22. rész - "Naiv voltam"
Az első, amire ráraboltam a boltban, az az édességrészleg volt. Egy kicsit elszomorodtam Bill hívása után. Na, nem azért, amit mondott, hanem azért, mert volt benne igazság. Itt nem arra a részre gondolok, hogy szexuális kellékre van szükségem… Nem. Eszembe jutott, hogy egyedül vagyok. Már egy jó ideje. Több mint két éve, ha őszinte akarok lenni, akkor már lassan három.
Eddig bele sem gondoltam, hogy mennyire magányos is vagyok. Erica és David mellettem van, de nekem többre van szükségem. És ezt a többletet ők nem képesek nekem megadni. Szerelmes akarok lenni. Egy olyan társat akarok, aki a barátom is, aki mellé este lefeküdhetek, és aki mellett reggel felébredhetek. Aki mellett önmagam lehetek… Olyan sokat kérek?
Mindezeket juttatta eszembe Bill. Ezek után nem is volt csoda, hogy szükségem volt egy kis boldogság hormonra. A sírás határán, összefacsarodott szívvel kezdtem el válogatni a mindenféle-fajta csokoládé között.
Inzulin-kómába fogok esni – állapítottam meg, miután sikeresen teletömtem a bevásárlókosarat. Lehet, hogy kicsit elszaladt velem a ló, ugyanis a kosarat a feléig feltöltöttem az egészségtelen vackokkal.
Tök mindegy. Ezt még megtoldottam egy vállrándítással és már le is rendeztem a lelkiismeretemet.
- Nyami! Gumimaci! – kiáltottam fel, mikor már épp az egészségre nem ártalmas kaják felé vettem volna az irányt.
Imádom! Nem tudok választani. Mindegyik olyan finomnak néz ki!
- Hoppá-hoppá! – akadt meg a szemem az ismerős csomagoláson.
Ott van a kedvencem… A legfelső polcon! Grr! Ha ezt tudom, akkor tornaruhában jövök! Na, essünk neki!
És csak nyújtóztam, nyújtóztam… nyújtóztam… és nem értem el!
Ennél jobban már nem tudok pipiskedni! Vége! Most kiborultam!
- Ne már! – dobbantottam egyet durcásan és mellem alatt összefontam karjaimat.
Akkor jön a B-terv!
Óvatosan körülnéztem. Először jobbra, majd balra.
Remek!
Senki sem volt a közelben. Összedörzsöltem kezeimet, majd gyorsan felléptem bal lábammal a legalsó polcra. Így már tökéletesen elértem vágyaim tárgyát. Nagy vigyorgás közepette markoltam meg a készletet alkotó három zacskót, és már dobtam is a bevásárlókosaramba, ami már így is tömve volt legalább egy havi édességmennyiséggel.
- Nekem is adnál két zacskóval? – jött a hátam mögül a kérdés. Én meg annyira megijedtem, hogy szolidan sikkantottam, a lábam megcsúszott, majd szép kecses mozdulattal, a gravitációnak engedelmeskedve, megindultam háttal a padlónak. Már nem tudtam mit csinálni, csak összeszorítottam a szemem, és imádkoztam, hogy ne zúgjak nagyot, és ennél jobban már nem égjek be.
Meglepetésemre, a várt vízszintes pozíció helyett állva maradtam, de valami mégis szorosan a hátamhoz simult. Óvatosan kikukucskáltam először a bal, majd a jobb szemhéjam alól.
Oké. Előttem a polc. Kezeim rendben.
Ahogy sorba vettem testrészeim épségét, tűnt csak fel, hogy két kar fonódik a hasamra.
Fura. Eddig észre sem vettem.
- Hm… Azt hiszem, arról tudnom kellene, hogy kettővel több karom van… - mondtam elgondolkodva, közben pedig megtapogattam a „mintha ismerős lenne…” kézfejeket és karokat.
- Szia! – hallottam közvetlenül a fülem mellett egy nagyon ismerős hangot. Tulajdonosának forró lehelete a nyakamat cirógatta. Teljesen megmerevedtem, testem minden egyes négyzetcentiméterét elöntötte a libabőr, de mégis kényszerítettem magam, hogy kibontakozzam az ölelésből, majd lassan megfordultam.
- Szia! – néztem az ismerős szempárba. Szívem gyors ütembe kezdett, s most még inkább belém mart a szomorúság. Tom állt velem szemben, teljes életnagyságban. – Kösz, hogy elkaptál. – És zavartan beletúrtam hajamba. Éreztem, ahogy összeszorul a torkom, és bármelyik pillanatban ellephetik szememet a könnyek.
- Nincs mit. Már kezdek belejönni – jegyezte meg huncut mosollyal. Nem tehettem róla, de mikor ránéztem, az én arcomon is megjelent egy halvány mosoly. És mégis. Ez csak rontott a helyzeten. Muszáj voltam elrejteni valahogyan arcomat, s összeszedni magamat, hogy ne remegjen meg a hangom. Ezért lehajoltam a bevásárlókosaramhoz, és kivettem belőle két csomag gumicukrot.
- Tessék. – Nagy levegőt vettem és a szemébe néztem, de ő csak hatalmas szemekkel nézett rám. – Valami baj van? – Egyszerűen nem értettem, mi történhetett. Talán potyognak a könnyeim, csak nem vettem észre? – Tom?
- Miért adod nekem? – nézett rám még mindig furcsán, és kezével a két zacskó felé bökött.
- Az előbb mondtad, hogy kérsz kettőt. – És most én néztem rá bambán. Szerintem meghülyültem.
- De az a tied! – közölte felháborodva, majd kikapta a kezemből és visszapottyantotta a kosaramba a mackókat.
- De én neked adom. Nekem elég egy is. – És már megint a kezemben volt a két szerencsétlen, majd egy határozott mozdulattal a kosarába dobtam.
- De azért vettél le hármat, mert hármat akartál venni, nem pedig egyet. – És már épp mozdult, hogy visszapasszolja a vita tárgyát.
- De mint már mondtam, én szívesen neked adom. – Itt következett egy fáradt sóhaj. – Tom, nézz a kosaramba! Két zacskó mínusz már úgysem fog megmenteni a kómától. – És száj húzogatva mutattam az említett szállítóeszköz felé.
- Meggyőztél. – Pár pillanat múlva hitetlenkedve nézett rám. – Mindet meg akarod enni?
- Úgy terveztem. – Nem igazán néztem a szemébe, mert azok a fránya könnycseppek még mindig ott ültek a pilláimon. Hátat fordítottam Tomnak, és elindultam, hogy összeszedjem, ami még szükséges.
- Valami baj van? – Pár lépéssel lemaradva követett. Szerintem nem kapcsolt azonnal, hogy képes vagyok otthagyni. Nem feleltem, csak a fejemmel intettem nemet, hogy a hajam csak úgy repkedett a fejem körül. – Bill aggódik, hogy talán megbántott… - Nem fejezte be a mondatot. Talán nem akart kiabálni, mivel Bill nevének említésére gyorsítottam a tempón.
Szóval csak ezért van itt. Bill miatt. Értem.
Most már végképp haza akartam érni, hogy csendes magányomban kibőghessem magam.
Olyan naiv voltam, mikor azt hittem, hogy bármit is akar tőlem. Én sem jelentettem volna többet, mint azok a lányok, akiket egy éjszakára szed fel. Istenem, mit is képzeltem?! Hogy majd én leszek az, akivel hosszabb távra tervez? Igen. Ezt reméltem, de most…
- Megállnál végre? – kapta el a karom, mikor végre utolért. Az is csak azért történhetett meg, mert meg kellett állnom, hogy a kosaramba tehessek két dobozos tejet.
- Mondd meg Billnek, hogy nem haragszom – erőltettem magamra egy mosoly-félét, és még a szemébe is néztem, egy nagy levegő után. Még mindig a karomat fogta, szinte égette bőrömet az érintése – be kell vallanom, pokolian jó érzés volt. Ennek ellenére mégis elhúzódtam tőle. – Teljesen felesleges volt ezért iderángatnia téged. Már nagylány vagyok, el tudom viselni… - Nem tudtam befejezni, mert pár lány megrohamozott minket. Vagyis inkább Tomot. Kihasználtam, hogy a lányokkal volt elfoglalva, és gyorsan elhúztam a közeléből. Már nem foglalkoztam azzal, hogy még számtalan dolgot kellett volna vennem. Elvergődtem a kasszáig, majd könnyeim fátyolozta szemmel fizettem. Igaz, hogy útközben is alig láttam valamit a szaporán hulló könnyeimtől, mégis kerülő úton mentem haza arra az esetre, ha Tomnak eszébe jutna utánam jönni. Bár ennek nem láttam nagy valószínűségét.
Teljesítette a feladatát.
Bocsánatot kért tőlem Bill nevében.
Ennyi.
\m/(-.-)\m/
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése