25. rész - "Döntened kell"
Mit csinálok?
Hagyj békén!
Abba kell hagynom!
- Várj! – nyögtem, tenyereimet pedig mellkasára fektettem. – Kérlek! – húztam hátrébb fejemet.
- Mi a baj? – nézett rám nagy szemekkel. – Azt hittem, te is akarod?
- Igen… de… nem… igen… - magam sem tudtam igazán, hogy miért is állítottam le. Teljesen összezavarodtam.
- Mi a baj? – Összehúzott szemöldökkel, de kíváncsian, szinte már aggódva simogatta meg az arcom.
- Nem tudom – behunytam a szemem és még inkább a karjaiba simultam. – Én… - És éreztem, hogy könny szökik a szemembe, ahogy ismét ránéztem. Nem tett mást, csak nézett rám csillogó szemekkel. – Összezavarodtam – nyögtem ki végül az igazságot.
- Mitől? – suttogta.
- Ettől az egésztől… - eldöntöttem. Elmondom neki, amit gondolok és érzek. Már nem vagyok képes tovább gyötrődni és csak rágni magam. – Egyszer csak betoppansz az életembe, és minden a feje tetejére áll. – Miközben beszéltem, az volt a legfurcsább, hogy a bensőségesség megmaradt közöttünk. Ugyanúgy a karjaiban tartott, ugyanúgy egymás szemébe néztünk. Karjaimat nyaka köré fontam, és afro-fonatait, vagy éppen a tarkóját simogattam. – Olyan dolgokat érzek, amiket már nagyon rég – arcát két kezembe fogtam –, és amiket nem akartam érezni. Szabályaim voltak, döntéseim… és most egyáltalán nem tudom, hogy mit akarok… - arcáról nyakára, majd mellkasára csúszott a kezem – és azt sem, hogy te mit akarsz. – Lassan hátrálva kibontakoztam öleléséből. Ölelő karjainak hiányát azonnal megéreztem. Mintha december közepén, egy kabát nélkül kidobtak volna a szabadba… Karjaimat fázósan fontam össze magam előtt, és mint valami megszeppent nyuszi a reflektorfényben, ácsorogtam pár lépésre előtte. Kezei combjaira csúsztak, s egy pillanatra zavar suhant át az arcán. – Nem tudom, hogy eddig milyen lányokkal voltál együtt, de nekem ez nem megy… Ez a se veled, se nélküled… Ez az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos vagyok… - Ezután már nem tudtam volna megmondani, mire gondolhat. Csak bámult rám, hatalmasra tágult szemekkel. Még csak azt sem tudtam megállapítani, milyen érzések tükröződnek vonásain. Hosszú pillanatokig csak hallgattunk, és néztük egymást.
De nem bírtam tovább hallgatni a szótlanságát, és nem bírtam tovább elviselni, ahogy nézett rám. A gyönyörű szemeit, a testtartását, ahogy hosszú ujjai lazán pihentek combján. Ahogy egyenletesen emelkedett a mellkasa, míg én szaporán kapkodtam a levegőt.
Az ajtó irányába fordultam, de ő továbbra sem mozdult.
Abba kell hagynom!
- Várj! – nyögtem, tenyereimet pedig mellkasára fektettem. – Kérlek! – húztam hátrébb fejemet.
- Mi a baj? – nézett rám nagy szemekkel. – Azt hittem, te is akarod?
- Igen… de… nem… igen… - magam sem tudtam igazán, hogy miért is állítottam le. Teljesen összezavarodtam.
- Mi a baj? – Összehúzott szemöldökkel, de kíváncsian, szinte már aggódva simogatta meg az arcom.
- Nem tudom – behunytam a szemem és még inkább a karjaiba simultam. – Én… - És éreztem, hogy könny szökik a szemembe, ahogy ismét ránéztem. Nem tett mást, csak nézett rám csillogó szemekkel. – Összezavarodtam – nyögtem ki végül az igazságot.
- Mitől? – suttogta.
- Ettől az egésztől… - eldöntöttem. Elmondom neki, amit gondolok és érzek. Már nem vagyok képes tovább gyötrődni és csak rágni magam. – Egyszer csak betoppansz az életembe, és minden a feje tetejére áll. – Miközben beszéltem, az volt a legfurcsább, hogy a bensőségesség megmaradt közöttünk. Ugyanúgy a karjaiban tartott, ugyanúgy egymás szemébe néztünk. Karjaimat nyaka köré fontam, és afro-fonatait, vagy éppen a tarkóját simogattam. – Olyan dolgokat érzek, amiket már nagyon rég – arcát két kezembe fogtam –, és amiket nem akartam érezni. Szabályaim voltak, döntéseim… és most egyáltalán nem tudom, hogy mit akarok… - arcáról nyakára, majd mellkasára csúszott a kezem – és azt sem, hogy te mit akarsz. – Lassan hátrálva kibontakoztam öleléséből. Ölelő karjainak hiányát azonnal megéreztem. Mintha december közepén, egy kabát nélkül kidobtak volna a szabadba… Karjaimat fázósan fontam össze magam előtt, és mint valami megszeppent nyuszi a reflektorfényben, ácsorogtam pár lépésre előtte. Kezei combjaira csúsztak, s egy pillanatra zavar suhant át az arcán. – Nem tudom, hogy eddig milyen lányokkal voltál együtt, de nekem ez nem megy… Ez a se veled, se nélküled… Ez az egyetlen dolog, amiben teljesen biztos vagyok… - Ezután már nem tudtam volna megmondani, mire gondolhat. Csak bámult rám, hatalmasra tágult szemekkel. Még csak azt sem tudtam megállapítani, milyen érzések tükröződnek vonásain. Hosszú pillanatokig csak hallgattunk, és néztük egymást.
De nem bírtam tovább hallgatni a szótlanságát, és nem bírtam tovább elviselni, ahogy nézett rám. A gyönyörű szemeit, a testtartását, ahogy hosszú ujjai lazán pihentek combján. Ahogy egyenletesen emelkedett a mellkasa, míg én szaporán kapkodtam a levegőt.
Az ajtó irányába fordultam, de ő továbbra sem mozdult.
- Szia. – Már rég a sírás fojtogatott, ahogy ezt az egy szót kinyögtem. És még inkább elszomorított, hogy egy szó nélkül, egy apró mozdulat nélkül hagyta, hogy elmenjek.
\m/(-.-)\m/
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése