, háromtól zárásig szintén két fő. Így azért klasszisokkal könnyebb.
Ma nyitásra jöttem. Igaz, hogy kicsit késve…
Elaludtam. És akkor mi van?
Mivel már hét óra is elmúlt, úgy gondoltam, Erica már rég kinyitott. Igen csak meglepődtem, mikor konkrétan visszapattantam a bejárati ajtóról. Ez még vicces is lett volna, ha nincs a kezemben egy 10 kilós számítógépház.
- Erica! – kiabáltam, és lazán rugdosni kezdtem az ajtót.
- Jövök már! – hallottam a hangját, majd pár pillanat múlva kitárta előttem az ajtót. – Ha kérhetem, akkor legközelebb ne verd szét! – És az említett nyílászáróra mutatott.
- Akkor legközelebb leszel szíves kinyitni. És ha már itt tartunk, miért vagyunk még zárva? Már rég elmúlt hét óra – kérdeztem rá se nézve, az iroda felé trappolva.
- Mert… öhm… izé… - nyöszörögte mögöttem haladva.
- Mi bajod van? Ez egy egyszerű kérdés volt! – fordítottam hátra a fejemet, de meg is bántam, mert rögtön megvállaztam az ajtófélfát. – Basszus! – szisszentem fel.
- Telefonáltak, hogy ma csak később nyissunk – hadarta el végül. Közben letettem az asztalra a gépet, és visszaléptem a kávézóba, a vállamat dörzsölgetve.
- És ezt nem tudtad kinyögni? – néztem rá nagy szemekkel. De csak egy vállrándítás volt a válasz. – Na, mindegy. Akkor legalább van időm normálisan összerakni azt a vacakot. – És már fordultam is.
- És… ebben a ruhában maradsz? – kérdezte Erica, mintha mondjuk az időjárásról csevegnénk, és még csak rám se pillantott.
- Mi bajod van vele? – kaptam fel a vizet, és csípőre vágtam kezeimet. Egy farmer kantáros nadrág volt rajtam – kicsit szakadt, kicsit nagy, kicsit… jó, nagyon kopott –, ami közvetlenül térd alatt végződött, gumírozott szárban, és egy fekete atlétatrikó. A szokásos fekete-fehér kockás tornacsuka helyett most egy egyszerű fekete volt rajtam. Semmi fehér csík az oldalán, tökéletes fekete az egész. A hajamat elválasztottam és kétoldalt copfba fontam. Vagyis pont úgy néztem ki, mint egy 16 éves, ártatlan bárányka… akarom mondani leányzó.
- Semmi… - mondta némi hezitálás után. – De a hajadat kiengedhetnéd, és…
- És? – vágtam közbe, még mielőtt nagyon belelendült volna a felsorolásba.
- A szemed. Jobb lenne, ha újra kifestenéd, mert… ugye, ez még a tegnapi festék rajta? – mondta bizonytalanul, de azért legalább már rám nézett és próbált valami mosoly-félét az arcára erőltetni.
- Reggel már nem volt rá időm. – És ezzel megadtam magam. Elvonultam a mosdó irányába. Nem vittem túlzásba a sminkelést. Csak szemceruza és spirál. Sosem voltam az a három réteg vakolatot és egy egész Avon-katalógust magára kenő típus. – A hajamhoz nem nyúlok! – kiabáltam ki, mikor már az utolsó vonásokat húztam.
- Rendben – hallottam a beletörődött sóhajt is a válasza után.
Még egy utolsót pillantottam a tükörképemre, és sajnos meg kellett állapítanom, hogy a karikákat a szemem alatt bizony semmi nem tudná eltüntetni. Napok óta nem tudok rendesen aludni. Hiába is próbálom tagadni, minden egyes pillanatban ott motoszkál a fejemben egy „Mi lenne, ha?”. Oké! Nem egy, hanem sok-sok „Mi lenne, ha?”, és mind rohadt nagy betűkkel.
Elgondolkodva vonultam át az irodába. Még mielőtt bármihez is kezdtem volna, előkotortam a táskámból az MP3-lejátszót, találomra elindítottam rajta egy számot, a hangerőt jó hangosra állítottam, a füleseket a fülembe tettem, és átadtam magam a zenének.
Épp az asztal alatt bujkáltam, az egyik kábel után kutatva, amikor valaki megbökte a derekam, én meg visítottam és bekoppantottam a fejem az asztalba.
- Te hülye állat! – ordítottam és kikaptam a fülemből a fülhallgatót. – Csak te lehetsz ilyen marha! – néztem nagyon csúnyán Davidra, miután kitolattam az íróasztal alól, és immár a földön ülve dörzsölgettem a fejem. A szemét meg csak elégedetten vigyorgott a képembe.
- Nem tudtam kihagyni. – Még jobban vigyorgott, és ezzel az én arcomra is csalt egy kis mosolyt.
- Hogy kerülsz ide? Ma csak délután kellene jönnöd.
- A főnök telefonált, hogy ma ne nyissunk ki délután, és hogy én is jöjjek be nyitásra. De én megyek is. Csak dolgozz nyugodtan – mondta komolyabb képpel.
- Te! Ne szemtelenkedj velem! – kaptam fel a földről egy rongyot, ami tegnap maradhatott ott, takarítás után, és még éppen sikerült a háta közepét eltalálnom vele. De ő ezen is csak nevetett. Még hosszú pillanatok múlva is. Aztán már csak azt hallottam, hogy köszön valakinek.
Ezek szerint már nyitva vagyunk. Jobb lesz, ha sietek. Bólintottam és bújtam vissza az asztal alá, de azért a fülhallgatókat visszanyomtam a fülembe.
Ó, Missy Higgins! Imádom ezt a számot!
Vigyorogtam olyan tíz perc múlva, de ennek az lett az eredménye, hogy megint letesztelhettem az asztal keménységét. De már nem is törődtem vele.
A versszakokat csak dúdolgattam, a kedvenc részemet viszont énekeltem.
„’Cause you’ve got a secret / Mert kaptál egy titkot
Don’t you, babe? / Nem igaz, baby?
Yeah you, you got a secret / Kaptál egy titkot
Don’t you, babe? / Nem igaz, baby?
And I should know / És nekem tudnom kellene
Yeah, I should know / Tudnom kellene
For I am your secret / Mivel én vagyok a titkod
Aren’t I, babe? / Vagy nem, baby?
Yeah, I am your secret / Én vagyok a titkod”
Még az utolsó dallamok…
- Ááá! – sikoltottam. – Basszus, basszus, basszus, basszus! – motyogtam, közben pedig a jobb mutató ujjamat szopogattam. – Ó, hogy a keresztanyád térde kalácsát, te hülye állat! Hogy pusztulnál meg te nyomorult! Ezért kinyírlak! Hol a csavarhúzóm?
- Izzie! – hallottam meg kintről Erica hangját. – Minden rendben? – pislogni sem volt időm, szinte azonnal berontott az ajtón Daviddal, egymás szavába vágva, egymást taposva. Eléggé érdekes fejet vágtak, amikor megláttak a földön ülni törökülésben, az ujjamat szopogatva, hatalmas szemekkel bámulva rájuk.
Elnézést! Elfelejtettem mondani, hogy a bátyám Budapesten él és dolgozik, egy informatikai cégnél. Én is elég jól beszélem a magyart, mivel az anyai nagyszülők magyar származásúak, és ott is élnek. Gyerekként szinte minden nyarat náluk töltöttünk a bátyámmal. Imádtam velük lenni…
De ott tartottam, hogy a bátyám elég szépen számon kérte rajtam a történteket. És megjegyezte, hogy legközelebb legyek szíves előre szólni, ha pasim van, és ne az újságból tudja már meg. Én meg persze szépen elmondtam a rövidített verziót, de azt is címszavakban.
Azóta talán már három nap is eltelhetett, és én nem gondoltam a történtekre. De mindent meg is tettem, hogy ez így maradjon. Még nem éreztem késznek magam arra, hogy a történteken rágódjak. Még nem. Rá kell készülnöm a lelki marcangra…
De ott tartottam, hogy lefoglaltam magam. Ez nem is került olyan nagy erőfeszítésbe… Amióta csak először szólt David, hogy nem működik a számítógép, minden szabad percem azzal töltöm, hogy próbálom életre kelteni. Csak éppen a gép hajt végre magán harakirit, újra és újra. Amikor már épp fellélegzem, hogy kész, összeomlik a rendszer. Megint. De honnan is értek én a számítógépekhez? Hm… ha az ember lányának informatikus a bátyja, azért ragad rá valami a koszon kívül is…
És kérdezhetnéd, hogy mikor van egyáltalán szabadidőm? Hát… hál’ Istennek, kaptunk egy negyedik embert, így 8 órás munkarendben dolgozunk. 7-től délután háromig kettő, háromtól zárásig szintén két fő. Így azért klasszisokkal könnyebb.
Ma nyitásra jöttem. Igaz, hogy kicsit késve…
Elaludtam. És akkor mi van?
Mivel már hét óra is elmúlt, úgy gondoltam, Erica már rég kinyitott. Igen csak meglepődtem, mikor konkrétan visszapattantam a bejárati ajtóról. Ez még vicces is lett volna, ha nincs a kezemben egy 10 kilós számítógépház.
- Erica! – kiabáltam, és lazán rugdosni kezdtem az ajtót.
- Jövök már! – hallottam a hangját, majd pár pillanat múlva kitárta előttem az ajtót. – Ha kérhetem, akkor legközelebb ne verd szét! – És az említett nyílászáróra mutatott.
- Akkor legközelebb leszel szíves kinyitni. És ha már itt tartunk, miért vagyunk még zárva? Már rég elmúlt hét óra – kérdeztem rá se nézve, az iroda felé trappolva.
- Mert… öhm… izé… - nyöszörögte mögöttem haladva.
- Mi bajod van? Ez egy egyszerű kérdés volt! – fordítottam hátra a fejemet, de meg is bántam, mert rögtön megvállaztam az ajtófélfát. – Basszus! – szisszentem fel.
- Telefonáltak, hogy ma csak később nyissunk – hadarta el végül. Közben letettem az asztalra a gépet, és visszaléptem a kávézóba, a vállamat dörzsölgetve.
- És ezt nem tudtad kinyögni? – néztem rá nagy szemekkel. De csak egy vállrándítás volt a válasz. – Na, mindegy. Akkor legalább van időm normálisan összerakni azt a vacakot. – És már fordultam is.
- És… ebben a ruhában maradsz? – kérdezte Erica, mintha mondjuk az időjárásról csevegnénk, és még csak rám se pillantott.
- Mi bajod van vele? – kaptam fel a vizet, és csípőre vágtam kezeimet. Egy farmer kantáros nadrág volt rajtam – kicsit szakadt, kicsit nagy, kicsit… jó, nagyon kopott –, ami közvetlenül térd alatt végződött, gumírozott szárban, és egy fekete atlétatrikó. A szokásos fekete-fehér kockás tornacsuka helyett most egy egyszerű fekete volt rajtam. Semmi fehér csík az oldalán, tökéletes fekete az egész. A hajamat elválasztottam és kétoldalt copfba fontam. Vagyis pont úgy néztem ki, mint egy 16 éves, ártatlan bárányka… akarom mondani leányzó.
- Semmi… - mondta némi hezitálás után. – De a hajadat kiengedhetnéd, és…
- És? – vágtam közbe, még mielőtt nagyon belelendült volna a felsorolásba.
- A szemed. Jobb lenne, ha újra kifestenéd, mert… ugye, ez még a tegnapi festék rajta? – mondta bizonytalanul, de azért legalább már rám nézett és próbált valami mosoly-félét az arcára erőltetni.
- Reggel már nem volt rá időm. – És ezzel megadtam magam. Elvonultam a mosdó irányába. Nem vittem túlzásba a sminkelést. Csak szemceruza és spirál. Sosem voltam az a három réteg vakolatot és egy egész Avon-katalógust magára kenő típus. – A hajamhoz nem nyúlok! – kiabáltam ki, mikor már az utolsó vonásokat húztam.
- Rendben – hallottam a beletörődött sóhajt is a válasza után.
Még egy utolsót pillantottam a tükörképemre, és sajnos meg kellett állapítanom, hogy a karikákat a szemem alatt bizony semmi nem tudná eltüntetni. Napok óta nem tudok rendesen aludni. Hiába is próbálom tagadni, minden egyes pillanatban ott motoszkál a fejemben egy „Mi lenne, ha?”. Oké! Nem egy, hanem sok-sok „Mi lenne, ha?”, és mind rohadt nagy betűkkel.
Elgondolkodva vonultam át az irodába. Még mielőtt bármihez is kezdtem volna, előkotortam a táskámból az MP3-lejátszót, találomra elindítottam rajta egy számot, a hangerőt jó hangosra állítottam, a füleseket a fülembe tettem, és átadtam magam a zenének.
Épp az asztal alatt bujkáltam, az egyik kábel után kutatva, amikor valaki megbökte a derekam, én meg visítottam és bekoppantottam a fejem az asztalba.
- Te hülye állat! – ordítottam és kikaptam a fülemből a fülhallgatót. – Csak te lehetsz ilyen marha! – néztem nagyon csúnyán Davidra, miután kitolattam az íróasztal alól, és immár a földön ülve dörzsölgettem a fejem. A szemét meg csak elégedetten vigyorgott a képembe.
- Nem tudtam kihagyni. – Még jobban vigyorgott, és ezzel az én arcomra is csalt egy kis mosolyt.
- Hogy kerülsz ide? Ma csak délután kellene jönnöd.
- A főnök telefonált, hogy ma ne nyissunk ki délután, és hogy én is jöjjek be nyitásra. De én megyek is. Csak dolgozz nyugodtan – mondta komolyabb képpel.
- Te! Ne szemtelenkedj velem! – kaptam fel a földről egy rongyot, ami tegnap maradhatott ott, takarítás után, és még éppen sikerült a háta közepét eltalálnom vele. De ő ezen is csak nevetett. Még hosszú pillanatok múlva is. Aztán már csak azt hallottam, hogy köszön valakinek.
Ezek szerint már nyitva vagyunk. Jobb lesz, ha sietek. Bólintottam és bújtam vissza az asztal alá, de azért a fülhallgatókat visszanyomtam a fülembe.
Ó, Missy Higgins! Imádom ezt a számot!
Vigyorogtam olyan tíz perc múlva, de ennek az lett az eredménye, hogy megint letesztelhettem az asztal keménységét. De már nem is törődtem vele.
A versszakokat csak dúdolgattam, a kedvenc részemet viszont énekeltem.
„’Cause you’ve got a secret / Mert kaptál egy titkot
Don’t you, babe? / Nem igaz, baby?
Yeah you, you got a secret / Kaptál egy titkot
Don’t you, babe? / Nem igaz, baby?
And I should know / És nekem tudnom kellene
Yeah, I should know / Tudnom kellene
For I am your secret / Mivel én vagyok a titkod
Aren’t I, babe? / Vagy nem, baby?
Yeah, I am your secret / Én vagyok a titkod”
Még az utolsó dallamok…
- Ááá! – sikoltottam. – Basszus, basszus, basszus, basszus! – motyogtam, közben pedig a jobb mutató ujjamat szopogattam. – Ó, hogy a keresztanyád térde kalácsát, te hülye állat! Hogy pusztulnál meg te nyomorult! Ezért kinyírlak! Hol a csavarhúzóm?
- Izzie! – hallottam meg kintről Erica hangját. – Minden rendben? – pislogni sem volt időm, szinte azonnal berontott az ajtón Daviddal, egymás szavába vágva, egymást taposva. Eléggé érdekes fejet vágtak, amikor megláttak a földön ülni törökülésben, az ujjamat szopogatva, hatalmas szemekkel bámulva rájuk.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése