30. rész - "Ajjaj"
A jelen pillanat azonban nem volt alkalmas arra, hogy a szúnyogcsípésemet vakargassam.
A fiúk önfeledt kacagásának hangja diszkréten megkocogtatta a vállam (beleordított a fülembe), és felhívta a figyelmem az elvégzendő legfontosabb feladatra, vagyis arra, hogy már rég a konyhaművészetem bizonyítékán kellene dolgoznom, nem pedig Harry Pottert játszani és emlékeket kukkolni.
Úgy pattantam fel a földről, mint aki hangyabolyba ült, majd azonnal neki is láttam a tészta összeállításának.
Egészen jól haladtam. Az első adag már a sütőben volt, és épp a második fajta hozzávalóit kevergettem egy tálban. Már csak a kakaópor hiányzott belőle.
Az említett összetevőt a mosogató fölötti szekrényben tartom. Szokásom, hogy mikor kiveszek onnan valamit, akkor rendszeresen elfelejtem visszahajtani az ajtót, s már csak akkor veszem észre a bambaságom, amikor már teszem vissza például a cukrot.
Ezért is történhetett meg az (ami már oly sokszor), hogy egy jól irányzott, erőteljes mozdulattal, fordulatból belefejeltem a száját tátogató szekrény ajtajába. Egyenesen bele a sarkába.
- Jézusom! – nyekeregtem, közben kezeimet a fejemre szorítottam ott, ahol az ütés érte, valahol a bal szemöldököm fölött. Nem kiabáltam, nem óbégattam, mindössze az előbbi, egyetlen szó hagyta el a számat. A szemeimet elfutó könnyek ellen nem tehettem pusztán csak annyit, hogy addig préselem össze szemhéjaimat, míg a hirtelen jött fájdalom nagy része el nem múlik. Nagyon reméltem, hogy ez nem fog túl sokáig tartani, és nem kell már sokáig ott görnyednem a mosogató fölött.
- Hát veled meg mi történt? – rezzentem meg az imádott hangtól.
- Neked minek tűnik? – szűrtem a fogaim között a még mindig lüktető fájdalomtól.
- Azért nem kell leharapni a fejem – morogta. – Na, gyere! Mutasd meg szépen Tom bácsinak a bibidet – gügyögte és éreztem, ahogy egyik karjával átöleli a derekam, míg szabad kezével az én kezemet próbálja lefeszegetni a homlokomról.
- Fáj – nyávogtam és egy könnycsepp is végiggördült az arcomon, pusztán csak a drámai hatás kedvéért.
- Tudom, de meg kell néznem.
- De mi van, ha betört a fejem, és a kezem az egyetlen, ami még odabent tartja az agyamat? – hadartam el, és próbáltam meg kibújni az öleléséből.
- Ez nem valószínű. Szerintem túl sok Dr. House-t nézel – jelentette ki egy lemondó sóhaj után. A második mondatot mintegy magának motyogta. A menekülési kísérletemre válaszként pedig még erősebben szorított magához.
- És ha mégis? – ellenkeztem még mindig. Fejemet folyamatosan az ellenkező irányba húztam, ahogy megéreztem rajta az ujjak gyengéd érintését.
- Biztos, hogy nem – jelentette ki olyan mert-én-jobban-tudom hangsúllyal. (Biztos az anyukájától nyúlta le.) – Maradj már nyugton! – emelte meg türelmetlenül a hangját.
- De fájni fog. – Hiába is próbálkoztam, a hangom remegése elárulta, hogy nem sok minden tart vissza a sírástól.
- Nem fog. Megígérem – suttogta közvetlenül a fülembe. S mivel még mindig nem fért a sebhez, hosszú ujjaival cirógatni kezdte a kézfejemet. Ez meg is tette a hatását, és az, ahogy forró leheletét éreztem a bőrömön, ahogy ajkai súrolták a fülem, a nyakam, s ujjai, melyek eddig a derekamon pihentek, most feljebb kúsztak a testemen, és szinte belemartak a pólómba és a bőrömbe. S hogy szabaduljak a bizsergő érzéstől, mely a testem minden egyes pontján jelentkezett, lassan leengedtem kezeimet, s az eddig összeszorított szemeimet is résnyire nyitottam. Az első pillanatokban kis fekete foltok táncoltak a szemeim előtt, de ahogy tisztult a kép, azzal egy időben fordítottam fejemet balra, Tom irányába.
- Mondd, hogy nem folyt ki az agyam – pislogtam rá, s próbáltam nem tudomást venni a pilláimon ülő könnycseppekről.
- Nem fogok hazudni, ez elég csúnya – állapította meg hosszú másodpercekkel később, mialatt hideg ujjaival megérintette a homlokomat a sebtől nem messze.
- Csak az igazat. Egy tízes skálán mennyire csúnya? – fúrtam pillantásomat az övébe. Abban a percben egyedül az a barna szempár tartotta bennem a lelket.
- Őszintén? – Pillantása határozott volt, egy másodpercre sem törte meg a szemkontaktust. Nem válaszoltam, mindössze egy bizonytalan biccentés-féle tellett tőlem. – Egy erős ötös. – Bátorításképpen egy édes félmosolyt is küldött felém. Nem tehettem róla, de ahogy ott tartott a karjaiban, arcával, testével pusztán csak pár centiméterre tőlem, mosolyogva, kezdtek összemosódni a színek. Csak azért imádkoztam, hogy nehogy elájuljak. Már csak az kellett volna, hogy szépen nőiesen belefejeljek a mosogatóba. Azt hiszem, ennél több önalázást egy napon már nem bírtam volna feldolgozni.
- Vérzik? – embereltem meg magam valamennyire és egy nagy nehezen kierőszakolt „gombóc-nyelés” után sikerült kinyögnöm az első, viszonylag értelmes kérdést.
- Nem – nyugtatott meg szinte azonnal. – Viszont egy hajszálnyit szétnyílt a bőr felszíne – magyarázta halkan, duruzsolva. Végig olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a hozzám préselődő teste minden egyes porcikáját.
- Ez nagyon úgy hangzott, mintha ez lett volna a jó hír, a rossz pedig most fog következni – nyeltem egy nagyot, egy újabb gombóckát. A torkom teljesen kiszáradt.
- Már kezd kékes-zöldes színezetet felvenni. Pár napig biztos fog látszani. És… - fújta ki hosszan a levegőt – lesz egy szép nagy púpod. De! – fojtotta belém a levegőt a tiltakozás első szavához. – Annyit tehetek, hogy valamennyire visszanyomom.
- Hogyan? – kérdeztem félve, s hangom felszaladt pár oktávot. Egész idő alatt úgy markoltam a mosogató peremét, hogy szinte már letörtem.
- Egy kanállal? – vigyorodott el kényszeredetten.
- Fájni fog? – sandítottam rá. Teljesen felesleges volt feltennem ezt a kérdést, hiszen már tudtam rá a választ. Még általános iskolában, az egyik osztálytársam beverte a fejét, és a tanító néni egy kanállal nyomta le a puklit a fején, hogy azért mégse dagadjon bucira a homloka. Nekem akkor az osztálytársam megnyilvánulásai alapján úgy tűnt, hogy nem volt éppen túl kellemes a dolog. Jó, tudom, hogy egy tíz éves gyerek máshogy éli meg, de azért nekem sem voltak illúzióim, főleg úgy, hogy tudom, baromi kicsi a fájdalomküszöböm.
- Fogalmam sincs. Lehet – mondta és közben már félig fordult is, hogy elvegyen egy tiszta kanalat a csepegtetőről. Mivel nem kaptam egyértelmű választ és ettől még csak meg sem nyugodtam, kihasználtam a lehetőséget, vagyis Tom pillanatnyi figyelmetlenségét, és kibújtam az öleléséből. Sajnos nem voltam olyan gyors, mint gondoltam. Szinte rögtön el is kapta a derekam és háttal a mosogatónak nyomott. Kezeimet már épp emeltem, hogy megtámasztom a mellkasán – hm, tudnék mit kezdeni vele! –, s próbáltam volna eltolni magamtól, de semmit nem értem el vele, mivel egész testével a mosogatóhoz szorított, kezeimet a hasánál testünk közé bilincselve. Hiába is küzdöttem (én tényleg beleadtam mindent, de azok az izmok és az a test), nem tudtam kiszabadulni, viszont úgy préselődött, tapadt egymáshoz a testünk… szinte a sajátomnak éreztem az ő lélegzetvételeit, szíve dobbanásait.
Egy szóval, letaglózott a helyzet intimitása, amiben voltunk.
De tovább már nem tudtam erre koncentrálni, ugyanis belehasított fejembe a fájdalom, amit Tom váltott ki és az ő hülye kanala.
Csak egyszer legyen ennek vége… Én megverem ezt a hülyegyereket! Elment az esze? Honnan szedhette ezt az agyament ötletet? Amint kiszabadulok, úgy elagyabugyállak egy fakanállal, nem is, inkább sodrófával, hogy a drágalátos öcsikéd fog egyedül emlékeztetni arra, milyen is volt az arcod fénykorában.
Összeszorítottam a szemem és az ajkaim, de azért magamban puffogtam rendesen.
- Mi tart már ilyen – lépett be Bill a konyhába – sokáig – nyögte ki az utolsó szót is, mikor meglátott minket. Vagyis azt, ahogy Tom lábaim közé ékelődve, testével présel a mosogatóhoz, s mindeközben egy kanál segítségével bőszen lapogatja a fejem. Persze arról se feledkezzünk meg, hogy én mindezt hősök bátorságával, egy nyikkanás vagy jajszó nélkül tűröm. Épp ellenkezőleg. Nem én vagyok az, aki felszisszen, hanem Tom. És erről egyedül csakis én tehettem. Alig pár másodperce esküdtem véres bosszút az engem terrorizáló Kaulitz ellen, de máris a tettek mezejére léptem. Amennyire a helyzetem lehetővé tette, ujjaimat Tom hasfalának feszítettem. (Legalábbis úgy gondolom, hogy a hasfala volt.)
- Hé! Ne gyerekeskedj! Mindjárt kész vagyok! – emelte meg a hangját. Egy kis feszültséget azért kiéreztem a szavaiból. Nem baj. Megérdemelte.
- Már megint bénáztál? – sóhajtotta Bill. Hangjában fellelhető volt az aggodalom színezete, ugyanakkor szinte teljesen biztos voltam benne, hogy fültől fülig vigyorog.
- Fogd be! – szűrtem összeszorított fogaim közül, felpaprikázott idegállapotban.
Ezzel egy időben végre Tom is megkegyelmezett nekem, s bár még mindig nem hagyott menekülni, legalább már nem tapicskolta a fejem. Milyen kedves…
- Bill, hoznál egy ragtapaszt? – Egy hatalmas sóhaj szakadt fel a tüdőmből. – Keresd a szokásos helyen! – fűzte még hozzá, mikor öccse tanácstalan arcára nézett. Mindezt csak azért tudom, mert ekkor már Tomot bámultam könnyes pilláimon keresztül.
Mi az, hogy a szokásos helyen? Kösz szépen. Most tényleg arra akart utalni ezzel, amire gondolom, hogy gondolhatott, mikor mondta? Majd adok én neked…
És már megint csak puffogtam magamban. Legszívesebben ott helyben belevertem volna a fejét a falba. De most tényleg! Hogy lehet valaki ilyen szenya? Miért kell folyton felemlegetni a kétbalkezességemet és- lábasságomat? Bocsánat! Ő Mr Tökély, minden olyan hiányzik belőle, ami letaszíthatná az istenek közül. Ő Tom Kaulitz, a lányok állványa, akarom mondani bálványa, ő sosem hibázik… Ő a TÖKÉLETES PASI! Jó nagy betűkkel!
Miután kellően felhergeltem magam, mint a mennykő csapott belém a felismerés, hogy ebben a pillanatban ég szénné a sütőben az, amiért én nyomorult még a véremet is áldoztam.
- Ne! – kiáltottam fel, s taszítottam el magamtól Tomot. Erősebbre sikerült a mozdulat, mint ahogy terveztem. Konkrétan felkentem a falra. Igaz, ezt már csak az után láttam, hogy fogókesztyűbe bújtatott kezembe fogtam a forró sütőformát, s feltettem a tűzhely tetejére. Előbb alaposan leellenőriztem a sütik állapotát – hál’ Istennek, még épp időben kaptam ki őket –, majd vigyorogva és nem mellesleg megkönnyebbülve emeltem fel a fejem… ugyanabban a pillanatban meg is dermedtem. Tom még mindig a falnál állt, kezeit védekezően maga elé tartva, hatalmas szemeket meresztve.
- Jól vagy? – kérdeztem halkan. Ekkor már Bill is újra a konyhában volt, s mellettem toporgott. Nem mertünk közelebb lépni. Szó, ami szó, Tom elég ijesztően nézett ki. Kezdtem aggódni, hogy most bizony azzal a kanállal fogja rólam lenyúzni az összes bőrt. De ő még mindig nem mozdult meg. Tanácstalanul néztem Billre, de választ tőle sem kaptam, csak egy „fogalmam-sincs” vállrándítást.
- Tom… - nyögte bátortalanul Bill. Ezúttal már reagált a kérdezett. Bár nem tette volna! Lassan felénk fordította a fejét. Ó, Istenem! Azok a szemek! Csak úgy izzott a pillantása, melyet felém küldött. A gyomrom azon nyomban összekucorodott ijedtében. Nem tudom, hogy Bill mit láthatott a szemeiben, de egy-két tippem azért volt. Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, de közben azért vakon Bill keze után kezdtem tapogatózni. Majdnem felröhögtem, mert a szemem sarkából megláttam, hogy a nagyfiú is ugyanezt teszi. Minden idegszálával bátyjára koncentrált, de azért próbálta velem is felvenni a kontaktust.
Pár pillanatig csak egymást elkerülve kalimpáltunk, de ahogy rátalált ujjaimra és hatalmas tenyerébe csúsztattam apró kézfejemet, elöntött a tökéletes biztonság és nyugalom érzete. Ez az egyik közös tényező hármunk kapcsolatában. Annak ellenére, hogy csak rövid ideje ismerjük egymást, 100%-osan megbízom bennük. Még sohasem volt olyan ember az életemben, akire így rá tudtam volna bízni magam, mind érzelmileg, mind fizikailag.
Elég! Ez most nem a megfelelő pillanat a lélekbúvárkodásra!
Bill még mindig nem nézett rám, Tom pedig még mindig nem mozdult el a faltól. Ha azt mondom, hogy a levegő is megfagyott, akkor az nem fejezi ki pontosan a kialakult helyzetet. Sőt. Ha az összes közhelyet fel tudnám sorolni, biztos vagyok benne, egyik sem lenne elég jó.
A már idegeimet cincáló mozdulatlanságot Bill törte meg, de csak miután alig észrevehetően megmozgattam ujjaimat a szorításában, hogy jelezzem, ideje lenne tenni valamit.
Lassan, megfontoltan, mellőzve minden hirtelenkedést, kezdte el húzni a karomat, ezáltal jómagamat is a háta mögé.
A szituáció egyfajta természetfilm-jelleget kezdett felvenni. Röhejes volt az egész. Mi magunk viselkedtünk röhejesen.
Tom volt a hatalmas, vérengző fenevad, Bill a természetjáró nagymenő, aki egy kósza szőrszálból is meg tudja állapítani az állat fajtáját, nemét, korát, és hogy mikor látogatta meg utoljára a szabadtéri toi-toi budit. Ebben a történetben szerény személyem volt az áldozat, az ártatlan bolyhos nyuszika, akit a csúnya, gonosz húsevő szörnyeteg épp felfalni készül, s akit a mi hősünknek az élete árán is meg kell mentenie.
- Indulj el lassan az ajtó felé! – súgta halkan Bill. Még mindig halálosan komoly arcot vágott. Én pedig még mindig nem tudtam, hogy ez most komoly, vagy pedig csak ennyire jó színészek és csak az idegeimet húzzák. – Ha elindulna utánad, én feltartom. Te csak menj, ne nézz hátra! – mondta úgy, mintha egy egész farkas-falka állna vele szemben, alig két méterre.
- Bill… biztos, hogy ezt akarod tenni? – mentem bele a játékba. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez is csak játék, a Kaulitzok hülye stílusában. – Engem akar. Te még megmenekülhetsz, neked még nem késő! – Mindig is tudtam, hogy színésznőnek kellett volna állnom már évekkel ezelőtt. Büszke voltam magamra, hisz tökéletesen tudtam megformálni az önfeláldozó hősnő karakterét. – Ne kockáztass Bill! Neked több esélyed van innen élve kijutni, de nekem… nekem már végem – sóhajtottam mindenről lemondva.
- Ne mondd ezt, kérlek! Neked élned kell! Még annyi minden vár rád! Menj! – könyörgött nekem, még mindig háttal állva. Őszintén szólva, már majdnem felnyerítettem, de láttam, hogy Tom is hősiesen küzd, hogy magába fojtsa a torkán feltörő hangokat.
- Oké – megrántottam a vállam és már el is rajtoltam az ajtó felé.
- Mi van? – horkant fel Bill, majd rögtön utánam is fordult.
- Te mondtad! – kiabáltam vissza félig-meddig nevetve, már az előszobából.
- Bratyó! Bosszulj meg! – hallottam Bill sértett hangját, ugyanakkor a szapora léptek közeledő hangját.
- Ajjaj! – nyögtem, de már nem tudtam hova bújni, csak álltam a nappali közepén.
Tom, mint egy dúvad, csörtetett be utánam, nagyokat fújtatva, komoly ábrázattal. Szótlanul álltam, karjaimat magam köré fűzve, s már szinte teljesen rátapadva a barna, keleties stílusú ruhásszekrényemre, mely az ajtótól legtávolabb eső sarokban állt.
A nagyvad azonban nem állt meg, lassú léptekkel beljebb jött, majd becsukta maga után az ajtót, hogy ezzel is teljesebbé tegye számomra a lelki terrort.
- Szia… - nyögtem felé egy kényszerített vigyor kíséretében.
\m/(-.-)\m/
A fiúk önfeledt kacagásának hangja diszkréten megkocogtatta a vállam (beleordított a fülembe), és felhívta a figyelmem az elvégzendő legfontosabb feladatra, vagyis arra, hogy már rég a konyhaművészetem bizonyítékán kellene dolgoznom, nem pedig Harry Pottert játszani és emlékeket kukkolni.
Úgy pattantam fel a földről, mint aki hangyabolyba ült, majd azonnal neki is láttam a tészta összeállításának.
Egészen jól haladtam. Az első adag már a sütőben volt, és épp a második fajta hozzávalóit kevergettem egy tálban. Már csak a kakaópor hiányzott belőle.
Az említett összetevőt a mosogató fölötti szekrényben tartom. Szokásom, hogy mikor kiveszek onnan valamit, akkor rendszeresen elfelejtem visszahajtani az ajtót, s már csak akkor veszem észre a bambaságom, amikor már teszem vissza például a cukrot.
Ezért is történhetett meg az (ami már oly sokszor), hogy egy jól irányzott, erőteljes mozdulattal, fordulatból belefejeltem a száját tátogató szekrény ajtajába. Egyenesen bele a sarkába.
- Jézusom! – nyekeregtem, közben kezeimet a fejemre szorítottam ott, ahol az ütés érte, valahol a bal szemöldököm fölött. Nem kiabáltam, nem óbégattam, mindössze az előbbi, egyetlen szó hagyta el a számat. A szemeimet elfutó könnyek ellen nem tehettem pusztán csak annyit, hogy addig préselem össze szemhéjaimat, míg a hirtelen jött fájdalom nagy része el nem múlik. Nagyon reméltem, hogy ez nem fog túl sokáig tartani, és nem kell már sokáig ott görnyednem a mosogató fölött.
- Hát veled meg mi történt? – rezzentem meg az imádott hangtól.
- Neked minek tűnik? – szűrtem a fogaim között a még mindig lüktető fájdalomtól.
- Azért nem kell leharapni a fejem – morogta. – Na, gyere! Mutasd meg szépen Tom bácsinak a bibidet – gügyögte és éreztem, ahogy egyik karjával átöleli a derekam, míg szabad kezével az én kezemet próbálja lefeszegetni a homlokomról.
- Fáj – nyávogtam és egy könnycsepp is végiggördült az arcomon, pusztán csak a drámai hatás kedvéért.
- Tudom, de meg kell néznem.
- De mi van, ha betört a fejem, és a kezem az egyetlen, ami még odabent tartja az agyamat? – hadartam el, és próbáltam meg kibújni az öleléséből.
- Ez nem valószínű. Szerintem túl sok Dr. House-t nézel – jelentette ki egy lemondó sóhaj után. A második mondatot mintegy magának motyogta. A menekülési kísérletemre válaszként pedig még erősebben szorított magához.
- És ha mégis? – ellenkeztem még mindig. Fejemet folyamatosan az ellenkező irányba húztam, ahogy megéreztem rajta az ujjak gyengéd érintését.
- Biztos, hogy nem – jelentette ki olyan mert-én-jobban-tudom hangsúllyal. (Biztos az anyukájától nyúlta le.) – Maradj már nyugton! – emelte meg türelmetlenül a hangját.
- De fájni fog. – Hiába is próbálkoztam, a hangom remegése elárulta, hogy nem sok minden tart vissza a sírástól.
- Nem fog. Megígérem – suttogta közvetlenül a fülembe. S mivel még mindig nem fért a sebhez, hosszú ujjaival cirógatni kezdte a kézfejemet. Ez meg is tette a hatását, és az, ahogy forró leheletét éreztem a bőrömön, ahogy ajkai súrolták a fülem, a nyakam, s ujjai, melyek eddig a derekamon pihentek, most feljebb kúsztak a testemen, és szinte belemartak a pólómba és a bőrömbe. S hogy szabaduljak a bizsergő érzéstől, mely a testem minden egyes pontján jelentkezett, lassan leengedtem kezeimet, s az eddig összeszorított szemeimet is résnyire nyitottam. Az első pillanatokban kis fekete foltok táncoltak a szemeim előtt, de ahogy tisztult a kép, azzal egy időben fordítottam fejemet balra, Tom irányába.
- Mondd, hogy nem folyt ki az agyam – pislogtam rá, s próbáltam nem tudomást venni a pilláimon ülő könnycseppekről.
- Nem fogok hazudni, ez elég csúnya – állapította meg hosszú másodpercekkel később, mialatt hideg ujjaival megérintette a homlokomat a sebtől nem messze.
- Csak az igazat. Egy tízes skálán mennyire csúnya? – fúrtam pillantásomat az övébe. Abban a percben egyedül az a barna szempár tartotta bennem a lelket.
- Őszintén? – Pillantása határozott volt, egy másodpercre sem törte meg a szemkontaktust. Nem válaszoltam, mindössze egy bizonytalan biccentés-féle tellett tőlem. – Egy erős ötös. – Bátorításképpen egy édes félmosolyt is küldött felém. Nem tehettem róla, de ahogy ott tartott a karjaiban, arcával, testével pusztán csak pár centiméterre tőlem, mosolyogva, kezdtek összemosódni a színek. Csak azért imádkoztam, hogy nehogy elájuljak. Már csak az kellett volna, hogy szépen nőiesen belefejeljek a mosogatóba. Azt hiszem, ennél több önalázást egy napon már nem bírtam volna feldolgozni.
- Vérzik? – embereltem meg magam valamennyire és egy nagy nehezen kierőszakolt „gombóc-nyelés” után sikerült kinyögnöm az első, viszonylag értelmes kérdést.
- Nem – nyugtatott meg szinte azonnal. – Viszont egy hajszálnyit szétnyílt a bőr felszíne – magyarázta halkan, duruzsolva. Végig olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a hozzám préselődő teste minden egyes porcikáját.
- Ez nagyon úgy hangzott, mintha ez lett volna a jó hír, a rossz pedig most fog következni – nyeltem egy nagyot, egy újabb gombóckát. A torkom teljesen kiszáradt.
- Már kezd kékes-zöldes színezetet felvenni. Pár napig biztos fog látszani. És… - fújta ki hosszan a levegőt – lesz egy szép nagy púpod. De! – fojtotta belém a levegőt a tiltakozás első szavához. – Annyit tehetek, hogy valamennyire visszanyomom.
- Hogyan? – kérdeztem félve, s hangom felszaladt pár oktávot. Egész idő alatt úgy markoltam a mosogató peremét, hogy szinte már letörtem.
- Egy kanállal? – vigyorodott el kényszeredetten.
- Fájni fog? – sandítottam rá. Teljesen felesleges volt feltennem ezt a kérdést, hiszen már tudtam rá a választ. Még általános iskolában, az egyik osztálytársam beverte a fejét, és a tanító néni egy kanállal nyomta le a puklit a fején, hogy azért mégse dagadjon bucira a homloka. Nekem akkor az osztálytársam megnyilvánulásai alapján úgy tűnt, hogy nem volt éppen túl kellemes a dolog. Jó, tudom, hogy egy tíz éves gyerek máshogy éli meg, de azért nekem sem voltak illúzióim, főleg úgy, hogy tudom, baromi kicsi a fájdalomküszöböm.
- Fogalmam sincs. Lehet – mondta és közben már félig fordult is, hogy elvegyen egy tiszta kanalat a csepegtetőről. Mivel nem kaptam egyértelmű választ és ettől még csak meg sem nyugodtam, kihasználtam a lehetőséget, vagyis Tom pillanatnyi figyelmetlenségét, és kibújtam az öleléséből. Sajnos nem voltam olyan gyors, mint gondoltam. Szinte rögtön el is kapta a derekam és háttal a mosogatónak nyomott. Kezeimet már épp emeltem, hogy megtámasztom a mellkasán – hm, tudnék mit kezdeni vele! –, s próbáltam volna eltolni magamtól, de semmit nem értem el vele, mivel egész testével a mosogatóhoz szorított, kezeimet a hasánál testünk közé bilincselve. Hiába is küzdöttem (én tényleg beleadtam mindent, de azok az izmok és az a test), nem tudtam kiszabadulni, viszont úgy préselődött, tapadt egymáshoz a testünk… szinte a sajátomnak éreztem az ő lélegzetvételeit, szíve dobbanásait.
Egy szóval, letaglózott a helyzet intimitása, amiben voltunk.
De tovább már nem tudtam erre koncentrálni, ugyanis belehasított fejembe a fájdalom, amit Tom váltott ki és az ő hülye kanala.
Csak egyszer legyen ennek vége… Én megverem ezt a hülyegyereket! Elment az esze? Honnan szedhette ezt az agyament ötletet? Amint kiszabadulok, úgy elagyabugyállak egy fakanállal, nem is, inkább sodrófával, hogy a drágalátos öcsikéd fog egyedül emlékeztetni arra, milyen is volt az arcod fénykorában.
Összeszorítottam a szemem és az ajkaim, de azért magamban puffogtam rendesen.
- Mi tart már ilyen – lépett be Bill a konyhába – sokáig – nyögte ki az utolsó szót is, mikor meglátott minket. Vagyis azt, ahogy Tom lábaim közé ékelődve, testével présel a mosogatóhoz, s mindeközben egy kanál segítségével bőszen lapogatja a fejem. Persze arról se feledkezzünk meg, hogy én mindezt hősök bátorságával, egy nyikkanás vagy jajszó nélkül tűröm. Épp ellenkezőleg. Nem én vagyok az, aki felszisszen, hanem Tom. És erről egyedül csakis én tehettem. Alig pár másodperce esküdtem véres bosszút az engem terrorizáló Kaulitz ellen, de máris a tettek mezejére léptem. Amennyire a helyzetem lehetővé tette, ujjaimat Tom hasfalának feszítettem. (Legalábbis úgy gondolom, hogy a hasfala volt.)
- Hé! Ne gyerekeskedj! Mindjárt kész vagyok! – emelte meg a hangját. Egy kis feszültséget azért kiéreztem a szavaiból. Nem baj. Megérdemelte.
- Már megint bénáztál? – sóhajtotta Bill. Hangjában fellelhető volt az aggodalom színezete, ugyanakkor szinte teljesen biztos voltam benne, hogy fültől fülig vigyorog.
- Fogd be! – szűrtem összeszorított fogaim közül, felpaprikázott idegállapotban.
Ezzel egy időben végre Tom is megkegyelmezett nekem, s bár még mindig nem hagyott menekülni, legalább már nem tapicskolta a fejem. Milyen kedves…
- Bill, hoznál egy ragtapaszt? – Egy hatalmas sóhaj szakadt fel a tüdőmből. – Keresd a szokásos helyen! – fűzte még hozzá, mikor öccse tanácstalan arcára nézett. Mindezt csak azért tudom, mert ekkor már Tomot bámultam könnyes pilláimon keresztül.
Mi az, hogy a szokásos helyen? Kösz szépen. Most tényleg arra akart utalni ezzel, amire gondolom, hogy gondolhatott, mikor mondta? Majd adok én neked…
És már megint csak puffogtam magamban. Legszívesebben ott helyben belevertem volna a fejét a falba. De most tényleg! Hogy lehet valaki ilyen szenya? Miért kell folyton felemlegetni a kétbalkezességemet és- lábasságomat? Bocsánat! Ő Mr Tökély, minden olyan hiányzik belőle, ami letaszíthatná az istenek közül. Ő Tom Kaulitz, a lányok állványa, akarom mondani bálványa, ő sosem hibázik… Ő a TÖKÉLETES PASI! Jó nagy betűkkel!
Miután kellően felhergeltem magam, mint a mennykő csapott belém a felismerés, hogy ebben a pillanatban ég szénné a sütőben az, amiért én nyomorult még a véremet is áldoztam.
- Ne! – kiáltottam fel, s taszítottam el magamtól Tomot. Erősebbre sikerült a mozdulat, mint ahogy terveztem. Konkrétan felkentem a falra. Igaz, ezt már csak az után láttam, hogy fogókesztyűbe bújtatott kezembe fogtam a forró sütőformát, s feltettem a tűzhely tetejére. Előbb alaposan leellenőriztem a sütik állapotát – hál’ Istennek, még épp időben kaptam ki őket –, majd vigyorogva és nem mellesleg megkönnyebbülve emeltem fel a fejem… ugyanabban a pillanatban meg is dermedtem. Tom még mindig a falnál állt, kezeit védekezően maga elé tartva, hatalmas szemeket meresztve.
- Jól vagy? – kérdeztem halkan. Ekkor már Bill is újra a konyhában volt, s mellettem toporgott. Nem mertünk közelebb lépni. Szó, ami szó, Tom elég ijesztően nézett ki. Kezdtem aggódni, hogy most bizony azzal a kanállal fogja rólam lenyúzni az összes bőrt. De ő még mindig nem mozdult meg. Tanácstalanul néztem Billre, de választ tőle sem kaptam, csak egy „fogalmam-sincs” vállrándítást.
- Tom… - nyögte bátortalanul Bill. Ezúttal már reagált a kérdezett. Bár nem tette volna! Lassan felénk fordította a fejét. Ó, Istenem! Azok a szemek! Csak úgy izzott a pillantása, melyet felém küldött. A gyomrom azon nyomban összekucorodott ijedtében. Nem tudom, hogy Bill mit láthatott a szemeiben, de egy-két tippem azért volt. Próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, de közben azért vakon Bill keze után kezdtem tapogatózni. Majdnem felröhögtem, mert a szemem sarkából megláttam, hogy a nagyfiú is ugyanezt teszi. Minden idegszálával bátyjára koncentrált, de azért próbálta velem is felvenni a kontaktust.
Pár pillanatig csak egymást elkerülve kalimpáltunk, de ahogy rátalált ujjaimra és hatalmas tenyerébe csúsztattam apró kézfejemet, elöntött a tökéletes biztonság és nyugalom érzete. Ez az egyik közös tényező hármunk kapcsolatában. Annak ellenére, hogy csak rövid ideje ismerjük egymást, 100%-osan megbízom bennük. Még sohasem volt olyan ember az életemben, akire így rá tudtam volna bízni magam, mind érzelmileg, mind fizikailag.
Elég! Ez most nem a megfelelő pillanat a lélekbúvárkodásra!
Bill még mindig nem nézett rám, Tom pedig még mindig nem mozdult el a faltól. Ha azt mondom, hogy a levegő is megfagyott, akkor az nem fejezi ki pontosan a kialakult helyzetet. Sőt. Ha az összes közhelyet fel tudnám sorolni, biztos vagyok benne, egyik sem lenne elég jó.
A már idegeimet cincáló mozdulatlanságot Bill törte meg, de csak miután alig észrevehetően megmozgattam ujjaimat a szorításában, hogy jelezzem, ideje lenne tenni valamit.
Lassan, megfontoltan, mellőzve minden hirtelenkedést, kezdte el húzni a karomat, ezáltal jómagamat is a háta mögé.
A szituáció egyfajta természetfilm-jelleget kezdett felvenni. Röhejes volt az egész. Mi magunk viselkedtünk röhejesen.
Tom volt a hatalmas, vérengző fenevad, Bill a természetjáró nagymenő, aki egy kósza szőrszálból is meg tudja állapítani az állat fajtáját, nemét, korát, és hogy mikor látogatta meg utoljára a szabadtéri toi-toi budit. Ebben a történetben szerény személyem volt az áldozat, az ártatlan bolyhos nyuszika, akit a csúnya, gonosz húsevő szörnyeteg épp felfalni készül, s akit a mi hősünknek az élete árán is meg kell mentenie.
- Indulj el lassan az ajtó felé! – súgta halkan Bill. Még mindig halálosan komoly arcot vágott. Én pedig még mindig nem tudtam, hogy ez most komoly, vagy pedig csak ennyire jó színészek és csak az idegeimet húzzák. – Ha elindulna utánad, én feltartom. Te csak menj, ne nézz hátra! – mondta úgy, mintha egy egész farkas-falka állna vele szemben, alig két méterre.
- Bill… biztos, hogy ezt akarod tenni? – mentem bele a játékba. Nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez is csak játék, a Kaulitzok hülye stílusában. – Engem akar. Te még megmenekülhetsz, neked még nem késő! – Mindig is tudtam, hogy színésznőnek kellett volna állnom már évekkel ezelőtt. Büszke voltam magamra, hisz tökéletesen tudtam megformálni az önfeláldozó hősnő karakterét. – Ne kockáztass Bill! Neked több esélyed van innen élve kijutni, de nekem… nekem már végem – sóhajtottam mindenről lemondva.
- Ne mondd ezt, kérlek! Neked élned kell! Még annyi minden vár rád! Menj! – könyörgött nekem, még mindig háttal állva. Őszintén szólva, már majdnem felnyerítettem, de láttam, hogy Tom is hősiesen küzd, hogy magába fojtsa a torkán feltörő hangokat.
- Oké – megrántottam a vállam és már el is rajtoltam az ajtó felé.
- Mi van? – horkant fel Bill, majd rögtön utánam is fordult.
- Te mondtad! – kiabáltam vissza félig-meddig nevetve, már az előszobából.
- Bratyó! Bosszulj meg! – hallottam Bill sértett hangját, ugyanakkor a szapora léptek közeledő hangját.
- Ajjaj! – nyögtem, de már nem tudtam hova bújni, csak álltam a nappali közepén.
Tom, mint egy dúvad, csörtetett be utánam, nagyokat fújtatva, komoly ábrázattal. Szótlanul álltam, karjaimat magam köré fűzve, s már szinte teljesen rátapadva a barna, keleties stílusú ruhásszekrényemre, mely az ajtótól legtávolabb eső sarokban állt.
A nagyvad azonban nem állt meg, lassú léptekkel beljebb jött, majd becsukta maga után az ajtót, hogy ezzel is teljesebbé tegye számomra a lelki terrort.
- Szia… - nyögtem felé egy kényszerített vigyor kíséretében.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése