24. rész - "Összezavarodva"
- Hali! – nézett ránk Tom a kávéscsészéje fölött, mikor kiléptünk az ajtón. A pultnál ült, szemben a lengőajtóval. – Hát veled meg mi történt, Törpilla? – És halványan elmosolyodott
- Semmi különös – húztam el a számat. – Tegnap volt egy olyan kérdésed, hogy „Mindet?” – Először vacilláltam, hogy talán mégsem kellene felhánytorgatnom a tegnap történteket, és inkább el kellene felejtenem, de végül meggondoltam magam.
- Valami rémlik. – Közben úgy tett, mintha nagyon erősen gondolkodna.
- Jelentem, mindet. – És még jobban fintorogtam, mint az előbb. Ő meg csak nagy szemeket meresztve bámult rám. Hát igen. Hihetetlenül hangozhatott, hogy annyi édességet sikerült elpusztítanom. – De meg is kaptam a büntetésemet. – És szolidan böfögtem egyet, de azért sikerült valamennyire visszafognom.
Mindeközben Erica kémeket megszégyenítő precizitással próbált minden egyes szót kihallgatni a beszélgetésünkből. Szinte hallottam a gondolatait is, ahogy azon töpreng, vajon mit jelenthet, amiről beszélünk.
- Ó, te szegény! – nézett rám sajnálkozva, de láttam az arcán, hogy legszívesebben inkább röhögött volna. Nem tagadom, ezen kicsit felhúztam magam, hiszen ha közvetve is, de az ő hibája volt, hogy ilyen állapotba kerültem. És különben sem szép dolog, hogy mások baján szórakozik.
- Esetleg adhatok még valamit? – váltottam „a kiszolgáló személyzet” hangnemre, mely nem kevés távolságtartást sugalmaz. A kicsit döbbent fejrázás után Ericához fordultam. – Ha nincs rám szükséged, az irodában leszek. Szólj, ha kellek! – És egy szó nélkül hátat fordítottam Tomnak, majd bemasíroztam az irodába, csakhogy még véletlenül se kelljen azt az édes pofit látnom. Azt az arcot, ami az egyik legnagyobb fájdalmat okozza.
Percekig bámultam a számítógép monitorját. Csak bambultam magam elé, végül már kettőt láttam abból az aranyos kis labradorból a háttérképen.
Mégis honnan szedtem, hogy miattam jött ide? Hogy talán érdekli, mi van velem? Hogy legalább megkérdezi, mi bajom volt tegnap. De nem. Még csak nem is utalt rá. Mi a francért kell ennyi baromságot beleképzelnem ebbe az egészbe? Csak szórakozott velem, csak fűzögetett… Lehet, hogy még ki is röhögött a hátam mögött, hogy milyen egy kis hülye, könnyűvérű liba vagyok… Nem tagadom, teljesen elcsavarta a fejem… és ha tovább fűzöget, talán még hagytam is volna magam…
De észnél voltál, és nem hagytad magad. Örülj neki és lépj túl ezen az egészen!
De annyira nehéz… Miért kellett találkoznom vele? Eddig olyan egyszerű volt minden, most meg már attól teljesen döntésképtelenné válok, ha reggel fel kell öltöznöm!
Fejezd már be! Leszarja, hogy mit gondolsz, vagy érzel! Szard le te is!
És ez volt az igazság. Akkor tényleg úgy éreztem, hogy Tom valóban leszarja, hogy mit érzek. És erre a gondolatra megint könny lepte el a szemem. Éreztem, ahogy rögtön végig folyik az arcomon, le a nyakamra.
Az ajtó csukódására rezzentem fel, majd abba az irányba kaptam pillantásomat. S a szívem, az én szomorú, buta szívem egy pillanatnyi szünet után eszeveszett rohanásba kezdett. Tom állt az ajtóban. Ugyanabban a laza, mégis szívdöglesztő pózban, ahogy a legutóbbi alkalommal, mikor a számomra oly kellemes, s egyben fájdalmas dolgok történtek. Csak egy hosszú pillanatig felejtettem rajta tekintetem, majd az ellenkező irányba fordítottam fejem, s próbáltam észrevétlenül letörölni könnyeim.
- Beszélhetnénk? – hallottam meg a hangját közvetlen közelről, s ettől ismét csak összerezzentem. Ott állt mellettem, szorosan, ha csak egy ici-picit is jobbra fordulok a forgószékkel, térdem azonnal a lábának ütközik.
Megpróbáltam összeszedni magam, valamennyire nyugalmat erőltetni a hangomra. Legalább az ne remegjen, ha már a testem megremeg a hangjától.
- Persze – nyögtem, de még nem tudtam ránézni, csak meredtem a monitorra előttem.
- És megteszed, hogy rám nézel? – kérdezte, s közben helyet foglalt az asztal szélén, de ezzel még közelebb került hozzám, lábát immár az én lábamhoz szorítva. Nem tudom, hogy szándékosan tette-e, de volt egy olyan gondolatom, hogy még csak nem is sejti, ezzel az egy mozdulatával milyen érzéseket indít el bennem.
De nem tehettem mást, nagy levegőt vettem, majd lassan rá emeltem tekintetem. Pillantásunk rögtön összekapcsolódott, s szinte megbabonázva bámultam gyönyörű csokoládébarna szemeibe. S mintha valami megcsillant volna a szemeiben… De talán csak képzeltem… Talán csak annyira látni akartam a saját érzéseimre adott választ bennük, hogy már hallucináltam… Egy picit megráztam a fejem, hogy elhessegessem a naiv gondolatokat, s próbáltam arra koncentrálni, hogy ne boruljak ki, már az első mondatom után.
- Segíthetek valamit? – próbáltam egy kicsit hivatalosabbra venni a beszélgetést, ezzel is egyfajta határt húzva saját magam számára.
- Igen. Kérlek, mondd el, hogy mi a baj. – S egyre csak bűvölt a szemeivel.
Miért teszi ezt velem? Most tényleg tudni akarja, hogy mi bajom? De miért? Mire jó ez?
- Nem tudom, mire gondolsz. – S ez félig-meddig igaz is volt. Nem tudtam, hogy mire gondol pontosan. Nem tudtam, mit akar hallani.
- Ne mondd ezt! Tudod, hogy mire gondolok. – Nem feleltem. Nem tudtam felelni. Vártam, hogy ő mondja ki, mire várja a választ. Nem szerettem volna elárulni magam azzal, hogy számára talán lényegtelen, de számomra igenis fontos dolgot hozok szóba. – Válaszolj, kérlek! Miért tűntél el tegnap egy szó nélkül? – elégelte meg hallgatásomat, s összefűzte karjait mellkasa előtt s várakozóan nézte arcomat.
- Siettem. Ne haragudj. – Ez nagyjából igaz volt. Siettem. Minél messzebb akartam kerülni tőle. A bocsánatkérésem pedig teljesen igaz volt. Komolyan gondoltam, hogy sajnálom, hogy a saját hülyeségeim miatt gyerekesen viselkedem, és nemcsak vele szemben, hanem mindenki mással is. Szinte felhördült, de mély levegőt vett, s egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét. Én pedig kihasználtam az alkalmat, s szemem csak úgy itta magába arcának fájdalmasan gyönyörű látványát.
- És miért tettél úgy a lakásod előtt, mintha nem vettél volna észre? – nyitotta fel lassan szemeit.
- Elgondolkoztam. – És egy kényszeredett mosoly árnyéka is megjelent az arcomon, de csak nagy erőfeszítések árán.
- És azt sem hallottad, hogy kiabálok, meg majd’ szétverem az ajtót? – húzta fel egyik szemöldökét. Láttam az arcán átsuhanni a gondolatot, hogy ezzel talán megfogott.
- Elgondolkoztam – ismételtem meg, szinte már rutinnal, s pillantásomat is elfordítottam róla.
- Na persze – morogta a fogai között.
- Figyelj, tegnap eléggé rossz napom volt, neked meg sikerült kifognod. Ennyi. Sajnálom. Mást nem mondhatok – összeszedtem minden erőmet, hogy a szemébe nézve tudjak hazudni.
- Hazudsz. Hallottalak, amikor Billel beszéltél a telefonban. Kacarásztál és viccelődtél… Mi változott meg röpke 15 perc alatt.
- Nem tudom, miről beszélsz. – Elegem volt az egészből. Milyen jogon kér tőlem számon bármit is? Nem tartozom hozzá, és ő sem tartozik hozzám. Ennyi. Egy határozott mozdulattal hátratoltam a széket, majd ellépve Tom előtt, hátat fordítottam neki mellem alatt összefűzött karokkal, és az iratszekrény bámulásának szenteltem minden figyelmemet. – Ha nem haragszol, akkor…
A következő pillanatban két kéz érintette meg a derekam, és egy határozott mozdulattal hátra rántott. Egyenesen Tom karjaiba érkeztem meg. Szorosan hozzá simulva álltam szétterpesztett lábai között. Felsőteste a hátamhoz simult, combjai pedig combjaimat szorították. Jobb tenyerét a hasamon pihentette, míg bal kezével a nyakamat cirógatta. A váratlan mozdulat miatt a térdeibe kellett kapaszkodnom, hogy ne essek el, de azért behunyt szemmel élveztem érintését bőrömön.
Nem mondott semmit, csak jobb vállamra támasztotta állát. Először. Pár pillanat múlva már csak azt éreztem, ahogy forró lehelete a fülem mögötti kis gödröcskét cirógatja. Nem sok kellett, hogy felnyögjek. Igaz, már nem tudtam volna újat mondani ezzel, hiszen testem remegése, és a bőrömet elöntő libabőr mindent elárult. Arról nem is beszélve, hogy térdeim folyamatos összekoccanása miatt szinte tíz körömmel kapaszkodtam a lábaiba.
- Folyton hazudsz nekem. Miért? – suttogta a bőrömbe, s ajkai minden egyes szónál bőrömet simogatták.
- Én… - teljesen kiszáradt a szám, alig tudtam kinyögni valamit – nem hazudok.
- Most is azt teszed. – És még szorosabbra fűzte karjait körülöttem. – Akkor legalább ismerd el, hogy kívánsz engem… - lehelte pár pillanat hallgatás után a fülembe. Egy másodpercre nem kaptam levegőt, görcsbe rándult a gyomrom és reszketett minden porcikám.
Teljesen csak akkor vesztettem el a fejem, mikor megéreztem csókjait nyakam finom bőrén. Bármennyire is harcoltam magammal, egy elégedett sóhaj hagyta el a számat. Nem kellett válaszolnom a kérdésére, a reakcióm mindent elárult.
Elgyengültem.
Fejemet hátra döntve kínáltam fel még többet magamból. Már nem tudtam, mit teszek. Egyszerűen csak őt akartam. És erre abban a pillanatban meg is volt minden esélyem. Ahogy a nyakamat kényeztette puha ajkaival, ahogy keze karomat, hasamat simogatta… Az én kezeim is mintha önálló életre keltek volna, simogatni kezdték combjait, lassan haladva felfelé.
Éreztem, ahogy megérintettem testét, hogy ő is ugyanarra vágyik, amire én. Ugyanazt akarjuk. Egymást. Mozdulataimat egyértelmű jelnek vette, mert lassan maga felé fordított. Közben egy percre sem hagyta abba kényeztetésemet. Csókolta a nyakam, a kulcscsontom… behunyt szemmel élveztem mozdulatait. Önkéntelenül is megnyaltam alsó ajkam, ahogy egyre feljebb haladt, és már az államon éreztem őt…
Ugyanakkor az az istenverte kis hangocska is most kezdett el akadékoskodni.
- Valami rémlik. – Közben úgy tett, mintha nagyon erősen gondolkodna.
- Jelentem, mindet. – És még jobban fintorogtam, mint az előbb. Ő meg csak nagy szemeket meresztve bámult rám. Hát igen. Hihetetlenül hangozhatott, hogy annyi édességet sikerült elpusztítanom. – De meg is kaptam a büntetésemet. – És szolidan böfögtem egyet, de azért sikerült valamennyire visszafognom.
Mindeközben Erica kémeket megszégyenítő precizitással próbált minden egyes szót kihallgatni a beszélgetésünkből. Szinte hallottam a gondolatait is, ahogy azon töpreng, vajon mit jelenthet, amiről beszélünk.
- Ó, te szegény! – nézett rám sajnálkozva, de láttam az arcán, hogy legszívesebben inkább röhögött volna. Nem tagadom, ezen kicsit felhúztam magam, hiszen ha közvetve is, de az ő hibája volt, hogy ilyen állapotba kerültem. És különben sem szép dolog, hogy mások baján szórakozik.
- Esetleg adhatok még valamit? – váltottam „a kiszolgáló személyzet” hangnemre, mely nem kevés távolságtartást sugalmaz. A kicsit döbbent fejrázás után Ericához fordultam. – Ha nincs rám szükséged, az irodában leszek. Szólj, ha kellek! – És egy szó nélkül hátat fordítottam Tomnak, majd bemasíroztam az irodába, csakhogy még véletlenül se kelljen azt az édes pofit látnom. Azt az arcot, ami az egyik legnagyobb fájdalmat okozza.
Percekig bámultam a számítógép monitorját. Csak bambultam magam elé, végül már kettőt láttam abból az aranyos kis labradorból a háttérképen.
Mégis honnan szedtem, hogy miattam jött ide? Hogy talán érdekli, mi van velem? Hogy legalább megkérdezi, mi bajom volt tegnap. De nem. Még csak nem is utalt rá. Mi a francért kell ennyi baromságot beleképzelnem ebbe az egészbe? Csak szórakozott velem, csak fűzögetett… Lehet, hogy még ki is röhögött a hátam mögött, hogy milyen egy kis hülye, könnyűvérű liba vagyok… Nem tagadom, teljesen elcsavarta a fejem… és ha tovább fűzöget, talán még hagytam is volna magam…
De észnél voltál, és nem hagytad magad. Örülj neki és lépj túl ezen az egészen!
De annyira nehéz… Miért kellett találkoznom vele? Eddig olyan egyszerű volt minden, most meg már attól teljesen döntésképtelenné válok, ha reggel fel kell öltöznöm!
Fejezd már be! Leszarja, hogy mit gondolsz, vagy érzel! Szard le te is!
És ez volt az igazság. Akkor tényleg úgy éreztem, hogy Tom valóban leszarja, hogy mit érzek. És erre a gondolatra megint könny lepte el a szemem. Éreztem, ahogy rögtön végig folyik az arcomon, le a nyakamra.
Az ajtó csukódására rezzentem fel, majd abba az irányba kaptam pillantásomat. S a szívem, az én szomorú, buta szívem egy pillanatnyi szünet után eszeveszett rohanásba kezdett. Tom állt az ajtóban. Ugyanabban a laza, mégis szívdöglesztő pózban, ahogy a legutóbbi alkalommal, mikor a számomra oly kellemes, s egyben fájdalmas dolgok történtek. Csak egy hosszú pillanatig felejtettem rajta tekintetem, majd az ellenkező irányba fordítottam fejem, s próbáltam észrevétlenül letörölni könnyeim.
- Beszélhetnénk? – hallottam meg a hangját közvetlen közelről, s ettől ismét csak összerezzentem. Ott állt mellettem, szorosan, ha csak egy ici-picit is jobbra fordulok a forgószékkel, térdem azonnal a lábának ütközik.
Megpróbáltam összeszedni magam, valamennyire nyugalmat erőltetni a hangomra. Legalább az ne remegjen, ha már a testem megremeg a hangjától.
- Persze – nyögtem, de még nem tudtam ránézni, csak meredtem a monitorra előttem.
- És megteszed, hogy rám nézel? – kérdezte, s közben helyet foglalt az asztal szélén, de ezzel még közelebb került hozzám, lábát immár az én lábamhoz szorítva. Nem tudom, hogy szándékosan tette-e, de volt egy olyan gondolatom, hogy még csak nem is sejti, ezzel az egy mozdulatával milyen érzéseket indít el bennem.
De nem tehettem mást, nagy levegőt vettem, majd lassan rá emeltem tekintetem. Pillantásunk rögtön összekapcsolódott, s szinte megbabonázva bámultam gyönyörű csokoládébarna szemeibe. S mintha valami megcsillant volna a szemeiben… De talán csak képzeltem… Talán csak annyira látni akartam a saját érzéseimre adott választ bennük, hogy már hallucináltam… Egy picit megráztam a fejem, hogy elhessegessem a naiv gondolatokat, s próbáltam arra koncentrálni, hogy ne boruljak ki, már az első mondatom után.
- Segíthetek valamit? – próbáltam egy kicsit hivatalosabbra venni a beszélgetést, ezzel is egyfajta határt húzva saját magam számára.
- Igen. Kérlek, mondd el, hogy mi a baj. – S egyre csak bűvölt a szemeivel.
Miért teszi ezt velem? Most tényleg tudni akarja, hogy mi bajom? De miért? Mire jó ez?
- Nem tudom, mire gondolsz. – S ez félig-meddig igaz is volt. Nem tudtam, hogy mire gondol pontosan. Nem tudtam, mit akar hallani.
- Ne mondd ezt! Tudod, hogy mire gondolok. – Nem feleltem. Nem tudtam felelni. Vártam, hogy ő mondja ki, mire várja a választ. Nem szerettem volna elárulni magam azzal, hogy számára talán lényegtelen, de számomra igenis fontos dolgot hozok szóba. – Válaszolj, kérlek! Miért tűntél el tegnap egy szó nélkül? – elégelte meg hallgatásomat, s összefűzte karjait mellkasa előtt s várakozóan nézte arcomat.
- Siettem. Ne haragudj. – Ez nagyjából igaz volt. Siettem. Minél messzebb akartam kerülni tőle. A bocsánatkérésem pedig teljesen igaz volt. Komolyan gondoltam, hogy sajnálom, hogy a saját hülyeségeim miatt gyerekesen viselkedem, és nemcsak vele szemben, hanem mindenki mással is. Szinte felhördült, de mély levegőt vett, s egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét. Én pedig kihasználtam az alkalmat, s szemem csak úgy itta magába arcának fájdalmasan gyönyörű látványát.
- És miért tettél úgy a lakásod előtt, mintha nem vettél volna észre? – nyitotta fel lassan szemeit.
- Elgondolkoztam. – És egy kényszeredett mosoly árnyéka is megjelent az arcomon, de csak nagy erőfeszítések árán.
- És azt sem hallottad, hogy kiabálok, meg majd’ szétverem az ajtót? – húzta fel egyik szemöldökét. Láttam az arcán átsuhanni a gondolatot, hogy ezzel talán megfogott.
- Elgondolkoztam – ismételtem meg, szinte már rutinnal, s pillantásomat is elfordítottam róla.
- Na persze – morogta a fogai között.
- Figyelj, tegnap eléggé rossz napom volt, neked meg sikerült kifognod. Ennyi. Sajnálom. Mást nem mondhatok – összeszedtem minden erőmet, hogy a szemébe nézve tudjak hazudni.
- Hazudsz. Hallottalak, amikor Billel beszéltél a telefonban. Kacarásztál és viccelődtél… Mi változott meg röpke 15 perc alatt.
- Nem tudom, miről beszélsz. – Elegem volt az egészből. Milyen jogon kér tőlem számon bármit is? Nem tartozom hozzá, és ő sem tartozik hozzám. Ennyi. Egy határozott mozdulattal hátratoltam a széket, majd ellépve Tom előtt, hátat fordítottam neki mellem alatt összefűzött karokkal, és az iratszekrény bámulásának szenteltem minden figyelmemet. – Ha nem haragszol, akkor…
A következő pillanatban két kéz érintette meg a derekam, és egy határozott mozdulattal hátra rántott. Egyenesen Tom karjaiba érkeztem meg. Szorosan hozzá simulva álltam szétterpesztett lábai között. Felsőteste a hátamhoz simult, combjai pedig combjaimat szorították. Jobb tenyerét a hasamon pihentette, míg bal kezével a nyakamat cirógatta. A váratlan mozdulat miatt a térdeibe kellett kapaszkodnom, hogy ne essek el, de azért behunyt szemmel élveztem érintését bőrömön.
Nem mondott semmit, csak jobb vállamra támasztotta állát. Először. Pár pillanat múlva már csak azt éreztem, ahogy forró lehelete a fülem mögötti kis gödröcskét cirógatja. Nem sok kellett, hogy felnyögjek. Igaz, már nem tudtam volna újat mondani ezzel, hiszen testem remegése, és a bőrömet elöntő libabőr mindent elárult. Arról nem is beszélve, hogy térdeim folyamatos összekoccanása miatt szinte tíz körömmel kapaszkodtam a lábaiba.
- Folyton hazudsz nekem. Miért? – suttogta a bőrömbe, s ajkai minden egyes szónál bőrömet simogatták.
- Én… - teljesen kiszáradt a szám, alig tudtam kinyögni valamit – nem hazudok.
- Most is azt teszed. – És még szorosabbra fűzte karjait körülöttem. – Akkor legalább ismerd el, hogy kívánsz engem… - lehelte pár pillanat hallgatás után a fülembe. Egy másodpercre nem kaptam levegőt, görcsbe rándult a gyomrom és reszketett minden porcikám.
Teljesen csak akkor vesztettem el a fejem, mikor megéreztem csókjait nyakam finom bőrén. Bármennyire is harcoltam magammal, egy elégedett sóhaj hagyta el a számat. Nem kellett válaszolnom a kérdésére, a reakcióm mindent elárult.
Elgyengültem.
Fejemet hátra döntve kínáltam fel még többet magamból. Már nem tudtam, mit teszek. Egyszerűen csak őt akartam. És erre abban a pillanatban meg is volt minden esélyem. Ahogy a nyakamat kényeztette puha ajkaival, ahogy keze karomat, hasamat simogatta… Az én kezeim is mintha önálló életre keltek volna, simogatni kezdték combjait, lassan haladva felfelé.
Éreztem, ahogy megérintettem testét, hogy ő is ugyanarra vágyik, amire én. Ugyanazt akarjuk. Egymást. Mozdulataimat egyértelmű jelnek vette, mert lassan maga felé fordított. Közben egy percre sem hagyta abba kényeztetésemet. Csókolta a nyakam, a kulcscsontom… behunyt szemmel élveztem mozdulatait. Önkéntelenül is megnyaltam alsó ajkam, ahogy egyre feljebb haladt, és már az államon éreztem őt…
Ugyanakkor az az istenverte kis hangocska is most kezdett el akadékoskodni.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése