31. rész - "Csak játék(?)"
- Minden rendben? – kérdeztem bátortalanul, még mindig a kényszeredett vigyorral az arcomon.
- Ó, hogyne. Minden a legnagyobb rendben. – Az a sejtelmes félmosoly az arcán inkább illett volna egy rossz krimibe, egy orosz bérgyilkos arcára, aki épp megkínozni készül áldozatát. Minden egyes mozdulata megfontoltságot sugárzott. Ahogy lehúzta a zipzárt a pulóverén, ahogy lazán hátradobta vállán, majd kibújtatta belőle karjait, ahogy az ajtó mellett álló fotel karfájára fektette a világoskék színű ruhadarabot…
Minden egyes mozdulatából az sugárzott: „Az enyém vagy”
- Bill? – tettem egy próbát a terelésre és a menekülésre.
- A konyhában. – Az apró mosoly a szája sarkában továbbra is ott virított, miközben egyre közelebb került hozzám. Nem siette el a dolgot. A folyamatos szemkontaktus tartásával vonta el a figyelmem, így fel sem tűnt számomra, hogy úgy terelget, mint valami birkát. Egyenesen a kanapé felé. Jobb szó híján, egyszerűen csak lezuttyantam rá, miután lábaim beleütköztek az ülő alkalmatosságba.
- Mire készülsz? – összeszorult a gyomrom a tudattól, hogy csak mi ketten vagyunk a helyiségben, hogy egyre közelebb és közelebb kerül hozzám.
Egy pillanatra behunytam a szemeim és vettem egy mély lélegzetet.
Már éreztem az illatát az orromban, hallottam a szuszogását. Csak ő létezett számomra abban a szent pillanatban.
Szememet kinyitva már nem a szoba berendezésének képe töltötte be a látómezőmet. Tom arca volt az, ami teljes egészében uralta akkor a világomat. Jelen esetben ez nemcsak átvitt értelemben volt értendő. Nem. Előttem állt – a térdeire támasztott kézzel dőlt előre, így csupán pár centiméterre volt arca az arcomtól.
Nem hazudok, ha azt mondom, megijedtem. Egy hirtelen mozdulattal hátra vágódtam, belepasszírozva magam a kanapé puha párnái közé.
A barna szempár minden egyes mozdulatomat itta magába.
A hatalmas párnák közé süppedve pislogtam Tomra, kezeim szorosan a testem mellett pihentek. Már nyoma sem volt bennem a korábbi játéknak, már nem akartam vele incselkedni. Az egyetlen dolog, amit akartam akkor, hogy minél távolabb legyek tőle.
Ne nézz így rám! Ne rebegtesd a pilláid! Ne szuszogj itt nekem ilyen édesen! Ne áraszd magadból ezt az ínycsiklandó illatot! Kérlek! Miért kell minden egyes alkalommal ennyire megnehezítened az életem? Mintha csak direkt kínozni akarnál… Így akarsz próbára tenni, hogy újra és újra megkísértesz? Kegyetlen vagy. Lehet, hogy te jól szórakozol, az egész csak játék számodra, nekem viszont minden egyes alkalom egy újabb koporsószög.
Mélyeket lélegeztem és próbáltam szapora szívverésemet is lelassítani valahogyan. S hogy arcom sápadt volt vagy pirospozsgás? Nagyon nem számított. Már régóta nem számított az álcám, hiszen tudta, hogy mit érzek iránta. Egyedül az számít, hogy ne tudja meg, mennyire szenvedek a hiányától.
- Na, mi az, kicsi lány? Elvitte a cica a nyelved? – kérdezte váratlanul – de ez inkább csak nekem tűnt váratlannak –, megszakítva a mélázásomat. Az eddig térdein nyugvó kezeit lusta, kényelmes mozdulattal a kanapéra helyezte, összeszorított combjaim mellé. Megint csak közelebb került teste a testemhez. Egyedül a két csuklójának belső oldala ért hozzám leheletfinoman, de még így is, a nadrágon keresztül is éreztem forró bőrét, és a karját behálózó erekben lüktető vérét.
- Nem – vágtam rá, miután nyelvemmel megnedvesítettem kiszáradt alsó ajkamat.
- Ugye tudod, hogy büntetést érdemelsz? – kérdezte, miközben a pillantásomat kereste. Nem kerülte el a figyelmem, hogy az ajaknedvesítéses akcióm egy kis időre a számra terelte a tekintetét.
- Miért? – kérdeztem meghökkenve, teljesen megfeledkezve zavaromról.
- Nem tudod? – kérdezte mosolyogva. Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem, s kíváncsian vártam a válaszát. – Egy, mert az öcsém megkért rá. Kettő, bántottad a pocakom – mondta sértődött, ovishoz illő hangnemben. – Három, nekilöktél a falnak, ami hozzáteszem, fájt. – Miközben az érveit sorolta, folyamatosan az arcomat, a szemeimet, a számat, a reakcióimat tanulmányozta. – És négy. – Ekkor jobb kezét a farzsebéhez vitte. – Nem fejeztem be a fejedet. – És meglengette az orrom előtt a homlokomra szánt sebtapaszt, melyet a zsebéből húzott elő.
- Neeem! – Szinte felsírtam, mikor megláttam a kezében a sárga alapszínű kis ragacsot. – Miért pont a Disney-figurásat kellett hoznod? – nyekeregtem sírásra görbülő szájjal. Tom nem válaszolt, csak vigyorgott rendületlenül és lóbálta előttem azt a gyerekes vackot. – Kérlek – kulcsoltam imára a kezeim mellkasom előtt –, ne kényszeríts! – könyörögtem, de ő hajthatatlan maradt.
- Sajnálom. Ez van – jelentette ki és megrántotta a vállát. – Két lehetőség áll előtted. Vagy hagyod magad és túlesel rajta, vagy ellenállsz, de akkor nem kegyelmezek neked. – És már kezdte is lehúzni a papírkát annak a förmedvénynek az egyik végén.
- Kééérlek! – Utolsó próbálkozás.
- Ezt nem úszod meg – jelentette ki határozottan.
- Fogadjunk? – vágtam rá és próbáltam is arrébb csusszanni a kanapén. Arra azonban nem számítottam, hogy mit is fog bevetni a menekülési kísérletem megakadályozására.
Nos, nemes egyszerűséggel beleült az ölembe.
Hirtelen azt sem tudtam, hogy elájuljak vagy rávessem magam. Mindig is közvetlenek voltunk egymással, de ez azért már túlzás volt.
Szinte minden egy pillanat alatt történt. Abban a másodpercben, hogy oldalra akartam húzódni a kanapén, ő a térdrogyasztós-pozíciójából szépen előre térdelt, ezáltal combjaim az ő lábai közé szorultak.
Más szóval, lovaglópózban csücsült a combjaimon, velem szemben.
Kezeim maguktól csúsztak kidolgozott mellkasára. Még talán fel is nyögök, de szerencsére úgy kiszáradt a torkom, hogy egy hang sem jött ki rajta.
Olyan jó érzés volt testének súlyát magamon érezni. Egyáltalán nem volt nehéz, kimondottan kényelmes volt.
Közelsége azonnal kiváltotta belőlem a már megszokott tüneteket. Reszketés, szapora szívverés, gyomorgörcs, libabőr.
- Nem könnyíted meg a dolgom – csóválta meg lemondóan a fejét.
- Naná, hogy nem! – Gondolkodás nélkül vágtam rá. Feltámadt bennem a harcos hercegnő.
Tenyeremet mellkasának feszítettem, hogy talán sikerül őt ezzel rákényszerítenem, hogy lemásszon rólam.
Nem jött be. Csak még inkább hozzám préselte combjait.
- Na-na! – Megint csak megrázta a fejét. – Légy jó kislány! – fenyegetett meg mutatóujjával. Gyorsan lekapta a papírt a ragacsról, majd megpróbálta a homlokomra tapasztani. Én megragadtam mindkét csuklóját, de ő erősebb volt, kiszabadította magát, hogy aztán ügyesen foglyul ejtse mindkét kezemet. Bal kezének hosszú ujjait sikeresen ráfonta egymás mellé szorított, vékony csuklóimra.
Sokkal erősebb, mint gondoltam.
- Mondtam, hogy nem menekülsz – állapította meg egy fensőbbséges arckifejezéssel kísérve.
Szabad kezével – vagyis a kínzásomra fenntartott kezével –, melyben a kisgyerekek számára gyártott ragtapaszt tartotta, megint közelíteni kezdett a sebemhez. Mivel nem volt szabad kezem, illetve semmilyen más egyéb módon nem tudtam őt megakadályozni, csak a fejemet tekergethettem annak reményében, hogy megmenekülhetek.
Nem jött össze.
Egy halk kuncogás társaságában győzettem le.
- Most boldog vagy? – Hunyorogva néztem fel az arcába és egy reklámba illő fogsorvillantással találtam szembe magam.
- Ó, igen.
- Tudd, hogy a te lelkeden fog száradni, ha kitöröm a nyakam! – jegyeztem meg duzzogva.
- Miért is? – vonta fel egyik szemöldökét érdeklődően, ugyanakkor kacéran.
- Most tapétáztad ki a fejem Goofy-val! Szerinted? – kérdeztem vissza cinikusan, ugyanúgy megemelve egyik szemöldökömet. Bátran tartottam vele a szemkontaktust, közben pedig próbáltam kiszabadítani a kezeim.
- Majd én megvédelek – búgta, s közelebb hajolt az arcomhoz, hogy lehelete a bőrömet cirógatta.
- Nincs rá szükségem. Már nagylány vagyok. – Most már tényleg duzzogtam, ötéves kiscsajokat megszégyenítő módon.
- Észrevettem – jelentette ki, s szavait egy igen alapos szemrevételezés is kísérte.
Részemről a válasz egy alapos pirulás volt, amint felfogtam, mit is mondott. A kimondott szavak kimondatlan üzeneteket rejthetnek. Ez esetben nem tudhattam biztosan, hogy mi is ez a titok – ha létezik egyáltalán.
- Édes vagy, amikor így pirulsz
Oké. Most gondolhatom azt, amire gondolok, vagy már megint félreértettem valamit? Nem mellesleg pedig, erre most mit kellene mondanom? Kösz? Vagy jobb lenne, ha nem is reagálnék semmit? Tegyek úgy, mintha meg se hallottam volna?
Végül addig tököltem, hogy a pillanat elszállt, és már nem lett volna értelme bármit is mondanom.
Túl hosszúra nyúlt közöttünk a csend. Nem mertem a szemébe nézni, inkább mozdulatlanul ültem, még mindig a kanapéhoz préselve, s jobb híján arra vártam, hogy Tom végre rászánja magát a távozásra.
- Mi a baj? – hallottam meg a hangját. Még mindig a mellkasára feszülő pólójának tanulmányozásával kötöttem le magam. Nem válaszoltam, csak nemet intettem a fejemmel. – Bárcsak tudnám, hogy ilyenkor mire gondolsz! – sóhajtott fel, miközben finoman az állam alá csúsztatta szabad kezét, így kényszerítve engem, hogy ránézzek.
- Azt hiszem, akkor nagyot csalódnál. Semmi olyan nincs ebben a buksiban, ami megérné a kíváncsiskodást. – Nem igazán tudtam, miért mondtam ezt. Talán csak a csalódottság beszélt belőlem. Ismét tudatosult bennem – mint már oly sokszor –, hogy nekem soha, semmilyen formában nem lesz közöm Tomhoz, a barátságon kívül. Próbáltam mosolyogni, de végül feladtam, s csak egy vállrándításra futotta tőlem.
- Ne mondd ezt! – cirógatta meg Tom az állam. – Ez a buksi igenis megérdemli a fáradozást. – Csak még nagyobb fájdalmat okozott. Próbáltam nem gondolni arra, hogy ezek őszinte szavak. Csak játszott velem, meg akart vigasztalni, s ha ehhez hazugság kell, akkor ő bizony hazudni fog.
- Engedj el, kérlek – suttogtam, s minden csepp erőmet arra fordítottam, hogy még véletlenül se az orra előtt bőgjem el magam.
Valamit láthatott az arcomon, mert lazított a szorításán, végül elengedett. Az ölemből azonban még most sem kászálódott le, csupán egy tincset simított ki az arcomból, és tűrt a fülem mögé. A rakoncátlan, hullámos hajam persze nem tűri a korlátokat, szinte azonnal visszakunkorodott előző helyére. Nem ő volt az egyetlen. A fejem tetejére, kontyba gumizott hajam már régen nem úgy nézett ki, ahogyan elkészítettem. Kilazult és kicsúszott belőle a hajam nagy része.
Csak bámultam Tom arcát, ahogy elmélyülten tekergette, igazgatta a keze ügyébe kerülő fürtöket. Talán most először történt meg, hogy nem fegyelmezte magát, minden egyes érzés tisztán tükröződött vonásain.
Hagytam őt. Még sohasem láttam őt olyan gyönyörűnek és vonzónak, mint akkor. A szeme csillogott és az alsó ajkát rágcsálta, mintha teljesen elvarázsolták volna, mintha egy teljesen más dimenzióban járna.
Kezeit a kontyomhoz vezette, majd ki is bontotta azt. Figyelte, ahogy végig omlik hátamon és vállaimon hosszú szőke hajam. Forró tenyerét mindkét oldalon a tarkómhoz vitte, s beletúrt göndör fürtjeimbe. Érintésétől kellemes remegés futott végig a gerincemen.
- Szeretem a hajad. Olyan gyönyörű. Hosszú, selymes, finom illatú. – Egy tincset az arcához húzott, s miközben beszívta a samponom illatát, mélyen a szemembe nézett.
Pillantásának súlya volt. Olyan erőt, szenvedélyt sugárzott, melynek ígéretétől gyomrom összerándult, a szám kiszáradt. Testemet elöntötte a forróság, s arcomra lázrózsákat csókolt. Ugyanakkor úgy meglepődtem a kijelentésén, hogy szemeim hatalmasra tágultak, ajkaim résnyire elnyíltak, s úgy bámultam Tom arcába, szemeibe, mintha most látnám őt először életemben, s mindez valami olyan csodát jelentene számomra, ami a világ összes karácsonyi ajándékával sem ér fel.
Erre most milyen választ vár? Úgy utálom, amikor ilyen… kis rohadék. Sohasem tudom, hogy mikor beszél komolyan, vagy egyáltalán mire akar kilyukadni. Ha most elkezdek találgatni, és véletlenül pofára esem, akkor akár a Föld másik oldalára is átrághatom magam, és még az sem lenne tőle elég távol. A pozitív kimenetelre nem is merek gondolni. Olyan szerencsém nincs.
Szóval, csak egy megoldás maradt. Kamu, hazudozás, menteni a törékeny holmit. Rendben. Mély levegő.
- Nem kell a mellébeszélés! Nyögd ki, hogy mit akarsz, vagy szállj le rólam! – Ha már hazudok, akkor a csillagok és a hold is velem bukik. S mint tudjuk, legjobb védekezés a támadás – na, ebben nem lesz hiba.
Hát, úgy láttam, Tom nem igazán erre a válaszra várt, mert egy pillanatra mintha kiesett volna a „szerepéből”. De tényleg csak egy pillanatra, hisz a következő percben már egy pajkos kis mosoly és szempilla-rebegtetés társaságában cirógatta arcát a még mindig ujjai között tartott hajtincsemmel.
- Miből gondolod, hogy akarok valamit?
- Ráhibáztam – rántottam meg a vállam és próbáltam olyan közömbös pofával nézni a szemeibe, ami csak kitelt tőlem az adott helyzetben. – Szóval?
- Szóval? – kérdezett vissza közelebb hajolva hozzám.
- Nekem dolgom van – jelentettem ki, kezemet ismételten csak mellkasára csúsztattam, s ezúttal már lendületből akartam lelökni őt magamról.
- Én pedig még nem végeztem veled. – Már csak azt vettem észre, hogy visítok, mint akit nyúznak. Tom váratlanul csapott le rám, s először szinte fel sem fogtam, hogy épp oldalamon cikáznak hosszú ujjai.
- Neee – nyöszörögtem levegő után kapkodva.
De ő nem kegyelmezett. Persze én se hagytam magam. Igyekeztem elkapni kutakodó kezeit, csak sajnos minden eredmény nélkül, mivel annyira lefoglalt, hogy még véletlenül se pisiljem össze magam. Végső megoldásként én is csikizni kezdtem őt. Ha harc, hát legyen harc! Én azonban nem álltam meg a pólónál. Ahogy sikerült kitapogatnom trikója alját, abban a szent pillanatban alá is siklott a kezem. Ujjaim megérintették meztelen bőrét, s ettől ő összerezzent. Bocsánat, ugrott egyet az ölemben, mintha megcsíptem volna. Pedig semmi mást nem tettem eleinte, csak kellemesen meleg oldalára simítottam tenyeremet, a bordáit érezve bőröm alatt, melyek minden egyes lélegzetvételekor megemelkedtek kissé.
Nem kényeztettem el magam, csak pár pillanatig tartottam mozdulatlanul kezemet, s még azelőtt elkezdtem csikizni az ölemben terpeszkedő „hercegemet”, hogy megrészegültem volna testének ilyetén közelségétől.
Jó kislány. Ezért kapok egy böszme nagy piros pontot.
Gondolataim közül Tom rángatott elő, ahogy fejhangon visítva ficánkol fölöttem, majd levegő után kapkodva fúrja arcát nyakamba. Úgy szorította puha ajkait a fülem mögötti érzékeny kis pontra, mintha onnan várná az életmentő oxigént. Forró leheletétől, ajkai érintésétől eddig soha nem érzett remegés futott végig a testemen, hogy aztán a hasamban érjen célt – ezzel belém fojtva a tiltakozás hangjait és a levegőt egyaránt. Hajának selymes fonatai arcomat cirógatták, s talán ha képes lettem volna lélegezni, akkor még az illatát is éreztem volna.
Megmozdította fejét, s így végigsimítva forró ajkaival bőrömön. Válaszként egy elégedett, mély sóhaj szaladt ki a számon, hogy azután, mint fuldokló kapkodjak levegő után.
Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, amiért ilyen helyzetbe hoztam magam. Amiért így elgyengültem. Esélyem sem volt, még csak reménykedni sem mertem abban, hogy esetleg, véletlenül nem hallotta meg. Ezt bizonyította az érzés is, hogy heves szuszogások közepette belemosolyog a nyakamba.
- Haragszol? – suttogta a bőrömbe. Kapásból rá akartam vágni egy baromi nagy igen-t, de csak a számat tátogattam, mint ponty a hálóban. Hallgatásomat azzal jutalmazta, hogy orrával megcirógatta a fülem mögötti gödröcskét. Ha azt képzelte, hogy ez segít, akkor rohadtul el van tévedve.
Beállt nálam az agyhalál.
Két választásom van. Vagy maradunk ebben a tökéletes és agyzsibbasztó pozícióban – ezzel kínozva saját magam –, vagy pedig a saját seggemet rugdosva vonulok ki ebből a rózsaszín lányregényből (nyáltengerből) – ez szintén kínzásnak számít –, és megőrzöm a maradék büszkeségem.
Nyert a kettes ajtó. Csöpögni később is ráérek – és a falba verni a fejem. Most előre a női önérzetért.
- Öhm… - nyögtem ki nagy nehézségek árán. – Lehajtogatnád magad rólam? – kérdeztem a legkedvesebben, ahogy csak tudtam, minden frusztrációmat két lábbal tiporva közben. (Égő lenne, ha még el is bőgném magam. Jobb esetben. Rosszabb esetben lekiabálnám a fejét…)
- Hm… megfontolandó. Egész kényelmes vagy – nyögte a fülembe elégedetten és még fészkelődött is mellé egy sort.
- Remek – szűrtem a fogaim között. Csalódottságomat mi sem fejezte ki jobban, mint az, hogy kezem-lábam szétdobtam és úgy elterültem Tom alatt, belesüppedve a párnába, mintha ez lenne a világ legkényelmesebb helye.
- Haragszol? – tette fel újra a már korábban elhangzott kérdést.
- Nem – feleltem egykedvűen, kerülve a pillantását, a plafont bámulva.
- Megbántottalak? – Újabb kérdés, közben az arcom tanulmányozása.
- Nem – válaszoltam a plafonnak.
- Ideges vagy?
- Nem. – Pedig már igazán kezdett felmenni a pumpa az agyamban. Mégis, nem akartam neki megadni azt az örömöt, hogy látványosan kiborulok.
- Megsértődtél? – Lehet hallani valakinek a hangján, hogy mosolyog? Igen. Határozottan lehet.
- Nem – prüszköltem, mint valami idegsokkos kismacska. Kezeivel két oldalt megtámaszkodott a fejem mellett, s közvetlen közelről nézett az arcomba.
- Akkor ezt most mondd úgy, hogy el is higgyem! – hajolt be a látómezőmbe. Kénytelen voltam ránézni, mivel az egész fejét a képembe tolta. Pislogni sem mertem. Egyrészt féltem, hogy a pilláimmal kicsapom a szemét, másrészt a szemeim szó szerint keresztbe álltak.
A jó büdös nyavalyának kell így megsértenie az intimszférámat; és akkor még bandzsítsak is! Feleségül ne vegyem esetleg?
- N-e-m – betűztem le, minden egyes hangot erősen megnyomva. – Szállj-le-rólam! – mondtam ugyanolyan határozottan.
- De csak mert ilyen szépen kéred. – Szinte köpte a szavakat. Megsértettem. Na, bumm. Most térden kúszva kellene bocsánatot kérnem? Ebben a pillanatban nem tudom őt sajnálni. Tudom, milyen érzés, ha visszautasítanak. Most már ő is tudja. Váljék egészségére.
Mire sikerült kipislogni a szememből a kancsalságot, ő már nem volt a szobában. Nem rohantam utána.
Tíz percig ücsörögtem a kanapén, megnyugodtam, relaxáltam, ki hogy nevezi, majd szép komótosan kisétáltam a konyhába. Az ikrek az asztalnál ültek, halkan beszélgettek, érkezésemkor viszont azonnal elhallgattak. Tom egy szó nélkül felállt és átvonult a nappaliba. Még csak rám se nézett.
Rendben. Ha neki így jobb… de ezt ketten is játszhatjuk.
Bill nem szólt semmit, csak megcsóválta a fejét, amolyan tiszta-hülyék-vagytok mozdulattal, s mielőtt sértett bátyja után ment volna, még nyomott egy cuppanós puszit a homlokomra.
Sok mindent kibírok, de a részvétet nem. Alighogy elfordult, elfogott egy, a torkomat fojtogató érzés, a tüdőm összeszorult, a szemem égett. Nem fogok sírni. Nem török össze. Nem lehet. Még nem.
Megráztam magam, mint aki egy rossz álomból ébred. Felmértem a konyha állapotát és befejeztem a műszakot mára. Elmosogattam, rendet raktam. Mindez idő alatt próbáltam nem gondolkodni. Ez össze is jött több-kevesebb sikerrel. Bambulni már profin tudok. Meg az ujjamat kaszabolni, mosogatás közben. Ha a bénaságtól nőnék, akkor már tutira ülve nyalnám a Holdat.
A fürdőszobában láttam el vérző kezem. A pipere polcon ott hevert a már egyszer előhalászott Disney-figurás kiszerelésű ragtapasz. Csak találomra vettem ki egyet.
A tükörbe nézve pillantásom azonnal a homlokomon terpeszkedő sárga plecsnire siklott, közepén a vigyorgó Goofy-val. Nem téptem le.
A fejemen Goofy, a kezemen Donald-kacsa. Tökéletes triót alkotunk. Három bénaság együtt.
- Már csak Pluto hiányzik a lábamra, és akkor aztán tényleg minden tökéletes lesz – sóhajtottam a tükörképemnek.
Gyorsan befejeztem a konyha-ganajozó projektet, majd besunnyogtam a nappaliba. A fiúk valami filmet néztek, talán. Bill ült szélen. Még szerencse, így legalább nem kell Tom előtt flangálnom. A végén megvádolna, hogy már tévét nézni sem hagyom.
Szóval megkocogtattam Bill vállát, majd a füléhez hajolva sutyorogtam.
Rajtam ugyan nem múlik a gondtalan tévézés öröme.
- Gyorsan lezuhanyozok, összekapom magam, és mehetünk is. Így jó lesz? – támaszkodtam a kanapé karfáján, míg felvázoltam a tervet.
- Ez időben mennyi? – Szerepcsere. Most ő hajolt hozzám, orra a fülemet súrolta szavai közben.
- Naa! – kuncogtam és megdörzsöltem fülecskémet. Nagyon alacsony a csiki-küszöböm. Bill csak vigyorgott rám, Tom felől viszont egy horkantásnak is beillő hang érkezett. Bill csak legyintett, s várta válaszom. – Kérdésedre válaszolva, szerintem 30 perc, plusz-mínusz 10 perc – vettem hangomat még halkabbra. – De nyugodtan menjetek előre, ha nem akartok várni. Majd utánatok megyek – rántottam meg a vállam elgondolkozva.
- Szó sem lehet róla! – vágta rá hangosan Bill, elfeledkezve magáról. Tenyeremet azonnal a szájára tapasztottam, de azért vigyorogtam is egy sort.
- Jól van, nyugi, tigris! – Mielőtt visszahúztam volna a kezem, éreztem, hogy Bill egy aprócska puszit nyom a tenyerembe. – Sietek. – A válaszom egy hasonlóan gyengéd gesztus volt; egy leheletfinom puszit kapott az ajkaira. Először csak pislogott rám, de hamar magára talált. Vigyorogva nézett utánam.
Belibbentem a szobámba. A fiókokból előrángattam egy farmert, pólót, fehérneműt. Egy gyors zuhany bőrt olvasztóan forró vízzel, s már szárítkoztam is. Az öltözésből viszont nem lett semmi. Nem találtam a bugyimat. Háromszor is áttúrtam a kupacot, de az a kis rohadék nem volt ott.
A francba! Biztos elhagytam útközben. Most vonulhatok végig a lakáson egy szál törölközőben. Ha szerencsém van, akkor eltaknyolok és villantok is. Remek. Ez még úgy hiányzott a mai napból.
Vetettem egy gyors pillantást a tükörképemre – mennyire vagyok vállalható állapotban. Az arcom kipirult, a hajam a fejem tetején, mint valami szénaboglya. Egy-két tincs szabadon ficánkolt, néhány szál viszont vizesen tapadt a hátamra.
Az ajtó előtt állva előbb hallgatóztam. Ha csak Bill lenne kint, azt vállalnám. De Tom… Az egy teljesen más kérdés.
Próbáltam a lehető leghalkabban kinyitni az ajtót. Csak résnyire nyitottam, s előbb a fejemet dugtam ki. Hatalmasat dobbant a szívem. Tom ott állt a folyosón, a szobám ajtaja előtt. Nekem háttal. Úgy tűnt, nem vett észre. Óvatosan kibújtam a fürdőből. Lábujjhegyen indultam meg felé. A törölközőmet szinte már görcsösen szorítottam a testemhez. Mezítlábas lábaimmal úgy osontam, mint egy macska.
Ha azt képzeltem, hogy ennél már nem lehet rosszabb, akkor tévedtem. Hirtelen lehajolt (mondanám, hogy megcsodáltam kerek popsiját… de nem, a böhöm nagy pólója eltakarta a kilátást), és én csak most vettem észre a bugyimat. A lábai előtt. Édes Jézusom! Majdnem agyvérzést kaptam, amikor ujjai közé csippentve felemelte a földről a tömény-fekete-csipke-alkotta, leheletvékony francia bugyimat. Az arcom paprikavörössé vált és kivert a víz.
Most hogy menjek oda? Hogy vegyem el tőle? Mi a francot csináljak? Basszus!
Tom oldotta meg a problémát
A rá jellemző lazasággal fordult meg, végig a fehérneműmön tartva kutató pillantását. Úgy álltam ott, mint egy hatalmas érett paradicsom a vizslató pillantások kereszttüzében. Tenyerembe temettem arcom, de ujjaim között azért leskelődtem, és vártam, hogy mikor fog végre észrevenni.
Na, igen. Durván perverz mosoly terült el az arcán, bugyimat pedig a mutatóujján pörgette, s úgy lépkedett hozzám egyre közelebb.
Csak álltam ott teljes zavarban. Már nem kukucskáltam, hanem összeszorítottam a szemeimet.
Vártam egy hülye megjegyzést, egy perverz utalást, egy mondatot. De nem történt semmi. Lassan leengedtem kezem, s félve kinyitottam szemeim.
Tom mellettem állt, és pirosló fejemet fixírozta. Belenéztem a barna szempárba, valamilyen érzés után kutatva, de nem hagyott időt nekem. Egy gyors mozdulattal – szabad kezeim híján – a vállamra dobta bugyimat. Meg sem várta, mit reagálok, csak úgy otthagyott. Vissza sem nézett rám.
Álltam és bámultam ki a fejemből. Reszkettem, mint a kocsonya, fogaim folyamatosan összekoccantak. Alig tudtam elindulni, mivel a térdeim a legelső mozdulatnál megrogytak, s kis híján felnyaltam a követ. Nagy nehezen bebotorkáltam a fürdőszobába és lerogytam a kád szélére.
- Mi történt velünk? – temettem tenyerembe arcomat.
- Ó, hogyne. Minden a legnagyobb rendben. – Az a sejtelmes félmosoly az arcán inkább illett volna egy rossz krimibe, egy orosz bérgyilkos arcára, aki épp megkínozni készül áldozatát. Minden egyes mozdulata megfontoltságot sugárzott. Ahogy lehúzta a zipzárt a pulóverén, ahogy lazán hátradobta vállán, majd kibújtatta belőle karjait, ahogy az ajtó mellett álló fotel karfájára fektette a világoskék színű ruhadarabot…
Minden egyes mozdulatából az sugárzott: „Az enyém vagy”
- Bill? – tettem egy próbát a terelésre és a menekülésre.
- A konyhában. – Az apró mosoly a szája sarkában továbbra is ott virított, miközben egyre közelebb került hozzám. Nem siette el a dolgot. A folyamatos szemkontaktus tartásával vonta el a figyelmem, így fel sem tűnt számomra, hogy úgy terelget, mint valami birkát. Egyenesen a kanapé felé. Jobb szó híján, egyszerűen csak lezuttyantam rá, miután lábaim beleütköztek az ülő alkalmatosságba.
- Mire készülsz? – összeszorult a gyomrom a tudattól, hogy csak mi ketten vagyunk a helyiségben, hogy egyre közelebb és közelebb kerül hozzám.
Egy pillanatra behunytam a szemeim és vettem egy mély lélegzetet.
Már éreztem az illatát az orromban, hallottam a szuszogását. Csak ő létezett számomra abban a szent pillanatban.
Szememet kinyitva már nem a szoba berendezésének képe töltötte be a látómezőmet. Tom arca volt az, ami teljes egészében uralta akkor a világomat. Jelen esetben ez nemcsak átvitt értelemben volt értendő. Nem. Előttem állt – a térdeire támasztott kézzel dőlt előre, így csupán pár centiméterre volt arca az arcomtól.
Nem hazudok, ha azt mondom, megijedtem. Egy hirtelen mozdulattal hátra vágódtam, belepasszírozva magam a kanapé puha párnái közé.
A barna szempár minden egyes mozdulatomat itta magába.
A hatalmas párnák közé süppedve pislogtam Tomra, kezeim szorosan a testem mellett pihentek. Már nyoma sem volt bennem a korábbi játéknak, már nem akartam vele incselkedni. Az egyetlen dolog, amit akartam akkor, hogy minél távolabb legyek tőle.
Ne nézz így rám! Ne rebegtesd a pilláid! Ne szuszogj itt nekem ilyen édesen! Ne áraszd magadból ezt az ínycsiklandó illatot! Kérlek! Miért kell minden egyes alkalommal ennyire megnehezítened az életem? Mintha csak direkt kínozni akarnál… Így akarsz próbára tenni, hogy újra és újra megkísértesz? Kegyetlen vagy. Lehet, hogy te jól szórakozol, az egész csak játék számodra, nekem viszont minden egyes alkalom egy újabb koporsószög.
Mélyeket lélegeztem és próbáltam szapora szívverésemet is lelassítani valahogyan. S hogy arcom sápadt volt vagy pirospozsgás? Nagyon nem számított. Már régóta nem számított az álcám, hiszen tudta, hogy mit érzek iránta. Egyedül az számít, hogy ne tudja meg, mennyire szenvedek a hiányától.
- Na, mi az, kicsi lány? Elvitte a cica a nyelved? – kérdezte váratlanul – de ez inkább csak nekem tűnt váratlannak –, megszakítva a mélázásomat. Az eddig térdein nyugvó kezeit lusta, kényelmes mozdulattal a kanapéra helyezte, összeszorított combjaim mellé. Megint csak közelebb került teste a testemhez. Egyedül a két csuklójának belső oldala ért hozzám leheletfinoman, de még így is, a nadrágon keresztül is éreztem forró bőrét, és a karját behálózó erekben lüktető vérét.
- Nem – vágtam rá, miután nyelvemmel megnedvesítettem kiszáradt alsó ajkamat.
- Ugye tudod, hogy büntetést érdemelsz? – kérdezte, miközben a pillantásomat kereste. Nem kerülte el a figyelmem, hogy az ajaknedvesítéses akcióm egy kis időre a számra terelte a tekintetét.
- Miért? – kérdeztem meghökkenve, teljesen megfeledkezve zavaromról.
- Nem tudod? – kérdezte mosolyogva. Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem, s kíváncsian vártam a válaszát. – Egy, mert az öcsém megkért rá. Kettő, bántottad a pocakom – mondta sértődött, ovishoz illő hangnemben. – Három, nekilöktél a falnak, ami hozzáteszem, fájt. – Miközben az érveit sorolta, folyamatosan az arcomat, a szemeimet, a számat, a reakcióimat tanulmányozta. – És négy. – Ekkor jobb kezét a farzsebéhez vitte. – Nem fejeztem be a fejedet. – És meglengette az orrom előtt a homlokomra szánt sebtapaszt, melyet a zsebéből húzott elő.
- Neeem! – Szinte felsírtam, mikor megláttam a kezében a sárga alapszínű kis ragacsot. – Miért pont a Disney-figurásat kellett hoznod? – nyekeregtem sírásra görbülő szájjal. Tom nem válaszolt, csak vigyorgott rendületlenül és lóbálta előttem azt a gyerekes vackot. – Kérlek – kulcsoltam imára a kezeim mellkasom előtt –, ne kényszeríts! – könyörögtem, de ő hajthatatlan maradt.
- Sajnálom. Ez van – jelentette ki és megrántotta a vállát. – Két lehetőség áll előtted. Vagy hagyod magad és túlesel rajta, vagy ellenállsz, de akkor nem kegyelmezek neked. – És már kezdte is lehúzni a papírkát annak a förmedvénynek az egyik végén.
- Kééérlek! – Utolsó próbálkozás.
- Ezt nem úszod meg – jelentette ki határozottan.
- Fogadjunk? – vágtam rá és próbáltam is arrébb csusszanni a kanapén. Arra azonban nem számítottam, hogy mit is fog bevetni a menekülési kísérletem megakadályozására.
Nos, nemes egyszerűséggel beleült az ölembe.
Hirtelen azt sem tudtam, hogy elájuljak vagy rávessem magam. Mindig is közvetlenek voltunk egymással, de ez azért már túlzás volt.
Szinte minden egy pillanat alatt történt. Abban a másodpercben, hogy oldalra akartam húzódni a kanapén, ő a térdrogyasztós-pozíciójából szépen előre térdelt, ezáltal combjaim az ő lábai közé szorultak.
Más szóval, lovaglópózban csücsült a combjaimon, velem szemben.
Kezeim maguktól csúsztak kidolgozott mellkasára. Még talán fel is nyögök, de szerencsére úgy kiszáradt a torkom, hogy egy hang sem jött ki rajta.
Olyan jó érzés volt testének súlyát magamon érezni. Egyáltalán nem volt nehéz, kimondottan kényelmes volt.
Közelsége azonnal kiváltotta belőlem a már megszokott tüneteket. Reszketés, szapora szívverés, gyomorgörcs, libabőr.
- Nem könnyíted meg a dolgom – csóválta meg lemondóan a fejét.
- Naná, hogy nem! – Gondolkodás nélkül vágtam rá. Feltámadt bennem a harcos hercegnő.
Tenyeremet mellkasának feszítettem, hogy talán sikerül őt ezzel rákényszerítenem, hogy lemásszon rólam.
Nem jött be. Csak még inkább hozzám préselte combjait.
- Na-na! – Megint csak megrázta a fejét. – Légy jó kislány! – fenyegetett meg mutatóujjával. Gyorsan lekapta a papírt a ragacsról, majd megpróbálta a homlokomra tapasztani. Én megragadtam mindkét csuklóját, de ő erősebb volt, kiszabadította magát, hogy aztán ügyesen foglyul ejtse mindkét kezemet. Bal kezének hosszú ujjait sikeresen ráfonta egymás mellé szorított, vékony csuklóimra.
Sokkal erősebb, mint gondoltam.
- Mondtam, hogy nem menekülsz – állapította meg egy fensőbbséges arckifejezéssel kísérve.
Szabad kezével – vagyis a kínzásomra fenntartott kezével –, melyben a kisgyerekek számára gyártott ragtapaszt tartotta, megint közelíteni kezdett a sebemhez. Mivel nem volt szabad kezem, illetve semmilyen más egyéb módon nem tudtam őt megakadályozni, csak a fejemet tekergethettem annak reményében, hogy megmenekülhetek.
Nem jött össze.
Egy halk kuncogás társaságában győzettem le.
- Most boldog vagy? – Hunyorogva néztem fel az arcába és egy reklámba illő fogsorvillantással találtam szembe magam.
- Ó, igen.
- Tudd, hogy a te lelkeden fog száradni, ha kitöröm a nyakam! – jegyeztem meg duzzogva.
- Miért is? – vonta fel egyik szemöldökét érdeklődően, ugyanakkor kacéran.
- Most tapétáztad ki a fejem Goofy-val! Szerinted? – kérdeztem vissza cinikusan, ugyanúgy megemelve egyik szemöldökömet. Bátran tartottam vele a szemkontaktust, közben pedig próbáltam kiszabadítani a kezeim.
- Majd én megvédelek – búgta, s közelebb hajolt az arcomhoz, hogy lehelete a bőrömet cirógatta.
- Nincs rá szükségem. Már nagylány vagyok. – Most már tényleg duzzogtam, ötéves kiscsajokat megszégyenítő módon.
- Észrevettem – jelentette ki, s szavait egy igen alapos szemrevételezés is kísérte.
Részemről a válasz egy alapos pirulás volt, amint felfogtam, mit is mondott. A kimondott szavak kimondatlan üzeneteket rejthetnek. Ez esetben nem tudhattam biztosan, hogy mi is ez a titok – ha létezik egyáltalán.
- Édes vagy, amikor így pirulsz
Oké. Most gondolhatom azt, amire gondolok, vagy már megint félreértettem valamit? Nem mellesleg pedig, erre most mit kellene mondanom? Kösz? Vagy jobb lenne, ha nem is reagálnék semmit? Tegyek úgy, mintha meg se hallottam volna?
Végül addig tököltem, hogy a pillanat elszállt, és már nem lett volna értelme bármit is mondanom.
Túl hosszúra nyúlt közöttünk a csend. Nem mertem a szemébe nézni, inkább mozdulatlanul ültem, még mindig a kanapéhoz préselve, s jobb híján arra vártam, hogy Tom végre rászánja magát a távozásra.
- Mi a baj? – hallottam meg a hangját. Még mindig a mellkasára feszülő pólójának tanulmányozásával kötöttem le magam. Nem válaszoltam, csak nemet intettem a fejemmel. – Bárcsak tudnám, hogy ilyenkor mire gondolsz! – sóhajtott fel, miközben finoman az állam alá csúsztatta szabad kezét, így kényszerítve engem, hogy ránézzek.
- Azt hiszem, akkor nagyot csalódnál. Semmi olyan nincs ebben a buksiban, ami megérné a kíváncsiskodást. – Nem igazán tudtam, miért mondtam ezt. Talán csak a csalódottság beszélt belőlem. Ismét tudatosult bennem – mint már oly sokszor –, hogy nekem soha, semmilyen formában nem lesz közöm Tomhoz, a barátságon kívül. Próbáltam mosolyogni, de végül feladtam, s csak egy vállrándításra futotta tőlem.
- Ne mondd ezt! – cirógatta meg Tom az állam. – Ez a buksi igenis megérdemli a fáradozást. – Csak még nagyobb fájdalmat okozott. Próbáltam nem gondolni arra, hogy ezek őszinte szavak. Csak játszott velem, meg akart vigasztalni, s ha ehhez hazugság kell, akkor ő bizony hazudni fog.
- Engedj el, kérlek – suttogtam, s minden csepp erőmet arra fordítottam, hogy még véletlenül se az orra előtt bőgjem el magam.
Valamit láthatott az arcomon, mert lazított a szorításán, végül elengedett. Az ölemből azonban még most sem kászálódott le, csupán egy tincset simított ki az arcomból, és tűrt a fülem mögé. A rakoncátlan, hullámos hajam persze nem tűri a korlátokat, szinte azonnal visszakunkorodott előző helyére. Nem ő volt az egyetlen. A fejem tetejére, kontyba gumizott hajam már régen nem úgy nézett ki, ahogyan elkészítettem. Kilazult és kicsúszott belőle a hajam nagy része.
Csak bámultam Tom arcát, ahogy elmélyülten tekergette, igazgatta a keze ügyébe kerülő fürtöket. Talán most először történt meg, hogy nem fegyelmezte magát, minden egyes érzés tisztán tükröződött vonásain.
Hagytam őt. Még sohasem láttam őt olyan gyönyörűnek és vonzónak, mint akkor. A szeme csillogott és az alsó ajkát rágcsálta, mintha teljesen elvarázsolták volna, mintha egy teljesen más dimenzióban járna.
Kezeit a kontyomhoz vezette, majd ki is bontotta azt. Figyelte, ahogy végig omlik hátamon és vállaimon hosszú szőke hajam. Forró tenyerét mindkét oldalon a tarkómhoz vitte, s beletúrt göndör fürtjeimbe. Érintésétől kellemes remegés futott végig a gerincemen.
- Szeretem a hajad. Olyan gyönyörű. Hosszú, selymes, finom illatú. – Egy tincset az arcához húzott, s miközben beszívta a samponom illatát, mélyen a szemembe nézett.
Pillantásának súlya volt. Olyan erőt, szenvedélyt sugárzott, melynek ígéretétől gyomrom összerándult, a szám kiszáradt. Testemet elöntötte a forróság, s arcomra lázrózsákat csókolt. Ugyanakkor úgy meglepődtem a kijelentésén, hogy szemeim hatalmasra tágultak, ajkaim résnyire elnyíltak, s úgy bámultam Tom arcába, szemeibe, mintha most látnám őt először életemben, s mindez valami olyan csodát jelentene számomra, ami a világ összes karácsonyi ajándékával sem ér fel.
Erre most milyen választ vár? Úgy utálom, amikor ilyen… kis rohadék. Sohasem tudom, hogy mikor beszél komolyan, vagy egyáltalán mire akar kilyukadni. Ha most elkezdek találgatni, és véletlenül pofára esem, akkor akár a Föld másik oldalára is átrághatom magam, és még az sem lenne tőle elég távol. A pozitív kimenetelre nem is merek gondolni. Olyan szerencsém nincs.
Szóval, csak egy megoldás maradt. Kamu, hazudozás, menteni a törékeny holmit. Rendben. Mély levegő.
- Nem kell a mellébeszélés! Nyögd ki, hogy mit akarsz, vagy szállj le rólam! – Ha már hazudok, akkor a csillagok és a hold is velem bukik. S mint tudjuk, legjobb védekezés a támadás – na, ebben nem lesz hiba.
Hát, úgy láttam, Tom nem igazán erre a válaszra várt, mert egy pillanatra mintha kiesett volna a „szerepéből”. De tényleg csak egy pillanatra, hisz a következő percben már egy pajkos kis mosoly és szempilla-rebegtetés társaságában cirógatta arcát a még mindig ujjai között tartott hajtincsemmel.
- Miből gondolod, hogy akarok valamit?
- Ráhibáztam – rántottam meg a vállam és próbáltam olyan közömbös pofával nézni a szemeibe, ami csak kitelt tőlem az adott helyzetben. – Szóval?
- Szóval? – kérdezett vissza közelebb hajolva hozzám.
- Nekem dolgom van – jelentettem ki, kezemet ismételten csak mellkasára csúsztattam, s ezúttal már lendületből akartam lelökni őt magamról.
- Én pedig még nem végeztem veled. – Már csak azt vettem észre, hogy visítok, mint akit nyúznak. Tom váratlanul csapott le rám, s először szinte fel sem fogtam, hogy épp oldalamon cikáznak hosszú ujjai.
- Neee – nyöszörögtem levegő után kapkodva.
De ő nem kegyelmezett. Persze én se hagytam magam. Igyekeztem elkapni kutakodó kezeit, csak sajnos minden eredmény nélkül, mivel annyira lefoglalt, hogy még véletlenül se pisiljem össze magam. Végső megoldásként én is csikizni kezdtem őt. Ha harc, hát legyen harc! Én azonban nem álltam meg a pólónál. Ahogy sikerült kitapogatnom trikója alját, abban a szent pillanatban alá is siklott a kezem. Ujjaim megérintették meztelen bőrét, s ettől ő összerezzent. Bocsánat, ugrott egyet az ölemben, mintha megcsíptem volna. Pedig semmi mást nem tettem eleinte, csak kellemesen meleg oldalára simítottam tenyeremet, a bordáit érezve bőröm alatt, melyek minden egyes lélegzetvételekor megemelkedtek kissé.
Nem kényeztettem el magam, csak pár pillanatig tartottam mozdulatlanul kezemet, s még azelőtt elkezdtem csikizni az ölemben terpeszkedő „hercegemet”, hogy megrészegültem volna testének ilyetén közelségétől.
Jó kislány. Ezért kapok egy böszme nagy piros pontot.
Gondolataim közül Tom rángatott elő, ahogy fejhangon visítva ficánkol fölöttem, majd levegő után kapkodva fúrja arcát nyakamba. Úgy szorította puha ajkait a fülem mögötti érzékeny kis pontra, mintha onnan várná az életmentő oxigént. Forró leheletétől, ajkai érintésétől eddig soha nem érzett remegés futott végig a testemen, hogy aztán a hasamban érjen célt – ezzel belém fojtva a tiltakozás hangjait és a levegőt egyaránt. Hajának selymes fonatai arcomat cirógatták, s talán ha képes lettem volna lélegezni, akkor még az illatát is éreztem volna.
Megmozdította fejét, s így végigsimítva forró ajkaival bőrömön. Válaszként egy elégedett, mély sóhaj szaladt ki a számon, hogy azután, mint fuldokló kapkodjak levegő után.
Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, amiért ilyen helyzetbe hoztam magam. Amiért így elgyengültem. Esélyem sem volt, még csak reménykedni sem mertem abban, hogy esetleg, véletlenül nem hallotta meg. Ezt bizonyította az érzés is, hogy heves szuszogások közepette belemosolyog a nyakamba.
- Haragszol? – suttogta a bőrömbe. Kapásból rá akartam vágni egy baromi nagy igen-t, de csak a számat tátogattam, mint ponty a hálóban. Hallgatásomat azzal jutalmazta, hogy orrával megcirógatta a fülem mögötti gödröcskét. Ha azt képzelte, hogy ez segít, akkor rohadtul el van tévedve.
Beállt nálam az agyhalál.
Két választásom van. Vagy maradunk ebben a tökéletes és agyzsibbasztó pozícióban – ezzel kínozva saját magam –, vagy pedig a saját seggemet rugdosva vonulok ki ebből a rózsaszín lányregényből (nyáltengerből) – ez szintén kínzásnak számít –, és megőrzöm a maradék büszkeségem.
Nyert a kettes ajtó. Csöpögni később is ráérek – és a falba verni a fejem. Most előre a női önérzetért.
- Öhm… - nyögtem ki nagy nehézségek árán. – Lehajtogatnád magad rólam? – kérdeztem a legkedvesebben, ahogy csak tudtam, minden frusztrációmat két lábbal tiporva közben. (Égő lenne, ha még el is bőgném magam. Jobb esetben. Rosszabb esetben lekiabálnám a fejét…)
- Hm… megfontolandó. Egész kényelmes vagy – nyögte a fülembe elégedetten és még fészkelődött is mellé egy sort.
- Remek – szűrtem a fogaim között. Csalódottságomat mi sem fejezte ki jobban, mint az, hogy kezem-lábam szétdobtam és úgy elterültem Tom alatt, belesüppedve a párnába, mintha ez lenne a világ legkényelmesebb helye.
- Haragszol? – tette fel újra a már korábban elhangzott kérdést.
- Nem – feleltem egykedvűen, kerülve a pillantását, a plafont bámulva.
- Megbántottalak? – Újabb kérdés, közben az arcom tanulmányozása.
- Nem – válaszoltam a plafonnak.
- Ideges vagy?
- Nem. – Pedig már igazán kezdett felmenni a pumpa az agyamban. Mégis, nem akartam neki megadni azt az örömöt, hogy látványosan kiborulok.
- Megsértődtél? – Lehet hallani valakinek a hangján, hogy mosolyog? Igen. Határozottan lehet.
- Nem – prüszköltem, mint valami idegsokkos kismacska. Kezeivel két oldalt megtámaszkodott a fejem mellett, s közvetlen közelről nézett az arcomba.
- Akkor ezt most mondd úgy, hogy el is higgyem! – hajolt be a látómezőmbe. Kénytelen voltam ránézni, mivel az egész fejét a képembe tolta. Pislogni sem mertem. Egyrészt féltem, hogy a pilláimmal kicsapom a szemét, másrészt a szemeim szó szerint keresztbe álltak.
A jó büdös nyavalyának kell így megsértenie az intimszférámat; és akkor még bandzsítsak is! Feleségül ne vegyem esetleg?
- N-e-m – betűztem le, minden egyes hangot erősen megnyomva. – Szállj-le-rólam! – mondtam ugyanolyan határozottan.
- De csak mert ilyen szépen kéred. – Szinte köpte a szavakat. Megsértettem. Na, bumm. Most térden kúszva kellene bocsánatot kérnem? Ebben a pillanatban nem tudom őt sajnálni. Tudom, milyen érzés, ha visszautasítanak. Most már ő is tudja. Váljék egészségére.
Mire sikerült kipislogni a szememből a kancsalságot, ő már nem volt a szobában. Nem rohantam utána.
Tíz percig ücsörögtem a kanapén, megnyugodtam, relaxáltam, ki hogy nevezi, majd szép komótosan kisétáltam a konyhába. Az ikrek az asztalnál ültek, halkan beszélgettek, érkezésemkor viszont azonnal elhallgattak. Tom egy szó nélkül felállt és átvonult a nappaliba. Még csak rám se nézett.
Rendben. Ha neki így jobb… de ezt ketten is játszhatjuk.
Bill nem szólt semmit, csak megcsóválta a fejét, amolyan tiszta-hülyék-vagytok mozdulattal, s mielőtt sértett bátyja után ment volna, még nyomott egy cuppanós puszit a homlokomra.
Sok mindent kibírok, de a részvétet nem. Alighogy elfordult, elfogott egy, a torkomat fojtogató érzés, a tüdőm összeszorult, a szemem égett. Nem fogok sírni. Nem török össze. Nem lehet. Még nem.
Megráztam magam, mint aki egy rossz álomból ébred. Felmértem a konyha állapotát és befejeztem a műszakot mára. Elmosogattam, rendet raktam. Mindez idő alatt próbáltam nem gondolkodni. Ez össze is jött több-kevesebb sikerrel. Bambulni már profin tudok. Meg az ujjamat kaszabolni, mosogatás közben. Ha a bénaságtól nőnék, akkor már tutira ülve nyalnám a Holdat.
A fürdőszobában láttam el vérző kezem. A pipere polcon ott hevert a már egyszer előhalászott Disney-figurás kiszerelésű ragtapasz. Csak találomra vettem ki egyet.
A tükörbe nézve pillantásom azonnal a homlokomon terpeszkedő sárga plecsnire siklott, közepén a vigyorgó Goofy-val. Nem téptem le.
A fejemen Goofy, a kezemen Donald-kacsa. Tökéletes triót alkotunk. Három bénaság együtt.
- Már csak Pluto hiányzik a lábamra, és akkor aztán tényleg minden tökéletes lesz – sóhajtottam a tükörképemnek.
Gyorsan befejeztem a konyha-ganajozó projektet, majd besunnyogtam a nappaliba. A fiúk valami filmet néztek, talán. Bill ült szélen. Még szerencse, így legalább nem kell Tom előtt flangálnom. A végén megvádolna, hogy már tévét nézni sem hagyom.
Szóval megkocogtattam Bill vállát, majd a füléhez hajolva sutyorogtam.
Rajtam ugyan nem múlik a gondtalan tévézés öröme.
- Gyorsan lezuhanyozok, összekapom magam, és mehetünk is. Így jó lesz? – támaszkodtam a kanapé karfáján, míg felvázoltam a tervet.
- Ez időben mennyi? – Szerepcsere. Most ő hajolt hozzám, orra a fülemet súrolta szavai közben.
- Naa! – kuncogtam és megdörzsöltem fülecskémet. Nagyon alacsony a csiki-küszöböm. Bill csak vigyorgott rám, Tom felől viszont egy horkantásnak is beillő hang érkezett. Bill csak legyintett, s várta válaszom. – Kérdésedre válaszolva, szerintem 30 perc, plusz-mínusz 10 perc – vettem hangomat még halkabbra. – De nyugodtan menjetek előre, ha nem akartok várni. Majd utánatok megyek – rántottam meg a vállam elgondolkozva.
- Szó sem lehet róla! – vágta rá hangosan Bill, elfeledkezve magáról. Tenyeremet azonnal a szájára tapasztottam, de azért vigyorogtam is egy sort.
- Jól van, nyugi, tigris! – Mielőtt visszahúztam volna a kezem, éreztem, hogy Bill egy aprócska puszit nyom a tenyerembe. – Sietek. – A válaszom egy hasonlóan gyengéd gesztus volt; egy leheletfinom puszit kapott az ajkaira. Először csak pislogott rám, de hamar magára talált. Vigyorogva nézett utánam.
Belibbentem a szobámba. A fiókokból előrángattam egy farmert, pólót, fehérneműt. Egy gyors zuhany bőrt olvasztóan forró vízzel, s már szárítkoztam is. Az öltözésből viszont nem lett semmi. Nem találtam a bugyimat. Háromszor is áttúrtam a kupacot, de az a kis rohadék nem volt ott.
A francba! Biztos elhagytam útközben. Most vonulhatok végig a lakáson egy szál törölközőben. Ha szerencsém van, akkor eltaknyolok és villantok is. Remek. Ez még úgy hiányzott a mai napból.
Vetettem egy gyors pillantást a tükörképemre – mennyire vagyok vállalható állapotban. Az arcom kipirult, a hajam a fejem tetején, mint valami szénaboglya. Egy-két tincs szabadon ficánkolt, néhány szál viszont vizesen tapadt a hátamra.
Az ajtó előtt állva előbb hallgatóztam. Ha csak Bill lenne kint, azt vállalnám. De Tom… Az egy teljesen más kérdés.
Próbáltam a lehető leghalkabban kinyitni az ajtót. Csak résnyire nyitottam, s előbb a fejemet dugtam ki. Hatalmasat dobbant a szívem. Tom ott állt a folyosón, a szobám ajtaja előtt. Nekem háttal. Úgy tűnt, nem vett észre. Óvatosan kibújtam a fürdőből. Lábujjhegyen indultam meg felé. A törölközőmet szinte már görcsösen szorítottam a testemhez. Mezítlábas lábaimmal úgy osontam, mint egy macska.
Ha azt képzeltem, hogy ennél már nem lehet rosszabb, akkor tévedtem. Hirtelen lehajolt (mondanám, hogy megcsodáltam kerek popsiját… de nem, a böhöm nagy pólója eltakarta a kilátást), és én csak most vettem észre a bugyimat. A lábai előtt. Édes Jézusom! Majdnem agyvérzést kaptam, amikor ujjai közé csippentve felemelte a földről a tömény-fekete-csipke-alkotta, leheletvékony francia bugyimat. Az arcom paprikavörössé vált és kivert a víz.
Most hogy menjek oda? Hogy vegyem el tőle? Mi a francot csináljak? Basszus!
Tom oldotta meg a problémát
A rá jellemző lazasággal fordult meg, végig a fehérneműmön tartva kutató pillantását. Úgy álltam ott, mint egy hatalmas érett paradicsom a vizslató pillantások kereszttüzében. Tenyerembe temettem arcom, de ujjaim között azért leskelődtem, és vártam, hogy mikor fog végre észrevenni.
Na, igen. Durván perverz mosoly terült el az arcán, bugyimat pedig a mutatóujján pörgette, s úgy lépkedett hozzám egyre közelebb.
Csak álltam ott teljes zavarban. Már nem kukucskáltam, hanem összeszorítottam a szemeimet.
Vártam egy hülye megjegyzést, egy perverz utalást, egy mondatot. De nem történt semmi. Lassan leengedtem kezem, s félve kinyitottam szemeim.
Tom mellettem állt, és pirosló fejemet fixírozta. Belenéztem a barna szempárba, valamilyen érzés után kutatva, de nem hagyott időt nekem. Egy gyors mozdulattal – szabad kezeim híján – a vállamra dobta bugyimat. Meg sem várta, mit reagálok, csak úgy otthagyott. Vissza sem nézett rám.
Álltam és bámultam ki a fejemből. Reszkettem, mint a kocsonya, fogaim folyamatosan összekoccantak. Alig tudtam elindulni, mivel a térdeim a legelső mozdulatnál megrogytak, s kis híján felnyaltam a követ. Nagy nehezen bebotorkáltam a fürdőszobába és lerogytam a kád szélére.
- Mi történt velünk? – temettem tenyerembe arcomat.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése