- Nem kellene orvost hívni? – kérdezte csendben egy fiú, azt hiszem. Nem tudtam, hogy hol voltam, kikkel, de nagyon jó érzés volt összegömbölyödve feküdni. Félig ébren voltam, hallottam, hogy beszélgetnek, rólam, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Egyelőre jó volt csak feküdni a pihe-puha ágyikóban.
- Várjunk, amíg felébred – hallottam meg az ismerős hangot. Ha jól érzékeltem, akkor ő volt hozzám a legközelebb.
- Rendben, haver. De mi akkor megyünk. Nem akarunk zavarni – mondta egyikük. Ezután kisebb felfordulás alakult ki, mivel az egyik srác, történetesen az, aki az előbb orvosért ment volna, nem igazán akarta otthagyni Tomot. Ha jól sejtem, akkor ez a személy csakis Bill lehetett. Tom öccse. A maradék két hangról fogalmam sem volt, hogy kihez tartozik. Persze volt egy-két tippem. De egyelőre még csak a Tomét tudtam 100%-osan elkülöníteni a többiekétől, annak ellenére, hogy öt mondatnál többet nem igen mondott rövid ismeretségünk ideje alatt.
Miután becsukódott az ajtó, nem hallottam semmi mást, csak Tom sóhaját. Próbáltam nyugodtan és egyenletesen venni a levegőt, hogy ne tűnjön fel neki, már percek óta ébren vagyok és hallgatózom. Pár pillanat múlva ruha suhogását hallottam, majd éreztem, ahogy az ágy besüpped mellettem. A szívem kihagyott egy ütemet, majd kétszer olyan gyorsan kezdett dübörögni.
Mi a franc van velem? Basszus! A szívem mindjárt lyukat üt a mellkasomon és szépen Tom ölébe pattog… Ezt nem szabad! Ez nem történhet meg.
Győzködtem magam, és küzdöttem a rám törő érzések ellen. Bár ezen mondjuk nem sokat segített, hogy az arcomon éreztem a pillantását. Tisztán éreztem, az arcom mely részein siklik végig a tekintete. Égett a bőröm, forrt a vérem. Küzdöttem a testemmel, hogy véletlenül se moccanjak meg, és áruljam el magam. Oké, ez addig tök jól működött, amíg nem éreztem meg egy finom érintést az orromon. Mintha csak egy tollpihe lenne, vagy éppen a lágy szellő simogatná a bőröm.
Libabőrös lettem. Ezen igazán nincs mit tagadni. Ha valóban csak egy tollpihe lett volna, akkor is ugyanez történik.
És élveztem. Ezen sincs mit tagadni. Olyannyira jólesett, hogy majdnem elmosolyodtam. Csak az utolsó pillanatban sikerült észbe kapnom, és megzaboláznom arcizmaimat.
És ettől… megijedtem. Oké, nem megijedtem, hanem betojtam, úgy ahogy kell. Nem, ne essék félreértés, nem Tomtól féltem, és attól, hogy ha úgy vesszük, akkor egy tök idegen emberrel vagyok egy szobában, hanem saját magamtól. Attól az érzéstől, amit kiváltott belőlem már a puszta jelenlétével. Az érintéséről már nem beszélve.
Majdnem felnyögtem, amikor megéreztem ujját az államon, közvetlenül az ajkam alatt.
Hagyd abba, kérlek! Miért kínzol?
Egy másodpercre megtorpant, mintha valóban meghallotta volna a gondolataimat, és érintése is veszített erejéből, mígnem el is tűnt bőrömről. Már épp fellélegeztem volna, de ugyanakkor, szinte belém mart a hiánya, és… Tisztán emlékszem, hogy nem ért hozzám, mégis, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy keze az ajkaim fölött hezitál.
Ezt nem hagyhatom!
Teljesen bepánikoltam, és rögtön fészkelődni kezdtem, hogy úgy tűnjön, épp ébredezem. A halk nyöszörgést is bevetettem, hogy tényleg hiteles legyek. Mellesleg máskor is így szoktam felkelni, szóval annyira mégsem volt nehéz megjátszanom.
- Mit mondasz? – kérdezte Tom. Majdnem felnyögtem a hangjától. Csupán csak pár centire lehetett arca az arcomtól. Forró leheletét is éreztem… És ahogy az illata betöltötte az orromat, a tüdőmet… Istenem… Ezt az illatot palackozni kellene…
- Még öt percet… - motyogtam. Nem esett nehezemre megjátszani, hogy alig tudok értelmes szavakat kinyögni. Kész kínszenvedés volt. Mellesleg éreztem, hogy el fogok pirulni, nagyon hamar, ha nem teszek valamit, hogy minél messzebbre kerüljek tőle. Még ha ez csak pár milliméter is. Ezért kezdtem el ficeregni, és ezért bújtam még mélyebben a párnámba.
Akkor most szép lassan elszámolok ötig, közben még színészkedem egy kicsit és megnyugszom. Innen már nincs visszaút. Ideje felkelnem és elhúzni innen.
Az elhatározást tett követte. Mondjuk egy kicsit hangosabban fújtam ki a levegőt, mint ahogy normális lett volna, ettől meg még idegesebb lettem. Azt hiszem, ez az arcomra is kiülhetett. Ha ideges vagyok, mindig összehúzom a szemöldököm.
A franc! Ennyit arról, hogy megnyugszom. Ajjj! Tökmindegy! Tudjon rá, hogy most keltem fel, és durcás vagyok! Ennyi. És most már ideje lenne kinyitni a szemeimet is…
- Várjunk, amíg felébred – hallottam meg az ismerős hangot. Ha jól érzékeltem, akkor ő volt hozzám a legközelebb.
- Rendben, haver. De mi akkor megyünk. Nem akarunk zavarni – mondta egyikük. Ezután kisebb felfordulás alakult ki, mivel az egyik srác, történetesen az, aki az előbb orvosért ment volna, nem igazán akarta otthagyni Tomot. Ha jól sejtem, akkor ez a személy csakis Bill lehetett. Tom öccse. A maradék két hangról fogalmam sem volt, hogy kihez tartozik. Persze volt egy-két tippem. De egyelőre még csak a Tomét tudtam 100%-osan elkülöníteni a többiekétől, annak ellenére, hogy öt mondatnál többet nem igen mondott rövid ismeretségünk ideje alatt.
Miután becsukódott az ajtó, nem hallottam semmi mást, csak Tom sóhaját. Próbáltam nyugodtan és egyenletesen venni a levegőt, hogy ne tűnjön fel neki, már percek óta ébren vagyok és hallgatózom. Pár pillanat múlva ruha suhogását hallottam, majd éreztem, ahogy az ágy besüpped mellettem. A szívem kihagyott egy ütemet, majd kétszer olyan gyorsan kezdett dübörögni.
Mi a franc van velem? Basszus! A szívem mindjárt lyukat üt a mellkasomon és szépen Tom ölébe pattog… Ezt nem szabad! Ez nem történhet meg.
Győzködtem magam, és küzdöttem a rám törő érzések ellen. Bár ezen mondjuk nem sokat segített, hogy az arcomon éreztem a pillantását. Tisztán éreztem, az arcom mely részein siklik végig a tekintete. Égett a bőröm, forrt a vérem. Küzdöttem a testemmel, hogy véletlenül se moccanjak meg, és áruljam el magam. Oké, ez addig tök jól működött, amíg nem éreztem meg egy finom érintést az orromon. Mintha csak egy tollpihe lenne, vagy éppen a lágy szellő simogatná a bőröm.
Libabőrös lettem. Ezen igazán nincs mit tagadni. Ha valóban csak egy tollpihe lett volna, akkor is ugyanez történik.
És élveztem. Ezen sincs mit tagadni. Olyannyira jólesett, hogy majdnem elmosolyodtam. Csak az utolsó pillanatban sikerült észbe kapnom, és megzaboláznom arcizmaimat.
És ettől… megijedtem. Oké, nem megijedtem, hanem betojtam, úgy ahogy kell. Nem, ne essék félreértés, nem Tomtól féltem, és attól, hogy ha úgy vesszük, akkor egy tök idegen emberrel vagyok egy szobában, hanem saját magamtól. Attól az érzéstől, amit kiváltott belőlem már a puszta jelenlétével. Az érintéséről már nem beszélve.
Majdnem felnyögtem, amikor megéreztem ujját az államon, közvetlenül az ajkam alatt.
Hagyd abba, kérlek! Miért kínzol?
Egy másodpercre megtorpant, mintha valóban meghallotta volna a gondolataimat, és érintése is veszített erejéből, mígnem el is tűnt bőrömről. Már épp fellélegeztem volna, de ugyanakkor, szinte belém mart a hiánya, és… Tisztán emlékszem, hogy nem ért hozzám, mégis, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy keze az ajkaim fölött hezitál.
Ezt nem hagyhatom!
Teljesen bepánikoltam, és rögtön fészkelődni kezdtem, hogy úgy tűnjön, épp ébredezem. A halk nyöszörgést is bevetettem, hogy tényleg hiteles legyek. Mellesleg máskor is így szoktam felkelni, szóval annyira mégsem volt nehéz megjátszanom.
- Mit mondasz? – kérdezte Tom. Majdnem felnyögtem a hangjától. Csupán csak pár centire lehetett arca az arcomtól. Forró leheletét is éreztem… És ahogy az illata betöltötte az orromat, a tüdőmet… Istenem… Ezt az illatot palackozni kellene…
- Még öt percet… - motyogtam. Nem esett nehezemre megjátszani, hogy alig tudok értelmes szavakat kinyögni. Kész kínszenvedés volt. Mellesleg éreztem, hogy el fogok pirulni, nagyon hamar, ha nem teszek valamit, hogy minél messzebbre kerüljek tőle. Még ha ez csak pár milliméter is. Ezért kezdtem el ficeregni, és ezért bújtam még mélyebben a párnámba.
Akkor most szép lassan elszámolok ötig, közben még színészkedem egy kicsit és megnyugszom. Innen már nincs visszaút. Ideje felkelnem és elhúzni innen.
Az elhatározást tett követte. Mondjuk egy kicsit hangosabban fújtam ki a levegőt, mint ahogy normális lett volna, ettől meg még idegesebb lettem. Azt hiszem, ez az arcomra is kiülhetett. Ha ideges vagyok, mindig összehúzom a szemöldököm.
A franc! Ennyit arról, hogy megnyugszom. Ajjj! Tökmindegy! Tudjon rá, hogy most keltem fel, és durcás vagyok! Ennyi. És most már ideje lenne kinyitni a szemeimet is…
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése