Lassan résnyire nyitottam szemeimet, és úgy próbáltam körbekémlelni először a szobát. Nem mertem rögtön afro-hercegem szemeibe bámulni.
- Szia! – köszönt rám.
Baszki! Mosolyog. Tisztán hallom a hangján, hogy mosolyog. Ne mosolyogj! Hagyd abba! Így nem tudok normálisan viselkedni, csak még inkább zavarba hozol!
- Szia!
Most mi van? Kénytelen voltam! Még a végén valami hülye bunkónak néz!
Nem néztem rá rögtön, előbb adtam magamnak egy kis időt. Lehet, hogy hülyén fog hangzani, de a jobb fülével indítottam. Azután jött a haja, a homloka, egy pislogással álcázva magam, átsiklottam az orrára. Csak ezután tudtam úgy a szemébe nézni, hogy nem nyögtem fel a látványtól. Amihez hozzáteszem, nem sok kellett. Mandulavágású, csokoládébarna szemei… nincsenek szavak, melyekkel hűen ki lehetne fejezni, mit éreztem, mikor a szemébe néztem.
A gyomrom diónyira zsugorodott, és esküszöm, úgy éreztem, mintha lezuhant volna egészen a lábujjamig. A szívem… a szívem pedig a torkomon készült előbújni. Már nem a mellkasomat akarta áttörni, inkább felfelé próbált kiutat találni. Minden tagom elzsibbadt, az agyammal kezdve. Csak bámultam a csillogó sötétségbe, mindent elfeledve.
Az egész világ abban a pillanatban csak egy távoli emlék volt. Csak mi ketten léteztünk. Ő és Én.
Szinte teljesen megsemmisültem a pillantása súlyától.
Pillantásunk összekapcsolódott.
Olyan volt, mintha a lelkemet próbálná meglátni. Meglátni azt, aki valójában vagyok.
Ugyanazt tette, amit én: elmerültünk egymásban.
Úgy láttam magam, mint addig még soha. Mintha nem is a saját testemben lettem volna. Mintha csak egy kívülállóként szemléltem volna az eseményeket. Azt a bizonyos feszültséget nemhogy tapintani, egyenesen baltával lehetett volna vágni.
Mindez csak egy pillanat volt, számomra mégis hosszú perceknek tűnt.
Basszus! Megmozdult a kezem! Meg fogom érinteni! Na, azt már nem!
Hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy mire is készülök éppen. Ha itt most nem állok meg, és parancsolok visszavonulót, akkor soha többet nem lettem volna rá képes. Ezt többé nem engedhetem meg magamnak.
Térj észre kislány! Mit gondolsz, hogy majd pont te kellenél neki? Azonnal felejtsd el ezt a baromságot! Szedd össze magad, és húzz el innen! Mást nem igazán tehetsz. Emlékezz, hogy te állítottad fel a szabályokat, még három évvel ezelőtt. Ne most akarj eldobni mindent, amit elértél csak azért, mert azok a szemek ebben a pillanatban még a bugyit is le tudnák varázsolni rólad! Ez a fiú tökéletesen tudja, hogyan kell valakit az ujja köré csavarni! Lásd be, hogy egy éjszaka miatt nem érdemes kikészülnöd…
Igaz. Én ezt nem tehetem. Nem is tudnám megtenni.
Nagyszerű! Akkor szedd össze magad, és viselkedj úgy, mint aki épeszű ember módjára is tud viselkedni, és nyögj már ki egy rohadt mondatot!
- Öhm… Hol vagyok? És mi történt? – Csak most jutott eszembe, hogy lövésem sincs róla, hogy kerültem ide, ahol most vagyok. És arra sem emlékszem, hogy mi is történt. Addig még képben vagyok, hogy zakóztam egy nagyot, de az utána történtekről most így hirtelen semmi nem jut eszembe. Na, tessék. Egy csini pofi, két szép szem, és máris felborul a fontossági sorrend, én meg elveszítem a józan eszem.
Pontosan erről beszéltem!
Míg így agyaltam és a válaszra vártam, az ülő helyzetbe tornázással próbálkoztam.
- Aú! – érintettem meg hátul a fejem, mivel a hirtelen mozdulatra éles fájdalom nyilallt szó szerint az agyamba, majd fehér foltok kezdtek táncolni a szemem előtt, jelezve, hogy milyen hülye vagyok, amiért nem tudok nyugodtan megülni a seggemen. Bocsi, helyesebben, feküdni a hátamon.
- Szerintem pihenj még egy kicsit. – Azzal a vállaimat érintve próbált visszanyomni az ágyra. Nem igazán ütközött ellenállásba. Ahhoz túlságosan lefoglalt a reakció, amit az érintése váltott ki a testemből. Megremegtem, a bőröm bizseregni és lángolni kezdett ott, ahol az ujjai találkoztak a trikó alól előbukkanó testemmel. De én bátran és elszántan próbáltam a legkisebb reakciót is titkolni előle. – A kérdésedre válaszolva, most a szállodai szobámban vagyunk. De mire emlékszel?
Úgy tűnik, nem vette észre, hogy mit is tesz velem, hogy pusztán a pillantásával, az érintésével képes kitörölni minden egyes gondolatot a fejemből, és csak magát belevésni mindegy egyes sejtembe.
De erre most nem szabad gondolnom. Az a fontos, hogy minél hamarabb elhúzzak innen, és elfelejtsem ezt az egészet.
Szóval gyerünk, válaszolj kislány, aztán pattanjunk meg innen, amilyen gyorsan csak lehet!
- Hát… - túrtam bele hajamba zavaromban. – Nagyot hasaltam és remekül beégtem – sütöttem le a szemem. Elég kínos volt ez nekem anélkül is, hogy az arcát bámulnám.
- Nyugi! Nem a te hibád volt – mosolygott. Nem néztem rá, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. Szinte magam előtt láttam, hogy megcsillan a szeme, hófehér fogai pedig kivillannak gyönyörű ajkai között. Már csak a gondolattól is majdnem felnyögtem, ahogy elképzeltem ajkait. – A fejeden kívül fáj még valamid? Esetleg szédülés, hányinger? Lehet, hogy agyrázkódásod van… - kérdezgetett komolyan. Az újabb kérdések sora rázott vissza a valóságba.
- Nem. Semmi. Csak a fejem. – Míg válaszoltam, ráemeltem tekintetem arcára, de pár pillanat múlva már ismét a hófehér takarót fixíroztam, mintha legalább a Mona Lisát bűvölném. Továbbra is dörzsölgettem a fejem, hogy emlékeztessem magam a fájdalomra.
- Mindjárt kerítek valami gyógyszert. – Azzal már el is indult az ajtó felé. Megkönnyebbültem, amikor már tisztes távolságban volt tőlem. Végre rendesen kaptam levegőt. Eddig észre sem vettem, hogy milyen aprókat lélegzem. A jelenléte mindent elnyomott bennem, még a létfenntartó funkcióim is összezavarodtak. – Addig maradj és pihenj nyugodtan. – És már el is tűnt a szobából.
- De… - ezt már csak a csukott ajtónak mondhattam – nekem mennem kell.
\m/(-.-)\m/
Imádtam:)
VálaszTörlésFuh.....én is imádtam nagyon:)
VálaszTörlés