35. rész - "Fájdalmat okozol"
A nap hátralévő részében nem törődtem semmivel. Bugyira vetkőzve, az egy szál barackszínű kis topomban fetrengtem a nappali kanapéján, tömtem magamba a chipset, gumicukrot, popcornt, kólát (amit egyébként sohasem iszom), és South Parkot néztem DVD-ről.
Na, igen. Ha valamiért szarul érzem magam, akkor jöhet az édesség-maraton, hányásig. Kérdés, hogy miért büntetem magamat még ezzel is. És pont South Park? Ha kómába esem, tényleg azt akarom hallani utoljára, hogy „Baszódjál meg!”?
A bogyókákat nézve, arra a pár órára elfelejtettem minden bajom, nem gondoltam arra, hogy megbántottak és kihasználtak.
A kaputelefon csöngése volt az egyetlen, ami miatt hajlandó voltam otthagyni a tévét. Hirtelen nem tudtam, hány óra lehet, csak azt, hogy valószínűleg késő, mert az ablak túloldalán már tök sötét volt minden.
- Tessék? – szóltam bele a kagylóba, miközben a karórám számlapját kukkoltam. Elmúlt nyolc, már majdnem negyed kilenc volt.
- Szia! Bemehetek? – jött a bátortalan, ugyanakkor ismerős hang.
- Persze! Nyitom – megnyomtam a gombot és hallgattam az ismerős berregést.
Ahogy visszaslattyogtam a nappaliba, elfordítottam a kulcsot az ajtóban, hogy ne kelljen még egyszer felkelnem. Visszahuppantam a kanapéra, és már néztem is tovább, hogyan cikizik a Jonas Brothers-t a South Park alkotói.
Kopogtak a bejárati ajtón, én meg persze csak kiüvöltöttem, hogy „Nyitva”. Pár perccel később egy szőke buksival rendelkező egyén vágódott be mellém és rabolt rá a büdös, hagymás chipsemre.
- Mi jót nézel? – tette fel a költői kérdést Gustav.
- Szerinted? MacGyvert – forgattam meg a szemeim.
- Úgy látom, harapós kedvedben vagy… - morogta, és egy újabb adag rágcsát tömött a szájába.
- Ajj… ne haragudj, csak… - néztem rá. – Á, mindegy! – És egy legyintést követően visszafordultam a tévé felé.
- Akarsz róla beszélni? – Éreztem, hogy végig az arcomat bámulja, amit nagyon tudok utálni.
- Nem! – vágtam rá.
- De…
- Nem!
- És máskor? – próbálkozott tovább.
- Nem tudom. Nem hiszem – igyekeztem baromi lazának tűnni, és megvontam a vállam.
- Ez nem volt túl meggyőző – dörmögte.
- Amúgy miért is jöttél? – Tématerelésben király vagyok. Megállítottam a DVD-lejátszót, hogy minden figyelmemet a mellettem helyet foglaló dobosra irányítsam. A hatás kedvéért a szemeimet résnyire szűkítettem, a szemöldökömet meg összevontam. Már csak egy 100 Watt-os égővel feljavított lámpa hiányzott a kezemből a tökéletes vallatótiszt-szerephez.
- Én… szóval… csak… - Aha! Most megvagy barátocskám.
- Ki küldött? – próbálta húzni az időt azzal, hogy egy adag chipssel megint lefoglalja a beszélőkéjét, de még idejében kapcsoltam, és Superman gyorsaságát lepipálva rántottam el a zacskót. – Beszélj. – Ez egyelőre csak kérés volt. Később is lehetek tapló.
- Nem tudom, miről beszélsz. – Bőszen próbálkozott a drága, de ellenem úgysincs esélye. Ez nyilvánvaló.
- Aha. Én meg kisfiú vagyok. Megnézed a kukimat? – És már kezdtem lehúzni a takarót a hasamon.
- Bill. – Egy piszok nagy sóhaj után adta be a derekát.
- Úristen! – sikkantottam, és ezzel egy időben felemeltem a takarót, hogy alá tudjak kukucskálni. – Eltűnt a kukim! Megint kislány vagyok! – Majd elégedett tapsikolásba kezdtem, miközben Gustav arcába bámultam.
- Te nem vagy százas – nyögte megrökönyödve.
- Mondj valami újat! Ennek már nincs hírértéke – legyintettem fintorogva. – Szóval! – csaptam össze a kezeimet. – Miért is jöttél? – Nagy szemekkel bámultam rá és közelebb húzódtam hozzá. – Miért küldött Bill?
- Aj! Oké, elmondok mindent. – Jó kisfiú. Anyuci szeme fénye.
- Megköszönném – fűztem össze karjaimat mellkasom előtt.
- Miután eljöttél… - kezdett bele a mesélésbe.
- Ne innen kezd! Menjünk még egy kicsit visszább! – adtam az instrukciókat.
- Mennyire vissza? – kérdezte halkan, félve, minden rosszra felkészülve.
- Mondjuk… - közben mutatóujjammal az államon doboltam – miért hagytatok minket kettesben Tommal? – tettem fel az igencsak fontos kérdést.
- Már ne is haragudj, de tényleg ennyire hülye vagy? – nézett rám meglepődve. Nem tagadom, rendesen mellbe vágott, hogy lehülyéztek. Megnyúlt pofával meredtem Gustavra.
- Hogy mondod? – nyögtem ki nagy nehezen.
- Figyelj! Csak egy vak nem venné észre, hogy mi folyik köztetek Tommal… Bocs, ő is észrevenné. Olyanok vagytok, mint két bagzó macska. Egészségre ártalmas a közeletekben lenni. – Hm. Ez egy igencsak őszinte válasz volt.
- Nem tudom, miről beszélsz? – vakargattam zavartan a tarkómat, és közben éreztem, hogy szökik az arcomba minden csepp vérem. Csoda, hogy a fülemen még nem csapott ki a gőz.
- Mindenki látja, hogy ez így nem maradhat. Ti viszont csak kerülgetitek egymást. Legyen eszed! Ha ő nem, akkor lépj te! Hidd el, attól nem leszel kevesebb, ha te teszed meg az első lépést.
Nem mertem egyenesen a szemébe nézni, csak a szemem sarkából figyeltem őt. Ujjaim egész idő alatt a takaró sarkát babrálták. Hallottam, mit mondott, igaza is volt. Részben. Hiszen én tudtam, hogy mi történt korábban. Egyszer már megtettem azt a bizonyos első lépést, és pofára estem. Azóta minden egyes alkalommal csak pofára esek.
- Ez nem ilyen egyszerű – sóhajtottam szomorúan, teljes testtel Gustav felé fordulva.
- Akkor magyarázd el – kérte, közben ujjaival megcirógatta hideg kezemet.
Nagy levegőt vettem, és mesélni kezdtem.
- Amikor először találkoztam vele, éreztem, hogy ő más, hogy közöttünk valami egészen különleges kapocs van. – Egy halvány mosollyal az arcomon néztem Gustav szemeibe. Nem mondott semmit, csak megszorította a kezem bátorításképpen. – Eleinte próbáltam tagadni, még saját magamnak is, hogy mit érzek, előtte meg főleg… De amikor újra és újra felkeresett… Próbálkozott nálam – kuncogtam halkan –, és nem tagadom, nem minden eredmény nélkül. De aztán… Magam sem tudom, mi történt igazán… Választási lehetőséget adtam neki. – Gustav arcán mintha értetlenség suhant volna át.
- Mit? – kérdezett rá végül.
- Lehet, hogy nem ez a legjobb kifejezés… Szóval, röviden-tömören, közöltem vele, hogy én nem egy egyéjszakás lány vagyok, tőlem csak akkor kaphat bármit is, ha komolyan gondolja. – Beletörődve, a történteken túllépve rántottam meg a vállam. – Gondolhatod, mi volt a válasza. Nem mondom, hogy nem fájt a dolog, de elfogadtam. Isten látja lelkem, én mindent megtettem, hogy barátként mellette tudjak maradni – éreztem, ahogy könny gyűlik a szemembe, mikor feltörtek az emlékek. Az, ahogyan magamba zuhanva sírok, ahogy megszakad a szívem minden egyes vele töltött pillanatban. Ha az arcára néztem, ha hozzám ért. – Tudod, azt hittem, ez elég neki, hogy ő is ezt akarja… Fel sem tűntek a kétértelmű megjegyzései, mozdulatai. Annyira görcsösen próbálkoztam, hogy csak barátként nézzek rá, még csak véletlenül sem felvenni a hülyeségeit. Annak tudtam be mindent, hogy ő ilyen, és csak én képzeltem sokkal-sokkal többet az egészbe. – Az első könnycsepp kibuggyant a szemem sarkából. – Sajnálom – töröltem le gyorsan. – Kicsit túlérzékeny vagyok.
- Olyan butus vagy – húzott a karjaiba. Arcomat azonnal mellkasába fúrtam. Minden idegszálammal a légzésemre koncentráltam. Az illatára, a teste melegére az arcomon. Hosszú percekig ültünk így; úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem múlna rajta, aztán egy hatalmas sóhaj kíséretében, szinte erőnek erejével bontakoztam ki az öleléséből.
- Addig még csak meg sem csókolt… egyszer sem… És mindig csak akkor közeledett, ha kettesben voltunk. Előttetek semmit nem vállalt fel. Mintha két különböző ember lenne… vagy mintha szégyellne… – tértem vissza az én kis történetemhez. Gustav ismét összefűzte ujjait az enyémekkel. – De a múltkor, mikor filmet néztünk, átjöttek az ikrek. Szó szót követett és már Tom ölében ültem… megcsókolhatott volna, de én megijedtem. Annyira féltem, hogy megint nem lesz az egészből semmi, hogy neki csak játék az egész. Mégis, tudod mi fájt a legjobban? – Mikor tagadólag megrázta a fejét, folytattam. – Az, hogy megsértődött. Nem tudta megemészteni, hogy visszautasítottam. – Nem voltam ideges, nem haragudtam, hangom nyugodt volt, bár kicsit keserűen csengett.
- Sohasem gondoltam volna, hogy ez mind megtörtént – nyögte döbbenten Gustav. – Egyikőtök sem beszélt róla, mi pedig nem is láttuk, hogy mi folyik köztetek. Mindig mosolyogtál, mindig kedves voltál vele, velünk. – Az arcán csak szánalmat láttam, ezért nem is tudtam mit válaszolni, csak megrántottam a vállam. – De miért nem mondtad el? Tudod, hogy bennünk megbízhatsz.
- Tudom – nyeltem nagyot –, de nem akartam, hogy sajnáljatok, hogy én legyek a szegény kislány, aki beleszeretett a nagy Tom Kaulitzba, és minden éjszaka rongyosra sírja a párnáját.
- Sohasem mondtunk volna ilyet – vágta rá sértődötten.
- Sajnálom – suttogtam, torkom pedig ismét összeszorult. Kihúztam ujjaimat markából, hogy azután magam is a kanapé másik végébe húzódjak. Szótlanul, összekuporodva ültem, úgy bámultam a sötét ablakot. – Amióta csak az eszemet tudom, szégyenlős kislány voltam – motyogtam, szinte csak magamnak. – Mindig elbújtam valaki mögé, csakhogy engem senki ne láthasson. Talán ezért nem voltak barátaim. Olyan igazi, barát-barátok, csak közeli ismerősök. Senkiben sem tudtam megbízni, senkivel sem tudtam őszintén beszélni… Mindent magamban tartottam… Egyedül voltam. – Reszketeg sóhajom betöltötte a süket csöndet. – Miért jöttél ide? – Még mindig nem néztem Gustavra, úgy tettem fel ismét ezt a számomra fontos kérdést.
- Bill elmondta, hogy mi volt. Nagyon szégyelli magát, hogy hülye volt veled – mondta halkan.
- Miért nem ő jött? De mindegy is – legyintettem. – Nem haragszom rá. Mondd meg neki, kérlek.
- Látta rajtad, hogy valami bánt téged, pont ezért akadt ki, amikor nem akartál róla beszélni – magyarázkodott tovább.
- Már nem lényeges – motyogtam. – Már vége.
- Miről beszélsz? Ezt nem értem – húzta össze szemöldökét.
- Mindegy. Megoldódott – fordultam felé. Egy erőltetett, hazug mosolyon kívül nem voltam képes mást produkálni. Viszont valóban úgy gondoltam, hogy megoldottam a problémát, Tommal. Nem állt szándékomban a ma történteket Gustav orrára kötni, elég, ha mindenki azt hiszi, hogy végül semmi sem történt. Egy csók sem. A tökéletes megoldás már megvolt.
- Nem akarsz elmondani nekem még valamit? – kérdezte gyanakodva Gustav, fürkésző pillantásai kereszttüzében.
- Nincs mit elmondanom. Ami számít, már tudod – mondtam határozottan. Magam is meglepődtem, milyen jól tudok hazudni, ha arra van szükség.
- Rendben. De ne feledd, engem bármikor megtalálsz – vetett még rám egy utolsó, olyan vesébe látó pillantást.
- Tudom, és köszönöm, hogy most itt vagy velem – mondtam halkan, közben visszakucorodtam Gustav mellé. Meg se kérdezett, csak átkarolta a derekam, majd összebújva, mintha a legjobb testvérek lennénk az egész világon, DVD-ztünk egész este.
Tíz körül kaparta össze magát, és másnapi korán kelésre hivatkozott, míg a cipőjét és a kabátját vette fel.
- Elvileg nem lenne szabad elmondanom, de ugyebár a hétvégén lesz a születésnapod – nézett rám jelentőségteljesen, megtorpanva az ajtóban. Nem igazán értettem, mit is akar. – Szóval, a fiúkkal kitaláltuk, hogy szombat este elmehetnénk valahova megünnepelni. VIP terem, pia, zene, amit csak akarsz – mosolygott rám. Én meg persze egy büdös szót nem bírtam kinyögni, annyira meglepett a hír, s nem tagadom, meghatott, hogy gondoltak rám. Ugyanakkor tudtam, hogy ebből nem lesz semmi.
- Gustav – próbáltam közbevágni, de ő csak mondta a magáét.
- Ez remek alkalom lenne, hogy mindent tisztázzatok Tommal. Most van… szerda, ugye? Csütörtök, péntek millió dolgunk van, de szombat este kirúgunk a hámból! – csapta össze tenyereit. Szerintem fejben már mindent eltervezett. – Na, mit szólsz hozzá? Ja! És ha kérhetem, akkor majd azért lepődj meg! – kacsintott rám.
A francba! Ilyenkor úgy utálom magam.
- Gustav… Én szombat este már nem leszek itt – nyögtem halkan, elszorult torokkal.
- Most ezt nem értem – nézett rám teljesen bambán.
- Szombat délután el fogok utazni.
- Hova? Hány napra? Mikor jössz vissza? Csak mert akkor eltolhatjuk a következő hétvégére… - motyogta elgondolkodva.
- Külföldre utazom… sajnálom, de… idén már nem jövök vissza – nyögtem ki nagy nehezen, a hátam mögötti falig hátrálva. Szükségem volt valamire, ami támaszt ad. Megroggyantak a térdeim, mikor megláttam Gustav fájdalmas és döbbent arckifejezését.
- Mi van? – Teljesen ledöbbent.
- Gyerekkoromban minden nyarat a nagyinál töltöttem. Ott ismerkedtem meg Annával. Ő volt az egyetlen, akivel képes voltam összebarátkozni. Karácsonykor lesz az eljegyzése, és szeretné, ha ott lennék – magyarázkodtam bőszen.
- Nekünk mikor akartál szólni? Vasárnap? Írtál volna egy sms-t, hogy „Elhúztam. Bocs.”
- Engem is csak ma hívott Anna, alighogy eljöttem tőletek. Figyelj, én nem akartam, hogy így tudd meg. Holnap elmondtam volna nektek. – Akárhogy csűrtem-csavartam, tényleg szarul eshetett neki ez az egész. De, basszus! Nem az én hibám volt. Felvetődhet a kérdés, hogy most kamuzok, mint egy titkos ügynök, vagy ez tényleg így alakult? Nos, minden igaz. Anna telefonált, épp akkor, mikor a legjobban ki voltam borulva Tom vonzerejétől és a saját magam szerencsétlenségétől. Először nem is értettem, hogy miről beszél; valami eljegyzés, meg fogadás, meg szervezés.
- És gondolkodás nélkül igent mondtál – állapította meg szomorúan. – Tom miatt, igaz? – simogatta meg gyengéden az arcom.
- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy nem? – húztam el a szám keserűen.
- Nem – suhant át egy mosoly az arcán, ezzel együtt a légkör is egy csapásra felengedett.
- Akkor holnap hol talállak meg titeket? – kérdeztem egy kicsit könnyedebben, egyik lábamról a másikra állva (még azért feszült voltam egy pöttyet), már előre félve a holnapi találkozástól.
- A stúdióban. Szerintem gyere be olyan dél körül. Addigra biztosan befut mindenki – gondolkodott el egy pillanatra, ugyanakkor hangjában még éreztem azt a bizonyos csalódottságot.
- Rendben. Gustav. Kérlek, ne mondj nekik semmit, csak annyit, hogy beszélni szeretnék velük. Megtennéd? – néztem fel rá, de nem válaszolt, csak bólintott, egy nagyon hosszú pillanat után. – Köszönöm – suttogtam, és gondolkodás nélkül a karjai közé bújtam.
- Tudod, hogy szeretlek – suttogta ő is, erős karjaiba zárva.
- Tudom. Én is szeretlek – csuklott el a hangom, mikor megéreztem ajkait a fejem búbján.
- Jó éjt, nyuszifül! – Lassú mozdulattal távolodott el tőlem, majd kilépett az ajtón, meg sem várva a válaszom.
Szó se róla, elég nyomorultul éreztem magam. Ha lenne varázserőm, akkor egy begyűjtő-bűbájjal kotornám elő a pizsamám, egy mozdulattal tisztára varázsolnám magam, majd egy újabbal magamra dobnám a ruháim. De ha lenne eszem, akkor kitörölném az elmúlt hosszú hónapok eseményeit, és elhoppanálnék a világ másik felére. De mint tudjuk, híján vagyok a gógyinak, nagyobb arányban van jelen a poshadt káposztalé…
Még körülbelül két órát tetvészkedtem a lakásban, minden kis aprósággal elidőzve. Letusoltam, fogat mostam, tiszta ágyneműt húztam (az éjszaka közepén), kikészítettem másnapra a ruhámat, átpakoltam egyik táskámból a másikba (pénztárca, zsebkendő, stb.), kapcsolgattam a tévét… Mindezek után hajnali kettőkor is a plafont bámulva feküdtem a tök sötét szobámban. Egyszerre voltam ideges, dühös, izgatott, és nem mellesleg féltem. Rettegtem, hogy holnap a fiúk elé kell állnom, és közölnöm kell, hogy angolosan távozni fogok jobbra el.
Vajon mit fog mondani Bill? Haragudni fog, vagy szomorú lesz? És Tom? Fogja érdekelni, hogy elmegyek? Fog valamit reagálni egyáltalán?
Képtelen voltam elaludni. A gyomromban mintha egy hatalmas kődarab lett volna, alig kaptam levegőt, kezem-lábam reszketett.
Soha életemben nem voltam még ennyire ideges. Az alvásból végül nem lett semmi. A konyhában ücsörögve, egy bögre kakaóval a kezemben néztem végig, hogyan kezd kivilágosodni az ég alja.
Reggelit nem bírtam legyűrni a torkomon, viszont délig volt még egy csomó idő. Muszáj volt lefoglalni magam, így nekiálltam takarítani. Az egy helyben ücsörgéstől totálisan kikészültem. Első körben lekaptam a függönyt a nappaliban, majd begyömöszöltem a mosógépbe. Ha nem lett volna baromi hideg odakint (de mi a francra számítottam hajnali ötkor?), biztos, hogy végignyalom az ablakot. De így csak az maradt, hogy négykézláb, kúszva-mászva suvickoltam fel a helyiségben a parkettát, majd az összes létező felületet leporoltam. A szoba közepén terpeszkedő mini-méretű szőnyegemet pedig egy kefével vakartam le. A franc fog porszívózni! Az nem tart olyan sokáig, és csak fele olyan fárasztó.
Mire végeztem, még mindig csak kilenc óra volt. Azzal együtt is, hogy a függönyt csak nagy nehézségek árán tudtam visszaaggatni a kis csipeszekre.
Szóval, még simán megtartottam a nagymosást, hiszen szükségem lesz tiszta ruhára, ha hétvégén tényleg utazni fogok.
Indulás előtt még lezuhanyoztam, majd felvettem az előző este kikészített ruhámat. Egy sötétszürke, csőszáru farmert, felülre meg egy szürke pólót, fekete, nonfiguratív mintával az elején, a bal oldalán pedig zipzárral, ami a póló aljától majdnem a hónaljáig tartott. Erre rávettem egy fekete, fenék alá érő kötött pulóvert, amelyet csupán három nagy gombbal lehetett elől begombolni. Lábamra a fekete, lapos talpú, hosszúszárú csizmámat húztam, beletűrve a nadrág szárát. Szokásos kiegészítők, az előző napi lila sálam, kockás kabátom, fejemre egy kötött sapi, és már húztam is el otthonról.
A gyomrom úgy reszketett, mint valami epilepsziás gumilabda.
Pontosan délben érkeztem a stúdióhoz. Megcsörgettem Gustavot, aki meg is jelent pár perc múlva, hogy azután a banda által használt étkezőbe vezessen, ahol a fiúk épp a hasukat tömték.
Reszkető térdekkel lépegettem Gustav nyomában, hogy azután megilletődve lépjek be a helyiségbe, hisz udvarias nagyfiú lévén, előreengedett az ajtóban.
- Sziasztok – motyogtam. Ahogy meglátott Bill, szélesen elvigyorodott, a falat pedig majdnem kifordult a szájából. Olyan kis édes volt. A szívem összefacsarodott a gondolattól, hogy itt kell őket hagynom.
- Gyere – tolt maga előtt Gustav a könyökömnél fogva, majd lenyomott egy üres székre, történetesen Bill és Tom közé.
- Miről akartál beszélni? – vágott egyenesen a közepébe Tom, nem kicsit meglepve ezzel. Előtte is ott volt a telepakolt tányér, de még nem nyúlt az ételhez.
- Én… - kezdtem rögtön dadogni. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar kell vallanom. Igaz, hogy útban idefelé megfogalmaztam minimum húszféleképpen a mondókám, most mégsem tudtam értelmesen beszélni. Tom jelenléte sem segített, főleg úgy, hogy jobb combom folyamatosan hozzáért az ő tökéletes, hosszú combjához.
- Tényleg. Gusti mondta, hogy valamit el akarsz mondani nekünk – csatlakozott Georg is. Míg ő beszélt, lehámoztam magamról a kabátot, meg az egyéb korlátozó tényezőt. Úgy éreztem, egyre melegebb van a helyiségben…
- Igen… szóval, én… izé… - Az istenit! Szedd már össze magad, kislány! Úgy viselkedsz, mint valami retardált.
- Ne haragudj, de előbb még szeretnék bocsánatot kérni tőled – vágott közbe Bill, miután lenyelte a szájában lévő falatot.
- Mit? – néztem rá zavarodottan.
- A tegnapi miatt. Hülye voltam, túlreagáltam – fogta meg a kabátom szélét gyűrögető kezemet.
- Semmi baj. Nem haragszom – veregettem meg másik kezemmel a kézfejét. – Gustavnak is mondtam este, hogy ezt mondja meg neked – mosolyogtam rá. Azt akartam, hogy tényleg tudja, nem haragszom.
- Úgy látszik, elfelejtettem – rántotta meg a vállát az említett.
- Te mikor voltál Izzienél? – kérdezte értetlenkedve Georg. – Tegnap este nem egyenesen hazamentél? Nekem azt mondtad – hordozta körbe a tekintetét, egy-egy pillanatra megpihenve rajtam, és a mellette ülő Gustavon. Gustav nem reagált, csak célzatosan pillogott Billre.
- Én kértem meg, hogy nézzen be hozzá – válaszolt határozottan Bill.
Igaz, hogy Billre néztem, de minden idegszálammal a másik oldalamon helyet foglaló Tomra figyeltem. Eddig folyamatosan fészkelődött a székén, most viszont egy hosszú pillanatra megmerevedett, lábizmai megfeszültek.
- Khm… kaphatnék valamit inni? – próbáltam terelni a témát valami nyugodtabb terület felé. (Na, persze! Mert mintha annyival jobb lenne, amit én akarok mondani…)
- Persze – vágta rá azonnal Tom, talán megérezve a célomat. – Tessék – nyújtott felém egy pohár Ice Tea-t. Az asztalon Coca-Cola és ásványvíz is volt egy-egy üvegben, de ő gondolkodás nélkül a teáért nyúlt.
- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, miközben ujjaimat a pohár köré fontam. Ahogy hozzáértem Tom kezéhez, rögtön elárasztotta az egész testemet a kellemes bizsergés. Egyetlen puszta érintéstől. Édesen visszamosolygott rám, kezét pedig a kelleténél tovább tartotta a poháron.
Az ilyen pillanatokban mintha csak egy külön világba kerülnénk. Rajtunk kívül nincs ott más. Az ő jelenléte tölti be minden egyes érzékem. Az illata, a közelsége, a bőrének melegsége, a pillantása súlya. Egyszerűen képtelen vagyok gondolkodni, egyre csak arra vágyom, hogy végre a karjaiba zárjon, megcsókoljon… Csak az enyém legyen.
És ezekről most le kell mondanom. Bár, ha úgy vesszük, ő maga érte el tegnap, hogy ne akarjak tovább álmodozni.
Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy az őszinte mosolyom helyét egy kényszeredett vigyor vegye át. De ahogy láttam, Tom arcáról is lehervadt a mosoly.
Elhúztam a poharat tartó kezemet, majd egy hajtásra legyűrtem a pohár tartalmát. Megint merő ideg lettem, és tudtam, tovább már nem húzhatom az időt. Egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, míg letettem a poharat az asztalra.
- Szeretnék valamit elmondani nektek – kezdtem bele. Eleinte az asztal lapját bámultam. Nem mertem, nem bírtam a többiekre nézni. Nem tudtam, hogyan folytassam tovább, így inkább töltöttem még egy pohár teát.
- Ha lehet, még ma… - nyögte közbe Gustav türelmetlenül.
- Jól van már! Nem olyan könnyű… - küldtem felé egy rosszalló pillantást, majd a kezemben tartott poharat forgattam. – Rendben… Nagyon nehéz erről beszélnem, és nem tudom, mit fogtok szólni… Én is csak tegnap tudtam meg, és elhihetitek, váratlanul ért… - emeltem fel pillantásomat, majd körbehordoztam az asztalnál helyet foglalókon. Bill és Tom a két oldalamon ült, a két G pedig velem szemben. Az arcukról a feszült várakozást lehetett leolvasni. Az én bélpoklos ikreim azért közben rendületlenül tömték a fejüket. A nagy bejelentés előtt még ittam egy kortyot.
- Terhes vagy – jelentette ki Georg, csupán néhány pillanattal megelőzve, hogy kinyithattam volna a szám. Mit ne mondjak, teleköptem az asztalt folyadékkal. A mellettem ücsörgő Tom meg kajával.
Mind a ketten eszeveszett fuldoklásba kezdtünk.
A könnyeimet törölgetve néztem Georgra, aki összehúzott szemöldökkel elemezgette kettőnk reakcióját. Gustav csak sunyin vigyorgott mellette. Bill meg? Nos, Bill olyan szinten vágott értetlen fejet… Jézusom! Le kellett volna fényképezni. Szemei hatalmasra tágultak, száját eltátotta, villát tartó keze pedig megállt a levegőben.
Ahogy levegőhöz jutottam, kirobbant belőlem a röhögés. Először szinte visítottam, a végén pedig már hangtalanul görnyedtem előre a széken.
- Ne… ne… haragudj… - néztem, fel Georgra, a szememet törölgetve. – Bocsánat, csak akkora baromságot mondtál… - nyekeregtem.
- Miért is? – nézett rám úgy, mint valami gyagyásra.
- Mert előbb gyerekgyártásra alkalmas tevékenységet kellene folytatnom… - magyaráztam két röhögés között, de mivel továbbra is csak nézett rám, arra a felismerésre jutottam, hogy nem vágja a virág-nyelvet. – Jézusom, Georg! – mordultam fel, tenyereimbe temetve arcomat. – Már három éve nem szexeltem – morogtam a tenyerembe. Ezután következett a tipikus nagy-nagy csend. Az a fajta, amikor azt is hallod, hogyan szalad végig egy pók a falon. Éreztem, hogy a fülem hegyéig elpirultam. De ez is az én hibám volt. Mi a francért kellett kinyitni a számat?
- Khm, akkor mégis miről van szó? – jött a mentőöv, Bill személyében, egy kis zavart krákogás után. Köszönöm, szeretlek. Igyekeztem összeszedni magam, a vért pedig visszaimádkozni a megfelelő helyekre (tökmindegy, csak ne a pofámban tobzódjon az egész mennyiség!).
- Hétvégén elutazom az országból, és csak januárban jövök vissza. Talán… - mondtam halkan, miután kibányásztam a fejem a tenyeremből. Picit félve néztem körbe.
- Mit mondtál? – ragadta meg Bill az ölemben nyugvó kezem. – De hova mész? Mi-miért? – És egyre csak szorította az ujjaim.
- Nyugi, Bill – paskoltam meg a kezét. – Tudod, az egyik barátnőmnek Karácsonykor lesz az eljegyzése, és szeretné, ha ott lennék. Ez nagyon fontos neki. És a családomat is régen láttam, szeretnék velük lenni kicsit – mosolyogtam rá.
- Ezek szerint Budapestre utazol, majd’ másfél hónapra – motyogta halkan Tom. Bizonytalanul fordultam felé. Abban a pillanatban, hogy összekapcsolódott a pillantásunk, megragadta a jobb könyököm, felrántott a székről, majd maga után vonszolva húzott ki a helyiségből. Még csak lehetőségem sem volt tiltakozni, csak kapkodtam a tekintetem a négy fiú között.
- Tom… - próbáltam lefeszegetni az ujjait a karomról. – Ez fáj… - nyögtem. De meg sem hallott, csak végigrángatott a folyosón, majd behúzott egy kis szobába. Olyan volt, mint valami raktár, tele polcokkal, meg iratszekrényekkel, a sarokban egy íróasztallal és székkel.
A bogyókákat nézve, arra a pár órára elfelejtettem minden bajom, nem gondoltam arra, hogy megbántottak és kihasználtak.
A kaputelefon csöngése volt az egyetlen, ami miatt hajlandó voltam otthagyni a tévét. Hirtelen nem tudtam, hány óra lehet, csak azt, hogy valószínűleg késő, mert az ablak túloldalán már tök sötét volt minden.
- Tessék? – szóltam bele a kagylóba, miközben a karórám számlapját kukkoltam. Elmúlt nyolc, már majdnem negyed kilenc volt.
- Szia! Bemehetek? – jött a bátortalan, ugyanakkor ismerős hang.
- Persze! Nyitom – megnyomtam a gombot és hallgattam az ismerős berregést.
Ahogy visszaslattyogtam a nappaliba, elfordítottam a kulcsot az ajtóban, hogy ne kelljen még egyszer felkelnem. Visszahuppantam a kanapéra, és már néztem is tovább, hogyan cikizik a Jonas Brothers-t a South Park alkotói.
Kopogtak a bejárati ajtón, én meg persze csak kiüvöltöttem, hogy „Nyitva”. Pár perccel később egy szőke buksival rendelkező egyén vágódott be mellém és rabolt rá a büdös, hagymás chipsemre.
- Mi jót nézel? – tette fel a költői kérdést Gustav.
- Szerinted? MacGyvert – forgattam meg a szemeim.
- Úgy látom, harapós kedvedben vagy… - morogta, és egy újabb adag rágcsát tömött a szájába.
- Ajj… ne haragudj, csak… - néztem rá. – Á, mindegy! – És egy legyintést követően visszafordultam a tévé felé.
- Akarsz róla beszélni? – Éreztem, hogy végig az arcomat bámulja, amit nagyon tudok utálni.
- Nem! – vágtam rá.
- De…
- Nem!
- És máskor? – próbálkozott tovább.
- Nem tudom. Nem hiszem – igyekeztem baromi lazának tűnni, és megvontam a vállam.
- Ez nem volt túl meggyőző – dörmögte.
- Amúgy miért is jöttél? – Tématerelésben király vagyok. Megállítottam a DVD-lejátszót, hogy minden figyelmemet a mellettem helyet foglaló dobosra irányítsam. A hatás kedvéért a szemeimet résnyire szűkítettem, a szemöldökömet meg összevontam. Már csak egy 100 Watt-os égővel feljavított lámpa hiányzott a kezemből a tökéletes vallatótiszt-szerephez.
- Én… szóval… csak… - Aha! Most megvagy barátocskám.
- Ki küldött? – próbálta húzni az időt azzal, hogy egy adag chipssel megint lefoglalja a beszélőkéjét, de még idejében kapcsoltam, és Superman gyorsaságát lepipálva rántottam el a zacskót. – Beszélj. – Ez egyelőre csak kérés volt. Később is lehetek tapló.
- Nem tudom, miről beszélsz. – Bőszen próbálkozott a drága, de ellenem úgysincs esélye. Ez nyilvánvaló.
- Aha. Én meg kisfiú vagyok. Megnézed a kukimat? – És már kezdtem lehúzni a takarót a hasamon.
- Bill. – Egy piszok nagy sóhaj után adta be a derekát.
- Úristen! – sikkantottam, és ezzel egy időben felemeltem a takarót, hogy alá tudjak kukucskálni. – Eltűnt a kukim! Megint kislány vagyok! – Majd elégedett tapsikolásba kezdtem, miközben Gustav arcába bámultam.
- Te nem vagy százas – nyögte megrökönyödve.
- Mondj valami újat! Ennek már nincs hírértéke – legyintettem fintorogva. – Szóval! – csaptam össze a kezeimet. – Miért is jöttél? – Nagy szemekkel bámultam rá és közelebb húzódtam hozzá. – Miért küldött Bill?
- Aj! Oké, elmondok mindent. – Jó kisfiú. Anyuci szeme fénye.
- Megköszönném – fűztem össze karjaimat mellkasom előtt.
- Miután eljöttél… - kezdett bele a mesélésbe.
- Ne innen kezd! Menjünk még egy kicsit visszább! – adtam az instrukciókat.
- Mennyire vissza? – kérdezte halkan, félve, minden rosszra felkészülve.
- Mondjuk… - közben mutatóujjammal az államon doboltam – miért hagytatok minket kettesben Tommal? – tettem fel az igencsak fontos kérdést.
- Már ne is haragudj, de tényleg ennyire hülye vagy? – nézett rám meglepődve. Nem tagadom, rendesen mellbe vágott, hogy lehülyéztek. Megnyúlt pofával meredtem Gustavra.
- Hogy mondod? – nyögtem ki nagy nehezen.
- Figyelj! Csak egy vak nem venné észre, hogy mi folyik köztetek Tommal… Bocs, ő is észrevenné. Olyanok vagytok, mint két bagzó macska. Egészségre ártalmas a közeletekben lenni. – Hm. Ez egy igencsak őszinte válasz volt.
- Nem tudom, miről beszélsz? – vakargattam zavartan a tarkómat, és közben éreztem, hogy szökik az arcomba minden csepp vérem. Csoda, hogy a fülemen még nem csapott ki a gőz.
- Mindenki látja, hogy ez így nem maradhat. Ti viszont csak kerülgetitek egymást. Legyen eszed! Ha ő nem, akkor lépj te! Hidd el, attól nem leszel kevesebb, ha te teszed meg az első lépést.
Nem mertem egyenesen a szemébe nézni, csak a szemem sarkából figyeltem őt. Ujjaim egész idő alatt a takaró sarkát babrálták. Hallottam, mit mondott, igaza is volt. Részben. Hiszen én tudtam, hogy mi történt korábban. Egyszer már megtettem azt a bizonyos első lépést, és pofára estem. Azóta minden egyes alkalommal csak pofára esek.
- Ez nem ilyen egyszerű – sóhajtottam szomorúan, teljes testtel Gustav felé fordulva.
- Akkor magyarázd el – kérte, közben ujjaival megcirógatta hideg kezemet.
Nagy levegőt vettem, és mesélni kezdtem.
- Amikor először találkoztam vele, éreztem, hogy ő más, hogy közöttünk valami egészen különleges kapocs van. – Egy halvány mosollyal az arcomon néztem Gustav szemeibe. Nem mondott semmit, csak megszorította a kezem bátorításképpen. – Eleinte próbáltam tagadni, még saját magamnak is, hogy mit érzek, előtte meg főleg… De amikor újra és újra felkeresett… Próbálkozott nálam – kuncogtam halkan –, és nem tagadom, nem minden eredmény nélkül. De aztán… Magam sem tudom, mi történt igazán… Választási lehetőséget adtam neki. – Gustav arcán mintha értetlenség suhant volna át.
- Mit? – kérdezett rá végül.
- Lehet, hogy nem ez a legjobb kifejezés… Szóval, röviden-tömören, közöltem vele, hogy én nem egy egyéjszakás lány vagyok, tőlem csak akkor kaphat bármit is, ha komolyan gondolja. – Beletörődve, a történteken túllépve rántottam meg a vállam. – Gondolhatod, mi volt a válasza. Nem mondom, hogy nem fájt a dolog, de elfogadtam. Isten látja lelkem, én mindent megtettem, hogy barátként mellette tudjak maradni – éreztem, ahogy könny gyűlik a szemembe, mikor feltörtek az emlékek. Az, ahogyan magamba zuhanva sírok, ahogy megszakad a szívem minden egyes vele töltött pillanatban. Ha az arcára néztem, ha hozzám ért. – Tudod, azt hittem, ez elég neki, hogy ő is ezt akarja… Fel sem tűntek a kétértelmű megjegyzései, mozdulatai. Annyira görcsösen próbálkoztam, hogy csak barátként nézzek rá, még csak véletlenül sem felvenni a hülyeségeit. Annak tudtam be mindent, hogy ő ilyen, és csak én képzeltem sokkal-sokkal többet az egészbe. – Az első könnycsepp kibuggyant a szemem sarkából. – Sajnálom – töröltem le gyorsan. – Kicsit túlérzékeny vagyok.
- Olyan butus vagy – húzott a karjaiba. Arcomat azonnal mellkasába fúrtam. Minden idegszálammal a légzésemre koncentráltam. Az illatára, a teste melegére az arcomon. Hosszú percekig ültünk így; úgy kapaszkodtam bele, mintha az életem múlna rajta, aztán egy hatalmas sóhaj kíséretében, szinte erőnek erejével bontakoztam ki az öleléséből.
- Addig még csak meg sem csókolt… egyszer sem… És mindig csak akkor közeledett, ha kettesben voltunk. Előttetek semmit nem vállalt fel. Mintha két különböző ember lenne… vagy mintha szégyellne… – tértem vissza az én kis történetemhez. Gustav ismét összefűzte ujjait az enyémekkel. – De a múltkor, mikor filmet néztünk, átjöttek az ikrek. Szó szót követett és már Tom ölében ültem… megcsókolhatott volna, de én megijedtem. Annyira féltem, hogy megint nem lesz az egészből semmi, hogy neki csak játék az egész. Mégis, tudod mi fájt a legjobban? – Mikor tagadólag megrázta a fejét, folytattam. – Az, hogy megsértődött. Nem tudta megemészteni, hogy visszautasítottam. – Nem voltam ideges, nem haragudtam, hangom nyugodt volt, bár kicsit keserűen csengett.
- Sohasem gondoltam volna, hogy ez mind megtörtént – nyögte döbbenten Gustav. – Egyikőtök sem beszélt róla, mi pedig nem is láttuk, hogy mi folyik köztetek. Mindig mosolyogtál, mindig kedves voltál vele, velünk. – Az arcán csak szánalmat láttam, ezért nem is tudtam mit válaszolni, csak megrántottam a vállam. – De miért nem mondtad el? Tudod, hogy bennünk megbízhatsz.
- Tudom – nyeltem nagyot –, de nem akartam, hogy sajnáljatok, hogy én legyek a szegény kislány, aki beleszeretett a nagy Tom Kaulitzba, és minden éjszaka rongyosra sírja a párnáját.
- Sohasem mondtunk volna ilyet – vágta rá sértődötten.
- Sajnálom – suttogtam, torkom pedig ismét összeszorult. Kihúztam ujjaimat markából, hogy azután magam is a kanapé másik végébe húzódjak. Szótlanul, összekuporodva ültem, úgy bámultam a sötét ablakot. – Amióta csak az eszemet tudom, szégyenlős kislány voltam – motyogtam, szinte csak magamnak. – Mindig elbújtam valaki mögé, csakhogy engem senki ne láthasson. Talán ezért nem voltak barátaim. Olyan igazi, barát-barátok, csak közeli ismerősök. Senkiben sem tudtam megbízni, senkivel sem tudtam őszintén beszélni… Mindent magamban tartottam… Egyedül voltam. – Reszketeg sóhajom betöltötte a süket csöndet. – Miért jöttél ide? – Még mindig nem néztem Gustavra, úgy tettem fel ismét ezt a számomra fontos kérdést.
- Bill elmondta, hogy mi volt. Nagyon szégyelli magát, hogy hülye volt veled – mondta halkan.
- Miért nem ő jött? De mindegy is – legyintettem. – Nem haragszom rá. Mondd meg neki, kérlek.
- Látta rajtad, hogy valami bánt téged, pont ezért akadt ki, amikor nem akartál róla beszélni – magyarázkodott tovább.
- Már nem lényeges – motyogtam. – Már vége.
- Miről beszélsz? Ezt nem értem – húzta össze szemöldökét.
- Mindegy. Megoldódott – fordultam felé. Egy erőltetett, hazug mosolyon kívül nem voltam képes mást produkálni. Viszont valóban úgy gondoltam, hogy megoldottam a problémát, Tommal. Nem állt szándékomban a ma történteket Gustav orrára kötni, elég, ha mindenki azt hiszi, hogy végül semmi sem történt. Egy csók sem. A tökéletes megoldás már megvolt.
- Nem akarsz elmondani nekem még valamit? – kérdezte gyanakodva Gustav, fürkésző pillantásai kereszttüzében.
- Nincs mit elmondanom. Ami számít, már tudod – mondtam határozottan. Magam is meglepődtem, milyen jól tudok hazudni, ha arra van szükség.
- Rendben. De ne feledd, engem bármikor megtalálsz – vetett még rám egy utolsó, olyan vesébe látó pillantást.
- Tudom, és köszönöm, hogy most itt vagy velem – mondtam halkan, közben visszakucorodtam Gustav mellé. Meg se kérdezett, csak átkarolta a derekam, majd összebújva, mintha a legjobb testvérek lennénk az egész világon, DVD-ztünk egész este.
Tíz körül kaparta össze magát, és másnapi korán kelésre hivatkozott, míg a cipőjét és a kabátját vette fel.
- Elvileg nem lenne szabad elmondanom, de ugyebár a hétvégén lesz a születésnapod – nézett rám jelentőségteljesen, megtorpanva az ajtóban. Nem igazán értettem, mit is akar. – Szóval, a fiúkkal kitaláltuk, hogy szombat este elmehetnénk valahova megünnepelni. VIP terem, pia, zene, amit csak akarsz – mosolygott rám. Én meg persze egy büdös szót nem bírtam kinyögni, annyira meglepett a hír, s nem tagadom, meghatott, hogy gondoltak rám. Ugyanakkor tudtam, hogy ebből nem lesz semmi.
- Gustav – próbáltam közbevágni, de ő csak mondta a magáét.
- Ez remek alkalom lenne, hogy mindent tisztázzatok Tommal. Most van… szerda, ugye? Csütörtök, péntek millió dolgunk van, de szombat este kirúgunk a hámból! – csapta össze tenyereit. Szerintem fejben már mindent eltervezett. – Na, mit szólsz hozzá? Ja! És ha kérhetem, akkor majd azért lepődj meg! – kacsintott rám.
A francba! Ilyenkor úgy utálom magam.
- Gustav… Én szombat este már nem leszek itt – nyögtem halkan, elszorult torokkal.
- Most ezt nem értem – nézett rám teljesen bambán.
- Szombat délután el fogok utazni.
- Hova? Hány napra? Mikor jössz vissza? Csak mert akkor eltolhatjuk a következő hétvégére… - motyogta elgondolkodva.
- Külföldre utazom… sajnálom, de… idén már nem jövök vissza – nyögtem ki nagy nehezen, a hátam mögötti falig hátrálva. Szükségem volt valamire, ami támaszt ad. Megroggyantak a térdeim, mikor megláttam Gustav fájdalmas és döbbent arckifejezését.
- Mi van? – Teljesen ledöbbent.
- Gyerekkoromban minden nyarat a nagyinál töltöttem. Ott ismerkedtem meg Annával. Ő volt az egyetlen, akivel képes voltam összebarátkozni. Karácsonykor lesz az eljegyzése, és szeretné, ha ott lennék – magyarázkodtam bőszen.
- Nekünk mikor akartál szólni? Vasárnap? Írtál volna egy sms-t, hogy „Elhúztam. Bocs.”
- Engem is csak ma hívott Anna, alighogy eljöttem tőletek. Figyelj, én nem akartam, hogy így tudd meg. Holnap elmondtam volna nektek. – Akárhogy csűrtem-csavartam, tényleg szarul eshetett neki ez az egész. De, basszus! Nem az én hibám volt. Felvetődhet a kérdés, hogy most kamuzok, mint egy titkos ügynök, vagy ez tényleg így alakult? Nos, minden igaz. Anna telefonált, épp akkor, mikor a legjobban ki voltam borulva Tom vonzerejétől és a saját magam szerencsétlenségétől. Először nem is értettem, hogy miről beszél; valami eljegyzés, meg fogadás, meg szervezés.
- És gondolkodás nélkül igent mondtál – állapította meg szomorúan. – Tom miatt, igaz? – simogatta meg gyengéden az arcom.
- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy nem? – húztam el a szám keserűen.
- Nem – suhant át egy mosoly az arcán, ezzel együtt a légkör is egy csapásra felengedett.
- Akkor holnap hol talállak meg titeket? – kérdeztem egy kicsit könnyedebben, egyik lábamról a másikra állva (még azért feszült voltam egy pöttyet), már előre félve a holnapi találkozástól.
- A stúdióban. Szerintem gyere be olyan dél körül. Addigra biztosan befut mindenki – gondolkodott el egy pillanatra, ugyanakkor hangjában még éreztem azt a bizonyos csalódottságot.
- Rendben. Gustav. Kérlek, ne mondj nekik semmit, csak annyit, hogy beszélni szeretnék velük. Megtennéd? – néztem fel rá, de nem válaszolt, csak bólintott, egy nagyon hosszú pillanat után. – Köszönöm – suttogtam, és gondolkodás nélkül a karjai közé bújtam.
- Tudod, hogy szeretlek – suttogta ő is, erős karjaiba zárva.
- Tudom. Én is szeretlek – csuklott el a hangom, mikor megéreztem ajkait a fejem búbján.
- Jó éjt, nyuszifül! – Lassú mozdulattal távolodott el tőlem, majd kilépett az ajtón, meg sem várva a válaszom.
Szó se róla, elég nyomorultul éreztem magam. Ha lenne varázserőm, akkor egy begyűjtő-bűbájjal kotornám elő a pizsamám, egy mozdulattal tisztára varázsolnám magam, majd egy újabbal magamra dobnám a ruháim. De ha lenne eszem, akkor kitörölném az elmúlt hosszú hónapok eseményeit, és elhoppanálnék a világ másik felére. De mint tudjuk, híján vagyok a gógyinak, nagyobb arányban van jelen a poshadt káposztalé…
Még körülbelül két órát tetvészkedtem a lakásban, minden kis aprósággal elidőzve. Letusoltam, fogat mostam, tiszta ágyneműt húztam (az éjszaka közepén), kikészítettem másnapra a ruhámat, átpakoltam egyik táskámból a másikba (pénztárca, zsebkendő, stb.), kapcsolgattam a tévét… Mindezek után hajnali kettőkor is a plafont bámulva feküdtem a tök sötét szobámban. Egyszerre voltam ideges, dühös, izgatott, és nem mellesleg féltem. Rettegtem, hogy holnap a fiúk elé kell állnom, és közölnöm kell, hogy angolosan távozni fogok jobbra el.
Vajon mit fog mondani Bill? Haragudni fog, vagy szomorú lesz? És Tom? Fogja érdekelni, hogy elmegyek? Fog valamit reagálni egyáltalán?
Képtelen voltam elaludni. A gyomromban mintha egy hatalmas kődarab lett volna, alig kaptam levegőt, kezem-lábam reszketett.
Soha életemben nem voltam még ennyire ideges. Az alvásból végül nem lett semmi. A konyhában ücsörögve, egy bögre kakaóval a kezemben néztem végig, hogyan kezd kivilágosodni az ég alja.
Reggelit nem bírtam legyűrni a torkomon, viszont délig volt még egy csomó idő. Muszáj volt lefoglalni magam, így nekiálltam takarítani. Az egy helyben ücsörgéstől totálisan kikészültem. Első körben lekaptam a függönyt a nappaliban, majd begyömöszöltem a mosógépbe. Ha nem lett volna baromi hideg odakint (de mi a francra számítottam hajnali ötkor?), biztos, hogy végignyalom az ablakot. De így csak az maradt, hogy négykézláb, kúszva-mászva suvickoltam fel a helyiségben a parkettát, majd az összes létező felületet leporoltam. A szoba közepén terpeszkedő mini-méretű szőnyegemet pedig egy kefével vakartam le. A franc fog porszívózni! Az nem tart olyan sokáig, és csak fele olyan fárasztó.
Mire végeztem, még mindig csak kilenc óra volt. Azzal együtt is, hogy a függönyt csak nagy nehézségek árán tudtam visszaaggatni a kis csipeszekre.
Szóval, még simán megtartottam a nagymosást, hiszen szükségem lesz tiszta ruhára, ha hétvégén tényleg utazni fogok.
Indulás előtt még lezuhanyoztam, majd felvettem az előző este kikészített ruhámat. Egy sötétszürke, csőszáru farmert, felülre meg egy szürke pólót, fekete, nonfiguratív mintával az elején, a bal oldalán pedig zipzárral, ami a póló aljától majdnem a hónaljáig tartott. Erre rávettem egy fekete, fenék alá érő kötött pulóvert, amelyet csupán három nagy gombbal lehetett elől begombolni. Lábamra a fekete, lapos talpú, hosszúszárú csizmámat húztam, beletűrve a nadrág szárát. Szokásos kiegészítők, az előző napi lila sálam, kockás kabátom, fejemre egy kötött sapi, és már húztam is el otthonról.
A gyomrom úgy reszketett, mint valami epilepsziás gumilabda.
Pontosan délben érkeztem a stúdióhoz. Megcsörgettem Gustavot, aki meg is jelent pár perc múlva, hogy azután a banda által használt étkezőbe vezessen, ahol a fiúk épp a hasukat tömték.
Reszkető térdekkel lépegettem Gustav nyomában, hogy azután megilletődve lépjek be a helyiségbe, hisz udvarias nagyfiú lévén, előreengedett az ajtóban.
- Sziasztok – motyogtam. Ahogy meglátott Bill, szélesen elvigyorodott, a falat pedig majdnem kifordult a szájából. Olyan kis édes volt. A szívem összefacsarodott a gondolattól, hogy itt kell őket hagynom.
- Gyere – tolt maga előtt Gustav a könyökömnél fogva, majd lenyomott egy üres székre, történetesen Bill és Tom közé.
- Miről akartál beszélni? – vágott egyenesen a közepébe Tom, nem kicsit meglepve ezzel. Előtte is ott volt a telepakolt tányér, de még nem nyúlt az ételhez.
- Én… - kezdtem rögtön dadogni. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar kell vallanom. Igaz, hogy útban idefelé megfogalmaztam minimum húszféleképpen a mondókám, most mégsem tudtam értelmesen beszélni. Tom jelenléte sem segített, főleg úgy, hogy jobb combom folyamatosan hozzáért az ő tökéletes, hosszú combjához.
- Tényleg. Gusti mondta, hogy valamit el akarsz mondani nekünk – csatlakozott Georg is. Míg ő beszélt, lehámoztam magamról a kabátot, meg az egyéb korlátozó tényezőt. Úgy éreztem, egyre melegebb van a helyiségben…
- Igen… szóval, én… izé… - Az istenit! Szedd már össze magad, kislány! Úgy viselkedsz, mint valami retardált.
- Ne haragudj, de előbb még szeretnék bocsánatot kérni tőled – vágott közbe Bill, miután lenyelte a szájában lévő falatot.
- Mit? – néztem rá zavarodottan.
- A tegnapi miatt. Hülye voltam, túlreagáltam – fogta meg a kabátom szélét gyűrögető kezemet.
- Semmi baj. Nem haragszom – veregettem meg másik kezemmel a kézfejét. – Gustavnak is mondtam este, hogy ezt mondja meg neked – mosolyogtam rá. Azt akartam, hogy tényleg tudja, nem haragszom.
- Úgy látszik, elfelejtettem – rántotta meg a vállát az említett.
- Te mikor voltál Izzienél? – kérdezte értetlenkedve Georg. – Tegnap este nem egyenesen hazamentél? Nekem azt mondtad – hordozta körbe a tekintetét, egy-egy pillanatra megpihenve rajtam, és a mellette ülő Gustavon. Gustav nem reagált, csak célzatosan pillogott Billre.
- Én kértem meg, hogy nézzen be hozzá – válaszolt határozottan Bill.
Igaz, hogy Billre néztem, de minden idegszálammal a másik oldalamon helyet foglaló Tomra figyeltem. Eddig folyamatosan fészkelődött a székén, most viszont egy hosszú pillanatra megmerevedett, lábizmai megfeszültek.
- Khm… kaphatnék valamit inni? – próbáltam terelni a témát valami nyugodtabb terület felé. (Na, persze! Mert mintha annyival jobb lenne, amit én akarok mondani…)
- Persze – vágta rá azonnal Tom, talán megérezve a célomat. – Tessék – nyújtott felém egy pohár Ice Tea-t. Az asztalon Coca-Cola és ásványvíz is volt egy-egy üvegben, de ő gondolkodás nélkül a teáért nyúlt.
- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, miközben ujjaimat a pohár köré fontam. Ahogy hozzáértem Tom kezéhez, rögtön elárasztotta az egész testemet a kellemes bizsergés. Egyetlen puszta érintéstől. Édesen visszamosolygott rám, kezét pedig a kelleténél tovább tartotta a poháron.
Az ilyen pillanatokban mintha csak egy külön világba kerülnénk. Rajtunk kívül nincs ott más. Az ő jelenléte tölti be minden egyes érzékem. Az illata, a közelsége, a bőrének melegsége, a pillantása súlya. Egyszerűen képtelen vagyok gondolkodni, egyre csak arra vágyom, hogy végre a karjaiba zárjon, megcsókoljon… Csak az enyém legyen.
És ezekről most le kell mondanom. Bár, ha úgy vesszük, ő maga érte el tegnap, hogy ne akarjak tovább álmodozni.
Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy az őszinte mosolyom helyét egy kényszeredett vigyor vegye át. De ahogy láttam, Tom arcáról is lehervadt a mosoly.
Elhúztam a poharat tartó kezemet, majd egy hajtásra legyűrtem a pohár tartalmát. Megint merő ideg lettem, és tudtam, tovább már nem húzhatom az időt. Egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, míg letettem a poharat az asztalra.
- Szeretnék valamit elmondani nektek – kezdtem bele. Eleinte az asztal lapját bámultam. Nem mertem, nem bírtam a többiekre nézni. Nem tudtam, hogyan folytassam tovább, így inkább töltöttem még egy pohár teát.
- Ha lehet, még ma… - nyögte közbe Gustav türelmetlenül.
- Jól van már! Nem olyan könnyű… - küldtem felé egy rosszalló pillantást, majd a kezemben tartott poharat forgattam. – Rendben… Nagyon nehéz erről beszélnem, és nem tudom, mit fogtok szólni… Én is csak tegnap tudtam meg, és elhihetitek, váratlanul ért… - emeltem fel pillantásomat, majd körbehordoztam az asztalnál helyet foglalókon. Bill és Tom a két oldalamon ült, a két G pedig velem szemben. Az arcukról a feszült várakozást lehetett leolvasni. Az én bélpoklos ikreim azért közben rendületlenül tömték a fejüket. A nagy bejelentés előtt még ittam egy kortyot.
- Terhes vagy – jelentette ki Georg, csupán néhány pillanattal megelőzve, hogy kinyithattam volna a szám. Mit ne mondjak, teleköptem az asztalt folyadékkal. A mellettem ücsörgő Tom meg kajával.
Mind a ketten eszeveszett fuldoklásba kezdtünk.
A könnyeimet törölgetve néztem Georgra, aki összehúzott szemöldökkel elemezgette kettőnk reakcióját. Gustav csak sunyin vigyorgott mellette. Bill meg? Nos, Bill olyan szinten vágott értetlen fejet… Jézusom! Le kellett volna fényképezni. Szemei hatalmasra tágultak, száját eltátotta, villát tartó keze pedig megállt a levegőben.
Ahogy levegőhöz jutottam, kirobbant belőlem a röhögés. Először szinte visítottam, a végén pedig már hangtalanul görnyedtem előre a széken.
- Ne… ne… haragudj… - néztem, fel Georgra, a szememet törölgetve. – Bocsánat, csak akkora baromságot mondtál… - nyekeregtem.
- Miért is? – nézett rám úgy, mint valami gyagyásra.
- Mert előbb gyerekgyártásra alkalmas tevékenységet kellene folytatnom… - magyaráztam két röhögés között, de mivel továbbra is csak nézett rám, arra a felismerésre jutottam, hogy nem vágja a virág-nyelvet. – Jézusom, Georg! – mordultam fel, tenyereimbe temetve arcomat. – Már három éve nem szexeltem – morogtam a tenyerembe. Ezután következett a tipikus nagy-nagy csend. Az a fajta, amikor azt is hallod, hogyan szalad végig egy pók a falon. Éreztem, hogy a fülem hegyéig elpirultam. De ez is az én hibám volt. Mi a francért kellett kinyitni a számat?
- Khm, akkor mégis miről van szó? – jött a mentőöv, Bill személyében, egy kis zavart krákogás után. Köszönöm, szeretlek. Igyekeztem összeszedni magam, a vért pedig visszaimádkozni a megfelelő helyekre (tökmindegy, csak ne a pofámban tobzódjon az egész mennyiség!).
- Hétvégén elutazom az országból, és csak januárban jövök vissza. Talán… - mondtam halkan, miután kibányásztam a fejem a tenyeremből. Picit félve néztem körbe.
- Mit mondtál? – ragadta meg Bill az ölemben nyugvó kezem. – De hova mész? Mi-miért? – És egyre csak szorította az ujjaim.
- Nyugi, Bill – paskoltam meg a kezét. – Tudod, az egyik barátnőmnek Karácsonykor lesz az eljegyzése, és szeretné, ha ott lennék. Ez nagyon fontos neki. És a családomat is régen láttam, szeretnék velük lenni kicsit – mosolyogtam rá.
- Ezek szerint Budapestre utazol, majd’ másfél hónapra – motyogta halkan Tom. Bizonytalanul fordultam felé. Abban a pillanatban, hogy összekapcsolódott a pillantásunk, megragadta a jobb könyököm, felrántott a székről, majd maga után vonszolva húzott ki a helyiségből. Még csak lehetőségem sem volt tiltakozni, csak kapkodtam a tekintetem a négy fiú között.
- Tom… - próbáltam lefeszegetni az ujjait a karomról. – Ez fáj… - nyögtem. De meg sem hallott, csak végigrángatott a folyosón, majd behúzott egy kis szobába. Olyan volt, mint valami raktár, tele polcokkal, meg iratszekrényekkel, a sarokban egy íróasztallal és székkel.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése