13. rész - "Olyan ismerős vagy..."
- Jó! Rendben! – mondtam, közben pedig megforgattam a szemeimet. – De csak négy kávé! – állítottam fel a szabályokat és a nyomaték kedvéért felé böktem a mutatóujjammal.
- Oké! Négy kávé! – helyeselt boldogan.
De most komolyan! Mint valami nyáladzó öleb! Mintha legalább a világ legszebb nőjét dobtam volna a karjaiba. Már csak az hiányzik, hogy pitizzen is.
- Ó, anyám! – sóhajtottam. – Akkor most bemegyünk, leülsz, én elkészítem a cuccot, te fizetsz és elhúzol.
- Rendben – bólogatott most már teljes lelki nyugalommal.
- Rendben vagy nem rendben, ez így lesz. – Akkor is az enyém lesz az utolsó szó! – A haverod nem jön? – torpantam meg, amikor már épp a küszöbön léptem át, és az autó felé fordítottam a fejem.
- Nem – vágta rá szinte azonnal, miközben a hirtelen fékezésem miatt belém gyalogolt, ezzel eltakarva a kilátást.
- Nekem nyolc – rántottam meg a vállam, majd beléptem a kávézóba. Míg szép sorban felkapcsolgattam a villanyt és eljutottam a pultig, ő csak álldogált az ajtóban, kezeit hátul összekulcsolva. – Azt tervezed, hogy gyökeret eresztesz? Ez nem egy múzeum, hogy nézelődj! – néztem rá félrehajtott fejjel.
- Mi? Ja, nem.
Ez is képben van. Bambulni a járdán is tud.
- Akkor gyere ide! – mondtam egy kicsit kedvesebben, hiszen mégiscsak vendég.
- Megkérdezhetem, hogy hívnak? – kérdezte, miután gyors léptekkel megtette a bejárat-pult távolságot, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik, pult előtt álló széken.
- Meg. – Nem néztem rá, mivel épp a kávét és a vizet készítettem be a gépbe. – Akkor pontosan hány kávé lesz? Nem akarok kétszer bajlódni. – És várakozóan rá emeltem tekintetem, kezem pedig megállt a kávéadagolás közben.
- Négy. Nem. Öt. Nem. – És félhangosan, vadul számolni kezdett. A plafont bámulta, és mintha neveket sorolt volna fel, közben pedig az ujjaival számolgatott.
- Öö… Hello! – szóltam rá, úgy legalább fél perc után, és meglengettem arca előtt ujjaimat. – Én még mindig várok! – tettem csípőre a kezem. – És ezen felül még ezer dolgom van.
Na, eddig tartott a „mégiscsak-vendég” duma.
- Persze-persze – válaszolta, de rám se nézett.
A kis pimasz!
Egyre feljebb ment a vérnyomásom, az ujjaim pedig már elfehéredtek, úgy szorítottam az asztal szélét.
- Akkor legyen hat – nézett rám végül vigyorogva, de hamar le is olvadt fejéről a jókedv, amikor meglátta liluló képemet. – Hat pohár kávét kérek szépen. – Közben megszeppent fejjel nézett rám.
- És milyen ízesítéssel? – kérdeztem immár kedvesebben. Öröm volt látni, hogy mégis csak volt értelme felhúzni magam. Mily könnyen rávehető valaki a jómodorra…
- Lesz egy feketén, kettő két cukorral és tejjel… egy cukorral, egy cukorral és tejjel… és az enyém három cukor és tej. – Míg sorolta, én szorgalmasan jegyzeteltem, minden egyes pohár oldalára felfirkantva a jövőbeni tartalmat. Nem várhatom el szerencsétlentől, hogy megjegyezze, melyik hol van.
- Rendben. Pár perc – emeltem rá tekintetem és egy kis mosolyt is megengedtem felé, hogy lássa, nem vagyok én olyan elmebeteg, mint amilyennek elsőre kinézek. De ő csak bámult rám, én meg azt se tudtam, hogy zavaromban mit csináljak. Szerencsére hátat kellett neki fordítanom, hogy el tudjam készíteni a kávékat, de végig a hátamban éreztem a pillantását.
- Nem találkoztunk mi már valahol? – kérdezte meg végül. Mikor felé fordultam az elkészült rendeléssel, a homlokát ráncolva méregetett, az előbbinél is tüzetesebben. – Olyan ismerős vagy nekem…
- Nem hinném. Most látlak téged először – rántottam meg a vállam, és közben bepötyögtem a pénztárgépbe a tételeket. – 12 euró lesz – toltam elé a számlát.
- Akkor is ismerős vagy! – erőltette tovább, miközben a tárcáját túrta a pénz után.
- De te nekem nem!
Akadj már le rólam, ember!
- Köszönöm a vásárlást! Viszlát! – mondtam célzatosan.
- A nevedet azért elárulod? – Miközben felpakolta a kávét, nagy szemeket meresztve pislogott rám.
- Isabella. – Egy bólintással konstatálta.
- Szép napot és jó munkát! Szia! – köszönt mosolyogva még az ajtóban állva, majd kilépett, és halkan behúzta azt maga után.
A szokásos vállrándításom után végre nekiláthattam a feladataimnak is.
- Oké! Négy kávé! – helyeselt boldogan.
De most komolyan! Mint valami nyáladzó öleb! Mintha legalább a világ legszebb nőjét dobtam volna a karjaiba. Már csak az hiányzik, hogy pitizzen is.
- Ó, anyám! – sóhajtottam. – Akkor most bemegyünk, leülsz, én elkészítem a cuccot, te fizetsz és elhúzol.
- Rendben – bólogatott most már teljes lelki nyugalommal.
- Rendben vagy nem rendben, ez így lesz. – Akkor is az enyém lesz az utolsó szó! – A haverod nem jön? – torpantam meg, amikor már épp a küszöbön léptem át, és az autó felé fordítottam a fejem.
- Nem – vágta rá szinte azonnal, miközben a hirtelen fékezésem miatt belém gyalogolt, ezzel eltakarva a kilátást.
- Nekem nyolc – rántottam meg a vállam, majd beléptem a kávézóba. Míg szép sorban felkapcsolgattam a villanyt és eljutottam a pultig, ő csak álldogált az ajtóban, kezeit hátul összekulcsolva. – Azt tervezed, hogy gyökeret eresztesz? Ez nem egy múzeum, hogy nézelődj! – néztem rá félrehajtott fejjel.
- Mi? Ja, nem.
Ez is képben van. Bambulni a járdán is tud.
- Akkor gyere ide! – mondtam egy kicsit kedvesebben, hiszen mégiscsak vendég.
- Megkérdezhetem, hogy hívnak? – kérdezte, miután gyors léptekkel megtette a bejárat-pult távolságot, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik, pult előtt álló széken.
- Meg. – Nem néztem rá, mivel épp a kávét és a vizet készítettem be a gépbe. – Akkor pontosan hány kávé lesz? Nem akarok kétszer bajlódni. – És várakozóan rá emeltem tekintetem, kezem pedig megállt a kávéadagolás közben.
- Négy. Nem. Öt. Nem. – És félhangosan, vadul számolni kezdett. A plafont bámulta, és mintha neveket sorolt volna fel, közben pedig az ujjaival számolgatott.
- Öö… Hello! – szóltam rá, úgy legalább fél perc után, és meglengettem arca előtt ujjaimat. – Én még mindig várok! – tettem csípőre a kezem. – És ezen felül még ezer dolgom van.
Na, eddig tartott a „mégiscsak-vendég” duma.
- Persze-persze – válaszolta, de rám se nézett.
A kis pimasz!
Egyre feljebb ment a vérnyomásom, az ujjaim pedig már elfehéredtek, úgy szorítottam az asztal szélét.
- Akkor legyen hat – nézett rám végül vigyorogva, de hamar le is olvadt fejéről a jókedv, amikor meglátta liluló képemet. – Hat pohár kávét kérek szépen. – Közben megszeppent fejjel nézett rám.
- És milyen ízesítéssel? – kérdeztem immár kedvesebben. Öröm volt látni, hogy mégis csak volt értelme felhúzni magam. Mily könnyen rávehető valaki a jómodorra…
- Lesz egy feketén, kettő két cukorral és tejjel… egy cukorral, egy cukorral és tejjel… és az enyém három cukor és tej. – Míg sorolta, én szorgalmasan jegyzeteltem, minden egyes pohár oldalára felfirkantva a jövőbeni tartalmat. Nem várhatom el szerencsétlentől, hogy megjegyezze, melyik hol van.
- Rendben. Pár perc – emeltem rá tekintetem és egy kis mosolyt is megengedtem felé, hogy lássa, nem vagyok én olyan elmebeteg, mint amilyennek elsőre kinézek. De ő csak bámult rám, én meg azt se tudtam, hogy zavaromban mit csináljak. Szerencsére hátat kellett neki fordítanom, hogy el tudjam készíteni a kávékat, de végig a hátamban éreztem a pillantását.
- Nem találkoztunk mi már valahol? – kérdezte meg végül. Mikor felé fordultam az elkészült rendeléssel, a homlokát ráncolva méregetett, az előbbinél is tüzetesebben. – Olyan ismerős vagy nekem…
- Nem hinném. Most látlak téged először – rántottam meg a vállam, és közben bepötyögtem a pénztárgépbe a tételeket. – 12 euró lesz – toltam elé a számlát.
- Akkor is ismerős vagy! – erőltette tovább, miközben a tárcáját túrta a pénz után.
- De te nekem nem!
Akadj már le rólam, ember!
- Köszönöm a vásárlást! Viszlát! – mondtam célzatosan.
- A nevedet azért elárulod? – Miközben felpakolta a kávét, nagy szemeket meresztve pislogott rám.
- Isabella. – Egy bólintással konstatálta.
- Szép napot és jó munkát! Szia! – köszönt mosolyogva még az ajtóban állva, majd kilépett, és halkan behúzta azt maga után.
A szokásos vállrándításom után végre nekiláthattam a feladataimnak is.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése