29. rész - "Vége"
- Remek! Akkor hagyjátok végre dolgozni a mestert! – mondtam a hátuk mögé lépve és igyekeztem őket minél gyorsabban kituszkolni a helyiségből. – Gyerünk, gyerünk! Mozgás fiúk!
- De mit csináljunk? Én unatkozni fogok! Nagyon-nagyon… - tekergette magát előttem Bill.
- Gőzöm sincs – sóhajtottam egy nagyot. – Valahogy foglald le magad! Mondjuk… kergesd Tomot az őrületbe az állandó csacsogásoddal. – És az említettre vigyorogtam.
- Kösz szépen – vágta be látványosan a műdurcát Tom. Karjait összefűzte mellkasa előtt, összehúzta a szemöldökét, lebiggyesztette az alsó ajkát és mindeközben próbált nagyon csúnyán nézni rám. Szó, ami szó, nem jött össze. Az arca mindennek volt nevezhető, csak épp csúnyának nem. Olyan… gyönyörű volt, bár lehet, hogy nem ez rá a megfelelő szó, de más egyszerűen nem jut eszembe. Egyszerre volt férfias, mégis kisfiús. Legszívesebben azonnal a karjaiba vetettem volna magam és soha nem engedtem volna el.
Nagyon reméltem, hogy az arcomon nem voltak láthatóak az érzések és gondolatok, melyek csak úgy kergették egymást testem minden egyes porcikájában.
- Az nem jó. Már megszokta, hogy állandóan pofázok – rántott vissza a valóságba Bill hangja. Épp a plafont bámulta minimum olyan alapossággal, hogy akár a röntgenlátását is kifejleszthetné. El tudom képzelni, mi járhatott az okos kis buksijában. Amilyen jó megfigyelő, már régen levághatta, hogy legszívesebben megzabálnám a bátyját. (Mondjuk, ezt csak a vak nem látja. Amióta itt vannak, minimum kétszer beleolvadtam a bugyimba, csak a nézésétől. Csak attól, hogy Tom egyáltalán rám néz. – Ez így nagyon nem jó!) Szóval most Bill próbál diszkréten beleolvadni a plafonba. Hát nem édes ez a fiú?
- Na, mozgás! Nem én vagyok a kreatív igazgató. Találjatok ki valamit! Használjátok a fantáziátokat! Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Két ilyen tehetség ne tudná magát elfoglalni másfél óráig? – találtam hirtelen a hangomra, csakhogy mentsem a helyzetet, vagyis saját magamat a lebukástól.
- Hm… Az én fantáziám köszöni szépen, jól van – kacsintott rám Tom. Bill és én meg csak szemünket forgatva reagáltunk a burkolt célozgatásra. Reméltem, hogy nem fog nagyon belemelegedni a szexuális tartalmú képzelgéseinek az ismertetésébe, mert egy harmadik bugyiba olvadást már nem bírok ki komoly következmények nélkül… - Van is pár ötletem – ennyit a reményekről –, de a megvalósításukhoz pont nem az öcsikémre van szükség – megjelent zárásként az elmaradhatatlan féloldalas macsó-mosoly is, egyenesen nekem címezve.
- Javíthatatlan vagy… - sóhajtottam, majd próbáltam ismét haladásra bírni őket, de mivel ez nem történt meg, két jól irányzott mozdulattal rácsaptam mindkettejük fenekére. – Gyorsabban, ha kérhetem!
Szinte egyszerre hördültek fel és kapták kezeiket a „bántalmazott” popsik felé.
- Megmondalak az anyukámnak – nézett rám Bill nagy szemeket meresztve, Tom pedig bőszen bólogatott öccse szavai mellé. Belőlem meg kitört a nevetés. Soha nem láttam őket olyan tüneményeseknek, mint akkor, abban az egy pillanatban. Nem mellesleg a célomat is elértem. Immár sértődött ötévesekként vonultak el a nappaliba. A végén már annyira nevettem, hogy a hasamat fogva ültem le a földre.
Hosszú percekig nevettem.
Felszabadultam.
Mintha megszabadultam volna egy nagyon súlyos tehertől, ami eddig a nap minden percében, iszonyatos erővel szorította volna a mellkasomat.
A pillanat elmúltával már csak az érzés és az emlék maradt, ami kiváltotta a változást, és az érzés, amit kiváltott a pillanat.
Hátamat a falnak vetve, törökülésben ültem a konyha padlóján. Letöröltem az utolsó, a nevetés okozta könnycseppeket.
A mozdulat olyan ismerős volt, deja vu érzést keltett bennem. Szinte időm sem volt gondolkodni, azonnal beugrott a kép, mely pokolian hasonlított a mostanira.
„Csak ültem a konyhában, a földön, hátamat a falnak vetve. Az elmúlt órákban folyamatosan gyötörtem az agyam. Gondolkodtam és bőgtem. Bőgtem és gondolkodtam. Fáradtan pillantottam fel az órára, ami hajnali hármat mutatott. Tökéletes sötétség uralkodott odakint is, és lakásom minden más pontján is. A konyhában is csak egy kis lámpa égett a mosogató felett.
Fáradt voltam. Iszonyúan fáradt. Egész nap dolgoztam. Mindent megtettem azért, hogy lefoglaljam az agyam. Nem hagyhattam egyetlen üres pillanatot sem, mert akkor elkezdtem volna gondolkodni. Így is csak egyetlen kép villogott a szemeim előtt. Ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy megbélyegezze a napomat.
És most itt vagyok. Amióta betettem a lábam a lakásom ajtaján, egy zuhanyzáson és pizsamába bújáson kívül semmi mást nem tettem. Semmi másra nem voltam képes.
Fáradt voltam. Iszonyúan fáradt. Mégsem tudtam aludni. Egyre csak járt az agyam. Próbáltam megtalálni, hogy mit ronthattam el, mit tettem, amiért ezt érdemeltem. Hiába kínoztam magam már hosszú órák óta, egyszerűen nem találtam az okot. Képtelen voltam felfogni, hogy miért történhetett ez velem.
Jonathan szakított velem. Egyszerűen csak kidobott a lakásából, minden magyarázat nélkül. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy miért.
Újra és újra végigpörgettem a tegnap estét, az utóbbi napokat, heteket, de egyszerűen nem találtam, hogy mi romlott el. Én azt hittem, hogy minden rendben van közöttünk.
Akkor, abban a pillanatban fel sem fogtam, hogy mi történik. A kezembe nyomta a holmimat, majd közölte, hogy többet ne keressem. Szó szerint azt mondta, hogy kopjak le. Ezek után kituszkolt a lakása ajtaján és az orrom előtt becsapta az ajtót.
Akkor nem tettem semmit. Nem kiabáltam, nem követeltem magyarázatot, nem dörömböltem az ajtón. Még csak egy könnycseppet sem ejtettem. Igazán fel sem fogtam, hogy az egész velem történt meg. Semmit nem érzékeltem a külvilágból. Azt sem tudom, végül hogyan és mikor jutottam haza. Minden kiesett attól kezdve, hogy álltam az ajtaja előtt, egészen addig, hogy reggel megszólalt az ébresztőm.
Az egész napot tökéletes kábultságban töltöttem el. Dolgoztam, tettem, amire kértek, elláttam minden feladatom, egyedül gondolkodni és emlékezni nem voltam hajlandó. Tudtam, ha csak egy kicsit is engedek, akkor a hátralévő órákat a WC-be zárkózva fogom tölteni.”
Kényszerítenem kellett magamat, hogy elszakadjak az intenzív emléktől. Már olyan régóta nem gondoltam azokra a napokra. Azt hittem, már rég túl vagyok rajta. Amikor legutóbb felbukkant Jonathan, egyáltalán nem viselt meg. Nem kezdtem bőgni, nem borultam ki, nem bujkáltam órákig a szomszéd szobában, nem rohantam haza. Sőt. Bezzeg korábban. Legutóbb elküldtem a francba, volt hozzá bátorságom. Akkor most miért szorul össze a torkom, miért kezdem ismét érezni azt a nyomást a mellkasomban?
Ugyanakkor ott van az az érzés a fejemben, mintha elfelejtettem volna valamit… Ott van valahol, nagyon mélyen, próbál feltörni…
Mindössze pár perc telt el, mégis, mintha már órák óta próbálnék rájönni, mi az, amit elfelejtettem.
Olyan, mintha egy állandó viszkető érzés lenne jelen az agyadban.
Mint a szúnyogcsípés. Próbálsz róla nem tudomást venni, de minél inkább figyelmen kívül akarod hagyni, annál rosszabb. Végül már nem bírod ki, és vakarni kezded. Először csak kicsit, éppen csak érinted a körmöddel. Egy pár pillanatra eltűnik a kellemetlen érzés, de csak azért, hogy aztán újult erővel és még bőszebben térjen vissza. Már nem vagy képes leállítani magad. Egyre csak karmolod és vájod a körmöddel a bőröd, mígnem már a véred is kiserken…
Na, én is valahogy így éreztem magam. Mint egy kis sunyi, viszkető szúnyogcsípés volt jelen az agyamban az érzés, hogy elfelejtettem valamit. Valami nagyon fontosat.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése